Gondolatok

Tudjátok nincs rosszabb a közönyös, unalmas, tétlen életnél. Aki ilyet él, nem kerül se menybe, se pokolba- pontosabban csak a tornácára kerülnek, mivel őket még a pokol is szégyenli...-mivel egyiknek sem kellenek...
Van erre egy találó idézetem:
,,Gondoljatok az emberi erőre:
Nem születtünk tengni, mint állat,
Hanem tudni, és haladni előre!"

Angwen írta: Még egy dolog van, amitől félek: egy átlagos, hétköznapi élettől. Attól, hogy beolvadjak és eltűnjek a süllyesztőben.

Ha MTT-s vagy, ettől nem kell félned

Létezik egy állapot, amikor az emberben fölmegy az adrenalin, és nem érez sem fájdalmat, sem fáradtságot, sem félelmet. Nagyszerű, felemelő érzés. Mikor ebben az állapotban vagyok, szabad vagyok.

Még egy dolog van, amitől félek: egy átlagos, hétköznapi élettől. Attól, hogy beolvadjak és eltűnjek a süllyesztőben.

A félelemmel kapcsolatban...
Nem olvastam vissza sokáig...talán valaki írt már hasonló gondolatokat, de sebaj...
A félelem szerintem egy teljesen normális érzelem...az lenne a furcsa, ha nem félnénk bizonyos dolgoktól. Hogy kiből mit hoz ki a félelem, az már megint egy más kérdés...Le lehet győzni a félelmeinket, bár ez egyedül nem mindíg könnyű. Annyit, de annyit jelent, ha az ember érzi, hogy vannak, akik mellette állnak...Valaki írta, hogy tériszonya van (és nem téliszonya, mint ahogy kiskoromban hittem )...nekem is az volt, és mára szinte semmi sem maradt belőle...egyszer gondoltam egyet, és amikor egy ismerősünknél tetőt kellett alászigetelni két barátom ment fel, és láttam, hogy az egyikük alig bír megmozdulni, akkor azt mondtam neki, hogy jöjjön le majd én...anyám majdnem szívbajt kapott, amikor meglátta, hogy lógok fejjel lefelé a tetőről a magasban , én meg mosolyogtam végig...azóta nem félek a magasban . Minden elhatáűrozás kérdése...Persze könnyű ezt mondani, én tudom...Sokat segíthet, ha az embernek van hite...az tulajdonképpen mindegy is, hogy a keresztények istenéhez fohászkodik, vagy mondjuk boszorkány, és a talizmánját szorítja...a lényeg a hit. Szokták kérdezni, hogy vallásos vagyok-e...mondom nem...akkor azt kérdezik, hogy nem rossz-e ateistának lenni, én meg azt mondom, hogy ki mondta, hogy az vagyok ? Csak épp nem bírom az egyes vallások kötöttségeit, de megvan a magam hite. Amióta kialakult, azóta sokkal kevesebb félelmem van...az önbizalmam még mindég kevés kicsit, de már dolgozom rajta . A félelem nélkül a világ sok jó dologgal lenne kevesebb...A hősöket sem az különbözteti meg általában a többi embertől, hogy ők nem félnek...hanem az, hogy a félelem ellenére is véghez tudják vinni azt, amitől a többi ember szemében hősök...
A félelmeinket érdemes megosztani a barátainkkal is szerintem...könnyebb azok ellen vállvetve' harcolni...Volt már olyan, hogy a legjobb barátomnak elmondtam valamit, amitől nagyon is féltem akkoriban...ő csak kérdezett egy roppant egyszerű dolgot, és a félelmem máris nevetségesnek tűnt...magamban talán hónapokig tartott volna legyűrni...ha sikerült volna egyáltalán...
Azzal is fejezem be, amivel kezdtem...a félelem egy normális érzelem... ne a félelemtől féljünk, mert az a normális, ha a szörnyű dolgoktól félünk...Csak meg kell nézni a híradót...halál, közöny és aljasság, és csak elvétve szólnak a hírek a szeretetről...szerintem normális, ha félünk. A kérdés csak az, hogy olyan világot Akarunk-e, mint amilyen Mordor vagy olyat, ami a tündéké...ha az utóbbi, akkor lassan valamit tennünk is kéne...
Kicsit elkanyarodtam a témától, de remélem értelmes gondolatokat is felleltek a soraimban

Telcontar Léli írta:

angelina írta: Nem egészséges, ha folyton azon jár az eszünk, hogy mi lenne, ha...És felesleges átélni olyan fájdalmat, ami nem történt meg-és lehet, hogy nem is fog soha!

