Gondolatok

De én baromi önzö vagyok! Igen az vagyok és nem akarom, hogy nekem fájjon az, hogy neki fáj! Én nem tudnám feladni az életemet, hohy napi 24 órában egy beteg gyereket ápoljak.Úgy, hogy tzdom, hogy soha de soha nem fog meggyógyulni, csak rosszabb lehet. Én nagyon tisztelem azokat akik ezt megteszik, akik tudnak élni beteg gyerekkel. Persze erre jöhetne a kérdés és hogyha egészséges gyerekm lesz késöbb beteg. Az más. az egészen más. Ha van lehetöségem nem a világrahozni egy olyan embert akinek csak fájdalom és szenvedés lenne az élet, akkor inkább nem teszem meg..

Aral: az életedet nem te adtad magadnak, hogy lenne hát jogod azt elvenni?

Rabyn: gondolj bele. Az az öröm ér, hogy anya leszel. Ami egy nőnek a legcsodálatosabb érzés elvileg, főleg, ha a gyerek tervezett. És ha már tervezett, onnan egy anyának persze borzasztó érzés, hogy ha nem tudna teljes életet élni, de ha midne vágya egy gyerek, akkor ez fogja a legkevésbé érdekelni. Meg ha most tegyük fel, valami fogyatékosságqa is van: egy gyerek nem cipő, nem lehet kicserélni, ha nem tetszik. És az abortusz (még a mai modern cuccokkal is) eléggé kockázatos. honnan tudod, hogy a köv gyerek tökéletes lesz a maga nemében? honnan tudod, hogy egyáltalán egy abortus után lehet e még gyereked? anyukám túl volt egy abortuszon, és az az igazság, hogy még ma is érzi a hatását. Mai napig vannak gondok, amirőlk sem ő, sem az orvosa nem tehet. Az az igazság, hogy csoda, hogy én megszülethettem. (főleg az akkori technikákat nézve)
meg gondolj bele: benned új éálet nevelkedik, és egyik napról a másikra eltűnik. Sokan az abortuszt ugyanolyan gyilkosságnak tartják, hiszen azthiszem pl Japánban az élet nem a születéstől, hanem a megfogantatástól kezdődik. Elvégre onnan már fejlődésnek indul a gyerek, bár még formáiban nem nevezhető embernek, mégis, az lesz. ahogy a fiúból férfi, és így tovább. nem az a lényeg itt, hogy éppen mi, hanem a lehetőség, ami benne van, hogy mi lehet. egy embrió lehet gyerek, akkor az abortusz tényleg gyilkosság lenne?

Rabyn írta: cica: igen ki lehet.
Rosszul fogalmaztam a "normális" élet kifejezéssel. Teljes életet akartam mondani..
Egyébként én nem tudom felválallnék-e egy beteg gyereket. Valószínü, hogy ez a betegségétöl függ, (szal ha tudnám, hogy 10 éves koráig fog élni de soha nem fog beszélni járni stb.. akkor nem szülném meg). De szerencsére ilyen dologkon még nem kell gondolkodnom.

Paradox módon én ilyen esetben inkább vállalnám a gyermeket, (nem biztos, persze) mintha azt tudnám, hogy egész életében ilyen jellegű baja lesz. Ok: egész életén át sajnos nem tudok rá vigyázni- mivel én magam is halandó vagyok.

Erre, hogy x éves korában elvesztem, mert beteg, fel tudnék készülni, még akkor is, ha iszonyúan fájna. És addig, amíg élne, megpróbálnám neki mind érzelmileg, mind fizikailag a legtöbbet nyújatni.

Egyszer azt hallottam, hogy a betegen születte gyermekek azért jönnek, hogy tanítsák a szüleiket.

cica: igen ki lehet.
Rosszul fogalmaztam a "normális" élet kifejezéssel. Teljes életet akartam mondani..
Egyébként én nem tudom felválallnék-e egy beteg gyereket. Valószínü, hogy ez a betegségétöl függ, (szal ha tudnám, hogy 10 éves koráig fog élni de soha nem fog beszélni járni stb.. akkor nem szülném meg). De szerencsére ilyen dologkon még nem kell gondolkodnom.

