Gondolatok

Törődjünk-e a másikkal, avagy sem?
Jó-e a magány, avagy sem?
[size=9:3sssl3fb]buuzi-e vagy, avagy sem? - najó, ez volt a kihagyhatatlan vicc része...blőe..[/size]

Gyűlölöm, a "hú ezt én is átéltem", és gyorsan lefirkantom cuccot...
De most ez van, mert jelen esetben ez egy új élethelyzet - meg különbenis kivételek mindig vannak... Próbálok objektív maradni és nem személyeskedni.

Mindigis rohadtul utáltam egyedül lenni. Ha én leültem egy sarokba szomorkodni, akkor azért volt/van, mert azt szeretném, hogy valaki odajöjjön, és megvígasztaljon. Ha azt mondom semmi bajom nincs, akkor az nem igaz. Ha én tényleg egyedül akarok lenni, akkor felállok és elmegyek - és akkor nem érdekel kit bántok meg vagy sem. Éppen akkor nekem arra van szükségem, és általában ezt megértik.
No igen...utáltam egyedül lenni. de most sokszor muszály. sokszor nincs senki mellettem, és sokszor érzem, hogy egyedül vagyok és elmagányosodtam. Szólnék, de nincs kihez. Illetve az itteni emberek nem ismernek. Nem tudják ki vagyok, mi vagyok, mik a defektjeim és mi az amikor én jól vagyok és mi az amikor nem. Tehát ezek a nyeffent idők.
Elmúlnak. Kezelhetők. És szép lassan rájövök, hogy nem is olyan rossz egyedül lenni, gondolkozni, magammal törődni. Vicces dolog ám ezt megtanulni...

Nos ez azoknak szólt, akik még nem tudnak - kvázi nem szeretnek - egyedül lenni.

Csinc, hiszed vagy nem, magasfokon egyetértek veled!

Felagunddal volt is egy kis vitánk ennek kapcsán, mondván, hogy az ember alapvetően társas lény. Persze. Node az életét mindenki maga irányítja, és az tud jó társasági ember lenni, aki kiegyensúlyozott, és rendben mennek a magánügyei is.
Ehhez pedig télleg szükség van feltöltődésre, szemlélődésre.

Az ember társas lény, de életünk sorsfordító pillanatait mind egyedül éljük meg, és közhellyel élve, senki sem vívhatja meg a harcot helyettünk.

"Abban az órában, amely most vár rám, mindenki egyedül van" /Bambi/

No, szóval légyszi, velem is tegyétek meg, amit Rayan kért, és nyugodtam küldjetek el a balfenékre, ha odamegyek nyüzsögni vkinek, ugyanis félreértelmezett "törődjünk a másikkal" - mechanizmusból erre mostanság nagyon rákaptam...

Köszi

gillz írta: Én simán el tudom képzelni, h eltöltök egy hetet valahol egyedül, mondjuk amolyan trapista módra, senkihez nem szólok, napi három-négy ima, mise... egyedül eszem, és sétálok, vagy ülök.

Csavargó: az Emberek idézet egykor fönn volt a profilomban. És tényleg, mennyire nem érti senki. Az ember magához hasonlót keres, de sohasem a jót, hanem pont olyat, amilyen ő.

gillzre reagálva el akartam mesélni nektek valamit az idei táborral kapcsolatban. (Meg már tavaly is felmerült, csak egyszerűen nem tudok felette napirendre térni.) Többször éreztem úgy, hogy na, ez vagy az az ember most sok. Álljunk meg, elég volt. És leültem egy padra, vagy a lépcsőre. Valahogy így néz ki, mikor az ember már ölni tudna egy kis magányért, hogy magában szomorkodhasson, ha valami nem jó. És mi történik? Hogy méginkább szar legyen, odajön egy kedves valaki, hogy leüljön mellém, megkérdezze, mi a baj, miért nem hülyéskedem a többiekkel, miért nem vagyok jókedvű, mint szoktam (te jó ég, ez is az én arcom, többet sírok, mint hinnéd).

Miért nem lehet megérteni, ha az ember egyedül akar lenni? Még akár közösségben is. Ha látom, hogy baja van, és nem rimánkodik lelkizésért, békénhagyni, és nem beszélni, csak leülni egy másik sarokban, és együttérezni vele. Olyan hihetetlen dolog ez? Hogy jó a magány, és kell, hogy rendbeszedjem az életemet, és ehhez nincs szükségem mások felületesen kedves érdeklődésére, hogy szükségem van-e valamire, amit az illető csak megkérdez, de megadni nem tudná.