Csak egy kis kitérő megjegyzést hadd tegyek: az írásnak pontosan az az alapja, hogy át kell élni azokat az érzéseket (öröm és fájdalom), amiket le akarsz írni - ahhoz, hogy hűen lehessen megfogalmazni. Lehet a legnagyobb közönnyel a szerelemről írni - ha az író nem tudja beleélni magát, az nem lesz jó. Lehet a fájdalomról írni - de ha közben boldog, nem fog sikerülni. Az írás pontosan arra való, hogy bizonyos érzelmeket "átéreztessünk" az olvasóval - de ehhez nekünk is át kell élnünk őket.

Igen, teljesen igazad van!És a leggazdagabb érzelemvilágú írók, költők írják mindig a legcsodálatosabb dolgokat, ezegyszer biztos!
És énis azt vallom, hogy legyek sokkal ezerszer bonyolultabb és "nehezebb eset", mint sok más ember, és akarjak mindig többet és többet magamból kihozni; minden téren!

Viszont arról beszélek, hogy felesleges attól rettegni, hogy például meghal az, akit szeretek; hiszen ez a gondolat valamennyi emberben jelen van; csak az a kérdés, vajon mit kezdesz vele?Mert ha otthon rettegsz, hogy vajon mi minden történhetne, akkor sosem mozdulnál ki a négy fal közül!
Én csak azt szerettem volna ezzel mondani, hogy nem szabad olyan mértékig beleélni magunkat az elképzelt szituációkba, hogy valóban elkezdjünk félni tőle, mintha megtörténne!

angelina írta: Nem egészséges, ha folyton azon jár az eszünk, hogy mi lenne, ha...És felesleges átélni olyan fájdalmat, ami nem történt meg-és lehet, hogy nem is fog soha!

Csak egy kis kitérő megjegyzést hadd tegyek: az írásnak pontosan az az alapja, hogy át kell élni azokat az érzéseket (öröm és fájdalom), amiket le akarsz írni - ahhoz, hogy hűen lehessen megfogalmazni. Lehet a legnagyobb közönnyel a szerelemről írni - ha az író nem tudja beleélni magát, az nem lesz jó. Lehet a fájdalomról írni - de ha közben boldog, nem fog sikerülni. Az írás pontosan arra való, hogy bizonyos érzelmeket "átéreztessünk" az olvasóval - de ehhez nekünk is át kell élnünk őket.

A félelem hideg, teljesen ledermeszt.Megbénít, gúsba köt.
Félünk előadni, félünk, hogy valami rosszat teszünk, valami piszkosat..
Félünk önmagunk lenni, féltjük a kis titkainkat, félünk az elutasítástól, a közönytől, a tehetetlenségtől.Félünk szeretni, mert olyankor sebezhetővé válunk.Félünk a kötöttségektől, de a szabadságtól is.
Gyakran félünk a holnaptól, az ismeretlentől; mert nem tudjuk, vajon mit hoz?
Mindenki fél valamitől, és most a mélyen gyökerező emberi félelmekről beszélek; nem azokról, amiket a társadalom, a civilizáció és a kor ránk aggat, mint megannyi láthatatlan ólombatyut; hogy észre sem vesszük, a sok stressz már-már néha a földre húz...

A valódi félelmek gátolják a felszabadulást.

Nem egészséges, ha folyton azon jár az eszünk, hogy mi lenne, ha...És felesleges átélni olyan fájdalmat, ami nem történt meg-és lehet, hogy nem is fog soha!

Talán a jelennek élni..Nehéz, tudom.
Vannak olyan pilanatok, amikor elszáll minden félelem; úgy érzed, bármire képes vagy; átölelnéd az egész világot és szembeszállnál bármivel,nekivágnál bárminek; mikor sikerül valami, amiért oly sokat küzdöttél, mikor elismernek valamiben, mikor rátalálsz valamire, amiben megvalósíthatod önmagad, mikor reggel felébredsz valaki mellett, és úgy érzed otthon vagy, mert ő az, aki megért és magadért szeret...és még sorolhatnám !
Ezekért a pillanatokért érdemes élni-és néha félni.