Aralataion írta: Szerintem egyikünknek sem lesz 'normális élete'...
Öregedünk, megbetegedünk, haldoklunk, meggyógyulunk, túlélünk, megszokunk... (magas vérnyomás, cukorbaj, epebaj...)

Definiáljuk a "normális életet". Szerintem, aki több dolgot tehet meg, mint kevesebbet, annak normális élete van. Élhet az ember vakon, süketen, bénán - ha számára (ez a fontos) amit(ket) tesz az kielégítö, és elégedettséggel tölti el.

Eutanázia:
Írásban, tiszta tudattal, hitelesítve - támogatom.
Ám vannak bonyolultabb esetek, amikor nehéz eldönteni, hogy kinek mi a jó. A példa, amit Leguán írt: aki csak "vegetál". Igenis teher a környezetének, a családjának. Ilyen esetben - szigorúan magán vélemény - kisebb az a fájdalom, melyet az illetö elvesztésekor érzünk, mint az az éveken át tartó szenvedés, nélkülözés, amit az ápolására fordítunk. Kegyetlen vagyok? Lehet. De ez úgyis csak elméleti kérdés - mivel nem megvalósítható...még...és szerintem nem is lesz. Pedig valahol hallgatólagosan szerintem majdnem mindenki így gondolja, ha jobban belegondol.
[megjegyzem: én ettöl félek a legjobban - hogy a gyerekem esetleg nem lesz egészséges (eleve úgy születik)...nem akarom... Bár ha jól tudom már a legtöbb ilyenfajta betegséget ki lehet szürni (ugye????) ideje korán...]

nem élesztik újra meg újra...legalábbis legtöbbször nem, ugyanis az ember azt mondhatja, hogy nem, nem akarom, hogy újraélesszenek és/vagy lélegeztetőgépre kerüljek, ha oda jut a dolog. És akkor szépen nézik ahogy meghal, ami nem lehet valami jó, akármennyire is szenved az illető...persze hozhat valamilyen szintű megkönnyebbülést.

ez egyfajta orvosi kötelesség.
De nézd a másik oldalt: te vagy az orvos. A beteg kéri, hogy ne hagyd szenvedni. Erre te: persze, OK...de akkor most a gyilkosa leszel? nem hiszem, hogy az akarsz lenni. Egy orvos/mentős/balesetis számára már az is óriáasi tragédia, hogy ha a keze között hal meg valaki...egyból azon kezd el filózni, hogy vajon TÉNYLEG megtett-e midnent ez ellen? hát még ha a beteg kéri, hogy hagyja...akkor gyakorlatilag az orvos kezében a döntés, hogy megteszi-e. Ebben az esetben az orvos= hóhér? nem ez a cél szerintem....
vallási szempontból ha öngyilkos leszel, erkölcsi vétek terheli a lelked, és a pokolra jutsz...most akkor legyél okos...fáj, meg akarsz halni...de nem ölhetnek meg...szóval kicsit bonyolult...
az orvostudomány célja az életek mentése, de nem szabad elfelejteni, hogy egyik orvos sem isten (elméletileg), így nincs joga dönteni életről és halálról...mert ugye ha megment valakit, akkor még mindig meghalhat, de ha vlaikt megöl, akor már nem élhet...
és az az igazság, hogy mi sem vagyunk istenek, hogy erről döntsünk...szerintem egyszer úgyis eljön az ideje midnennek, és akkor ennyi volt..

De amikor van valaki akiröl tudják, hogy MEG AKAR HALNI akkor még küzdenek érte? Amikor valakinek annyira elviselhetetlen (mondjuk) fájdalmai vannak és meg akar halni akkor azt mér élesztik még is újra és újra?

Szerintem egyikünknek sem lesz 'normális élete'...
Öregedünk, megbetegedünk, haldoklunk, meggyógyulunk, túlélünk, megszokunk... (magas vérnyomás, cukorbaj, epebaj...)

Amúgy tényleg furcsa, hogy a halálhoz igazán nincs jogunk. Mármint etikai és jogi értelemben is elveti a társadalmunk ezt a lehetőséget. Ha valaki öngyilkos lesz, nem kapja meg az életbiztosítását sok társaságnál, a rokonok pedig mint egy szégyenfoltról beszélnek emlékéről. Meghalni nincs jogunk... Elég rosszul hangzik. Nem?

