Gondolatok

Ezen a Puszi dolgon meg kell mondjam ledöbbentem az első talin ahová elmerészkedtem, mert én is olyan környezetből jövök, ahol akkor adsz puszit a másiknak, ha vmi alkalom van- szüli, névnap... egyebek. Viszont nem tartom feltétlenül rossz dolognak, sőtt talán segit nekem abban, hogy könnyebben engedjek magamhoz közel embereket, mert ez a 1,5 m távolásgtartás bennem is erőteljesen megvolt, mára halványult a közeli barátaim hatására, de még van mit finomitanom... mert túl zárkózottnak és elérhetetlennek tűnhetek elsőre, pedig csak a kétségbeesett ledöbbenés okán produkálok ilyen tüneteket.
Emlékszem az első olyan önfeledt kapott ölelésre amit nem vártam, félelmetesen jól esett, leirhatatlan, és hogy még több ilyenhez legyen szerencsém úgy érzem meg kell változtatnom a régi beidegződéseket, már ha ez egyáltalán lehetséges, persze csak ésszerű keretek között.
Attól azért nem kell félni, hogy egy felületes ismerettség után bárki nyakába ugranék... az nem menne.

Aeglos, a szívemből szóltál.

Artemisz (Erenya) írta: Brisa, ezt már megbeszéltük! Ez a popsisimogatós hasonlat az, amit én pl. kifejezett sértésként dekódolok, mert a gyomrom fordul fel attól, hogy egyesek mindenben szexuális tartalmat látnak! Mint pl. az orrösszedörzsölés, amit én néhány meghitt pajtásommal gyakran megejtek. Ez az eszkimóknál bevett üdvözlési mód! (ámbár mikor anyukámat próbáltam ezzel meggyőzni hozzátette: na ja, de náluk bevett szokás az is, hogy odaadják a nőket a vendégnek.. )

Artemisz, anyukád igen bölcs asszony, mint azt te is tudod. Tudniillik nem vagy eszkimó, sőt még csak nem is közöttük élsz. Így az orrösszedörzsölés náluk üdvözlés lehet, de nálunk nem az...
És a hasonlatom nem a szexuális tartalmat hivatott bemutatni, hanem azt az érzést (zavart, kellemetlen érzést), ami bennem ilyenkor lejátszódik. Megsértődsz az én érzéseimen?

Hárompuszi.. fujjj... Még csak az kéne!

Kincső: Dehogynem lehet! Pl.: nagyon sok helyen hárompuszi a köszönés, én pedig csak és kizárólag két puszival köszönök. Sőt van ahol kézfogással köszönök. És ha valaki nem akar pusziszkodni akkor szerintem nyugodtan megmondhatja. És akkor vele onnantól fogva másképp köszönünk

Az ölelésről, mint a téma hírhedt szakértője nyilatkoznék..

Nekem, nyíltan vállalom, a kicsi koromtól folyamatosan halmozódó irtózatos szeretethiányom az oka, hogy mindenkire rámászok, bár nagyon igyexen szeparáli, és inkább azokat kínzom, akiról tudom, hogy nem utálja.. Ha van vki, aki nem szereti csak még nem mondta meg, csak hajrá! Kérem szépen! [size=9:3k0ra3hk](már látom a lelki szemeimmel a 150 privit a ládámban.. )[/size]


Ami a grupphugot illeti, nekem, őszintén megmondva csak az agresszió egy bizonyosfokú szelídebb levezetését jelenti, nem a szeretethez van főképp köze. azok a lila foltok, amit Siss is említett.. ilyenkor nem nagy baj, ha vkit véletlen oldalbakönyökölsz vagy efféle...
Érdekes perspektíva, nem?
Az a tábori frizbis tombolás is ezért volt jó: ott üöttél-vághattál mindenkit, csupa poénból, és alig érezted, mert ilyenkor az adrenalinnal nő a fájdalomküszöb is legalábbis nálam...

Ennyi. És nagy ölelés mindenkinek, aki szereti!