Mert ha megszabadulunk a félelmeinktől, elérjük a lelkünket.

jóéjt

Cueddo írta:
Álmos: ott a pont én is félek sokszor, de valójában tényleg arról van szó, hogy gyengének bizonyult a hitem, és én fordultam el Istentől, nem ő éntőlem.
és ha félünk, sötétségbe taszítjuk magunkat, mert a Fény mindent beragyog, csak arra kell fordulni, amerről a Fény ránk ragyog. mert ha hátat fordítunk neki, akkor csak a saját árnyalakunkat látjuk, ami nagyobbnak is mutatja magát, mint amekkora valójában - meg nem is létezik, mert csak árnyék

nekem nagyon tetszik ez a hasonlat, sztem ez a lényeg.

Had mondjak erre egy hasonlatot. Minden reményed elveszett. Halálra várva fekszel egy, a lávatenger közepén álló szikla peremén. Azt hiszed, a halál már elragad. Felteszed a kérdést: miért?
Ekkor észrevtélenül, szinte a hátad mögül áldás érkezik reád, a magasból, az Égből. S amikor újra szeretetben vagy, távol a reménytelenségtől és csalódástól, nem kérdezed meg mégegyszer: miért? Tudod, hogy te választottad. S azt is tudod, hogy Isten angyalai segítettek Neked aznap, amikor elveszítetted az utolsó reményszáladat is.

A félelem már csak ilyen...ahogy a bátorság, s mint minden az életben. Csalatkozunk, sírunk, reményvesztetten vonszoljuk magunkat a porban, míg aztán újra fel nem kelünk, és szétáradó áhítattal vetjük vele magunkat szeretteink ölébe. Az élet hát nem más, mint változás...melyben az ember örökre a középpont felé halad

Hosszas gondolkodás után rá kellett jönnöm, hogy nem félek semmitől. Persze tartok bizonyos dolgok bekövetkeztétől, de ezt nem nevezném félelemnek. Ezek jórésze elkerülhetetlen, s így a félelem indokolatlan, másik részük pedig nem a félelem, hanem az iszony kategóriájába esik bele. Sajnos van egy-két dolog amitől iszonyodom pl. jólfejlett tériszonyom van, amit leküzdeni nem tudok tehát kerülöm az ilyen szituációkat.

Telcontar Léli írta: Mitől félek? Én attól, hogy elveszítem azt, aki/ami az enyém. Ha én adom, az nem baj, sőt, szeretek adni, de ha elveszik tőlem, azt nem szeretném. Félek, hogy eltűnnek a barátaim, félek, hogy meghalnak a kutyáim, félek attól, amilyen lehet a jövő évem... és főként azoktól félek, amik reális közelségbe kerülnek. Minél közelebb, annál félelmetesebb...

Léli, szívemből szóltál...

Amitől én még ezen kívül félek, azok a (gyógyíthatatlan) betegségek, meg a háborúk, terrorizmus, mert amit manapság lát-hall-olvas az ember, az elég elszomorító és félelmetes. Mégha most személy szerint ilyen tekintetben biztonságban is lennék, mert itt nem dúl háború, de olyan globális problémák fenyegetik a világot, amitől bármelyikünknek lehet oka félni.

!IDÉZŐJEL!

Az aggodalom és félelem a mindennapi életet kísérő jelenségek. Veszélyben, fenyegető helyzetben normális érzelmi reakció, mely védekezést, menekülést, esetleg agressziót provokálhat. A félelem bizonyos határon belül jó, szükség van rá. Serkent, erőt ad, hogy megküzdjünk, vagy elmeneküljünk a veszélyhelyzetből. Segít abban, hogy mozgósítsuk tartalék tudásunkat ( vizsgán) , művészi tehetségünket ( a szereplés lámpaláza), vagy egyéb energiáinkat ( sportversenyeken). Betegségnek akkor kell tekintenünk, mert kellemetlen, gyötrő, nyugtalanít, eltereli figyelmünket, csökkenti szellemi teljesítményünket, rontja a tanulást, nehezíti az emlékezetet.
www.antsz.hu/baranya/kozcelu/ifj ... %F3bia.htm (ez jó kis oldal )

A félelem szónak van azonban egy pozitív jelentése is. Amikor valami fenségesen tökéleteset találunk a természetben, vagy egy nagyszerű emberi alkotást látunk, félelemmel párosult hódolatot, tiszteletet érzünk. Még fizikailag is bizonyos borzongás, megrendültség fut át rajtunk. A szóhasználatunkban is tükröződik ez. Azt mondjuk például valamiről, hogy félelmetesen fenséges vagy félelmetesen szép

"Minden cselekedetedet vagy a szeretet vagy a félelem vezérel.
Rajtad áll, hogy melyiket választod."

