Felmerült ugye a Gomuncson, hogy a motiváció / demotiváció témában lehet személyesebb szinten is beszélgetni. Álljon itt az én történetem, viszonylag nagy vonalakban, amolyan beszélgetésindítónak. Remélem írtok majd ti is ilyet.
Mikor gondolkodtam azon, hogy miért szerveztem tábort, miért tartottam rendi foglalkozást, miért vállaltam közösségvezetés után programos főszervezést, akkor az első dolog, ami eszembe jutott, az az
önismeret volt. Ezekben a szerepekben többet tanultam magamról, mint sok egyéb korábban vállalt munka, utazás vagy önismereti program során. Jó volt megélni, hogy mit tudok megcsinálni, hogy hol vannak a határaim, hogy mennyit bírok, mi az, ami valóban örömet okoz, feltölt, és mi az, amit csak kötelességtudatból csinálok meg. Bár erről biztosan megoszlanak a vélemények, magamat a vezetésre alkalmasnak érzem és ezt korábban nem tudtam magamról. A munkámban sosem volt olyan a közeg, hogy vezetni akartam volna, az ott látott menedzserektől inkább kirázott a hideg, semhogy a nyomukba akarjak lépni. Ehhez képest az MTT-s rendezvényeken (legyen az tavaszi találkozó vagy tábor), azonnal kapsz visszajelzést, látványos az eredmény (akár jó, akár rossz), az emberek hálásak és még a kritikát is meg kell tanulni jól kezelni.
A másik és ez főként most jön elő, az a
Tolkien világával való ismerkedés. Egyrészt ugye ott vannak a rendezvények keretét adó játékok, dekorációs elemek, novellák, hozzáadott tartalmak, nevek, amik kapcsán ragad az emberre, másrészt most, hogy máshová fókuszálok, egészen új és érdekes módon ismerkedem Középföldével. Három forrást emelnék ki: a One Ring szerepjáték (és a fordítás), a Lord of the Rings LCG kártyajáték (a hozzá kapcsolódó színvonalas blogokkal), illetve a Gyűrűk Urához kapcsolódó társasjátékokat, tágabb értelemben vett játékokat feldolgozó cikk-sorozat a Lassiban. Mindezt tudatosan, fokozatosan felépülő lelkesedéssel, ami odáig vitt, hogy most már a könyvet is olvasom (annak idején tizenéves koromban beletört a bicskám a végtelen rengetegeken való végeláthatatlan vándorlásba).
A harmadik motivációs elem egyre inkább elsikkad számomra, ez pedig a közösség. A tág értelemben vett közösségből ugyanis egy szűkebb
baráti kör lett, amiben nem csak MTT-sek vannak. Egyre ritkábban kerül szóba az MTT, már a közös szervezés sem szükséges ahhoz, hogy a kevés, de fontos ember megmaradjon. Ezzel együtt jól érzem magam a tágabb értelemben vett közösségben is, tudok bárkihez szólni és érdekel is, hogy kivel mi van.
A demotiváció kapcsán azok az élmények jöttek elő, amik elvették a kedvemet egyik-másik projekttől, amikor megingott bennem a tenni akarás. Itt sorolhatnék sokat, de nem akarok felhánytorgatni olyan dolgokat, amik láthatólag nem megoldhatók és egyszerűbb elkerülni a feszültséggel teli helyzeteket, mint arra várni, hogy majd a hegyek egymás felé mozdulnak. Személyes ellentétek, különböző prioritások, stílus- és módszertanban eltérő megközelítések, talán ezek a legfontosabbak. Az is rossz, amikor azzal szembesül az ember, hogy a többiek nem akarják annyira a projektet, nem hajlandóak annyit beletenni, amennyi a sikerhez kell, de ezekkel legalább van értelme próbálkozni. Egyszer-egyszer éreztem - főként az elején - hogy a körülmények nagyon kedvezőtlenek, mindent lehetőleg nulla forintból kell megvalósítani, az MTT-s közösségben ugyanis nagyon a különbségek és mindig a legolcsóbb megoldást kell mindenből választani. Ez utóbbin volt a legkönnyebb túllépnem, miután láttam, hogy a kreativitás sok ilyen jellegű problémát meg tud oldani.
Mostanra a két végleg egyébként nagyon szépen összetalálkozott. Tudatosan eldöntöm, hogy mi az, amivel foglalkozni akarok, amit szívesen csinálok, amiben szívesen, örömmel tudok olyat tenni, ami másoknak is örömet okoz, illetve a közösség javára is válik. Amiben nem érzem jól magam, ahol úgy érzem, hogy sok lenne a feszültség vagy csak a befektetett munka és észlelt hasznosság nem jó arányú, ott meg nemet mondok. Meglepően jó érzés.