Gondolatok

Nem tudtam, hogy hova rakhatnám a következő kis-türténetet, de hosszú gondolkodás után úgy döntöttem, hogy ide lesz a legjobb, mert az egész annyira vagyány, hogy el lehet rajta GONDOLKODNI...

Nem akartam az egészet ide berakni, mert nagyon nagy lenne fórumba , ezért csak belinkelem... , de olvassátok el, mert szvsz nagyon szuper...

A boldog herceg

Rabyn írta: Julcs: Tulképpen nem a fekete színnel van bajom mert én is szoktam hordani hanem a hozzá társuló arccal.

Jóvanna. Csak kötözködöm. Bocsi
Értem, mire gondolsz...

Julcs: Tulképpen nem a fekete színnel van bajom mert én is szoktam hordani hanem a hozzá társuló arccal. Olyan mintha citromot evett volna. Meg a megjegyzések.
Az egyik tanár ma mesélte, hogy járt Oxfordban (a szerencsés!!!)
erre egy másik lány megjegyezte, hogy jéé ez olyan a hpben a Roxofrt. Erre az emlitett osztáltrsőm elkezdett höbörögöni hogy fúúúj má megint a hp. (ja és közbe óra volt!)
Többen rákiálottak, hogy állícsa mán magát. Pedig reggel egészen normális volt. Úgy látszik az új magyartanár említése készítette ki. (ugyanis ha jól tudom ő járt Oxfordban)
Szal ez az ami elrontja mindenkinek a kedvét.. meg ahogy a padtársával aki a legjobb barátnpje bánik.. Ha a csaj nem ugy csinál valamit ahogy az osztálytársam akarja akkor elkezdi szapulni meg nyujtogatni a nyelvét mint egy ovodás.. Könyörgöm 16 évesen, hogy lehet valaki ennyire gyerekes, és közben azt porbálja bizonygatni, hogy hűde felnőtt. MErt ő még fogyozni is képes (na ez az amitől még a falnak megyek amikor a 40kilos csajok közlik, hogy fogyozni akarnak..) és télleg fogyozik!! a suliban alig eszik valamit azt is undordott pofával.. (én a háta mögött jóízűen reggelizem/ebédelek) olyankor ugy néz rám mint valami leprásra, hogy hogy bírok ennyit enni, mért nem vigyázom az alakomra.. Sose fogom megértni a fogyokúra lényegét.. Ok van amikor télleg kell pl ha valaki beteg de egyébként minek?? Az ember csak tönkreteszi magát...

ja, filozófiailag meg a zöké...

Holtak vezére írta: a maradék 1 százaléknak is a 99% át kitöltik a színek, mint esztétikai kifejezés.

A színek megállapítása nem esztétika, hanem fizika... :nono: Ezzel kapcsolatban legfeljebb az az esztétikai megállapítás, h "a zöld szép". De a színek maguk nem esztétikai kifejezések.

a maradék 1 százaléknak is a 99% át kitöltik a színek, mint esztétikai kifejezés.

Alyr Arkhon írta: Nodlee: Ne olyan jókat akarj festeni, hanem másmilyen jókat.

A "jó" amúgy is labilis és megfoghatatlan kategória, csakúgy mint az esztétikai kijelentések 99%-a.

Rabyn írta: [...] Elrontja mindenkienk a jókedvét azzal, hogy állandoan feketében jár [...]

Hm... hát ezt többen is megteszik (és talán nem mind pszichológiai eset), de ez nem feltétlenül kedvrontó...

[size=9:3b4t9w6b]Na mióta Pécsett leöntöttem magam tussal, azóta nekem is be kellett festeni egy csomó cuccomat feketére... akkor most kinek fogok így a lelkébe taposni? h: [/size]

Nodlee írta: Drowse, én ugyanígy vagyok, csak én nem írok, mint Ti, hanem festek, rajzolok Nagymamám festőművész, és egyfolytában összehasonlítom a képeimet az övéivel... és el vagyok keseredve, hogy milyen tehetségtelen vagyok.