!IDÉZŐJEL BEZÁRVA!

ez utóbbin érdemes elgondolkodni. :closed:

EZEK MIND A NETRŐL VANNAK!
gondoltam egy-két okos ember biztos jol meg tudja ezt magyarazni

Szerintem le lehet győzni de akkor már az ember érzései is elvesznek
ha lát sok emberrt elhullani csak ahhoz egy élet kell.
Menni vagy meghalni-ból Foster őrnagy

ugye ott se családja se senkije 4 évi háború sok ember halálát látta és ez
olyan rideggé tette hogy ihaj!

Én legjobban atól félek, hogy elvesztek valakit, akit szeretek...
Meg persze az ilyen kis apró szorongások...

Szerintem nem győzhető le. Esetleg lehet enyhíteni rajta.
(Most ez szűxavú volt, bocsi.... álmos vagyok kicsit.)

Mitől félek? Én attól, hogy elveszítem azt, aki/ami az enyém. Ha én adom, az nem baj, sőt, szeretek adni, de ha elveszik tőlem, azt nem szeretném. Félek, hogy eltűnnek a barátaim, félek, hogy meghalnak a kutyáim, félek attól, amilyen lehet a jövő évem... és főként azoktól félek, amik reális közelségbe kerülnek. Minél közelebb, annál félelmetesebb...

Álmos: ott a pont én is félek sokszor, de valójában tényleg arról van szó, hogy gyengének bizonyult a hitem, és én fordultam el Istentől, nem ő éntőlem.
és ha félünk, sötétségbe taszítjuk magunkat, mert a Fény mindent beragyog, csak arra kell fordulni, amerről a Fény ránk ragyog. mert ha hátat fordítunk neki, akkor csak a saját árnyalakunkat látjuk, ami nagyobbnak is mutatja magát, mint amekkora valójában - meg nem is létezik, mert csak árnyék

nekem nagyon tetszik ez a hasonlat, sztem ez a lényeg.

Én sok mindentől szoktam félni,de ez nem igazi félelem,inkább úgy mondanám:nem szeretném,ha bekövetkezne.Ez lehet egy közelgő dolgozat,szereplés...
Sötétben nem szoktam félni,én őszintén megmondom,szeretem a sötétet.De hajlamos vagyok késő este az utcán hangokat hallani.Amik mintha követnének...Ilyenkor magam mögé nézek és ha minden ok, mosolygok egyet magamon és felnézek a csillagokra-ez mindig megnyugtat...
Akkor szoktam félelmet érezni,mikor a macskám megtámad.Ő komoly sérülést tud okozni,de nem is ettől félek igazán,hanem magától a ténytől,h most ki kell ezt védenem ill. a szituációtól félek...vagyis szeretném elkerülni és megijedek tőle,mert nem sikerült...vagy vmi ilyesmi
Ez most elég ködösre sikeredett,mint ahogy maga a félelem fogalma is az.

Szerintem önmagában nem. Kellenek hozzá az ellene ható pozitív élmények/tapasztalatok. Lehetőleg minnél több. Ezért nehéz legyőzni az olyan szorongásokat/félelmeket amelyek ördögi körbe kapcsolódva hajlamosak beteljesíteni önmagukat.
Félek hogy dadogni fogok, ezért akadozik a nyelvem, ha hozzátok szólok. Félek, hogy nem szerettek, ezért sugárzik rólam, hogy idegen vagyok. Félek, hogy nem becsültök, ezért nem jut eszembe semmi, amit mondhatnék, ha rátok nézek....

