Éomer (Karl Urban)

Saint írta: igen, a "dettos" kepen kijon, hogy milyen szep szaja van!

Na igen, hogy arról a gyönyörű szájáról már ne is beszéljünk!

Minerva aszongya, hogy olyan CSÚNYA az a bajusz meg szakáll Éomernek...
De hisz pont az emeli ki legjobban a száját...
Áh, egyesek nem tudják, mi a jó!

igen, a "dettos" kepen kijon, hogy milyen szep szaja van!

[size=9:25rgyswx]tudom, fekete szemu es bozontos:)))))))))[/size]

Saint írta: detto
www.stykera.com/hm/karl/web/demo ... cap053.jpg

Ezt az édes pofit!!

SZÉTFOLYOK!! Micsoda szempillák!!!
ÁÁÁÁÁÁÁáááááááááááááááááááááá!!!

Kösz, Saint!

[size=9:364hge59]De ugye tudod, hogy Éomer kapcsán nem győzöl meg... cccc... [/size]

nem, asszem nem a Xenabol van az a kep.
de ugye itt is hasonlo a helyzet:
www.stykera.com/hm/karl/web/xena/bell/cap064.jpg
es itt is
www.stykera.com/hm/karl/web/vs/VS_013.jpg
detto
www.stykera.com/hm/karl/web/demo ... cap053.jpg
www.stykera.com/hm/karl/web/demo ... cap081.jpg
lalala
www.stykera.com/hm/karl/web/price/PDVD_085.jpg

azt hiszem a bizonyitekok perdontoek

Ilmare: Nagyon jól tudzs írni! Nagyon szép lett mindkét történet! Csak így tovább.... Minden napra egy történet..!
Artemisz: Azon a képen lehet, hogy azért csupasz, mert a szerepe ezt kívánta meg!

Ilmarë, ez CSODÁS!!

Milyen édes jelenet, hogy Éomer kicsit zavarba jön, mikor a húga a nyakába borul!
Tisztán érezhető Éomer minden indulata, érzése.
Zseniális!!!

Ennél sokkal mélyebb érzéseket fakasztott belőlem, csak épp nehezen öntöm szavakba. Minden egyes mondata elemi erejű, helytálló, és roppant megragadó!

A szóhasználatod pedig különösen korhű, erre kényes vagyok, ezért dicsérem meg külön!

Köszönjük!

[size=9:3j3xkhe8]Kiszedtem a múltkori részletet, nem akarom, hogy úgy tűnjön, mindenáron versenyezni akarok Ilmarë-vel.
Most eljött a Ti időtök, senkit se akarok elnyomni!
Maradok tisztelettel...[/size]

Hát én csak ámulok és bámulok, hogy milyen művek kerülnek itt napvilágra, öröm olvasni a soraitokat.
Ilmare: nagyszerűek az írásaid, nagyon-nagyon jól tudod kifejezni magad és abszolút el tudom képzelni mindazt amit leírsz. Remélem még olvashatok többet is Tőled.
Artemisz: változatlanul nagyon tetszik minden amit írsz, remélem Te is megörvendeztetsz még minket a soraiddal.
:hello: :hello: :itscool: :hello:
Milyen szuper, hogy ilyen tehetséges emberek vannak errefelé és jó dolog, hogy itt kibontakozhatnak. Igaz, hogy szűk körben, de a lényeg, hogy itt értő fülekre találnak az írásaik.

Na, akkor ismét van egy foghíj, amit én most itten utólagos engedelemmel betömtem. A rész nagy lyuk Théodred meghozatalától nézve addig az éjszakáig, ami azelőtt a reggel előtt van, hogy Éomért Gríma kiebrudalja...