Vagy induljunk ki abból, hogy ha már egyszer kiválasztódtunk, megszülettünk a véletlenek milliárdnyi kombinációjából, akkor éljük végig az életünket?
Én nem nagyon szeretem, ha megmondják, hogy mit csináljak. Küzdök, hogy legyen jogom a halálhoz! Elvetem az életet választók szürke egyen-világát. Nem tisztelem a saját életemet, és ezért úgy érzem bármit megtehetek vele. Aztán egy nap olyan dolgokat teszek, hogy nemcsak a saját életemet nem tisztelem, hanem másokét sem. Elutasítom az élet bármilyen formáját. Másokat is a halálhoz való jogra buzdítok. Leszünk vagy százan. Száz ember, ha nem tiszteli az életet, abból mi következik? Hát igen...
Bármennyire gáz, de szerintem sincs jogunk a halálhoz, legfeljebb lehetőségünk van. Azt meg CSAK önmaga döntheti el az ember.

Drizzt írta: A civilázicó ott kezdődik, hogy mi nem a természetes szelekciótól függünk .

:totálisanegyetért:

Eeeeegen, az orvosok többsége az esküje szerint cselekszik. Ha nem tennének meg mindent az illetőért, vagy ne adj isten átsegítenék azona bizonyos határon, ez nem lene gyilkosság? Ha egy végső stádiumú ember kéri, hogy könnyítsenek a terhein azzal, hogy segítik meghalni, és igent mondanak az egyszerre gyilkosság és öngyilkosság? Vagy mindenkinek joga van nemcsak az élethez, hanem a halálhoz is?
Más nézőpontból, az orvostudomány rettentő gyorsan fejlődik...lehet, hogy stabilizálják e gy halálos beteg állapotát...rettentően szenved egy hetet, és akkor valaki valahol kidolgoz valami olyan eljárást, amivel meggyógyítják, hiszen sosem lehet tudni...ezt a lehetőséget elvehetik valakitől csak azért mert nem látnak a jövőbe?
Ádám...az emberiség génállományát tényleg rontják...de nemsokára szabályozni és tervezni is fogják...hogy ez utóbbi kettő jó-e tulajdonképpen, az egy más kérdés. A civilázicó ott kezdődik, hogy mi nem a természetes szelekciótól függünk .

A második kérdésed, amit példának írtál, viszont más mélyebb és felkavaróbb dolgokat vet fel, mégpedig a "sose lesz normális élete" miatt.
Belénk van égetve, emberekbe, az élet-halál választóvonal. És tiszteletreméltó, óriási dolognak tartjuk, ha valakit nem engednek áthaladni rajta. Az élet, ami minden, és a halál, ami bármi lehet. Biztos, hogy a halált elkerülni az megmenekülés, az csodálatos dolog? Van-e féligélet; él-e, aki béna tagokkal, mereven bámul maga elé, és mutat a hét életjelenségbQl egyet, mindössze egyet, az anyagcserét, mert létezik ilyen. És mégsem halott. A súlyos fogyatékos ember terhet jelent a társadalomnak? Nem hiszem. Inkább azoknak, akik ellátják, gondozzák Qket abból a szempontból, hogy dolgozhatnának ápolóként, óvónéniként, tanítóként. Az is elgondolkodtató, hogy az orvostudomány tevékenysége rontja az emberiség génállományát, és a betegségre való hajlamot növeli.
Az orvostudomány a természetes szelekció ellen dolgozik. Ez áltudományos, naív vagy igaz állítás.. Gondoljunk bele!

Az, hogy hol végzQdik az élet, elég pontosan véljük tudni. Legalábbis itt Európában. Az, hogy hol kezdQdik, tudományos vita tárgyát képezi.

Vajon az az anya és apa mivel szembesül, akiknek elmondják, hogy a fogantatástól számítva három hónapos gyermekük soha nem fogja majd (fel)ismerni Qket.
Az egész világ súlya nehezedik rájuk, és fogalmunk sem lehet róla, min mennek keresztül.
Mindig eszembe jut ilyenkor, sírt-e az a spártai asszony, akinek a gyermekét felvitték a Taiigetoszra?