Mindig azt hiszem az ilyen emberekről, hogy egyszerűen félnek a magánytól, és azért viselkednek így, mert azt szeretnék, ha mások sosem mennének el a problémáik mellett. De lehet, rosszul hiszem. Viszont akkor lepődtem meg igazán, mikor egy igazi jó barátom játszotta ezt el. Szerencsére van olyan barát, hogy észbekapott, miután úgy néztem rá, hogy "na, már te is kezded, takarodj a p*csába".

És miután kiszomorkodtam a lelkemet, jobban leszek, de ez megy egyedül is. És ha tényleg kell valaki, akinek szívesen bőgnék a vállán, azt hiszem, az látszik, vagy ki is mutatom fizikailag. De addig mindenki mástól a magányomban való megzavarást rettentő rossz néven veszem. És szeretném kérni, ha így viselkednék a jövőben, emlékeztessetek erre a hozzászólásomra, vagy szóljatok be jól, hogy "hülye vagy Rayan, ha benned nem, te se vájkálj".

Sziasztok!

Ítélkezni mindenki szokott, ránézünk egy emberre és... kész. Például fáradt vagyok és arra sem veszem az erőt, hogy a szemébe nézzek. Vagy "gondolkodjak". Mert ugye MINEK? Erre van ez az agyonkoptatott idézet: "Gondolkodni nehéz, ezért az emberek inkább ítélnek." Az iskolánkba sok helyre föl van írva, de nem látom, hogy elgondolkodnának rajta.
De engem leginkább az zavar, hogy mennyire gyorsan történnek körülöttem a dolgok. Bizony mindenben. Sokszor veszem észre magam, hogy csak sodródok az árral, mert nem bírom tartani az iramot, ha értitek mire gondolok.
Világmegváltás? Hmmm... Hogy én hogyan azt nem tudom. A világ minden egyes emberének össze kéne fognia, ahhoz, hogy megváltsuk. Tehát a világ "megválthatatlan". Inkább megpróbálom megváltani magamat. De én változok. "Mert vándor vagy"ok.

Ez - mmint hogy megmondja-e az ember vkinek, hogy hülyeséget készül csinálni - leginkább attól függ, mennyire közeli ismerőse/barátja az illető az embernek
ha túl nagy hülyeség, mindenképpen fel kell hívni a figyelmét, hogy legyen óvatos

Szerintem nagyon sokszor nem teheti meg az ember, hogy őszinte legyen, pl. ha valaki tanácsot kér (látszólag), pedig csak arra vár/vágyik, hogy megerősítsék az elhatározásában. Még ha nyilvánvaló is, hogy hülyeséget akar csinálni, akkor sem lehet neki megmondani az igazat, mert a) vagy nagyon letörne, vagy b) Csakazértis azt csinálná, amit kigondolt.
Nem ezt hívják "kegyes hazugság"-nak?

Tudom, a szívben nem lakik érzés,
De valami ott mozdul meg,
Valahol mélyen a szívemben.
Talán jobb is ez így, hogy nincs elég szavam rá,
S annak, mit érzek, csak tört részét mondhatom el,
Mert egyszer csak ott állnék meztelen szívvel,
Azokkal szemben, kik álruhát öltöttek fel.
Mégis irigyen tisztelek költőt és festőt,
Ki helyettem mutatja meg,
Hogy mi lakik mélyen a szívemben.
Néha magam sem tudom, hogy dadogni könnyebb,
Vagy titkolni kényelmesebb,
Hogy mi lakik mélyen a szívemben.
Mert ha ki tudnám mondani, és szavam is van rá,
Nem egyszer szürkén és okosan hallgatom el,
Hiszen beszélni tanulva tanulunk csendet,
S azt is, hogy van, mikor hallgatni, hazudni kell.

Őszinteség: nem mindegy, hogy tálalod. Pl: ha valaki nagy hülyeséget csinál, nem mindegy, hogy azt mondod. "hülye vagy, csak nem forogsz" vagy azt, hogy "ne haragudj, de ez elég nagy hülyeség volt, mert".

Azt hiszem, az első miatt bárki joggal sértődik meg.