Éomér iszonyú dühvel lelkében forrongva viharzott be a szobájába. Közel volt ahhoz, hogy kitekerje Gríma nyakát, és még a húga, Éowyn sem tudta csitítani, akire pedig mindig hallgatott. Le-fel járkált a szobában, s a tömör kőfalak, kongva verték vissza a lépteit. A gyér berendezés teret adott dühének, és ő úgy körözött az ablak és az ajtó között, akár egy bezárt vad. A falakat Rohan zászlói, és történetét ábrázoló festett, szőtt anyagok díszítették. A bútorzat egy finom mívű nagy ládából, egy hatalmas ágyból, egy terebélyes asztalból és szépen faragott székből állt, ezeket még az anyja hagyta ott. Éomér az ő szobáját kapta meg, apjuk halála után, mert anyja Éowynnal maradt, hogy Éomundhoz fűződő emlékei ne gyötörjék folyton.
Kevés dolog volt, ami ki tudta hozni a sodrából Éomért, de Kígyónylev ezek közé tartozott. Mindig ráérzett arra, ami az emberek lelke mélyén kavargott, s mindig úgy mondta ki azokat, hogy gyengének és hasznavehetetlennek tűnt az, akiről beszélt. S Éomér bárhogy is próbálta meggyőzni a királyt a tényről, hogy határaikat orkok tépázzák, falvaikat kifosztva, és Rohanban Szarumán kémei settenkednek, Gríma állandóan a szavába vágott, és zúgolódásról, hazugságokról sutyorgott Théoden fülébe. Látta a király szemein, hogy lassan elveszíti a bizalmát, és ez keserű csalódássá nőtt a mellében, főleg most, hogy Théodred-et félholtan meglelte. Éowyn mellette maradt ugyan, de a férfi nem mondta meg neki, hogy fölöslegesen. Látta Théodred sebét, látta az üvegesen elrévedő tekintetét. Az istállóba ment, hogy lehiggadjon, mialatt a lovát csutakolja le. Magányos farkas volt, Rohan kapitánya, aki a csatákba fojtotta minden erejét, csalódását, és vágyát. Nehezen birkózott meg a szív dolgaival, ebben kettejük közül mindig is a húga volt jobb.
De egy dolgot bizton tudott, ha Gríma újra a kezébe kerül, nem állja meg, hogy végezzen vele. Egyszer már volt a markában, s ahogy a másik karját tartotta, érezte, hogy könnyedén megemelhetné, de akkor még elég volt számára az is, hogy magához vonta és alaposan a szemei közé nézett. Ezzel jó időre el tudta tántorítani a húgától.
Késő volt már, amikor újra a szobájába ment. Csak a vérmocskos páncélját, a láncingeit és a fegyvereit vette le magáról. Utóbbiakat alaposan letisztítva tette az ágya melletti állványra. Az előbbiekkel nem sokat törődött, most nem volt ereje ahhoz, hogy ennél többet tegyen. Halk léptek ütötték meg a fülét, és húga lágy hangja, ahogy bebocsátást kért. A férfi a súlyos faajtóhoz lépett, és beengedte őt.
-Nem is szóltál, hozzám azóta, hogy visszatértetek, bátyám. – mondta kicsit feddő tónussal.
-Fáradt voltam a beszédhez. – válaszolta Éomér kurtán.
-Ohh, - hallatszott a lány döbbent hangja – látom még a tisztálkodáshoz is. Készítek neked fürdőt, addig kérlek, mesélj, hogyan találtad meg Théodredet?
Amíg ő tisztálkodott, Éowyn a király fiát ápolta, de aztán újra a bátyánál keresett menedéket.
-Éomér, Théoden meg sem ismer már. – mondta a lány keserűen.
-Csak Grímára hallgat. S róla tudja mindenki, hogy Szarumán kutyája.
-Undor fog el, ha látom. Folyton bámul, folyton lesi a lépteim. – válaszolta a lány és ajka lebiggyedt, ahogy gyomra háborgásával küzdött.
Éomér felsóhajtott. Túl gyakran, túl sokáig hagyta magára a lányt, s alig volt ott, mialatt ő felnőtt nővé cseperedett. Szépsége szemet szúrt bárkinek, s hajadonsága csak fokozta a férfiak vágyát iránta. Éomér nem ilyen környezetben szerette volna őt tudni. Szíve arra vágyott, hogy undor helyett mosolyát lássa arcára kiülni, olyan mosolyt, mivel még akkor ajándékozta meg őt, mikor szüleik éltek, mikor még gondtalan gyermekek voltak, akik együtt lovagoltak, együtt töltötték napjaikat. Mosolyt csalt ajkaira az emlék, ahogy a csöpp lánykát kardforgatásra tanítja, s ő annak súlyától majdnem felbukott. Apjuk és később anyjuk halála, megkeményítették a szívét, de a húga mindig utat lelt ahhoz, ahogy most is.
-Egyet se félj kishúgom, amíg én itt vagyok, Gríma nem mer egy ujjal sem hozzád érni. Ha magam kapom azon, hogy próbálkozik, hát szavamra, kitekerem a nyakát. – mondta Éomér dühtől fojtott, mély hangján. S a lány karjaival átfogta bátyja derekát, fejét annak mellkasára hajtotta, és úgy kapaszkodott belé, akár gyermek az apjába. S ő, először kicsit zavarban, aztán szeretettel telve fogta át Éowyn karcsú vállait, arcát az aranyszín hajzuhatagba fúrta mélyen beszippantva annak virág illatát, s csak ringatta, ringatta a lányt, hogy megnyugodjon…