Rabyn, szerintem itt a topikban nem vagyunk képesek bármilyen témát is kimeríteni vagy kitárgyalni. És nem rajtunk múlik

A valakinek már nincsen remény érdekes felvetés. Reményem lehet, és lehet reményed, de ezt csak akkor tudom rólad, ha látszik a viselkedésedbQl. Azaz ha valakinek nincsen reménye, akkor bárki más lehozhatja neki az égrQl a Napot, akkor sem fog meggyógyulni.

Ha realista módon közelítek a kérdéshez, akkor kockázatértékelés és a haszon maximalizálása a célom(na jó, közgazdász módra közelítek). Nyilván arra gondoltál, hogy az adott ember hamarosan meg fog halni a betegségében.
De mivel még él, addig ott van a lehetQség tenni érte valamit. Most kell befektetni mindent a javulás érdekében, és ha mást nem, hát kijjebb tolni a távozás idQpontját.
Konzervatív módon azt mondom, hogy az orvosok felesküsznek az élet védelmére, az élet tiszteletére és a gyógyításra. Amíg van élet, van orvoslás is.
Liberális oldalról az élethez való jog mindenkit megillet, szubjektív meggyQzQdéstQl függetlenül segíteni kell.
Emberi mivoltunkra figyelve pedig ugyan nem teszünk-e meg mindent azért, akit szeretünk? Az orvosok nem helyettünk szeretnek, hanem helyettünk tesznek meg sok mindent a súlyos betegekért.

Visszatérve a kérdés fogalmazásáraaz orvosok nem tudják, hogy ki mikor fog meghalni, ahhoz pedig nem kell orvosi diploma, hogy pontosan tudjuk, egyszer bekövetkezik. Az orvoslás valószínqségekkel dolgozik, kockázatokkal és mérlegeléssel, nem pedig igen/nem válaszokkal. Ennek ellenére van ilyen elvárás az orvosok felé, hogy nekik tudni kell. Hát nem, halvány lila gQzük nincs róla(hogy miért pont jód...?).

Tudom most utálni fogtok.. De pár honappal (talán nem is annyival) ezelött már kitárgyaltuk ezt a "szeretet" szót..

Szerintetek amikor az orvosok tudják, hogy valakinek már nincsen remény, mért küzdenek érte még mindig? Pl amikor valaki nagyon beteg és tudják hogy sose lesz normális élete mért küdzenek ért emég is?

Érdekes dolog ez a "közhelyekkel" meg fontos szavakkal. Sokaknak meg éppen az a problémája, hogy nem tudják kimondani őket. Pedig kéne, ott a fontos alkalom, és hirtelen elbizonytalanodnak, kételkedni kezdenek magukban, az érzéseikben, sőt egyenesen még le is becsülik a saját érzéseiket ott és akkor. A pillanat elmúlik, és ők úgy érzik megint elszalasztották, legszívesebben falba vernék a fejüket, és ettől esetleg méginkább hitelüket vesztik saját szemükben. Ördögi szorongásos kör, sok hallgatás, vagy a hallgatás helyett valami harsány leplezése a hiánynak. Míg mások agyonkoptatnak egy szép szót, ők a némaság átkával gyötrődnek.

Felagund: nekem még megvan mindenkim (szerencsére), szóval nem nagyon tudom átérezni valaki olyan fájdalmának a mértékét, aki nemrég veszített el valakit. Esetleg ilyen wesetben a vállamat tudom felajánlani, de semmi több. mást nem tehetek, mert én is csak egy ember vagyok.
Ami a szeretet részt illeti: nem feltétlenül ROSSZ, ha az ember meg is mondja valakinek, hogy szereti. A rossz az, ha a másik enélkül nem jönne rá a dologra (nem tud olvasni a gesztusokban, tettekben), és hanem érzi ugyanazt, mint a beszélő, akkor az érzés kicsit egyoldalúvá válik, ami mindkét fél számára kellemetlen lehet.
Én a magam részéről szeretm kimondani pl. Andrisnak, de az esik a legjobban, ha a meghitt pillanatokban ő mondja ki előbb, és én mondhatom azt, amit ő szokott, hogy én is szeretlek. Szerintem midnentől függetlenül a világ elgcsodálatosabb érzése, ha az ember szerethet valakit. Néha ne is kell, hogy a másik tudjon róla, annak is megvan a maga varázsa.
közhelyekhez vsszatérve: engem pl szó szerint idegesít, amikor valaki azt mondja, hogy "Az idő mindent begyógyít" (mert ugye ez is egy közhely), mert köszönöm, már hallottam egy párszor, akkor örültem, hogy nem nekem mondták, de ilyenkor aki szenved, annak csak idegesítően hat ez az egész. És különbenis...ha valaki megbántott, vagy valami legbelül valamiért nagyon fáj, akkor, ott, abban a pillanatban úgyis mindent reménytelennek érzek. Ilyenkor megoldást kell keresni: vagy elmenni tombolni, bulizni, vagy bezárkózni, és végiggondolni mindent...ez ár egyéni döntés, ki, hogy oldja meg a gondjait.