Brisa, ezt már megbeszéltük! Ez a popsisimogatós hasonlat az, amit én pl. kifejezett sértésként dekódolok, mert a gyomrom fordul fel attól, hogy egyesek mindenben szexuális tartalmat látnak! Mint pl. az orrösszedörzsölés, amit én néhány meghitt pajtásommal gyakran megejtek. Ez az eszkimóknál bevett üdvözlési mód! (ámbár mikor anyukámat próbáltam ezzel meggyőzni hozzátette: na ja, de náluk bevett szokás az is, hogy odaadják a nőket a vendégnek.. )

Az ölelésekkel kapcsolatban én is egy kicsit soknak érzem...főleg azt, hogy olyanok jönnek oda hozzám, és ölelnek meg, akiket én nem ölelnék meg, mert ezt én olyanoknak tartogatom, akiket szeretek...
Én ezelőtt tipikusan olyan voltam, aki tartja a 3 lépés távolságot...fura is ez az egész...de tulajdonképpen örülök neki...mármint annak, hogy most már meg tudom ölelni azokat akiket szeretek, valamennyire ki tudom fejezni azt, amit érzek, ez régen nem volt így...
Persze ezt sem lehet túlzásba vinni, mert...akkor egy idő után már nem jelent semmit...olyan, mint egy laza kézfogás...ezt semmiképpen sem szeretném.

Áfi fölvetéséhez:
Sajnos sokszor előfordul ilyen, vagy ehhez hasonló szituáció az életben. Ilyenkor (és általában) jó, ha megpróbáljuk a másik helyébe képzelni magunkat egy kicsit; végiggondolni mi játszódhatott le benne. Nem kell mindig a legrosszabbra gondolni. Egyesek olyat is magukra vesznek, ami nem miattuk van, vagy nem nekik szól. (Aztán van aki akkor sem szeppen meg, ha a képébe ordítanak, de ez nem az az eset.) Nem árt néha annak tekinteni a dolgokat, aminek látszanak. Azt írtad, amikor támogatásra volt szükséged őszintén felajánlotta segítségét (bár nem derült ki, hogy segített e ekkor), tehát fontos számára mi van veled, netán fontos vagy számára. Lehet, hogy nem is tud róla, hogy Neked fontos lenne ez a barátság.
Sokan félünk attól, hogy nem értenek meg, vagy félreértenek minket. Ezért vagy nem merünk másoknak elmondani dolgokat, vagy addig-addig próbáljuk „normálisan” megfogalmazni amit szeretnénk, amíg aktualitását, vagy értelmét veszti. Még rosszabb amikor csak azt hisszük, hogy már nem érdemes elmondani, és bennünk marad tüskeként (amely tüskét talán még mi magunk sem veszünk észre). Lehet várni, amíg a másiknak megjön az esze, egy fokkal jobb, ha megírod mi bánt, de merjünk beszélni! Nem kell félni, először úgyis nehéz lesz, de csak így derül ki, mit jelent a fejed felett a kérdőjeled.
Van egy szép magyar szó, amit manapság nem igazán használunk: Cimbora.

Áfi:

Szerintem könnyen előfordulhatott az is, hogy az illető azért lett veled ilyen különösebb átmenet nékül, mert hallott rólad valamit, ami nem igaz, vagy a rossznyelvek terjesztették teljesen elferdítve, és ezért úgy gondolja, hogy meg kell szakítania a kapcsolatot.

Velem is történt már ugyanilyen, és sok teória van arra, hogy miért történhetett. Én magamnak azt állítottam föl, hogy túl unalmas voltam már a barátomnak, vagy lehúzták őt is az én gondjaim. Van ilyen. Rossz amikor egy baráttal együtt kell nevetni akkor is, amikor sírnál, de néha szűkséges. Főleg akkor, ha ő rosszabb lelkiállapotban van mint te, legfeljebb nem mutatja. Volt már olyan élményem, hogy egy nagy csalódás ért, és legszívesebben sírtam volna, de nem lehetett, mert közben a barátnőm ott sírt mellettem, és ha én is elkezdem, feladva a határozott, és biztonságot nyújtó lelki társ szerepét, akkor mindketten még mélyebbre süppedünk.