Hat igen. A legfontosabb, hogy meg tudjuk fogalmazni, hogy mi a problema, mitol felunk. Ha ezt tudjuk, akkor az mar egy hatalmas lepes elore. A Te altalad emlitett esetben (esszerutlen felelmek) ez a felismeres, ez a tudas vezethet oda, hogy az ember elkezdi keresni azokat a helyzeteket, elmenyeket, melyekbe kerulve "kimozdulhat onmagabol" es mas nezopontbol tudja szemlelni magat kulso kornyezete altal tett visszajelzesek kovetkezteben. Igy a tapasztalat megerositi es valosagossa, "elhihetove" teszi az addig csak logikus, de valos helyzetben az emberre hatni, hozzaallasat megvaltoztatni nem tudo erveket.
Egyebkent az ilyen esetben szvsz a felelem oka (legalabb is sok felenk ember eseteben) a buszkeseg, gog. Felnek, hogy nem olyannak latjak oket, mint amilyennek ok szeretnek...

Brisa írta: szerintetek legyőzhető-e a félelem józan ésszel? Azaz az okok megmagyarázásával, megértésével?

Szerintem önmagában nem. Kellenek hozzá az ellene ható pozitív élmények/tapasztalatok. Lehetőleg minnél több. Ezért nehéz legyőzni az olyan szorongásokat/félelmeket amelyek ördögi körbe kapcsolódva hajlamosak beteljesíteni önmagukat.
Félek hogy dadogni fogok, ezért akadozik a nyelvem, ha hozzátok szólok. Félek, hogy nem szerettek, ezért sugárzik rólam, hogy idegen vagyok. Félek, hogy nem becsültök, ezért nem jut eszembe semmi, amit mondhatnék, ha rátok nézek....

Darky, asszem én sohe nem fogok tudni a te fejeddel gondolkodni. Milyen jó, hogy nem is kell.

Gilzz írásához kapcsolódva: szerintetek legyőzhető-e a félelem józan ésszel? Azaz az okok megmagyarázásával, megértésével?

uff

félelem, hm. egyrészt félek, ha valami közvetlenül fenyegeti testi épségemet. tehát nagyon magasan, amikor belémúszik a tériszony, félek néha mély vízben is.

aztán van az egyik fajta ismeretlentől is félelmem. hogy nehogy megmozduljon a tükörképem, amikor én nem mozgok, h az árnyék saját életre ne keljen. Hogy a szobrok ki ne nyissák a szemüket. Hogy a tárgyak ne beszéljenek, ne búgjanak, a visszhang maradjon visszhang, és ne a falak sikoltsák a múltat. hogy a világ maradjon beszámítható, a tudatom alatt létező szörnyek ne kerüljenek a szemem elé. vagy legalább felkészüljek a mitologikus látogatásokra.
pedig máskor szeretném a képeket beszélni látni, a fákat integetni, de mégis, ezek a dolgok iszonyatot is rejtenek magukba.
szerintem jóleső dolog a félelemmel szembeszállni, vagy akár felismerni az okok egy szintjét. mármint, ha sikerül kezelni. és a félelmeink egy része viszonylag biztonságosan megközelíthető normális esetben. ha van korlát, kimehetek az épület tetejére, és lenézhetek, mert nem fogok beleszédülni. Korlát nélkül már vakmerőség.

Többen is azt mondták, hogy ezt a témát inkább ide hozzuk át...

luszmok írta: Nem tudom, olvastátok-e az indexen a cikket, amiben azt meséli a szerző, mennyi homoerotikus elem van a filmben. Sajnos egyetértek vele. Főleg akkor akadtam ki, amikor Frodó fekszik az ágyban és bejön Samu... Ez nekem már nagyon nyálas. Az első rész marad a kedvencem a filmváltozatban.

Szóval, Én semmi homoerotikusat nem látok a filmben... inkább épp ellenkezőleg, mindig is csodáltam Frodo és Samu mély barátságát, talán pont azért is, mert ilyen már nincs... Annyira ragaszkodó és kitartó Samu, már rég nem egy gazda-"szolga" viszonyról szólt, hanem arról, hogy Ők mennyire szeretik egymást és főleg a Két Toronytól mennyire egymásra vannak utalva... Pld. vegyük azt, hogy Samu simán magára hagyhatta volna Frodot bárhol, hiszen az mindig mondta neki, hogy nem kell vele mennie, ha nem akar... Ő viszont soha nem hagyta ott Frodot... végig tudta, hogy szüksége van rá és nem hagyhatja cserben...és különben is nem is akarja cserben hagyni... szerintem legbelül érezte, hogy ezt kell tennie... Még a halálba is követte volna Frodot, hiszen tudta, hogy visszafelé már nem bírják ki... sem testileg, sem lelkileg és élelmük sem lesz... ráadásképp még Gollammal is meg kellett bírkóznia...(persze nem szó szerint)... Tehát a lényeg az, hogy egy kimondhatatlanul őszinte barátságot nem lehet homoszexualitásnak nevezni... csak egy hülye teszi ezt...már sorry...

