Gondolatok

Aralataion írta: Ja igen azt meg elfelejtettem: Brisa. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy annyi időt pocsékoltam el olyan emberekre, akiken segítettem, meghallgattam, ott voltam vele, szerettem, bántottam, stb... És emiatt annyi ember maradt távol tőlem. Nem Nem bántam meg, egyik tettemet sem, csak ha valami véget ér, azt le kell zárni valahogy, mert másképp nem mennek a dolgok. Tudod a tudatos elfojtás....

Akkor miért használod az "időpocsékolás" szót? Mert nekem ez a szó pont arról szól, hogy megbántod, hogy akkor és ott nem valami mással, értékesebb dologgal töltötted az idődet.

Tegnap barangoltam a Farkasréti temetőben egy órát.
Alapvetően szeretem a "szent" helyeket, több szempontból is, de ez furcsa volt. Távoli volt. Talán túlságosan sütött a nap, nem tudom, de nem sikerült a halottakra túl sokat gondolnom, talán annyit, h egyesek még halálukban is egyéniségek akarnak lenni. vagy utána, a sírukkal. Vagy a családjuk akar az lenni. És én igazából azt szeretném, h legyen mind3n név mellett életrajz is

Ja igen azt meg elfelejtettem: Brisa. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy annyi időt pocsékoltam el olyan emberekre, akiken segítettem, meghallgattam, ott voltam vele, szerettem, bántottam, stb... És emiatt annyi ember maradt távol tőlem. Nem Nem bántam meg, egyik tettemet sem, csak ha valami véget ér, azt le kell zárni valahogy, mert másképp nem mennek a dolgok. Tudod a tudatos elfojtás....

Zizzo betonszarkofág szava megfogott.
Lennie kell egy helynek az emlékezésre. Az emberek alapvetően igénylik a biztos pontokat. Az otthont, ahová megtérhet, a sírt, ahova el tudnak zarándokolni. Ebből a szempontból a soproni temető igen jó. Egy domb tetején van a városban. Ha az ember felgyalagol a nem túl hosszú úton, és átvonul a temetőben a többi sír között, azzal már egy gesztust tett az elhunyt emléke felé. Talán jó szó, hogy lerója kegyeletét.
Azonkívül a hely fontos, mert a sziklaszirt szélén más hangulatban emlékezel, míg egy betonsír felett célirányosan. Hát ez a gondolatmenet elég lehervasztóra sikeredett...

Halottak napjáról én is sokat gondolkoztam... én is szeretem a temető hangulatát, de ha arra gondolok, h miért kéne temetőbe mennem hogy hallottaimra gondoljak... az már tök más. Persze tisztelet meg minden, de miért ne ülhetnék le otthon, vagy egy sziklaszirtre h ott elmondjak egy imát, vagy csak gondoljak a nagymamámra és a többiekre... miért kell ott lennem egy zord betonszarkofágnál? Miért kell ez a fajta bálványimádat? Sokan már el is feljetették miért mennek a temetőbe, müvirág hegyek meg egyéb szirszarok... nekem nem ezt jelenti ez az egész!

Hmm, új nap, újra itt, és újra megpróbálkozok egy bejegyzéssel... Ha nem is ugyanazzal, mint tegnap akartam. Szal...

Halottak napja... Sokan lehangolónak találják, h évente legalább egyszer illene elmenni a temetőbe, vannak, akik menekülnek a halottak emlékeitől, mert csak szomorúsággal tölti el őket.
Ezt pl én teljesen máshogy nézem... Akik már nincsenek mellettünk, hitem szerint már egy jobb helyen vannak, nekik már jobb. Egyedül mi érezhetjük az űrt, amit maguk mögött hagytak, csak nekünk lehet rossz, hisz hiányoznak. De ha arra gondolok, h nekik így sokkal jobb, s egyszer majd én is csatlakozom hozzájuk... Addig pedig itt bennünk élnek, akkor meg miért szomorítana el...? Ők már elvégezték a dolgukat, mi még nem járunk a végén... Amíg pedig idelenn ügyködünk, megnyugtató tud lenni, odafentről vigyázzák a lépteinket.
A temetőben mászkálás... Sokan furán néznek arra, aki szeret temetőben bóklászni. Nemtudom, sztem megvan a maga hangulata... Ahogy a sírok között sétálok, néha elmerengek egyik másik fölött, s azt próbálom kitalálni, vajon milyen élete lehetett, milyen ember volt...? Vagy csak állok, s figyelem a hangokat, vagy ahogy egy-egy néni kijön friss virágot hozni a férje sírjára...