Azt gondolom, tudni kell, mit és mennyit lehet elmondani valakinek, és azt, is hogy mikor és hogyan. Van, amikor el KELL mondani valamit. Ez akkor a legnehezebb, ha mi vétkeztünk az illető ellen, és ő nem is tud róla.

Rosszat kihozni az emberekből: azt gondolom, ne azt várjuk, hogy mivelünk legyenek jók, hanem azt, hogy mi legyünk másokkal azok. Erre kell törekedni, nem várva érte jutalmat. Miért? Kötelességből a másik iránt.

Őszinteség:

Őszintének lenni nem jó. Az őszinteség a nyers valóság tálalása. Vannak akik ezt képtelenek elfogadni, illetve félreértik. Ezért nagyon meg kell válogatni kinek szánod a szavaidat.
Azért is durva őszintének lenni, mert közben teljesen feltárod a másik ember előtt a saját értékrendedet. Ezzel könnyen vissza lehet élni, kiszolgáltathatnak olyan embereknek, akikkel ezt az értékrendet nem is akartad megosztani.

Hm. Ha valakinek megmutatom az arcomat, akkor az tudja hova kell ütni. Azzal vagyok őszinte, akiben megbízom. Akár naívság forog fenn, akár nem.
Szvsz az őszinteséget tudni kell elfogadni és feldolgozni. Mert ez két ember közötti dolog, és szerintem semmivel sem kevesebb a befogadó felelőssége, mint a megnyíló emberé. Sőt. Az egy dolog, h ezzel nem törődnek az emberek, aki mégis, az se mindig bír odafigyelni. Furcsa. Hibásan működünk, erre a hibás működésre hozunk létre szabályokat önmagunknak, amik már ebben a menetben kívánnak tartani minket - és sikerrel járnak, nem tudunk őszinték lenni egymáshoz a sebesülés reális veszélye nélkül, ráadásul nem csak magunknak okozhatunk kárt, hanem a másiknak is, meg tanultuk meg a befogadást. Bezárult a kör. Kitörni csak áldozat által lehetne, de persze ez meg már demagóg Ha csak önmagunkat bántanánk a mindenféle világmegváltó törekvésekkel... de még Jézus is okozott fájdalmat az anyjának. Természetesen így se maradhat. Király, de legalább van lehetőség dönteni, kit és hogyan bántunk meg.
Ebből a szempontból akár lehetünk "fájdalmasan" őszinték, akár.

"Miért legyek én tisztességes, kiterítenek úgyis.
Miért ne legyek tisztessége, kiterítenek úgyis."
József Attila

Inczy írta: Viszont volna egy kérdésem... Miért olyan nehéz jónak látni az embert? Miért kell mindig kihozzuk belőle a rosszat? S miért lehet könnyen beleültetni a gyanut a fülünkbe? S ezért miért kell mindig védekeznünk ezekkel az álarcokkal?
Csak üldözzük egymást körbe és körbe... de MIÉRT?

Egy igen kedves barátom szerint én nagyon naív vagyok, amiért hiszek az emberekben, amiért igyekszem a jót meglátni bennük, és csak úgy mellesleg említem meg a hibákat, mint "teljesen normális dolgokat", vagy mint fejlődési lehetőséget, esetleg "senki sem tökéletes, fogadjuk el ezt" elvként.

Inczy írta: Viszont volna egy kérdésem... Miért olyan nehéz jónak látni az embert? Miért kell mindig kihozzuk belőle a rosszat? S miért lehet könnyen beleültetni a gyanut a fülünkbe? S ezért miért kell mindig védekeznünk ezekkel az álarcokkal?
Csak üldözzük egymást körbe és körbe... de MIÉRT?

Hát ez az!! Szerinted miért nem szeretem az <i>emberiséget</i>? 1000 hibája van kollektívan az <i>embernek</i> amit nem lehet kiirtani, genetikus, és mindenkiben meg vannak valamilyen mértékben, ez is ilyen. A hibát könnyebb észrevenni... a rosszat könyebb elhitetni (az embereknél). Nézzük csak: egy virágos rét... hmm megszokott, a közepén egy korhadt fa. Valszeg mindenkinek majd a fa marad meg az emlékeiben, vagy az is (csak sulyozottan). Ne, ne üvöltsetek le kapásból, mert így leírva nem egyérelmű! Amugy ha kicsit gondolkodsz össze tudod szedni az <i>emberiség</i> hibáit (önzés, önsajnálat, "más szemében a fogvájót is...", megfelelni akarás)

Aralataion írta: Őszintének lenni nem jó. Az őszinteség a nyers valóság tálalása. Vannak akik ezt képtelenek elfogadni, illetve félreértik. Ezért nagyon meg kell válogatni kinek szánod a szavaidat.
Azért is durva őszintének lenni, mert közben teljesen feltárod a másik ember előtt a saját értékrendedet. Ezzel könnyen vissza lehet élni, kiszolgáltathatnak olyan embereknek, akikkel ezt az értékrendet nem is akartad megosztani.