2004. március

Ami a kritikádat illeti, hadd fejtsem ki bővebben:
Denethorról ugyebár a függelék azt írja, hogy "szerette Finduilast a maga módján".
Nos, ez az a kifejezés, amitől - tisztesség ne essék szólván - föláll a szőr a hátamon.

Elhiszem, hogy Denethor szerette a feleségét, de alig hiszem, hogy képes lett volna kimutatni is. Ez pedig elsorvasztja az érzékeny lelkeket...
Tapasztalat!!!!
Attól, hogy valaki nem képes kimutatni az érzéseit, még nem biztos, hogy rossz ember, de igen nagy lelkierőt kíván a társának lenni!

Artemisz, ne légy ilyen, ha kirakod az írásod, ami egyébként nagyon jó, be kell látnod, ajtót nyitsz arra, hogy bárki hozzászóljon. Kellenek a kritikák minden írónak. Ettől finomodik.

Üdv a topicon!!

Köszönöm az elismerést.

Ami a kritikádat illeti, hadd fejtsem ki bővebben:
Denethorról ugyebár a függelék azt írja, hogy "szerette Finduilast a maga módján".
Nos, ez az a kifejezés, amitől - tisztesség ne essék szólván - föláll a szőr a hátamon.

Elhiszem, hogy Denethor szerette a feleségét, de alig hiszem, hogy képes lett volna kimutatni is. Ez pedig elsorvasztja az érzékeny lelkeket...
Tapasztalat!!!!
Attól, hogy valaki nem képes kimutatni az érzéseit, még nem biztos, hogy rossz ember, de igen nagy lelkierőt kíván a társának lenni!

De ez már nem topictéma, ha akarod, folytathatjuk privátban, vagy a Faramir-topicon...

Egyébként leszögezem: Én nem utálom Denethort! Sőt! Tisztelem és a halálakor sajnálom is.

Még annyit tennék hozzá, erre a fejezetre nagy hatással volt adastra írása, A Remény Gondorban. Olvasd el sztem. Akkor jobban megérted!

Artemisz, gyönyörüen írsz, nagyon nagy tehetséged és érzéked van hozzá. Már figyelem egy ideje. Profi munkák a müveid... Gratulálok
Viszont nem bírom magamban tartani hogy egy ponttal nem értek egyet, mégpedig azzal hogy Denethor ridegsége... Úgy érzem Denethor csak annyira volt rideg, amennyire Gondor uralkodó Helytartójának, aki a Király visszatértéig az emberek leghatalmasabb Ura, tisztsége megkövetelte hogy az legyen.

Saint írta: egy kisse korhataros kep
www.stykera.com/hm/bally/torso.jpg

8O
Ez TÉNYLEG Karl teste?!!!

Mijááá!!! Nem szeretem a pucicsigákat!!!!

Ez amúgy Xena, jól emléxem?

egy kisse korhataros kep
www.stykera.com/hm/bally/torso.jpg

Ilmarë: Részemről örömmel várom, én úgyis a Negyedkorra specializáltam magam...