Aral érzése sem idegen... A temető engem is eléggé el tud gondolkoztatni... Sztem mindenkit. S kell is néha...

Rendrakás... Én épp most kutyultam mindent elég erősen össze, szal majd ha már nagyon sikítozom a törmelék alatt, kaparjatok elő... Viccet félretéve, nem könnyű az biztos... de néha muszáj változtatni... Olykor gyökeresen is, ha feljebb akarunk lépni egy lépcsőfokot...

Nem tudom, hogy csak magunkért csináljuk-e...de nagyrészt igen, azt hiszem ezzel egyet kell értsek. Hogy léteznek-e azok, akik meghaltak...ezt döntse el mindenki maga...attól függ ki miben hisz...persze biztos van ebben is egy objektív igazság, de élők ezt a legritkább esetben tudhatják biztosan. Nekem voltak olyan élményeim, amik miatt hiszem (persze nem TUDOM), hogy nem szűnünk meg a test halála után, de azt hiszem ez nem ennek a topicnak a témája. Mindenestre a temető vasárnap gyönyörű volt otthon Ajkán...sötétedés után voltam ott, és jópár lámpa nem működött, úgyhogy a mécsesek adták a fény jó részét...tudom, hogy nem bámészkodni mentem oda, de alid tudtam elszakadni a látványtól...ilyen környezetben az emlékezés is más...Én mindíg azon vagyok, hogy méltó legyek arra a szeretetre, amit azok adtak nekem, akik már nincsenek velem (és itt leginkább a nagymamámra gondolok, aki...mint ember...mindíg is a példaképem lesz).
Rendrakás...nekem volt most egy időszakom, amikor alig kommunikáltam, pont azért, hogy magamban rendbe rakjam a dolgokat, és most elkezdtem a gyakorlatban is megvalósítani ezt...bizonyos emberekkel kevesebbet beszélek...és/vagy megváltozott a kapcsolatunk jellege...bizonyos embereknél meg rádöbbentem, hogy rettentően hiányoznak, és nagyon is elhanyagoltam őket...ezen is próbálok változtatni (persze nem erőltetem rá magam senkire). Időről időre meg kell ezt tenni, hiszen egy ember befogadóképessége véges, ami a társaságot illeti...és egy idő után, ha túl sokat akar adni magából, azt veszi észre, hogy nem megy...mintha kifacsaták volna...ezt jobb elkerülni...vagy ha már nem lehet, akkor orvosolni...persze ez mind magánvélemény, mint minden más hozzászólás

[size=9:1p7wrkf4]Peti, szerintem nem elvesztegetett percek azok, amelyeket arra áldoz az ember, hogy meghallgassa a társát.[/size]

Jaj, rendrakás. Szurkolok Aral, már csak azért is, mert ha neked sikerül, akkor lehet, h nekem is érdemes kipróbálni, hátha (csúnya dolog másom kisérletezni? )
Inczy: és most már ivonatolva se próbálod meg?