A bizalomról, megbőntásról: van benne valami, amit mondtál, Namarie, én is voltam megbántva már, nem egyszer. De azt azért érdemes végiggondolni, hogy ha az illető, aki megbántott, valóban közeli barát volt, akkor érdemes e sokat rágódni a dolgon. Mert eddig nem volt semmi, ez egy rossz mondat, vagy cselekedet volt, és ez elronthat esetleg egy több éves barátságot, ahol semmi gixer nem volt? nem hiszem, hogy megéri egy ilyen miatt...(nem mintha tudnám, mi volt az az eset, amit említettél). ha valakit megbántanak, az, persze, szörnyű érzés, de ha a másik tényleg megbánta (és nem csak mondja, hanem érezteti is, és látszik rajta, hogy bűntudata van miatta), érdemes elgondolkodni, hogy vajon képes e megváltozni annyira, hogy többilyen ne forduljon elő?
ha két ember elég jól ismeri egymást, akkor ezt tudják a másikról. ha a kérdésre igen a válas, akkor sztem tudni kell megbocsájtani, és elfelejteni az egészet, még ha nem is oylan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Volt egy személyes esetem, és akkor megbocsájtottam. most visszagondolva, nem is volt olyan nagy dolog, és örülök, hogy megtettem. Nem, végleg elfelejteni nem fogom tudni, de már nem annyira lényeges, mint akkor volt. Akkor nagyon fájt, de azóta túltettem magam rajta, és nem jelent problémát, és az az igazság, hogy inkább vicces, mint keserű emlék.
Persze, ilyen esetben a dolgok változnak, de fontos szem előtt tartani, hogy az emberek is. Ki tudja? talán az illető már rég nmegbánta? nem kizárt. Egyébként: elmondtad az illetőnek, mivel, és hogy bántottad meg? ha nem ,akkor sztem meg kell tenni. A gondokról igenis beszélni kell, mert különben mi értelme a barátságnak/párkapcsolatnak? ha nincs meg a kommunikáció az emberek között, akkor biza nem sok. Ha már alig van közös téma, az már baj.

a fentiek nem személyre szabott dolgok, ne értse senki félre, sztem az előbbi kérdéseket midnenki felteheti magának, aki hasonló szituációba került, mint amit Namarie említett...

mogy: ezzel a "részvétem" témával szívemből szóltál. :agree:
Nekem is volt hasonló élményem nem is olyan régen (a nagybátyámat temettük egy hónapja... ), és ráadásul a dolog nem csak az én oldalamról nem volt egészen normális...
(Ez most jó ködös lett, de nem ez a lányeg)

Penngaladiel írta:

Cueddo írta: ez a fájdalom csak azért van, mert nem tudom elfogadni a változást?

Nem. A fájdalom azért van, mert sebet kaptál. Annak ellenére, hogy elfogadtad a dolgot és megláttad benne a jót, a seb még ott van - idő kell neki, amíg begyógyul.

Ez akkor a legszörnyűbb, ha valaki megbántott, de úgy, hogy most az egyszer nagyon beléd lépett- nos abba az emberbe sajnos én soha többé nem tudok bízni úgy, mint azelőtt. A jóindulatom utána nem változik, és nincs bennem ártani akarás, de akkor is...
Szeretet: én nem szeretem kimondani. Azt szeretem, ha viselkedésemből, gesztusaimból, cselekedeteimből tudja a másik, hogy szeretem.

Csak tudni kell jókór hasznáni őket!

ez azért kicsit erős nem?