Artemisz, Saint köhi, van még pár ilyen luk, amit be kell tömni Asszem még olvastok tőlem ha nem bánjátok

Saint írta: Na, majd egyszer rajzolok vmit es felrakom:)

Rajzolás rúlz!

Hajrá, Saint, kíváncsian várjuk!

Én mostanság előadásokon alkotok, bár csöppet sem vagyok jó rajzos.

A barátnőm bescanneli műveimet, így szvsz legkésőbb jövő héten megoszthatom Veletek! Reszkessetek!

Most vegre volt elolvasnom a reszleteket!

Artemisz! A temeteses iromanyod-nem ujdonsag- nagyon szuper!!Tenyleg lehetne egy kimaradt reszlet a konyvbol is!

Ilmarë! Ez valami meseszep! nagyon-nagyon tetszett!!! Tenyleg nagyon lattato a stilusod, remek!

Micsoda szerencse, hogy 2 ilyen iroi venaval megaldott csajszi van itt!))
Na, majd egyszer rajzolok vmit es felrakom:)

Ó, Ilmarë, ehhez újfent kevesek az én szavaim!

Zseniális ötleteid vannak!

A leíró képességed is fantasztikus, szinte láttam az egészet úgy, ahogy volt!
Tökéletes!!!


[size=9:3sddul6k]Láttátok az új aláírásomat?
Sissee írta, és az volt az érzésem, hogy RÓLAM szól!
Úgye, gyönyörű?[/size]