És mi van a nyiltsággal? Szerintem az mést jelent! Nyiltnak, nyitottnak lenni jó. Ebbe benne van némi őszinteség is, de annyi nincs, hogy visszaéljenek vele. Szerintem ez szükséges az emrei kapcsolatterentéshez!
Amugy meg minden embernek van titka!!

Cicaful írta: 2. Mert olyan nagy szavakkal dobálózni, aminek a tettei fölött aztán elsiklik az ember, ha odakerül - nem jó dolog. Én nem írom azt, hogy nem ítélek meg másokat elsőre, mert ez nem igaz. Igenis, ítélek kőkeményen - a saját magam védelmében.
És ezek azért zavarnak, pontosabban tartom furcsának, mert van egy kialakult - sztereotíp - kép az mtt-ről, a fórumos társaságról, és ehhez akar mindenki idomulni. S közben (akaratlanul is) elnyomja a saját személyiségét. Persze jelen esetbe jó dolgokhoz idomul - végülis, de akkoris.

Miért siklana el mindenki ezek fölött? Miért csak nagy szavak? Sajnos ezek a "nagy szavak" kezdenek közhelyekké válni, s az emberek hajlamosak elfelejteni, h igenis van bennük igazság. Ha vki erre rájön, annak örülni kell.
Aztán, h ki gondolja komolyan és ki nem... Nos, ezaz, amit csak akkor tudhatsz meg, ha megismered vmennyire.... S mikor ismersz vkit? Sztem abszolut emberfüggő, ahogy nagyon sok minden az. Szinte minden.
Elnyomja saját személyiségét... Biztos vagy benne? Lehet, h van egy általános gondolkodásmód, ami összefogja itt a népeket, de nem találsz két ugyanolyan embert itt. Se máshol. Bááár.. Én már semmiben sem vagyok biztos... Annyi mindenről derült ki az ellenkezője, amiben pedig annyira hittem. Szóval abszolut nyitottan állok már minden vélemény és nézet előtt...

Viszont volna egy kérdésem... Miért olyan nehéz jónak látni az embert? Miért kell mindig kihozzuk belőle a rosszat? S miért lehet könnyen beleültetni a gyanut a fülünkbe? S ezért miért kell mindig védekeznünk ezekkel az álarcokkal?
Csak üldözzük egymást körbe és körbe... de MIÉRT?

Péntek 2004. 10. 08. Nyugati pu főbejárata 15:00 Gondolatok-Munka-csoport-gyűlése-vagymicsoda

Szerintem az embereket a bennünk kialakult kép, és a tetteik összevetésével lehet jellemezni. Biztos vagyok benne, hogy senkit sem ismerek közületek, de a tetteiteket azért látom, és azok felett ítélkezhetem is, hiszen azok csak tettek. Legfeljebb nem kötöm az orrotokra a véleményemet, csak ha fontos dologról van szó.

Őszintének lenni nem jó. Az őszinteség a nyers valóság tálalása. Vannak akik ezt képtelenek elfogadni, illetve félreértik. Ezért nagyon meg kell válogatni kinek szánod a szavaidat.
Azért is durva őszintének lenni, mert közben teljesen feltárod a másik ember előtt a saját értékrendedet. Ezzel könnyen vissza lehet élni, kiszolgáltathatnak olyan embereknek, akikkel ezt az értékrendet nem is akartad megosztani.

Kiismerni 'igazán' senkit sem lehet. Nem tudhatunk minden apróságot egy ember életéből, így a motivációit sem ismerjük. De attól még véleményünk az lehet róla. Ha nem lenne, akkor egy teljesen érdektelen üres személy lenne.