Tizenhét évesen én abbahagytam a versírást, mert úgy éreztem, sose leszek képes úgy kifejezni magam, mint szeretném.

Két év szünet után írtam meg az Éomeres versem, amihoz foghatót szvsz sose többet nem írok majd...

De még ennyi teljesítménnyel is, amit mostanság produkálok, Szofi szavaival élve "benne vagyok a felső egyharmadban", ami azért tőle nagy dicséret!
Szóval elégedettnek mondhatom magam akár!

Egyebekben abszolút egyetértek Telcontarral! VAN IDŐD!

Na, akkor minden művészléleknek:
A lángész (szvsz a ti esetekben a sikeres művész) egy százalék ihlet és kilencvenkilenc százalék veríték.
(Edison)

Nodlee írta:
Drowse, én ugyanígy vagyok, csak én nem írok, mint Ti, hanem festek, rajzolok Nagymamám festőművész, és egyfolytában összehasonlítom a képeimet az övéivel... és el vagyok keseredve, hogy milyen tehetségtelen vagyok.


Nodlee, nem vagy egy kicsit telhetetlen? Tizenhat éves vagy, tizenhat év tapasztalatával és tehetségével és naivitásával egy kiforrott, érett, már bizonyított művésszel vetélkedsz (önmagadon belül persze) és azt várod magadtól hogy megközelítsd őt?

Jaja! Nodlee azok alapján amit írtál szvsz az a helyzet, hogy egyelőre nem elégít ki Téged megfelelőképp a rajzolás, festés. És a nagymamád képei mögött pedig nem látod a hatalmas munkát, csak a végeredményt, a kész képet.
Én megértelek, én is túl sokat törődöm azzal, hogy mennyire vagyok tehetséges, csakhogy nagyon sokszor elgondolkozom azon, hogyha fontosabb számomra a tehetségem tudata és belőle adódó hírnév, mint maga a munka, akkor mi a mókusnak akarok én egyáltalán festeni, rajzolni, hisz nem is az a fontos. Több alázat kell Nodlee. És dolgozni kell, semmi mással nem törődni

Nodlee írta: Drowse, én ugyanígy vagyok, csak én nem írok, mint Ti, hanem festek, rajzolok Nagymamám festőművész, és egyfolytában összehasonlítom a képeimet az övéivel... és el vagyok keseredve, hogy milyen tehetségtelen vagyok.

Nodlee, nem vagy egy kicsit telhetetlen? Tizenhat éves vagy, tizenhat év tapasztalatával és tehetségével és naivitásával egy kiforrott, érett, már bizonyított művésszel vetélkedsz (önmagadon belül persze) és azt várod magadtól hogy megközelítsd őt?
Ne feledd: ő bizonyított, őt elismerték. Ha összevethetőek a mostani munkáid az övéivel, akkor olyan vagy, mint Beethoven, aki ugye a zene Mozartja.
Ami persze korántsem lehetetlen, sőt: jópár ekkora volumenű tehetség van közöttünk. DD

Lehet, h nagyon antiszociális vagyok, de szvsz hagyd a csajt. Mindenki maga dönti el, mivel teszi tönkre az egészségét. Magyarul, ha ő imád fetrengeni ebben a színpadias kiborulásban, hát hadd hisztizzen. Szvsz is pszichológiai eset, de ti nem sokat tudtok vele tenni...ilyen kiborulást tizedikes korban legfeljebb közeli hozzátartozó elvesztésekor tartanék indokoltnak. Bár, ő tudja...

Üdv néktek népek!