Van olyan barátság, ahol efajta színlelésre már nincs szükség. Szerintem ehez 3-4 év minimum kell. Ennyi idő alatt tudod úgy megismeni a társad, hogy csupán félszavakból, vagy pillantásokból megértsétek egymást, és lehetetlen legyen a félreértés.

Az pedig, hogy társadalmlag fölemelkedett, azáltal, hogy sokkal több feladatot lát el olyanmód adhat választ a kérdésedre, hogy jobban érzi a nyüzsgő munka zajától hangos közeget, ahol elmerülhet a feladataiban, mint a régi közeget, ahol felszínre bukkannának a belső problémái.

Az a baj, hogy nem tudom kiről van szó, és ezért lehet, hogy minden amit írtam marhaság.

Még szerintem is eddig Brisa ötlete a legjobb, bár én azt az utat választottam, hogy fél évig nem szóltam az illetőhöz. Azóta beszéltünk, de egymás számára már csak *futó ismerősök* maradtunk.

Sok sikert!


Kincső:

Én személyem szerint nagyon furcsának találom, hogy ebben a közösségben mindenki puszit ad, meg megöleli a másikat. Én egy olyan közegből jövök, ahol még a legközelebbi barátaimnak se adtam soha egy puszit se a karácsonyi ajándékozáson kívül. Amikor idejöttem, úgy éreztem, hogy ezzel durván megsértik az intimszférámat (1-1,5 méter ), mert rámerőltették a puszikat és öleléseket.
Nem igaz azonban rám, hogy nem szeretem az ilyesmit, épp ezért szeretném, ha nem silányulna el számomra olyanmód, hogy olyanoknak is adok, akik nem érdemlik meg, mert jó ha a nevüket tudom, vagy néha beszéltem velük. Van viszont néhány ember akiknek nagyon szívesen adok, sőt úgy érzem nem csak kell, hanem szeretnék is adni, és úgy a normális ha adok.

Mindezek után csak azt találom furcsának, hogy szinte mindenki, akivel eddig beszélgettem úgy érzi, hogy nem kellene így lennie ennek apuszi-dolognak az MTT-ben, és szívesen lemondanának róla.

Nem lehet, hogy ezt a dolgot már alig tartja fontosnak valaki, csak megszokásból csináljuk ezt a mindenki számára kellemetlen ceremóniát? Vagy mert nem akarunk senkit diszkriminálni azáltal, hogy nem pusziljuk meg, holott egy mellette álló kedves barátunknak a nyakába ugrunk?

Néha olyannak érzem ezt az egész ügyet, mint a vándorló antilopok vonulása, akik többszázfős csoportban rohannak, és azért nem álllnak meg még a szakadék szélén és a tenger partján sem, mert félnek, hogy a mögöttük lévők nem látják mi van elől, és eltapossák őket, végül mind kinyiffan...
[size=9:3k6d2j0w](egyébként ez nem biológiailag bizonyított tény csak egy elmélet...)[/size]

Áfi:

én egy nagyon jó barátommal egyszer kegyetelen csatát folyatattam- őérte, magamért és a barátságunkért. Sikerült megmentenem. a barátomnak problémája volt, és ezért nagyon durva lés cinikus lett velem.

A másik barátnőjét el is marta magától, azzal a lánnyal nem tudom, rendeződhet-e még a kapcsolatuk. (Férfi és nő közt szerintem létezhet barátság) Én azt csináltam vele, hogy egyértelműen megmondtam, hogy ez a vislekedése nekem nagyon rosszul esik, és általános emberi normákat is megszeg vele, és vagy abbahagyja ezt a viselkedést, vagy elveszít. Tudni kell, hogy én avégsőkön túl is hajlandó vagyok elmenni. A barátom megérette, és tudta, hogy akármit csinál, szeretni fogom, de mindent azért nem tűrök el.