Ha már itt tartunk, én a vakságtól félek leginkább, amint azt néhányan már tudják. Meg a fulladástól. Egy irracionális, legyőzhetetlennek tűnő, mélységes érzés ez bennem...
Meg én is félek a félelemtől, vagy inkább szeretném legyőzni magamban. Mert kiszolgáltatottá tesz. Attól félek, hogy a félelmemet felhasználva megtörhetnének, ha úgy hozná a sors--remélem, érthető, mire gondolok.
Ismerem az Aeglos által leírt reményvesztett, mindent sötétbe burkoló lelkiállapotot is, és elismerem, hogy ennél kevés rosszabb dolog van a világon--vagy legalábbis velem még nem történt rosszabb. Bár én ezt nem a félelem kategóriába sorolnám.

Álmos írta: Hát nem egészen nagyon is komolyan gondoltam.

Nem a félelem következményeitől félek...magától a félelem érzésétől. A félelem értelmetlen - mert minden, ami körülöttünk van, jó. Isten szerint nem küldtek ránk mást, csak angyalokat, s ezt mélységesen igaznak tartom.
Mitől kéne félni? A haláltól? A csalódástól? A sikertelenségről? A szenvedéstől? Ezek nem vezetnek szükségszerűen félelemhez...mert az egész csupán meglátás kérdése.
Én a dolgok félelemmel teli meglátásától félek. Mert a félelem a bizonyítéka hitem gyengeségének. Aki fél, az nem hisz igazán, és Istent pedig megtagadja, lévén kételkedik az ő szeretetében.

no valami ilyesmi

A fájdalomtól....

Hát nem egészen nagyon is komolyan gondoltam.

Nem a félelem következményeitől félek...magától a félelem érzésétől. A félelem értelmetlen - mert minden, ami körülöttünk van, jó. Isten szerint nem küldtek ránk mást, csak angyalokat, s ezt mélységesen igaznak tartom.
Mitől kéne félni? A haláltól? A csalódástól? A sikertelenségről? A szenvedéstől? Ezek nem vezetnek szükségszerűen félelemhez...mert az egész csupán meglátás kérdése.
Én a dolgok félelemmel teli meglátásától félek. Mert a félelem a bizonyítéka hitem gyengeségének. Aki fél, az nem hisz igazán, és Istent pedig megtagadja, lévén kételkedik az ő szeretetében.

no valami ilyesmi

Aeglos írta: Persze sokan mondják azt, hogy ilyenkor gyorsan el kell kezdeni a munkára koncentrálni, meg foglalkozni mindennapi dolgokkal, hogy egyre kevesebb idő legyen a fájdalomra gondolni.

De én úgy érzem, hogy ez csak részletmegoldás, és egy idő után úgy is visszajön az a fájó érzés, talán még rosszabbúl, és újra meg újra vissza fog járni mint egy kísértet. Szvsz várni kell, ameddig az ember fel tudja dolgozni a traumát teljesen, és rendberakja magában a dolgokat, megbékél a környezetével, lenyugszik. Valahol ott van az újrakezdés lehetősége is...

Ez nagy igazság...


Én amúgy nem szeretem a _Neo által írt adrenalinfröccsöt sem.

én meg attól félek hogy félni fogok - mert nem szeretnék félni

A félelem természetes dolog. Félni attól, ami a létünk egyik fontos eleme, én úgy gondolom nem kellene, Darky. Természtes, ha félünk attól, hogy megbántanak, vagy attól, hogy a tű fájdalmat fog okozni stb., viszont rszketni (félni) egész életünkben attól, hogy ezek a dolgok érzéseket, azaz ez esetben félelmet fognak kiváltani belőlünk... khm... az már nem "természetes", sőt!. Az már "kóros" menekülés a világ elől. (Azért nem leszel pl. soha szerelmes, mert félsz attól, hogy félni fogsz az esetleges csalódás fájdalmától.)
Remélem Darrky, a fenti mondatod csak elhamarkodott kijelentés volt részedről.