Egy újabb történetet szeretnék veletek megosztani a 10/A életéből.
Múlthéten szerdán a magyartanárunk fogta magát és lelécelt. Minden szó nélkül (többünk nagy örömére!!). Ezt úgy sikerült megtudni, hogy az egyik osztálytársam akiről már meséltem zokogva jött be az osztályba. Kérdezgettük, hogy mi a rák van veled, erre közölte (zokogva), hogy a magyartanerő összepakolt és elment. Jelképes pezsgőbontás a hátsó sorban, sokaknak füligérő száj. A csaj egésznap bőgőtt mi pedig azt tárgyaltuk vajon kit kapunk helyette, talán van esélye annak, hogy nem bukunk meg?
Azóta eltelt jópár nap, és még mindig ez a téma. Mivel a tanárok sose mondanak nekünk semmit, nem tudjuk miért is ment el a magyartanár illetve, hogy visszajön-e valaha. (reményeim szerint nem! mivel egy nagyon jófejet kaptunk helyette)
DE drága osztálytársamat azóta semmi se érdekli. Mindenre ugy reagál mintha támadnánk elveszette a humorérzékét, teljesen bekattant. Ma csak háromszor üvöltöttem rá, hogy fogja már vissza magát (bejött az uj tanár és kereste a naplot mire a csaj félhangosan közötle, hogy keresd meg magad ha annyirakell)
Én megértem, hogy szomoru amiatt, hogy elment a régi tanárunk, de érdekes módon a ma írt nyelvtandogánál senkinek nem lett eggyese, én is négyest kaptam! Viszont a csajtól kezdek kikészülni, egésznap a dörmögését hallom, mivel előttem ül. És mivel még mindig a régi tanár a legkedveltebb téma (hiszen mostmár nyugodtan szídhatjuk nem kell félni attól ,hogy elmegye a folyoson és hallja) csúnya összetűzések vannak.
Annak idején más problémák miatt az ofő el akarta küldeni őt pszihologushoz de a csaj közölte, hogy nem megy. Most már én is el akarom küldnei mert nem normális amit művel! Elrontja mindenkienk a jókedvét azzal, hogy állandoan feketében jár és , hogy mindenbe beleköt (régen is kötözködött de mostanában méginkább). Nem tudom mit kéne velem csinálni. De ha hamarosan nem változik a helyzet én szólók egy tanárnak (valszeg az ofőnek) és közlöm vele a helyzetet (term. levélbenalárírással), hogy beszéljen a csajjal mert kezd abnormális lenni a levertsége.
Ti mit tennétek a helyemben? (ja egyébvként régebben nagyon jóban voltunk)

Léli írta: A koncepció nálam általában egy érzés Ha valami erősen bennem van, akkor azt mindig leírom (...) "a legrosszabb rosszak történnek vele", vagy ilyesmi...
(...)
Én visszatérő motívumokat nem használok (csak az előbb leírt témákként), inkább jellemző formát. Szeretem bizonytalanságba vinni az olvasót (ki mondja/gondolja/teszi az adott dolgot), illetve szeretem meglepni Szimbólumokat viszont utálok használni...

Igen, ilyen érzés már nálam is volt - de egyetlen érzésből még nem születik egy kerek, egész írás (olyan, aminek van eleje, közepe és vége). Én nem tartom jónak, ha az írás elmegy egy teljesn más irányba, az érzés amiből kiindult elvész és az egész olyan zavaros lesz - még az író számára is. Nem tagadom, hogy egyesek karakterek, történetek úgymond magukat írják, de ahogy már mondtam ezt egy bizonyos történeti határok között. Hisz - szerintem - az írás nem pusztán öncélú. Én szeretm, hogyha az íráson át megismerik a gondolataimat, érzéseimet stb és azon még el is gondolkoznak. Ezt viszont nem tudom másképp megcsinálni, minthogy tudom, hogy mit miért írok. Az ösztön nem mindegy, tudatosan kell használni!