Szerintem próbálj meg először is rájönni, miért teszi azt, amit tesz, és érzékeltesd vele, hogy te mellette állsz, történjen bármi, és ha tudsz segítesz, de minimum meghallgatod.

Ha azt mondja, semmi baja, mondd, hoyg ezen és ezen jelek alapján Te nem úgy látod. (Azt, hogy mi alapján látod így, célszerű hozzátenni, mert ez észérv, nem lehet ellen kifogása). Ezután már csak várnod kell és erősnek kell lenned - mindkettőtökért..

Őszintén remélem, sikerül rendbehozni akapcsolatotokat.

Más: azt gondolom az álatlad leírtak alapján, hogy nem mondod könnyelműen azt, hogy xy a barátom....

Cica:

szerinetm nem baj, hogy ezt érzed- ha így érzel, jó, hogy tisztába jöttél az érzéseiddel.

Az egséz társasággal úgyse lehetsz jóban, nem szerethetsz mindenkit, teljes mélységgel biztos nem- ezt lehetetlen elvárnod magadtól. Biztos lesz, aki vár. Én sajnos nagyon kevés embert ismerek a társaságból akárcsak felszínesen is, nemhogy mélyen, de azt gondolom, annak alapján, amit láttam, hogy a kedvességed és a munkákban való részvételed miatt jó, hogy vagy a társaságnak. Veled kapcsolatban nekem van egy konkrét dolog, amin meglepődtemés jól esett: amikor LEP- en öltözetetk a Feanoros darabhoz, odajöttél hozzám, hogy a tünctánchoz szerintem hogy áll előnyösebben a hajad...

ÉLNI így lehet, így érdemes... és milyen jó lenne, ha mindenki így gondolná, és így élne, mert akkor nem kéne akkorákat csalódni...

Persze én is naiv vagyok , sokszor túl naiv és nem látok az orromnál tovább, de nem akarok megváltozni, mert még mindig bízom abban, hogy vannak hozzám hasonlók, és mint látom akadnak

Én is azt mondanám, hogy ha nem jönnek a szavak...ha szóban nem megy, akkor írj levelet...kézzel.
Amúgy én is ilyen naívnak mondható egyén vagyok azt hiszem...de szte ez a normális, hogy az az alap, hogy bízunk az emberekeben. Vagy nem ?
Persze így nagyobbat lehet csalódni, de ÉLNI sztem így lehet, és így érdemes...
Lálááá

Kedves Áfi!

Ez tényleg nagyon nehéz ügy. Velem volt már hasonló eset, amikor valakiről azt hittem, hogy a barátom aztán egyik napról a másikra ellenséges lett.. hosszú ideje nem láttam.
Szerintem semmit sem rontottál el, szerintem ő változott meg (bár nemtudom kiről van szó, lehet, hogy nem is ismerem).
Mindenki mindig változik.
Amikor valaki vezetőbb pozicioba kerül, felsőbb réteget ismer meg, (sajnos sokszor) elfelejti a régi barátait, elfelejti azokat akik akkor is szerették amikor egy "senki" volt. Talán azt tudnám tanácsolni, hogy várj hátha megjön az esze, hátha elolvassa ezt, hátha ő megy oda hozzád, ha te nem mersz.
Tényleg nehéz eset.

Áfi, mi történne akkor, ha mindazt, amit most leírtál nekünk az illetőnek is elmondanád? (Vagy ha a blokkolás gátol, akkor írásban a kezébe nyomnád, úgy hogy adsz lehetőéget a válaszra és a megbeszélésre.)