Akkor egy újabb fogorvosi gyorsbeavatkozás

Eledhwen, Lórien nemes Hölgye megállította a lovát. Kecses ujjai az állat nyakára siklottak, és megcirógatták a selymes szőrt, amitől az állat kissé megnyugodott. Egy ideje idegesen kapkodta már a fejét, prüszkölt és a füleit hegyezte. Eledhwen tudta, hogy érzi a veszélyt. A ló mellett két hatalmas kutya baktatott. Szürke volt mindkettő szőre, és durva. Hosszú, izmos lábaikon viszont könnyedén felvették Gil-Girith ritmusát, ha ő galoppra fogta. A kutyák feje a lány derekáig ért, mikor az leszállt a lóról, hogy a közeli sziklás dombra másszon körülnézni. Megigazította hátán az íjat, és meglazította az övében a hosszú pengéjű vadásztőröket. Halk szavára kutyák és a ló is elnémultak, s a lány ezüst szemeit a távolba fúrva körbekémlelt. Hosszú, hófehér haja a csípőjéig ért, amit egyetlen varkocsba fonva hordott, mert zavarta, ha harc közben szabadon lobog. S neve is erre utalt, mert amikor a haja kibontva omlott a hátára, ezüstszínű szemei ragyogni látszottak, s a haja a nap fényében fürödve akár az esti csillag fénye úgy vonta körbe a lányt, s kapta így a Tündefény nevet Lórienben ahol Galadriel úrnő oldalán nőtt fel. A tündeköpeny, amit viselt, el tudta rejteni bárki szeme elől, s ruhája színe is alkalmazkodott a táj zöldjéhez, és barnájához, de Eledhwen nem szeretett elrejtőzni a veszély elől. A horizonton, emberszemnek már kivehetetlen messzeségben meglátta az apró, de gyorsan közeledő fekete pontokat.
-Dögök.. - szűrte undorodva a fogai között. Látta, hogy nem fog tudni elmenekülni előlük, ezért inkább úgy döntött, hogy bevárja őket. Nem kellett soká várnia, a rusnyaságok oly iramban haladtak, ami még Gil-Girith sebességét is felülmúlta. Tíz farkas volt és hátukon mindegyik egy ocsmány orkot cipelt, akik kiáltozva irányították a lány felé a dögöket. De Eledhwen kezében már ott feszült az íja és szemnek alig követhető sebességgel küldte a farkasokra a halálos pontossággal célozott nyílvesszőket. A kutyák, Celebdol és Draugdol a vérszagtól megvadulva a farkasokra vetették magukat, mire a lány eldobta íját, hogy maga is harcba szálljon az oldalukon. Kezében a hosszú tőrökkel némán ugrott le a szikláról és az első ork torkába mártotta a pengéket, akit a kutyák lerántottak a farkasa hátáról. A csata hevében, amit a maradék dögökkel és orkokkal vívott, nem tűnt fel neki a sziklás domb tetején megálló lovas. Csak mikor az utolsó farkassal végzett, hallotta meg suhanni a nyílvesszőt, ami egy ork torkába fúródott. Draugdol hörögve vértől mocskos pofával a lány mögé állt, de még mielőtt a tündelány bármit szólhatott volna a következő nyílvessző már a kutya testébe fúródott. Eledhwen megpördült, és térdre rogyott. A támadás óta most hallatszott a hangja csak, ahogy rekedten felnyögött a kutya halálát látva. Döbbenten nézte az üvegesedő tekintetet, az elcsituló mellkast, és lelkébe izzó düh kapott lángra. Felemelkedett, kihúzva karcsú testét, aztán megfordult, miközben ujjai megfeszültek a vadásztőrök markolatán. Vad fénnyel lobogó ezüst szemeit a lovasra tapasztotta, amitől amaz megdermedt a nyeregben. Eledhwen eltette a tőreit, ahogy megindult a domb felé, villámgyorsan kapaszkodva fel a kiálló sziklákon, s mikor felért halk szó hagyta el ajkait, mire a ló megbokrosodva vetette le a férfit a hátáról. Annak ideje sem volt felkecmeregni, a tündelány már fölötte magasodott, tőrét a torkának szegezve.
-Ha megpróbálod, - hallotta azonban maga mögül – meghalsz, tünde.
A férfi hangja fenyegető volt, mély és belevegyült az íj jellegzetes nyikordulása, ahogy felhúzták azt. Eledhwen hátrapillantva a férfire emelte izzó szemeit, aki a domb alján állt, felajzott íját egyenesen a lány szívére irányítva, tekintetében komor elszántsággal arra, hogy ha kell, a lány életét veszi emberéért cserébe. A férfi arany haja kócosan fogta körbe borostás arcát, mellén bőr és fém veretes páncél feszült, alatta láncing, ami a térdéig ért. Eledhwen arca elsápad. Azonnal felismerte Lovasvég kapitányát, akit még Galadriel tükrében látott először, s Lórien úrnője azzal az üzenettel bocsátotta el a lányt, hogy találja meg őt, és küldje Helm szurdokba, ahol Théoden végső csatára készül az Urukhai sereggel szemben. Elhátrált a földön fekvő férfitól, s tőreit újfent a tokjaikba tette. Az addig fenyegetett férfi lassan felkecmergett, fájdalmasan dörgölve a derekát, és sántikálva igyekezett távolabb kerülni a tündelánytól. De az íj még mindig feszült a Kapitány kezében, miközben ő közelebb lépett.
-Mi dolga egy nemestündének Lovasvégben? – kérdezte érces, mély hangon, melybe bizalmatlanság vegyült.
A lány, hogy zavarát leplezze, kihúzta magát, és határozottságot erőltetve remegő hangjába így válaszolt.
-Éomund fia Éomért kell meglelnem, hogy egy üzenetet adjak át neki Lothlórien úrnőjétől Galadrieltől.
-Hm, nos ha őt keresed, meglelted. – válaszolta komoran a férfi, és leeresztette az íjat. Határozott léptekkel a lányhoz lépett és sötét szemeit annak ezüst tekintetébe fúrta.