Én pont ezt a "legrosszabb rosszakat" próbálom elkerülni - kicsit sablon téma. Sokkal izgalmasabb köznapibb dolgokból, élethelyzetekből kihozni olyat, ami felkelti az olvasó érdeklődését, megdobogtatja a szívét, esetleg könnyeket csal a szemébe vagy megdöbbenti. A "legrosszabb rosszból" egy elég könnyen kikövetkeztethető gondolatmenetű írást lehet kihozni (bár szívesen elolvasnék Tőled valamit vagy valamiket - nem szeretnéd elküldeni őket? )

A visszatérő motívumokat úgy értem, hogy pl. az egyik írásom elején megjelenik egy kép, ami közben vissztér valóságosan....na minde3gy ezt most így nem tudom elmondani (akit érdekel, annak küldök néhány írásomat (fhú, de exhibicionista vagyok ))

Üdvike:
Cicc

Sziasztok!

Érdekes dolgokat írtok itt az írásról. Én valahol Léli és Cica között vagyok, egyikre sem mondhatnám, úgy csinálom, igaz még nem is alakult ki a stílusom, próbálgatom a szárnyaim. De mégis az a legjobb érzés, mikor csak leülsz egy gondolattal, nem is gondolattal, egy érzéssel a papír elé és a toll csak szalad a kezeddel. Aztán persze alaposan át kell olvasnom, meg miden, de ez csak aprómunka.
Nekem a karaktereimeben vannak visszatérő motívumaim, és őket magamról(pontosabban magamból), és a környezetemből mintázom, de idővel megváltoznak és saját életet élnek. Ezért, ha valahova ki akarok lyukadni, a végén mégsem oda fogok elérni, mert van, hogy ő nem oda akar.

Cicafül írta: Van benne valami, de mégsem. Szerintem kell lennie egy koncepciónak, ami alapján elkezdi az ember. Tudja, hogy nagyjából ez a story, innen indul és ide akar kilyukadni - ezeken a határokon belül alakítja magát a történet. Ám én sokszor észreveszem magamon, hogy tudatosan használok pl visszatérő motívumokat, vagy jellegzetes szimbólumokat.

A koncepció nálam általában egy érzés Ha valami erősen bennem van, akkor azt mindig leírom (fájdalom, hiány, magány.... hát, igen, a szomoró dolgokról tök könnyű írni boldogokról már nehezebb). Koncepcióm nagyon ritkán van, általában max olyan, hogy "a legrosszabb rosszak történnek vele", vagy ilyesmi... És sokszor csinálok olyat is, hogy valakit aki épp mellettem van, megkérek, hogy mondjon valamit, amiről írhatnék, hogy mondjon egy címet. Érdekes dolgok lesznek így néha (pl. Ari egyszer ezt mondta: A párnába fulladt - szerintem egész jó kis írás lett ).
Én visszatérő motívumokat nem használok (csak az előbb leírt témákként), inkább jellemző formát. Szeretem bizonytalanságba vinni az olvasót (ki mondja/gondolja/teszi az adott dolgot), illetve szeretem meglepni Szimbólumokat viszont utálok használni...

Illetve a karaktereket vagy saját magamról mintázom, vagy egy környezetemben élőről. Sokkal könnyebben és valósabban tudom így ábrázolni őket.

Én is mindig így indulok...de aztán átalakul a figura, ahogy Léli mondta, önmagát kezdi írni. Meg bejátszanak a ráhatások is: ha egy sztorival elegendő ideig foglalkozol (mondjuk évekig), az idő alatt annyi új hatás éri a koncepciódat a figuráról, h valami teljesen más jön ki belőle a végére. Persze ez nem baj, mert csak árnyalja a karaktert.

Drowse írta: Olvastam is, és teljesen kész lettem tőle. Olyan, mintha nem is én írtam volna! De tök jó! Így kb egy hónap után naon tetszik, amit csináltam

Húúú, én imádom ezt az érzést! Egyszer sikerült egy - szvsz - nagyon jó novellát írnom, és amikor visszaolvastam: úristen, ezt én írtam?! Bár kicsit bizarra sikeredett - mármint ami a tartalmát illeti...ezért nem reklámozom annyira, mert félreérthető.