A görcsösségről jutott eszembe: velem is előfordul, de szerencsére csak ritkán, hogy NAGYON megpróbálok megfelelni, NAGYON szeretnék a társaságba kerülni, néha pengeélen egyensúlyozva a "hülyét csinálok magamból" és a "még épp nem" között. Mókus módjára gyűjtögetem az ismeretségeket, akár a puszikat is( ) , mert jólesik, hogy valaki szimpatizál velem. És ez a görcsösség tényleg nagyon fárasztó és akár ürességhez vezet.
Cica, megértelek, tapasztalatból, nem itteniből. Akkor úgy éreztem, hogy igen, elfogadnak, sőt...aztán lassan lehullott a rózsaszín fátyolka, és kiderült, hogy egy felszínes ismerettségről volt szó. De azok egymással éppilyen felszínes ismerettségben voltak, tehát nem én lógtam ki, sőt ki sem lógtam, csak ez nem felelt meg, így mentem is tovább. Remélem, hogy csak egy kicsit elfáradtál, és ha kipihened magad, akkor visszajössz, és örülsz, hogy van ez a hely, ezek az emberek(legalább néhány), és talán másképp látod majd. Ha meg nem...az sem tragédia, az életed folyik tovább. Ha nagyot vesztesz, úgyis megérzed. És azt is, ki fog hiányolni valójában.

Tök más téma...

Elég sokat gondolkodtam, hogy beírjam-e ide ezt a problémámat, mert nem szeretek közösség/nyilvánosság előtt ilyen dolgokról beszélni, de hát ha ez már Gondolatok topic, és nekem pont eszembe jutott pár gondolat... szóval kíváncsi lennék... nem is annyira véleményekre, hanem inkább... hogy pl. mással is megesett -e már ilyen.

Van nekem egy barátom. Barátot írok, mert elég hosszú idő óta annak tartottam. Bár meglehet, én túl könnyen osztom ki a "barát" fogalmat, ami a másik fél részéről max. haveri szinten áll fenn. Nem tudom. Én ilyen szempontból nagyon bizakodó és naiv vagyok.

Ez a barát - másokkal egyetemben - életemnek egy nehéz időszakában lelki támogatást, segítséget ajánlott fel, úgy éreztem, teljesen őszintén, és én ezt hálásan és gondolkodás nélkül elfogadtam. Emiatt még kedvesebb lett a szívemnek, és úgy véltem, tényleg nevezhetem barátomnak.

Aztán minden átmenet nélkül, én úgy éreztem, szinte egyik pillanatról a másikra, valami törés következett be. Ő tartózkodó, sőt, mogorva lett, igaz, egyre több lett a dolga, egyre többet jött-ment-intézkedett, fontos ember lett. Elhanyagolta a régi társaságot. Úgy éreztem, a játékosabb, régi énje valahol elveszett, vagy csak felém nem mutatja. Úgy érzem, mintha számára csak egy lennék a sok ismeretlen ismerős közül. Eltávolodtunk.

Be kell vallanom, csalódtam. Sajnos sokszor (ezt kevesen tudják), kissé idealizált álomvilágban élek, amiben minden korrekt, és főként minden mindig marad a régiben. Utálom a változást. És az egy dolog, hogy utálom. De sokszor nem is veszem észre - vagy *nem akarom* észrevenni. Ez pedig a lehető legrosszabb.

Gondolkodtam, hogy megbántottam-e ezt a barátot valamivel. Meglehet. Sőt.
De szerencsétlenségemre én olyan ember vagyok, aki az ilyen helyzetekben teljesen leblokkol, és nem tudja sehova mozdítani a dolgot (pl. képtelen vagyok odaállni, és kereken megkérdezni, hogy "miért haragszol rám?") És a dolgok mostani állása mellett ez még nehezebb. Lehet, ő fel sem veszi ezt a dolgot. Vagy nem érinti/érdekli ez a helyzet. Lehet butaságnak tartaná, hogy ilyet gondolok, és egyszerűen azt felelné: "Nem haragszom rád", de ettől még nem állna helyre semmi. Patthelyzet.

Nem igazán tudom, hogy mit tegyek. Szeretném jóvátenni, ha hibáztam, csak nem tudom, hogy mit kéne jóvátennem, és hogyan. És erre az egy kérdésre pedig lehet, hogy sohasem kapom meg tőle a választ.

Nehéz ügy, igaz?