-Halljam, milyen üzenetet küld az Úrnőd.
Eledhwen lesütötte a szemeit. Nem állhatta a sötét tekintetet, ami már akkor is belefúródott az emlékeibe, amikor még csak a tükörben látta azt. Hiába volt harcos, hiába vett részt számtalan csatában, hogy Úrnőjét megvédje, s tündeként, hiába volt felette az emberek halandóságának, lelke mélyén megmaradt annak, aminek született. Éomér türelemmel várta a választ.
-Khmm, - szedte össze magát a lány, s ismét felemelte a szemeit – az Úrnőm arra kér, tedd félre a sérelmeket, feledd a bánatot, s emlékezz a vérre, ami Rohanhoz köt téged.
Éomer felmordult.
-Úrnőd vak talán? – kérdezte oly mély fájdalommal a hangjában, hogy Eledhwen szíve összeszorult.
-Szarumán már nem uralja többé Théoden lelkét. – folytatta lány meg sem hallva a kérdést.
-Hogyan? – lepődött meg a férfi.
-Nemsokára Gandalf jön el hozzád, s Úrnőm könyörögve kér, hogy tarts vele Helm Szurdokba, és csatlakozz Királyodhoz a csatában.
Éomér lelkét új remény töltötte el, elmosva mindent, amit addig cipelt, kemény mosolyra húzva ajkait.
-Hosszú idő óta az első jó hírt hallom, s ezért hálás vagyok neked Tündék leánya. – mondta és kezét a lány vállára téve, megszorította azt.
-Kérlek, mond meg, hogyan tehetném jóvá, a veszteségedet?
Eledhwen tekintete elszomorodott.
-Az, ki lelőtte Draugdolt, temesse el őt, s oly tisztelettel bánjon vele, mintha apját temetné. – mondta halkan, s Éomér rábólintott a kérésre.
-Feltételezem, visszatérnél Úrnőd mellé. – nézett ismét a lány szemeibe, miután kiadta a parancsot. Eledhwen nagyot sóhajtott.
-Úrnőm meghagyta, ha meglellek és átadtam az üzenetet, Szürkerévben várni fog egy hajó, ami Nyugatra visz. De én harcos vagyok, s a csata előtt nem fogok meghátrálni. Az ork sereg hatalmas, s Helm Szurdokot kevesen védik… - válaszolta a lány, s határozottságával Éomér nem tudott szembeszállni. Bólintott megint, hogy beleegyezik.
Aznap este Eledhwen a tábortűztől távolabb ült, Celebdollal az oldalán, s a többieket hallgatta, ahogy Rohanról énekeltek szomorkás, vagy csatába hívó dalokat. Elcsodálkozott az emberek természetén. Hajdanán élt a szövetség ember és tünde közt, s ő ismerte az erről szóló történeteket, mert Galadriel sokmindent elmesélt neki. E törékeny, ám annál büszkébb és hevesebb faj beletörődve vette tudomásul ideje rövidségét, és halandóságát. Eledhwen a maga korával ifjúnak számított ugyan a tünde nemzettség sorában, mégis emberszemmel mérve sokadik öltő óta járt már Középfölde vidékén. Sokat megért, látta megromlani a barátságokat, feloszlani szövetségeket, és az idők során látta Rohan és Gondor között elmérgesedni a kapcsolatot. Gondolataiból a csend rázta fel. Már mindenki aludt, csupán az őrök voltak éberek. A fehér falú sátrak ragyogtak a hold fényében, akárcsak Eledhwen haja, s ő Celedollal az oldalán a lovakhoz indult, hogy Gil-Girithtet megkeresse. De már messziről látta, hogy nem ő az egyetlen, aki a lovak között kereste a megnyugvást. Éomér a sajátja mellett állt, és az állat nyakát simogatva halkan beszélt hozzá. Eledhwen füleit megütötték a szavak.
-Rossz érzés gyötör barátom, félek olyan dologgal nézünk majd szembe, ami meghaladja erőnket.
Eledhwen megállt, nem messze a férfitől és csendben figyelte őt. Lelkének vívódása összeráncolta a férfi homlokát, bizonytalannak tűnt és esendőnek. S a tündelány most értette csak meg a halandóság gyötrelmét. A férfi mellé lépett. Kezét a karjára fektette és lágy hangon így szólt.
-Bármi történik is, Lovasvég kapitánya, a változásnak nem állhatsz az útjába. Sokan fognak még elesni, míg végre eljön az idő, hogy békét leljen Középfölde népe.
Éomér lepillantott a lány ezüsttel ragyogó szemeibe. Szavai megnyugtatták bizonytalan lelkét, akár a hűs patak a láztól forró bőrt. Hosszan mélyedtek egymás szemeibe, mert több szó nem kellett ahhoz, hogy megértsék a másikat. A lány kiolvasott mindent a férfi szemeiből, s Éomér megérezte, hogy a tünde megérti őt. Végül a férfi volt az, aki megtörte a csöndet. Ujjaival átfogta a tündelány ujjait, amik még a karján pihentek.
-Köszönöm. – súgta halkan, s ezzel ellépett mellette, s a sátrába ment. Eledhwen ott maradt. Elmerengett a pillanaton, de később maga is nyugovóra tért.
A hajnal fénye lassan köszöntött rájuk, de új eseményekkel. Az őr jelezte, hogy a távolban egy alak közeledik, mire Eledhwen a jelzett irányba pillantott. Azonnal felismerte az alakot.
-Eljött az időd Éomér, most bebizonyíthatod, méltó leszel e majd a trónra. – fordult a férfi felé s tekintetük újra összekapcsolódott.
-Gandalf. – suttogta a férfi. S már tudta a választ a fel sem tett kérdésre. Még mielőtt elérte volna a tábort, Éomér kiadta a parancsot, hogy készüljenek az indulásra, s amikor Gandalf Keselyüstök hátán megállt előtte, csak ennyit mondott.
-A Királyért.
S a Rohír sereg megindult kétezer fővel Helm Szurdok felé…