Léli írta: Persze, arról a legkönnyebb írni, ami benned van, amit ismersz, és már átéltél, de én azt vallom, hogy egy könyvnek önmagát kell írnia. Nem döntheti el az író, hogy " ezt leírom így, és akkor ezt lesz belőle", nem, eltervezheti, hogy azt akarja leírni, de ha a könyv másfelé viszi magát? A benne szereplő karakterek másként döntenek, mint azt ő szeretné? Én általában hagyom a történeteimnek, hogy azt írjanak, amit akarnak

Van benne valami, de mégsem. Szerintem kell lennie egy koncepciónak, ami alapján elkezdi az ember. Tudja, hogy nagyjából ez a story, innen indul és ide akar kilyukadni - ezeken a határokon belül alakítja magát a történet. Ám én sokszor észreveszem magamon, hogy tudatosan használok pl visszatérő motívumokat, vagy jellegzetes szimbólumokat.
Illetve a karaktereket vagy saját magamról mintázom, vagy egy környezetemben élőről. Sokkal könnyebben és valósabban tudom így ábrázolni őket. Nekem néha egy-egy ilyen kitalált figura hiteltelennek hat. És én egy írónál a legfontosabbnak a hitelességet tartom.

Hát, az írással kapcsolatban rendesen fellelkesítettetek.
Tegnap este úgy döntöttem, írok egy kicsit, és mivel elég régen írtam utoljára, vissza akartam olvasni. Olvastam is, és teljesen kész lettem tőle. Olyan, mintha nem is én írtam volna! De tök jó! Így kb egy hónap után naon tetszik, amit csináltam, és szeretném máris folytatni, csak nincs rá időm.

Rabyn: huha, ez elég rossz lehetett. nekem is van két oylan álmom, amire elég régóta keresek választ.
Az elsőt még a velemi táborban álmodtam. Egy nagy réten játszódott. A fiú, akibe én régen fülig belevoltam zúgva, holtan feküdt a tisztás közepén. Körülötte ott állt egy csomó lány, és sirtak. A rét szélén pedig én guggoltam összeroskadva, és a fiúnak a lelke feküdt előttem és én a lelket sirattam. De én nem sírtam, mert sokkal nagyobb volt az én gyászom mint a többieké. Tisztán láttam, hogy a halott lelke fekszik előttem, és az tele volt sebekkel és zuzódásokkal, míg a testén nem volt semmi. Egy horzsolás sem.

A másikat most álmodtam két nappal ezelőtt, szintén egy szeretett ismerőssel. Ennek az ismerősnek egy levelet küldtem, és azt álmodtam, hogy ezt a levelet a tűzbe dobja.

Hm… még a sztársághoz meg effélékhez tennék hozzá… én azóta, hogy a Hia qi Mau első kezdeményét megírtam, szóval idestova nyolc éve arról álmodom, hogy híres leszek… méghozzáírói minőségben és ha módomban áll és igény mutatkozik rá akkor akár a magyar nyelvterületen kívül is. Mindig is reménytelen álmodozó voltam, bár az utóbbi időben sajnos elég gyakran éreztem úgy, hogy ez csupán elérhetetlen és jobb volna valami olyan foglalkozás után nézni, ami esetleg megélhetési lehetőséggel is kecsegtet… a legutolsó év során azonban azt hiszem nagyrészt az impresszív és az efféle tevékenységet értékelő környezetnek (ie. nektek ) köszönhetően ez a meggyőződésem megerősödött, sőt azt hiszem, apró lépésekkel ugyan, de efelé haladok (jóllehet kevésbé gyorsan, mint erőmből futná, csak hát meglehetősen lusta vagyok…).