Dae/siss írta: A grúphág is egy érdekes dolog... Amíg két-három, max. négy emberrel csináljuk, addig még van valami személyes jellege. De amikor ötszáz ember összekapaszkodik, abba nem szoktam belemászni...

Furcsa dolog, de én pont a személyes jelleg hiánya miatt kedvelem a grouphugokat. Alapjáraton nagyon nem szeretem, ha megérintenek; sokan mondták már, hogy ezt szinte sugárzom is magamból, és ez gyakran annyira elriasztja tőlem az embereket, hogy már engem is zavar. A grouphug számomra ennek a problémának egy fájdalommentes megoldása, mert épp a személytelen (vagy inkább kollektív?...) jelege miatt nem érzem olyan kellemetlennek. A kétszemélyes öleslést fenntartom azoknak, akiknek az adott pillanatban nagyon ki akarok fejezni valamit.

Rabyn írta: Igen az ölelés egy különleges dolog! Egy nagyon különleges, az én ölelésemet ki kell érdemelni.
Régebben volt olyan, hogy puszival is csak annak köszöntem aki közel állt hozzám, és amikor az egyik barátnőm bemutatta egy barátját teljesen meg voltak lepve, hogy csak kezet fogok vele.

Rabyn: teljesen igazad volt, én el sem tudnám képzelni máshogy! Engem az lepett volna meg, ha rögtön a nyakamba ugrik. Alapvető udvariassági dolog, hogy vadidegen embert nem ölelünk/puszilunk az első találkozáskor.

Én egyébként csak azt ölelgetem akit szeretek/közel ál hozzám. Egoista dolog, mi? "Csak úgy" teljesen fölösleges ölelgetni. (Azért egyébként én is ritkábban kezdeményezem az ölelést, mint azok, akik engem meg szoktak ölelni. Persze ettől függetlenül én szeretem. )

Szerintem nemcsak egyfajta ölelés létezik és az adott ember érzi,h én mennyire gondolom komolyan azt az ölelést.Vagy h is mondjam,másképp ölelem meg azt aki közel áll hozzám és másképp aki nem annnyira.De megölelem,mert fontosak számomra és nem vonom meg senkitől a szeretetemet Dehát ezzel mindenki másképp van,mint ah vki szereti a Grouphugot vki meg nem

Cica: én ugyanezt átéltem egyszer sajna többször is. Jacopo adta meg nekem a választ, miszerint túl görcsösen akarok a társasághoz kapcsolódni, és túl görcsösen akarok "valaki" lenni itt.
talán veled is ez van.
és azért mert voltak emberek akik nem törődtek veled annyira, vagy ők nem igazi barátságnak ítélték a barátságotokat, mint Te, attól még ez nem az egész társaságra igaz.
igen, kicsit felszínes. de ha jobban megnézed, igenis vannak barátságok. és attól hogy ez egy haveri kör, az se biztos hogy felszínes. csak annyi ember van akivel szeretne lenni az ember, osztán egyszerre nem tud 150 emberrel beszélgetni.
Sztem neked jót fog tenni, hogy elutazol. Talán majd ez betölti a hiányérzetedet. Vagy mégse? Vigyázz magadra.

Igen az ölelés egy különleges dolog! Egy nagyon különleges, az én ölelésemet ki kell érdemelni.
Régebben volt olyan, hogy puszival is csak annak köszöntem aki közel állt hozzám, és amikor az egyik barátnőm bemutatta egy barátját teljesen meg voltak lepve, hogy csak kezet fogok vele.