Miért legyint rájuk mindenki, ha meghallja, hogy csak üres szavak...?

talán azért, mert hiába mondja ki a másik esetleg a megfelelő pillanatban, ha nem hallani a szavak mögött az érzelmeket, az egész kutyafülést sem ér. Akkor meg mi értelme közhelyeket modani?
a Szeretlek egy különleges szó. Nem egy egyszerű eset. Olyan könnyen mondjuk ki, mégis, nem mindig van mögötte tartalom. Aki olvasta az Emlékek őrét, ott van egy kis utalás (a sztori némileg a jövőben játszódik), hogy a szeretet mint olyan már nem fontos, ahogy a családot is mások tervezik helyettük, és gyógyszerkkel elnyomják az érzelmeket, és csillapítják a hormonokat.
Miért szeretik az emberek mégis kimondani, és hallani egyaránt? mert még van benne varázs. A családjától egyértelmű, hogy hallja az ember, és természetes is a kötődés a szülőkhöz és a testvérekhez, és ezt valahogy így akarja midnenki ösztönösen tudatosítani a másikban. Ha az ember nem családtagtól hallja, akkor az némileg természetellenes, és enélfogva örömmel tölti el, hogy igen, olyannak is fontos vagyok, aki nem rokon. Sajnos manapság ezt a szót sokan használják sokféle szituációban. érdekes, hogy a "kedvellek" valahogy ritkábban hangzik el, pedig bizonyos helyzetekben talán jobban is kifejezheti az érzéseket.
Nem könyű megfogalmazni, amire most gondolok, de azért megpróbálom. AKözhelyek voltak, vannak, és egyre több lesz. az az igazság, hogy a "Részvétem" is egy ilyen. a szó jelentéser az, hogy igen, osztozom a fájdalmában, én mégsem szeretem kimondani, inkább nem mondok semmit, mert nem találom a megfelelő szót. Mert én nem tudom, hogy ő min megy keresztül. Azt, hogy sajnálom, mégsem mondhatom, mert az embernek sztem ilyenkor a sajnálatra van legkevésbé szüksége. szóval én ilyenkor inkább nem mondok semmit, mert nem szeretek nem megfelelő szavakat használni.
Azt, hogy szeretlek, azt is csak akkor modnom ki, ha tényleg úgy is gondolom, legalább akkor, amikor kimondom. De azért sokan összekeverik a szeretet érzését a hálával, szerintem. kicsit hasonló érzések, mégis más. Az ember hálás lehet, valakinek, aki elhívja valahová, vagy segít neki, és akor a köszönöm az elég jó válasz. de ettől még nem biztos, hogy a szimpátia egyből szeretet lett.
Közhelyek ma azért allakulnak ki, hoogy az ember mindig tudjon mit mondani, és ezáltal okosabbnak tűnjön, de ha mindent mindig kimond, amit végig sem gondolt, annak semmi értelme. És aki igazán odafigyel, az rájön, hogy az olyan emberek, akik sokat beszéánek, nem mindig mondanak olyat, amiről egyáltalán érdemes beszélni...
és cak a közhelyeket halmozzák.
Ez csak az én véleményem, aki nem így gondolja, szóljon!

Hát a legtöbb közhely igenis nagyon igaz!! Kb erről ennyit. Csak tudni kell jókór hasznáni őket!

Csavargó, küldj egy privit Aralatainonnak, ő intézte a cuccost.

Cueddo írta: ez a fájdalom csak azért van, mert nem tudom elfogadni a változást?
[/color]

Attól, h elfogadsz vmit, még ott lehet a tüske, a seb. Ahogy Penn írta, a sebnek idő kell, h begyógyuljon. Lehet, h elcsépelt közhely, de tényleg igaz, h az idő mindent megold...
Egyébként is sztem egy teljesen természetes dolog... Mmint, h még így is fel tud kavarni...

Erről jutott eszembe... Egyik nap beszélgettem vkivel a közhelyekről, és teljesen más véleményem voltunk róluk. Ti mit gondoltok, mennyi igazság van a közhelyekben? Tényleg elcsépeltek? Miért legyint rájuk mindenki, ha meghallja, hogy csak üres szavak...?
Mondjuk... A "szeretlek" is ugyanilyen... Ha vkitől sokat hallod, akkor elveszti a "varázsát", és csak egy szó lesz a sok közül... Viszont ha egy-egy, megfelelő pillanatban hallod...
Ömm, kicsit más téma, de... vmilyen szinten mégis hasonló.
Nos, mit gondoltok erről?