Halottak napja:
Csak magunkért tesszük amit ilyenkor teszünk. Egész egyszerűen a saját hiányunk az ami még létezik, mert aki meghalt az nem létezik. De hát pont ez az a szépséges: "szívünkben élsz tovább"-dolog...
Érdekes, hogy ezek a Halottak-napi temetőlátogatások nagyon bennem maradnak. Idén, odakinn töprengve:
Én még élek. Ők itt már nem. Vannak még lehetőségeim. Nekik nem maradt semmi. Túl rövid ideig éltek. Fogalmam sincs mennyi maradt még nekem. Dönteni kellene. Mi a fontos, amit érdemes megélni, és mi az amit felesleges folytatni. Tehát, túl kellene lépni azokon a dolgokon, és azokon az embereken, amik és akik feleslegesek az életemben, mert csak lopják a perceimet. És találnom kellene olyan dolgokat, és embereket, amikért és akikért érdemes véges időmet "vesztegetni".
Már így is túl sok problémát halmoztam fel az életemben, amiket csak görgetek magam előtt. Bizonyos százaléka ezeknek pont itt a társaságban jelentkezett. Hát ideje rendet rakni, mert félek, hogy akik megérdemelnék, azokra nem lesz időm, a sok önsajnálat-problémázgatás miatt. Ezért Viszlát! és Dejóhogylátlak!
Persze ez mind csúnyán hangzik de azért kivitelezhetőnek, azért mégse hiszem, hogy TÉNYLEGESEN meg tudom majd tenni.

Hmmm, miután egy különösen hosszú, elmélkedő bejegyzést írtam nektek, ez az izé meg úgy gondolta, h nem kéne beírnom, és elszállt... Azután ezt egy égi jelnek veszem, és inkább csöndben maradok... Úgyse vagyok képes leírni megint...
De egész sokat fejlődtem, még csak egy dühödt mordulást sem hallattam...

hm. Már egy jó ideje szeretnék elvánszorogni a temetőig, de valahogy sosincs elég energiám ahhoz, h kifaggassam a családot a rokonok maradványainak tartózkodási helyéről és átutazzam a várost.
Az ünnepekkl mindig az a bajom, h lusta vagyok, és még kkor sem tudok ráhangolódni, kivéva a tényleg nagyokat, amiket a család is űz. Tehát örülök reggel, h megy a Mozart Requiem, mert berakták, és Karácsonykor perszehogy.
Szerintem szükség van ünnepekre, mint közösségi dolgokra. Temetőbe bárki bármikor elvileg, de más, amikor sokan együtt.

Nekem a halottak napja sose jelentett kötelességet arra, hogy kimenjek a temetőbe, mert nálunk szokás kilátogatni a halottainkhoz év közben akár többször is, bármiféle alkalom nélkül... csak hogy emlékezzünk, persze nem kell ehhez egy sirkő, de talán mégis, azért, hogy újra és újra ráébredjek arra, hogy nem találkozhatom velük többé, bármennyire szeretném, és nekem ez megkönnyiti az elvesztésük okozta űr feldolgozását... Az elmúlás elfogadását, és kevés szebb dolgot tudok elképzelni egy Mindenszentek esti temetőkertnél, ami mécsesfényben úszik, ilyenkor azt képzelem, hogy mineden kis fénypont egy lélek, akit szerettek, aki köztünk járt, de az ideje lejárt, ami fájdalmas, de természetes folyamat. Ezt persze lehet, hogy csak én gondolom így.

És aki nem TUD csinálni? mert semmi kézügyességet igénylőt nem bír összegányolni? :hein:

Sztem is kell tudni lassítani. Épp azokért akiket igazán szeretünk, nemcsak mondjuk. Persze tom, ezt MONDANI könnyű...

Tudunk lassítani...

De mért kell ehhez külön napot kijelölni? Mmint ugy értem, hogy önmagunktól mért nem tudunk lassítani? Szerintem ez borzasztó.. Elrohan mellettünk minden...

Én is készítem az ajándékokat, vagy könyvet veszek.

Én egyetértek Drizztel: persze, hogy nem csak azon az egy napon kell a halottakra/családra/édesanyára stb. gondolni, amikor ennek az ünnepe van, de azért mégiscsak jólesik, hogy van egy ünnep, ami elvileg (bár sokaknál a gyakorlatban nem, tisztelet a kivételnek) arra rendeltetett, hogy megerősítsük a kapcsolatot egymással. Szóval persze, nem csak ma gondolok a halott nagymamámra, hanem minden nap, egy mozdulat, egy régi emlék eszembe juttatja, de a mai, felgyorsult élettempóban szerintem kell, hogy legyen egy-egy olyan nap, amit csak annak szentelhetünk, hogy azokkal törődjünk, akik fontosak (voltak) az életünkben. Ez amolyan "kicsit álljunk le gondolkodni, szeretni" nap. (A karácsony is, meg az anyáknapja is...). Nálunk egyébként szűk családi körben nem nagyon divat az ajándékozás, persze adunk, de csak jelképesen, és azt tényleg szívből, szeretettel. Én pl. szeretm magam készíteni az ajándékokat, mert az sokkal személyesebb, mint ha csak bemegyek a Tescoba aztán leemelem a polcról...