A grúphág is egy érdekes dolog... Amíg két-három, max. négy emberrel csináljuk, addig még van valami személyes jellege. De amikor ötszáz ember összekapaszkodik, abba nem szoktam belemászni... Pontosan azért, amit Cica is említett... abban már semmi személyes nincs (legfeljebb a lila folt az ember oldalán, amit esetleg pont olyasvalakitől szerzett be, akivel nincs is igazán jóban/nem is ismerik egymást...), csak a Nagy Tömeg. Az mondjuk az én külön perverzióm, hogy az ölelést egy különleges dolognak tartom, ami kifejez valamit az iránt, akit megölelek... És én nagyon szívesen ölelgetem, akit innen ismerek és szeretek, és akkor is örülök, ha vadidegen jön megölelni, de akkor kényelmetlenül érzem magam. Az ölelés az ilyen pillanatokban süllyed vissza tucatárura, amit bárki megkaphat- pedig ez egy különleges dolog, két ember érzelmeinek kifejezése, valami egység a két ember közt.
Ez sem volt egy víg hozzászólás, evvan.

Az ölelkezés dolgot én pl úgy oldom meg, hogy nem kezdeményezek. Puszit sem. Ha nem látom a másik emberen, hogy puszilkodni készül, én sem teszem. Lehet, hogy e miatt kicsit távolságtartónak tűnök, de igyekszem tiszteletben tartani a többieket. Egyenlőre nem tudom, ki hogyan reagál az ölelkezésre, szóval amíg az illető nem kezdeményez nálam ilyesmit, én sem próbálkozok. (Na jó, vannak, akiket egyszerűen nem lehet nem megölelni [size=9:14x8i5nx]És tegnap túlestem az első grúphágon )[/size]

Színpadi érintés. Na ez az ami nekem (még) nehezen megy! Nem tudom miért, de néha nagyon nehéz a másikhoz hozzáérni. A KHE próbák ennek nagyon jó példái, akik ott voltak láthatták, hogy mennyi küszködtünk azzal, hogy hozzáérjek a többiekhez..


Cica: Én nem ismerlek annyira. mondhatnám egyáltalán nem ismerlek. Így nemtudok neked erre mit mondani. Néha én is érzem, hogy mintha a külvilág felé élne az egész társaság csak. De aztán rájövök, hogy nem! Hogy érdemes ittlenni azért a pár emberért.

Ölelés: egyszer drámabemutatón az egyik csoport pont erről a témáról játszott. fantasztikus volt. Michelangelo három Pietáját is felhasználták.. megcsinálták magukból a szobrokat és megmozdították.. mindengyik összedőlt. Mintha az ölelés egy utolsó pillanat lenne a vég előtt. az a játék legalábbis ezt sugallta. Személy szerint számomra nagyon fontosak az ölelések - biztos pontot adnak, habár csak egy pillanatra, de akkoris erősít. a fizikai kontaktust pedig már megszoktam - két vée színjátszom, és szinte minden próbán kapcsolatot kell létesíteni a másik emberrel. Talán ezért is szeretem a bizalom-játékokat mindenhol - mert talán ez közelebb hozza az embereket. Persze én már könyebben beszélek... Mindenesetre én szeretek ölelni és szeretem ha engem ölelnek.. szívből

Érdekes ez az ölelés-téma. Engem is nagyon sokáig feszélyezett az érintés ezen formája, nagyon is. Nálunk a családban ez nem volt szokás. És akárkitől most sem viselem el. De valahogy ezt is meg lehet tanulni, vagy inkább úgy mondom: ráérezni. Talán szerencsésnek mondhatom magam, hogy van jónéhány ember az életemben, akivel legalább egy időben annyira közeli és meghitt volt a barátság, vagy igazán nem is kellett annyira közelinek vagy meghittnek lennie, hanem amolyan bajtársiasság-féle kapcsolat, akikkel fenntartás és egymás szándékainak félreértése nélkül hatalmas öleléssel üdvözöljük egymást, amikor találkozunk. És ez mindig nagy élmény... Valakitől azt hallottam, hogy napi 10 jelentőségteljes érintés kell egy embernek, hogy a lelke igazán egyensúlyban legyen. Lehet benne valami....