Csavargó: az asszem a vezetöségnél van

OFF!

Ha jól tudom elindult a Gondolatok csoport az MTT-ben. Arra szeretném kérni az alapítókat, h küldjék el az alapító iratot, mert most indulna a novellás csoport is, és szeretnék látni valami mintát!

Bocsi az offért!

Üdv: Csavargó

Cueddo írta: ez a fájdalom csak azért van, mert nem tudom elfogadni a változást?

Nem. A fájdalom azért van, mert sebet kaptál. Annak ellenére, hogy elfogadtad a dolgot és megláttad benne a jót, a seb még ott van - idő kell neki, amíg begyógyul.

ma utaztam jó sokat, és mint ilyenkor mindig, elgondolkodtam dolgokon. a helyszínből következően eszembe jutott néhány emlék a nem is olyan távoli múltamból.

azt hittem, már lezártam magamban ezeket a dolgokat, de még mindig rettenetesen fel tudnak kavarni, ha jobban belegondolok. és érzem, hogy nem volt elvesztegetett idő, egyetlen perc öröm vagy fájdalom sem volt hiába. és most, hogy már minden a múlté, tudom, hogy mivel lettem több.

ez a fájdalom csak azért van, mert nem tudom elfogadni a változást?

Kicsit késve, halottak napja.
Az ember addig mond olyanokat (szerintem), hogy minek kell kimenni
temetőbe amíg valaki igazán fontos ember meg nem hal az életéből.
(nekem nincs ilyen élményem, hál'Isten.)
Amikor valaki meghal egy emlékdarab elveszik a múltjából.
Lehet, hogy találkozol egy emberrel a múltadból, akit se nem szerettél,
se nem utáltál, mégis felidéz valamit abból az időből. És ha meghal....
kivel fogsz egy tea mellett megemlékezni ezekről a percekről, amikor
már senki nem marad?

Mi minden évben kimegyünk a nagy családdal a temetőbe. És én imádom
ezt a meghittséget, a mécsesek melegét. Bár akik miatt kimegyünk,
nagyapám és dédszüleimet sohasem láttam. Csak a szüleim, a nagyszüleim
arcát látom...

Most voltunk Prágában, és elemntünk a zsidó temetőbe. Kevés ilyen dolog
megrázó. Nem kapcsolatos a holokauszttal, csak...
kerestem a neten képet, sajna nem találtam róla.
egymás hegyén-hátán a sírkövek, egy dombon Prága közepén
az egészet körülveszik házak. Megrázó volt.

"Minden ember,
minden apró mozzanat
életedbe úgy került, hogy
magad vontad oda.

Az pedig,
hogy most mit kezdesz velük,
rajtad áll."

/Richard Bach/

Lehet én vagyok a hülye, de én ezt nem értem. Hogy lehet valaki fölösleges? Hogy lehet az idöt amit egy másikemberrel töltöttél akit esetleg szerettél vagy szeretsz "elpocsékoltnak" nevezni? Mert akit nem szeretsz azzal nem töltesz el idöt!

A másik iyen a felesleges ember problémája. Szerintem nincsen ilyen, mert mindnki változtat valamit a sorsunkon. NEM véletelnül találkozunk egymással, nem véletlen, hogy öt vagy öt megismerem a másikat meg nem. És ezért nem értem az elpocsékolt idö kifejezést sem. Mert ha mást nem akkor is tanulunk valamit a másiktól, valamivel többek vagy kevesebbek leszünk, de mindenképpen változunk. Lehet, hogy ezt csak most látom így és 20onévesen majd máshogy fogom látni. De én sose gondoltam senkiröl, ellenségröl sem, hogy felesleges volt megismernem! Hogy felesleges volt valakit szeretni, hogy felesleges volt haragudni valakire, hogy felesleges érzéseim voltak! Mert mindennel több lettem mint voltam, ha pillanatynyilag ugy is érzem, hogy vesztettem..

Az időt azt hiszem lehet sajnálni. Mert abból most már elég kevés maradt. A tetteket nem tudom megbánni, mert nincs értelme. Úgyis én csináltam.