Meg kell hogy mondjam, nemigen akadt dolgom még hasonló társasággal, amely ennyire sokrétűen kreatív volna. Én mindig is egy amolyan nagyobb és sokrétűbb, modern Inklings-társaságnak képzeltem el az mtt közösségét, és azt hiszem, hogy akárcsak régen, most is a hozzánk hasonló közösségek fogják kitermelni a jövendő művésznemzedék jelentős részét. Úgyhogy ha nem is a sztárság igényével, de az egészséges és a közönségnek is javára váló önbizalommal előre és ne féljetek álmodozni.

Üdv:
-- Mau

Most egy egészen furcsa dolgot írnék le nektek.
Ma éjszaka (illteve hajnalban) nagyon különöset és rémisztöt álmodtam.
Azt álmodtam, hogy a legjobb barátom, (akit sokan ismertek is) leesett valami hídról és össze vissza törte magát. Osztálytársak voltunk és elmentem megáltógatni. Nagyon rémisztö látvány volt. Csövek álltak ki belöle és falfehér volt. Aztán jött három nöszemély és közölték, hogy menjek velük. Valamiért nem akartam de még is elrángattak. Egy nagyon feketefehér és sivár világba kerültem és tudtam, hogy neki is ott kell lennie valahol. És meg is találtam mert a piros kabátja feltünt nekem. De nem ismert meg. Ellökött magától. aztán olyan volt mintha valami elütött volna és hirtelen a régi iskolámba kerültem és mentem volna órára, de valahogy a terem ahova beléptem egy kórterem volt. És ottvolt anya meg az zb anyuja meg zb és teljsen sötét volt, s néztünk ki az ablakon és törtek kia vulkánokés meg is állapítottuk, hogy olyan mint Mordor. aztán egy hegy leomlottés a lávaréteg elönötte a várost és felkapcsoltak valami lámpákat és felébredtem.

Furcsa érzés volt felébredni. Félelemtes módón valahogy értettem az egész álom mondanivalóját. Mostanában sokat aggódóm mindenféle dolgokmiatt. (a jegyeim a jövöm, másokegészsége, hogyléte) és talán ezt akarta jelenti az álmom nem tudom.. azt tudom,hogy egésznap feszült voltam miatta mert valami még is megmagyarázhatalan volt benne.
Tudom nem volt valami témába vágó de le kellet írnom, mert már nagyon nyugtalanit.

szvsz az aláírásomban a rajzpályázatkiírók az : amazok sokan...

igen igen...
a rajzpályázatkiírók furcsa lények...


szvsz az aláírásomban a rajzpályázatkiírók az : amazok sokan...

A pályázaton nekem élőben is kell rajzolnom egy képet, szal személyesen fogom visszakövetelni a zsűrítől... Na, ON

Dínchamion írta: Ráadásul egészen tipikus példa, hogy amit te magad a legrosszabbnak tartasz, azt istenítik másik -- az értelmezés szabadsága.

Én pont ma rajzoltam egy képet, és nekem nagyon tetszett ( egy elhajtott fejű lány ül egy ablak előtt, amin keresztül két magas torony látszik), aztán a tanár mondta, hogy fessem ki, és szerintem elrontottam vele, de a tanár azt mondta, hogy ez eddigi életem legjobb rajza. Most elvette, és elküldi egy pályázatra, majd ha visszakapom, beszkennelem, és berakom a 'Képzőművészetek' topicba, hogy ti is elmondhasátok a véleményeteket.

Dínchamion írta: Sose hasonlítgasd magad másokhoz (hülye egy kérés, de ez van). A saját mércéd szerint legyél jó, ne másoké szerint. Az életben sem elsősorban másokkal küzdesz, hanem a saját korlátaiddal

Pontosan. Én mindig ezt követem, Nem másoknak élek, hanem magamnak, és ha én döntök valamit, az az én életemre hat ki, és nem másokéra. (persze, hogy kirúgok-e valakit a munkahelyéről akkor nem, de én most nem ilyenekre gondoltam) Néha mondjuk jó összehasonlítani magamat másokkal, de abből vagy mély depresszió lesz, vagy kis bárányfelhőcskéken lépkedek tovább.