2004. március

Kérjük szépen!!

csak azt ne feledd, hogy egy karakter akkor kel életre, ha az, aki eljátsza megérti őt a lelke mélyéig. Én úgy láttam Urban tökéletesen megértette Éomér belső vívódását. Ahhoz, hogy ilyen jól el tudja őt játszani, az is kellett, hogy a saját énjéből is tegyen bele...

Érdekel valakit a storym, amit alkottam? Megint egy kis kiegészítő egy lukhoz a történetben és a filmben..

Héhéhé, meg ne sértődj!!!!! 8O

Annyi volt a bajom vele, hogy vhogy nem egyezett az én magamban kialakított képemmel...

Akkor vessek magamra, mi?....

Azért tényleg köszi!

Artemisz (Celebthil) írta: Lányok, ne keseredjetek el, de az oldal NEM fogadta el Ilmarë képét...

Bár... azon a képen szvsz amúgy se nézett ki túl jól.. olyan túl Karlos volt az a füligmosoly.. nem illett a páncélhoz meg a szőke hajhoz...

Kössz, hogy csak így lehúzod... Szerintem meg nagyon is jó kép, pontosan azért, mert őszintén mosolyog rajta. És nem is lett volna jó Éomér, ha nem tudta volna magát beleadni....

Lányok, ne keseredjetek el, de az oldal NEM fogadta el Ilmarë képét...

Bár... azon a képen szvsz amúgy se nézett ki túl jól.. olyan túl Karlos volt az a füligmosoly.. nem illett a páncélhoz meg a szőke hajhoz...

Éomer mosolya az enyém, ahogy elképzeltem.....

Saint írta: itt olyan, MINTHA egy picit mosolyogna
www.stykera.com/hm/karl/web/lotr ... cap011.jpg

Az csak azért van, mert BESZÉL... valszeg pont egy "i" közben kapták el..
Nem sok kedve van szvsz mosolyogni, ha egyszer Théodred haldoklik, az orkok szabadon császkálnak mindenhol, varjak röpdösnek a fejük felett, a király magatehetetlen, és még ráadásul Gríma is ott van......

Eruntale: KÖSZÖNÖM!!!
Az ilyen "kritikáknak" úgy tudok örülni! Hiszen én is LÁTOM, miközben írom, és szeretném másokkal is láttatni!

Különben meg:
Üdv a topicban!!!!

itt olyan, MINTHA egy picit mosolyogna
www.stykera.com/hm/karl/web/lotr ... cap011.jpg

Sziasztok!

Artemisz:Egyszerűen fantasztikus az írásod!! Mikor a végére értem, egy pillanatra elcsodálkoztan, hogy kerülök a gép elé, és miért nem vagyok az ünneplő rohírok közöt...

Az ivós jelenethez:Kár(l) lenne ha kihagynák...
[size=9:31olcooc](Karl érte... )[/size]