Cicaful írta: Első kettővel nagyon nem értek egyet, egyébként meg ütik is egymást.
1. attól, hogy az embernek van önkritikája még nem fogja utálni magát.
2. önkritika hasznos, nincs is annál rosszabb, mintha valaki kontrolálatlanul csinál dolgokat, és még azt is hiszi, hogy mindaz jó.
3. ha utálod magad, már régen rossz...akkor hogy lehetsz jóban a világgal???
4. nagyképű lesz vagy magabiztos? nem mindegy. Ha megtanul az ember bízni magában, nem veszik el, mindenhol megállja a helyét, és mindezt egyedül - mert tudja magáról, hogy képes rá. Igen, valaki ezt nagyképűségnek nevezi.
(az elmúlt hat hét alatt baromi nagyképű lettem... )

Utolsó gondolat az igen. Az nagyon igaz. Társas lények vagyunk, és kellenek az emberi kontaktok, a visszajelzések, és nem utolsó sorban a szociális élet.

Ezek csak lehetőségek... bármi lehet...
Meg kell tanulni a helyes középutat mindenbe! Ez mindig mindenre igaz is! Seemit sem szabad tulzsába vinni és semmit nem lehet elhanyagolni. Az itt felmerült gondolatokra is igaz ez!

Üdv!

Nocsak a felforrósodott levegő után valódi beszélgetés 8O

Előítéletek: vannak nekem olyanok, nem is gyengén. Nem az első benyomásról beszélek, ami szvsz habkönnyű téma, mert meglátod, kialakítassz róla egy véleményt, de semmiképpen nem kezdessz el utánna futni, hogy légyszi hagy' ismerjelek meg!! Vagy úgy hozza az élet vagy sem. De az előítélet az kőkemény, és ha valakiben egyszer gyökeret ver, abban biztos hogy szinte lehetetlen kiirtani (ezt személyes tapasztalatok alapján mondom)

Cinizmus: valóban gyilkos dolog, és tessék én is végtelenül, cinikus vagyok. A barátaim már megszokták, róluk simán lepereg, vagy ellenem fordítják eme tulajdonságomat, és helyreraknak. Erről a témáról meg annyit, hogy sok ember nem elég érzékeny és intelligens ahhoz, hogy felismerje a cinizmust. egyszerűen olyan korlátolt, hogy humornak tartja. Aztán van akinél utólag leesik, megolyan is van akinél nem...

Önvizsgálat: nagyon is szükség van rá! Én szvsz NEM FÉLEK egyedül lenni, nem félek magamtól. Persze nem vagyok teljesen tisztában önnmagammal, de semmiképpen nem félek (ezt nem tudom eleget hangoztatni) Természetesen kell az embernek a társaság, de az néha olyan felszínes, kicsinyes és semmitmondó, hogy jobb egyedül maradni.

Világmegváltás: nekem nincsenek ilyen ambícióim, de nagyon is hiszek benne, hogy az ilyen lélekkel megáldott emberek viszik előre a világot, hiszen ők azok kik egész életüket az álmaik megvalósításának szentlik, aztán mondjuk a Wright fivérek repültek vagy 100 métert, ma meg általános dolog a repülés.

Egyre kevesebben vagyunk akik nem gondoljuk jobbnak magunkat a másiknál. Egyre kevesebben ismerjük saját gyarlóságainkat, és azt hiszem ez a legnagyobb baj a világban. Én csak szabad akarok lenni, de el fogunk fogyni, mi - Csavargók. Van erre egy jó kis idézet: "nem várok magamnál jobbat, de nem volt még , aki ezt érti"

Előitéletekről meg csak annyit hogy kíváncsi vagyok vajon hányak ugorják majd ezt a hozzászólásomat, mert nem ismerős nekik az avatarom...

Üdv: Csavargó

Zizzo írta: Önvizsgálathoz még: tényleg garantált a bekattanás, ha 1edül van az ember... de miért is? 1, mert <i>van</i> önkritikája és egyre jobban utálja magát (?) 2, mert tulságosan nagyképű lesz (?)... erre nem lehet válaszolni... az ember társasági lény!