Jóhát ilyenekre szinte nem is emlékszem. Mikor volt az mán ? Az olyan, mint vmi házifeladat, nem számítom ide.

De van amikor igen. Én pl mindig is utáltam huzigálni az osztályban karácsonykor, mert olyankor KELLETT adni, és nem mondhattam, hogyboccs én nem akarok ilyet játszani. Egyébként szeretek adni, söt imádok, de csak azoknak akiket szeretek.

Ajándékozni sohasem muszáj...:vállvonogatósemotikon:

Én a karácsonyt se szeretem az utobbi években. Mindenhonna azt harsogják, hogy MUSZÁJ ajándékozni, MUSZÁJ emlékezni, MUSZÁJ mert ezt várja el a világ. Én nem akarok MUSZÁJBÓL tenni bármit is..
És tudod, hogy, hogy tudom, hogy vannak kivételek.

Ennyi erővel minden ünnep, vagy valamiért különleges alkalom álságos és hiábavaló...
Minden születésnap, minden nemzeti ünnep, ennek meg annak a hete. Én ezt nem hiszem. Nyilván nemcsak akkor gondolunk azokra akiket szeretünk, amikor erre alkalom van a naptárban, csak akkor még külön el is időzünk néhány kellemes emlék felett...nem hiszem, hogy ez baj...az már más kérdés, hogy ebből is üzletet csináltak, de azok meg nem mi voltunk. És kérlek ne mondd, hogy senki, ha nem tudod biztosan, hogy mindenkire igaz a dolog...Én pl. ritkán tudok kimenni, lévén a temető 200 km-re van tőlem...

Halottak napja:

Mindenhonnan azt hallom, hogy ez az emlékezés napja/hete. Furcsa de nekem nincsen kire emlékeznem. Meghalt már két nagyapám de egyikhez sem kötödtem annyira, hogy gyertyát gyújtsam értük. Nem érezném öszintének, igaznak. Az öcsém elkezdte összeszámolni, hogy ö hány emberért gyújtana mécsest. Nekünk nincsenis kihez kimenni a temetöbe, mert a nagyapát elhamvasztoták és a hamvait szétszórták, a másik nagyapámat meg alig ismertem, és különben is Debrecenben van a sírja. És ha gondolni akarok rájuk akkor nem csak ezen az egy napon fogok megemlékezni róluk. Lehet, hogy én vagyok különc, de nem tartom ezt a pár napot olyan különlegesnek. Inkább álságos, mert ilyenkor hirtelen mindenkinek eszébe jut a temetö, eszébe jutnak a halottai, de évközben? Akkor ki gondol rájuk? Akkor kinek fontosak? Ilyenkor sok a virág a sírokon, de évközben a mamikákon kívül senki se jár ki a temetöbe, senki nem gyújt gyertyát.

Brisa: Aki nálam ezen a szinten van az nagyjából bármit kérhet amire szüksége van, amire én se tudok jobb megoldást. De így van... Képes vagyok magamnak fizikai vagy lelki sérülést okozni dolgokért, másokért. Az én felfogásomban az nemis fáj igazán. Ennyi. A halj meg és a halj meg helyettem című kérések közt elég nagya különbség nem?
MEgjegyzs: ez az általam odaítélt érzés... plusz.. senki sem bírja születésénél fogva... tehát hagyjuk a testvér stb. viszonyt ( ennek ellenére persze eléggé valószínűsíthető hoyg beletartoznak ebebacsoportba).

Térjünk vissza egy kicsit az eredeti idézethez.