Rabyn írta: Én a magánytól, a fájdalomtól (fizikai-lelki) félek a legjobban..
Meg a tűtől!! Attól nagyon! meg néha a sötéttől.. Mért fél az ember? Hiszen tudom milyen ha fáj valamm, tudom milye amikor belémszurják a tűt, és tudom mit rejt a sötét, hogy az a sárkány tuljadonképpen csak a szétszort nadrágom és anya inge, hogy az a mozgo cucc ott szemben nem is mozog csak ugy esik rá a kinti lámpa fénye..

Pont én vagyok vele én is...
De a sötéttől és a tűtől való félelem mindig valahogy jóleső félelem. Mintha egy önigazolás lenne arra, hogy igenis, még valahol gyerek vagyok, mert akkor minden jó volt.
Más félelem, a torokszorító félelem, amikor attól félsz, hogy még annál is rosszabb történik veled, minthogy a sötétben hátulról rádugrik egy kis fekete, szőrös, élesfogú, nyurga, hiénaféle állat.

Az említett esetben megharap, esetleg fölkarmol, vagy kiszúrja a szemed (én ettől rettegek :triste: ), a másik esetben meg kilátástalan vagy, és elkeseredett, mert a dolgok történése nem teljesen tőled függ. Amikor tehetetlen vagy, a történéseket nem tudod befolyásolni, megállítani.
Ilyen a depresszió például, ami a mai világ egyik jellemző betegsége.

Én ettől irtózom a legjobban. Még egy tigrissel is szívesebben harcolnék.
Annál nincs rosszabb amikor az ember magábaroskad, elkeseredik, szorong, sír, gyötrődik, és semmiképpen sem tud kijutni az ördögi körből.
Pedig csak egy felismerésen múlna az egész...

Csak azt kéne észrevenni, hogy az a dolog, ami miatt elkeseredett vlki, nem egyedüli. Meg kell találni más örömforrásokat is. Persze ez nehéz ekkor, ha valakinek meghalt a rokona, vagy egy szeretett társa, akinek a hiányát mindennél égetőbbnek érzi.


Persze sokan mondják azt, hogy ilyenkor gyorsan el kell kezdeni a munkára koncentrálni, meg foglalkozni mindennapi dolgokkal, hogy egyre kevesebb idő legyen a fájdalomra gondolni.

De én úgy érzem, hogy ez csak részletmegoldás, és egy idő után úgy is visszajön az a fájó érzés, talán még rosszabbúl, és újra meg újra vissza fog járni mint egy kísértet. Szvsz várni kell, ameddig az ember fel tudja dolgozni a traumát teljesen, és rendberakja magában a dolgokat, megbékél a környezetével, lenyugszik. Valahol ott van az újrakezdés lehetősége is...

Rabyn írta: aham ebben lehet valami.
az a furcsa, hogy amikor az ember mondjuk vidámparkba megy akkor azért megy mert FÉLNI AKAR! De egyébként meg nem szeret félni. (én spec imádok vidámparkba meni csak csoro vagyok:D) de amiokor teszem azt egyedül vagyok itthon és alami leesik a konyhában és félek az nem olyan jó sőt rémisztő!

mas a joleso adrenalinfroccs, es mas a halalfelem ß)

ez kicsit eros volt, de igy van

aham ebben lehet valami.
az a furcsa, hogy amikor az ember mondjuk vidámparkba megy akkor azért megy mert FÉLNI AKAR! De egyébként meg nem szeret félni. (én spec imádok vidámparkba meni csak csoro vagyok:D) de amiokor teszem azt egyedül vagyok itthon és alami leesik a konyhában és félek az nem olyan jó sőt rémisztő!

én úgy válaszolok a kérdésedre hogy miért nem félsz a fénytől
neki az a megszokott neked meg a fény.

ő mástól fél mondjuk az ismeretlen hangoktól ahogy azt Léli is írta

Rabyn írta: És a Vakok? Ők félnek a sötéttől? Ők mindig sötétben vannak..

Ők nem félnek Szvsz inkább a különös (vagy váratlan, a közelükben keletkező) zajoktól félnek. Mert ezek azok, amikre egyáltalán nem készülhetnek fel.

[size=9:3g9a8f6i]Megj.: nekem van egy vak ismerősöm, úgyhogy azért merek ilyen kijelentéseket tenni.[/size]

Léli