Első kettővel nagyon nem értek egyet, egyébként meg ütik is egymást.
1. attól, hogy az embernek van önkritikája még nem fogja utálni magát.
2. önkritika hasznos, nincs is annál rosszabb, mintha valaki kontrolálatlanul csinál dolgokat, és még azt is hiszi, hogy mindaz jó.
3. ha utálod magad, már régen rossz...akkor hogy lehetsz jóban a világgal???
4. nagyképű lesz vagy magabiztos? nem mindegy. Ha megtanul az ember bízni magában, nem veszik el, mindenhol megállja a helyét, és mindezt egyedül - mert tudja magáról, hogy képes rá. Igen, valaki ezt nagyképűségnek nevezi.
(az elmúlt hat hét alatt baromi nagyképű lettem... )

Utolsó gondolat az igen. Az nagyon igaz. Társas lények vagyunk, és kellenek az emberi kontaktok, a visszajelzések, és nem utolsó sorban a szociális élet.

Zizzo írta: Önvizsgálathoz még: tényleg garantált a bekattanás, ha 1edül van az ember... de miért is? 1, mert <i>van</i> önkritikája és egyre jobban utálja magát (?) 2, mert tulságosan nagyképű lesz (?)... erre nem lehet válaszolni... az ember társasági lény!

A világot meg akarni változtatni az szép dolog, de ugye porszem a sivaragban, csepp a tengerben... kéne összefogás!!

A cinizmus és a szarkazmus pedig hasznos! Nagyon is!! Szélesítí a látókört!

Cinizmussal nem értek egyet. Az irónia jó, de a cinizmus gyilkos valami, különösen, ha valaki a másikkal cinikus. Teljesen szét lehet vele rombolni valaki önbecsülésést, és a magunkét is- amihez nincs jogunk.

Önvizsgálat: sztem se egyértelműen negatív a hosszabb időre történő magunkba vonulás (kapcsolódva trinkler és Ringbearerhez). De mindkettőre van esély. Talán az fontos, h a külvilággal ne veszítse el az ember a kapcsolatot, lásson, halljon, érzékeljen... nézze a fákat meg ilyesmi. Vagy nagyon tudjon odafigyelni, megtartanai magát.
Sztem önvizsgálatban nem csak magára gondol az ember, hanem átvizsgálja a másokhoz fűződő kapcsolatait, viszonyát, ezzel kvázi virtuálisan máris bevon másokat. Én simán el tudom képzelni, h eltöltök egy hetet valahol egyedül, mondjuk amolyan trapista módra, senkihez nem szólok, napi három-négy ima, mise... egyedül eszem, és sétálok, vagy ülök.
Utána milyen jó lehet végre emberekkel találkozni jobb esetben.

Önvizsgálathoz még: tényleg garantált a bekattanás, ha 1edül van az ember... de miért is? 1, mert <i>van</i> önkritikája és egyre jobban utálja magát (?) 2, mert tulságosan nagyképű lesz (?)... erre nem lehet válaszolni... az ember társasági lény!

A világot meg akarni változtatni az szép dolog, de ugye porszem a sivaragban, csepp a tengerben... kéne összefogás!!

A cinizmus és a szarkazmus pedig hasznos! Nagyon is!! Szélesítí a látókört!

Inczy írta: Egyáltalán... Van olyan, akit _igazán ismertek? Őszintén. Hisz az ember saját maga sem tudja, hogy milyen...
Az emberek zsebe tele van álarcokkal, s azt húzzák fel, amelyiket éppen a szituáció megkíván, vagy amelyikben biztonságban érzik magukat. Annyira hozzánőnek azokhoz az álarcokhoz, hogy a végén már maguk sem tudják megkülönböztetni az igazi arcukat a hamistól.
Éppen ezért az első benyomás, hát... persze, mindenkiről van első benyomás, de szabad neki hinni? Sőőt... ha már azt hiszed, h ismersz valakit, akkor is érhetnek meglepetések. Épp ezért annyira izgalmas az ember: mindig tele van meglepetésekkel és rejtélyekkel, felderítendő titkokkal.

Kicsit általánosított, de igaz! A világban eluralkodott egy megfelelni vágyás kényszer, ezért az ismerkedések elején az ember mindig azt csinálja amit várnak tőle... vagy vmi hasonlót. De persze mindezt a saját keretei között, hisz mindenki másképp áll a dolgokhoz!

Ringbearer írta: Mért baj, hogy valaki meg akarja váltani a világot? Aki meg akarja váltani, aki igazán az nem akar jobbnak tűnni.
Mért zavar téged, hogy mindenkinek ugyanaz a véleménye?