Cica: Erről már beszélgettünk, de nem hittem volna, hogy felírod. (nem változik semmi attól még, hogy kimondod). Azért jó, hogy a társaság része vagy, mert így plusz alkalmakon is találkozhatunk, a nem "plusszokon" kívül . Az üresség el fog múlni idővel, ha majd megérted az érzéseid, és mindent letisztázol magadban, ne aggódj!
Én nagyon nem várom azt a 4 hónapot, ha megbocsájtasz... és nem mondom azt sem, hogy várni foglak, mert azt tudod jól .

Lin írta: A legtöbb társaságban én is kívülállónak érzem magam, mintha nem egy nyelvet beszélnénk. Mindig olyan érzésem van, hogy a beszélgetés felszínes. Hogy nem "értik" miről beszélek, vagy nem is érdekli őket. Igazán nem tudom közel engedni őket megamhoz, mert úgy érzem nem is akarnak mélyebbre látni.

Erről jutott eszembe, és nagyon kikívánkozik már egy ideje, és egyre inkább érzem, amit eddig csak sejtettem.

Előre szólok: személyes érzelmeken/tapasztalatokon fog alapulni ez az okfejtés/eszmefuttatás - nevezze mindenki annak, aminek akarja. Ezt csupán azért mondom, mert - szsvsz - a személyes problémák nem ennek a topicnak a témái (lásd az ellentétét: az első sok tíz oldal), de egy ideje már így megy - így nem lóg ki a sorból.

Közvetlenül most, Kapolcs után merült fel ez az egész, de már régebb óta fogalmazódik. Szegeden kezdődött, Líthason kristályosodott ki, tábor alatt választ kaptam a fel nem tett kérdésekre és most a hétvégén biznyságot nyert.

Úgy érzem, hogy ez a társaság már nem otthonom többé.

Most biztos nagyon sokan megrökönyödnek egy ilyen kijelentés kapcsán.
Ezt a tábor után éreztem közvetlenül - ez volt a válasz. Sajnáltam, hogy nem lehettem ott - persze. Olvastam az élménybeszámolókat, nézegettem a képeket - sajnáltam, hogy kimaradtam, - pontosabban -, hogy nem éltem át. De nem okozott akkora tragédiát, akkora törést, mint tavaly. És számomra ez volt a furcsa. Vajon mért nem?
Elmúlt a varázs, és számomra ugyanolyan felszínes lett, mint ahonnan mások ide menekülnek. Régóta nem érzem azt, hogy itt olyan igazi mély beszélgetéseket tudnék folytatni bárkivel. Folytonos megfelelés kényszer, hogy egy adott körben bent tudj maradni, hogy ne nézzenek ki - igen, ez itt is van -, idomulni - fárasztó. Tudnék. Biztosan. De kérdés, akarok-e.
Már nem érzem, hogy számítana, hogy ki az ember, csupán a Nagy Egész, az meglegyen. Rengetegszer hallom, hogy "jaj cica, de jó, hogy itt vagy"; és ezzel kifújt. De jó, hogy itt vagyok. Mert? Mért is jó az? A válaszra egyszer kíváncsi lennék. (Egy Embertől kaptam választ ) De itt már egy-egy ember annyira nem számít, nem oszt, nem szoroz. És a bajom az, hogy olyanoknál nem oszt, nem szoroz, akinél azt hittem.
Végülis mindegy, hisz ezek személyes problémák/érzések - csupán, részemről hozzátartozik mostmár.
Vicces. A mostani életemben egyszerre nagyon jól érzem magam (ehhez hozzájárul még egy-két dolog), és van egy furcsa ürességérzésem. És ezt a két érzést csupán egy hajszál választja el. Mintha körbeérne, mintha egymásból nőne - de, hogy melyik melyikből, azt nem tudom megmondani.

Az érem másik oldala: a barátok, az Igaz barátok - akikből (ahogy máshol sem) itt sincs sok -, de Ők megmaradnak. A többi meg úgyse számít.

Ezek után kíváncsian várom azt a 4 hónapot, amíg nem leszek itt. Kíváncsian várom azt, amikor hazajövök. Kíváncsian várom hányan várnak majd...

Nagyon önző, egoista hozzászólás lett. Ilyen is van.

nyau!