_Phelan_ (Caranthír) írta:

Vannak pontok ahonnan akármi van, magamnak én kell, hogy a legfontosabb legyek, mert különben belepusztulsz.

Cicaful: Szerinted... szerintem nincs.. és van még pár ember akinél nincs... sokan gondolják, úgy hogy érzelmi kapcsoaltban azésszerűség nem elfogadható... én is tudo khajlani erre pedig eléggé tudatos ember vagyok. De igenis tudok olyan helyzetet amire sokan azt mondanák, hogy azt már nem... én mégis...

Cica azt mondta, hogy néha bizony saját magunkat fontosabbnak kell tartanunk, mint a másikat, különben "belepusztulunk" (mellesleg a kapcsolatunk is).

Erre te azt felelted - ha jól értettem -, hogy az érzelmi kapcsolatokban, mint pl. a szerelemben, barátságban gyerek-szülő kapcsolatban stb. számodra nem elfogadható az ésszerűség (?), te sosem helyeznéd saját magadat a másik elé. Még akkor sem, ha az olyat kér, ami neked rossz... vagy nem?

"amit Cicával mi mondunk, az nem szélsőséges álláspont (ellenben a tiéd... " If you think so

Brisa: Más dologról bezsélünk ha azt mondod hogy fáj a dolog. Én olyanról bezsélek ami lehet, hgy fáj de tisztábanvagyok avval, hogymiből indult ki, és miért érzem... és a miérteseket lehet alakítani...az ösztöni dolgokat nem. Én arról bezséltem, hogy nekem ne mfeltétlenül fáj ez. Hagy ne keljen sajátéletből példát hoznom de volt már rá.Hogy másért igenis sé rendszeresen oyla tettem amt soha ne mviszonzott és én se igazán örültem neki. Csak elfogadtma mint tapasztalatot azzzal aszeméllyel kapcsoaltban... ennekellenére nem tagadnám meg tőle se ugyanazt. Arról nem tehetek, ha más emberek úgy döntenek, hogy később megbánják. Én ilyennel kapcsoaltban ált. csak az anyagi világnál talákozom, hogy vmi oylat tettem amit meg fogok bánni. Emberekkel valókapcsoaltomban nem nagyon. Nekem siekrül elfogadnom... ennyi... Lehet azt hinni,hogy jobban tudja más, hogy én mit érzek ésm it tudok elfogadni, lehet előítéeleteket gyártani, hogy egy17 éves srácnak mennyi tapasztalata lehet stb. De aki igazán belegondol , az úgysem alapoz ilyenekre. ennyi.
Szólottam.
Blessed be!

Phelan, semmi gond az idealizmussal, bizonyos mértékig rám is jellemző ez. (Én pl. töretlenül hiszek abban, hogy az emberek értékesek és képesek a változásra, változtatásra.)

És amit Cicával mi mondunk, az nem szélsőséges álláspont (ellenben a tiéd... ). És nem is annyira a csalódásokról beszélünk, hanem tapasztalatokról. Pl. arról, hogy ha én megteszek (rendszeresen) a társamnak valami olyat, amit én nem akarok, akkor az nekem fáj, rossz érzés. Ez pedig kihat a kapcsolatunkra. Ugyanis ha az egyik fél lemond a saját igényeiről, azzal lemond a boldogságáról és így a kapcsolatuk boldogságáról is! Mert ha csak az egyik fél boldog, akkor az a kapcsolat végét jelenti...

Brisa: Én ezt mindenféle, hév nélkül mondtam. Nem vagyok eléggé tipikus 17 éves, hogy érzelmek által túlfűtött idealizmus szóljon belőlllem. Higyétek el átvan gondolva.Én tudatosan nem szeretnék, úgy élni, hoyg foylton bánkódjak, és igyekszem minnél jobban hanyagoln iaz előítéleteket, ha komoly és nem köznapi dologrólvan szó. Amivel nap mint nap találkoznék. Valószínüleg, elbiakodottnak... nagyképűnek tűnök... vagy csak másképp működik a lelkem... Érettség? hmmm... ki, hogy gondolja... a fejlődés nem feltétlenül továbbfejlődés... ( egyáltalán van e poz. vagy negatív fejlődés úgy igazán? szerintem van de a "megkeredés" ne mtartozik közéjük.) Lehet idelistának lenni csalódásokellenére is... ne mtudom miért kell iylen szélsőségesen nézn ia dolgokat...