1. Mert sokszor ez a vélemény nem saját.
2. Mert olyan nagy szavakkal dobálózni, aminek a tettei fölött aztán elsiklik az ember, ha odakerül - nem jó dolog. Én nem írom azt, hogy nem ítélek meg másokat elsőre, mert ez nem igaz. Igenis, ítélek kőkeményen - a saját magam védelmében.
És ezek azért zavarnak, pontosabban tartom furcsának, mert van egy kialakult - sztereotíp - kép az mtt-ről, a fórumos társaságról, és ehhez akar mindenki idomulni. S közben (akaratlanul is) elnyomja a saját személyiségét. Persze jelen esetbe jó dolgokhoz idomul - végülis, de akkoris.

Én ezt az álarcos és szerepes dolgot nem tartom rossznak vagy jónak. Szerintem amit így hívnak, az valójában az adott ember ÉN-jének és a adott környezetnek a kölcsönhatásából létrejött viselkedés. És azért van annyi "álarcunk", mert sokféle helyzetbe (iskola, utazás a buszon, buli stb.) kerülünk életünk során. És azért tűnik mégis megszámlálhatónak, mert az ÉN bizonyos dolgokra ugyanúgy reagál (pl. ha meglát egy kutyát, félni kezd). Az egyéni különbségek pedig abból adódnak, hogy minden ember (ÉN) más tapasztalatokkal kerül a különféle helyzetekbe. Pl. az egyiket gyerekkorában megharapta egy kutya, a másik pedig a kutyájával nőtt fel. Így hát egy kutyás szituációban az első félni fog, a másik pedig örülni.

Az első benyomásról: az emberek kategorizálnak, mert csak így lesz számuknkra kezelhető a világ. Emiatt én ezt sem tartom sem jónak, sem rossznak. Viszont az első benyomás szűrőként hajlamos működni: ha valakit elkönyvelünk pl. butának, akkor hajlunk arra, hogy csak az olyan információkat fogadjuk el, ami ezt megerősíti. Azaz torzítani kezd az "első benyomás" márkájú szemüvegünk. Személy szerint ennek a jelenségnek az önmagunkban való felismerését tartom nagyon fontosnak. Ehhez viszont önismeret, "önvizsgálat" szükségeltetik.

Aralataion írta: Vajon normális az, hogy ennyire szórjuk a vakvilágba a ténylegesen igaz mondatokat?

Mért lenne baj? Az emberek ennyire félnek a lacsupaszítástól, hogyha folyamatosan szórja az igaz mondatokat akkor lemeztelenedne, és többé nem válna érdekessé?

trinkler/niotissza írta: Szerintem ha az ember kellő cinizmussal áll az élethez (egészséges cinizmussal, szóval tud nevetni, ha kell magán is), akkor mindent el lehet viselni. Akkor érzi magát rosszul valaki, ha nagyon beleéli magát a dolgokba.

Néha tényleg úgy érzem, hogy a cinizmus szót törölni kéne a szótárból.

trinkler/niotissza írta: A másik az önutálat/önsajnálat/önvizsgálat, meg az összes ön-bigyó, ami nem tesz jót a hangulatnak. Képzeld el, hogy egy ideig (egy hét) nem szólhatsz senkihez, csak magaddal vagy, csak magadra gondolhatsz stb. Szerintem a bekattanás garantált. Minél többet foglalkozik valaki magával, annál jobban elmerül önmagában. Én, én én! De rossz is nekem!

Hm. Önvizsgálat egy érdekes dolog. Hiszen ugye, ki vagy te? (ki vagyok én?) A Tested? A Gondolataid? Az Érzéseid? A Szellemed? A Kisugárázásod? Netalántán a Lelked?
Hidd el, az agyad lecsillapodna egy idő után. A kis külső szemlélő aki benned él, csak mosolyogna a többi nyomorultan, hogy hogy rohangálnak fel alá az emberek, amikor rohadtul nem kéne sehova sem sietniük.

Másokoról kialakult kép:
Pont ma beszélgettem a barátnőmmel, hogy milyen fura, hogy ő gyorsan alkot véleményt másikról, de gyorsan meg is változtatja. Én nagyon lassan alkotok képet másokról (persze valamilyen szinten besorolom őket), amiben az ő álarcait is látom.