_Phelan_ (Caranthír) írta:

Vannak pontok ahonnan akármi van, magamnak én kell, hogy a legfontosabb legyek, mert különben belepusztulsz.

Cicaful: Szerinted... szerintem nincs.. és van még pár ember akinél nincs... sokan gondolják, úgy hogy érzelmi kapcsoaltban azésszerűség nem elfogadható... én is tudo khajlani erre pedig eléggé tudatos ember vagyok. De igenis tudok olyan helyzetet amire sokan azt mondanák, hogy azt már nem... én mégis...

Én Cicával értek egyet. Anno nekem is volt olyan, hogy a szerelem hevében megtettem olyat is a másik kedvéért, amit én nem akartam. Kemény tapasztalat volt. Azóta én is azt vallom, amit Cica megfogalmazott. Most már nem tennék ilyet. És egyre inkább azt gyanítom, hogy idáig eljutni tapasztalat és érettség kérdése. [size=9:1thlwhdo](Bocsi, Phelan...[/size])

Cicafül: a Te tapasztalatod... és ez msot Theiához is szól... Én nem mondok le az idealizmusomról.... hiszem, hogyhaa nem naivitssal találkozik akkor, ez könyebben vezet az "arany középúthoz". Nem fogok, úgy belegondolni, hogy ez se lesz pont úgy, meg az se. Msot akkor magánéleti példa:Ha adott esetben jövőre összeköltözöm Kedvessel, akkor nem igazán fog érdekeln ia pénz, oks, hogy kell meg stb. de tudom, hogy amennyi kell elő tudom teremten... de nekem másodlagos... mint megrögözött idealsitaaz vezérel, hogy cserébe valóra válik egy álmom: A Szeretett nő mellett elaludni, és minden reggel, az Ő látványára ébredni. Én tudom, így szemléni... potnosabban nekem ez jön ösztönből.
Tudatosság: ha kétségeim vannak, akkor ne mazokkal foglalkozom, hanem azoknak is megvizsgálm az eredetét... és ált. mindegyiket vissza tudom vezetni vmi hibára magamban anélkül, hogy keresném. Ilyen a túlottt féltékenységem is sokszor. És mivel tudom, hoygaz vagyok ezért nem kezelem minden egyes kételyemet, úgy, hogy ezután vmi tüske marad bennem, ami már örökké zavarni fog.
Megbocsájtás, elfogadás? Nem tudom, az emberek miért hmmm... becsülik le az elme hatalmát, hogy nincs befolyással az érzelmekre.... Én speciel tudok nem elfojtani és úgy kezelni néhány érzelmet, hogy egy idő után tényleg vmi hmm, számomraelfogadhatóvá válik ha nem is pont azzá ( és nem az akarás miatt, vagy mert beleképzele....erre szigorúan figyelek magamnál persze elég valsz így is, hogy hibaszázalékka l"dolgozom" lévén ember ). Az elme, és az érzelmek nem különállóak... azok közt is van valahol átfedés.
Theia: Az épp azért, olyan eset mert NEM fogomide leírni, és nem emlegetem, mert nemfontos már. Nem akarom a látszatát se kelteni, hogy vmi bajom lenenadologgal.
Ennek ellenére, azért megejgyezném, hogy csak valószínüsítsd, hogyha2 önálló keresettel max. ritkán rendelkező ember él távkapcsoaltban, már az is az emberek 99%ának áthidalhatatlan probléma.
És ez csak egy kis és alapvető probléma sok máshoz képest.
És, hogy miamottóm, amibőmindez még jobban kiviláglik? A barátokért akár meghalni, de Kedvesért akár élni is. Hagy ne mondjam, hoyg kevesen osztjk a világnézetem