Cicaful írta: Akkor mért érzem mégis azt, hogy itt mindki meg akarja váltani a világot, vagy jobbnak akar tűnni, mint más ember? Mért van az, hogy néha úgy tűnik nekem, hogy itt elhangzik egy valami, és arra mindnki lelkesen bólogat? Mintha félnénk mást mondani, mint amit a többség...pontosabban, mint amit elvárnak tőlünk? Vagy tényleg ennyire egyformák lennénk? Meglehet...
Lehet, hogy ezeket most csak a túl sok magammal töltött idő mondatja...

Mért baj, hogy valaki meg akarja váltani a világot? Aki meg akarja váltani, aki igazán az nem akar jobbnak tűnni.
Mért zavar téged, hogy mindenkinek ugyanaz a véleménye?

Inczy írta: Egyáltalán... Van olyan, akit _igazán ismertek? Őszintén. Hisz az ember saját maga sem tudja, hogy milyen...
Az emberek zsebe tele van álarcokkal, s azt húzzák fel, amelyiket éppen a szituáció megkíván, vagy amelyikben biztonságban érzik magukat. Annyira hozzánőnek azokhoz az álarcokhoz, hogy a végén már maguk sem tudják megkülönböztetni az igazi arcukat a hamistól.

Bocs, ez is standard "nézzünk a dolgok mélyére" kérdés, feltavés.
Oké, nem ismerek senkit igazán, engem se ismer senki, és még magamat se ismerem - az élet úgy ..., ahogy van, és csupán csak túlvagyunk/leszünk rajta egyszer.
Igenis van, akit igazán ismerek - ismerem amennyire szükséges. De definiáld légyszíves az "igazánt". Tudok róla mindent, ismerem minden mozdulatát, tudom mire hogy fog reagálni? Ez az? Rossz megközelítés. Nem ettől fogok én valakit megismerni. Egyszerűen rá kell érezni a másikra. Ha nincs meg a közös hang, az életben nem lesztek puszipajtások. Nekem ezt jelenti a megismerni: érezni a másikat, a másik hangulatát, érzéseit.
Álarcok ugyanúgy kellenek, mint sztereotípiák. Színészkedni mindig kell egy picit. Különben nagyon hamar megbánthatsz másokat, és magadnak is könnyebben szerzel sebeket - kell ez Neked? Nem. Na látod. Jók azok az álarc cuccok. Nincs szükség rá, hogy mindenki lássa, hogy mondjuk szar kedved van - jó kis "mosoly álarc" jól jön
Egyébiránt meg megintcsak nem mondta senki, hogy én azt akarom, hogy mindenki megismerje az igazi énemet - pl ilyenek a "nagyon gáz" kategóriába tartozók.

Egyáltalán... Van olyan, akit _igazán ismertek? Őszintén. Hisz az ember saját maga sem tudja, hogy milyen...
Az emberek zsebe tele van álarcokkal, s azt húzzák fel, amelyiket éppen a szituáció megkíván, vagy amelyikben biztonságban érzik magukat. Annyira hozzánőnek azokhoz az álarcokhoz, hogy a végén már maguk sem tudják megkülönböztetni az igazi arcukat a hamistól.
Éppen ezért az első benyomás, hát... persze, mindenkiről van első benyomás, de szabad neki hinni? Sőőt... ha már azt hiszed, h ismersz valakit, akkor is érhetnek meglepetések. Épp ezért annyira izgalmas az ember: mindig tele van meglepetésekkel és rejtélyekkel, felderítendő titkokkal.

Alyr Arkhon írta: Cicafül: Igazad van, én is arra céloztam azzal h az emberi lét véges, hogy nem ér rá az emebr mindenkit megismerni, különösen, hogy az emberiség nagyrésze abba a kategóriáéba tartozik, hogy hiába akarod közelebbről megismerni, nem dől meg az első benyomás, mert az emebr egyszerűen üres belül, álmait, vágyait elvesztette és csakis kicsinyes céljainak él.

Na ez egy vaskos ítélkezés volt. Pláne úgy, hogy nem is ismered az "emberek többségét".

Akkor mért érzem mégis azt, hogy itt mindki meg akarja váltani a világot, vagy jobbnak akar tűnni, mint más ember? Mért van az, hogy néha úgy tűnik nekem, hogy itt elhangzik egy valami, és arra mindnki lelkesen bólogat? Mintha félnénk mást mondani, mint amit a többség...pontosabban, mint amit elvárnak tőlünk? Vagy tényleg ennyire egyformák lennénk? Meglehet...
Lehet, hogy ezeket most csak a túl sok magammal töltött idő mondatja...