Versek

freedom: Én szeretem az ilyen "gondolkodomhozzászólásokat", a hangosan (láthatóan) gondolkodás újabb gondolatokat indukál...
Az a pár dolog, amikor jogos elkeseredni, ha nem sikerül elsőre, az a bungee jumping, az ejtőernyőzés, az orosz rulett, meg a hasonlók. Szerencsére a versírás nem ilyen!
Az viszont valóban hasznos, ha nem csak fejben pörgeted át a változatokat, mivel ha le is írod, könnyebb visszaidézni az elsőre kevésbé jónak gondolt, de alapvetően hasznos ötleteket. Ez persze nem jelenti azt, hogy állandóan mindent írni kell.
És egy személyes "szógálati közlemény": úgy néz ki, hogy a napokban leadom, amit le kell, úgyhogy küldheted a küldeni valókat!

Arlith írta: Annyira utálom, ha rájövök,hogy át kell írni egy verset, mert már tudom, hogy elrontottam.

Arlith, drága, nem kell ahhoz elrontani egy verset, hogy át kelljen írni! Át lehet írni a jó verset is, mert lehet belőle még jobb, vagy lehet belőle másik vers. (Meg még egy csomó minden, de azt inkább nem részletezem.) Rodin meg nem állat volt, hanem ember. Az állatok nem semmisítik meg azt, amit alkottak, csak azért, mert nem tetszik nekik. Ez - meg úgy általában az értelmetlen puszítás - teljesen és valószínűleg kizárólagosan emberi tulajdonság. De nem akarok ezen vitatkozni, mert alapvetően igazad van - bizonyos szempontból - és amúgy is: ha ez a véleményed, egy dolgot tehetek: tisztelhetem.

Legyen a te szívednek nagyon jó!

Szofi írta: verset írni(...) reménytelen

:cheers: :cheers:

Amikor verset ír az ember,
mindig más volna jó,
a szárazföld helyett a tenger,
kocsi helyett hajó.

Amikor verset ír az ember,
nem írni volna jó.

[size=9:3p020chc][off] Ez a 404. hozzászólásom. Még szerencse, hogy megvan! [/off][/size]

freedom írta: SÚ: ráérsz?

Sajna még nem, az írásbeli megvolt ugyan, de a gyakorlattal el vagyok úszva. Jövő vasárnap éjfélig kell leadnom, de kétségeim vannak, hogy kész leszek-e vele... No de mindegy, mert utána már így is-úgy is késő lenne, tehát utána már ráérek. Ha előbb, akkor szólok: nem felejtettem ám el!

Patiszon: köszönöm szépen! Mondom, szoktam tudni, csak ez a hét az agyevő bogarak hete volt, totál lezsibbasztott...

Többeknek: nem lenne ildomos vitát, vagy éppen ellenkezés-láncolatot indítanom ezzel az újraírás / nem újraírás dologgal, de azért gondolkozzon el az állításán, aki azt mondja, hogy a verse egy pillanatnyi hangulat leképzése, majd azt állítja, hogy azért nem tudja újraírni, mert az adott hangulat nem jön vissza: mi értelme volt akkor leírni a verset? Nem az lenne az ilyen vers célja, hogy az adott hangulatot megörökítse? Ha nem képes arra, hogy néhány visszaolvasás után felidézze a megfelelő hangulatot, akkor jó az a vers? Betölti a feladatát?
Mindenki úgy kezd szerintem verseket írni, hogy elkezdenek belőle kibuggyanni / áradni a szavak, és ritmust, rímeket, gondolatmeneteket, meg mindenféle, versekre általában jellemző szerkezeteket szimulálnak. Ez még azonban nem versírás, és az eredménye is csak emlékeztet a versre. Aztán, ha az ember ezt kellő ideig, és némi odafigyeléssel csinálja, akkor a szerkezetek kezdenek egyre inkább hasonlítani az igazira, a vers egyre inkább vers-szerű lesz, és a szerző egyre inkább részt vesz a verselésben. Nem "csatornázza" a szavakat ("chanelling" - médiumként továbbadni valamiféle külső forrásból származó információt anélkül, hogy a médium tudná / értené, hogy mi az), hanem belefolyik a létrehozásba, és tudatosan alakít a versen. Először csak egy kicsit, aztán egyre többet, és, ha kellőképpen szerencsés és tehetséges, akkor előbb-utóbb a versírás nem történés lesz, hanem egy kontrollált alkotói folyamat, ahol mindennek megvan a helye és a szerepe, és a szerkezet egyben van. És még ettől sem lesz valaki költő, ekkor még csak azt mondhatja el, hogy tud verset írni - úgy-ahogy.
Nézzétek meg Alcar szonettjeit: pontosan betartott formák, a téma áramoltatása is felépített, begyakorolt. Nem azt mondom, hogy Alcar este leül, az asztalra csap, és kijelenti: "most pedig írok egy szonettet!" és azzal írni kezd, és negyed óra múlva ott a szonett. Sokkal inkább úgy gondolom, hogy hosszú időn át foglalkoztatta a szonett mint műfaj és mint forma, és addig gyakorolgatta (olvasással is!!!), hogy készséggé vált. Innentől a gondolatmenet, szóképek és hasonlatok, hangzás és ritmus kerülhet az előtérbe, és tudatos alkotói folyamat formálja meg a szöveget, nem pedig a pillanatnyi hangulat. Az ihlet ugyanis nem azonos a hangulattal, és nem verset sugall, hanem nézőpontot, gondolatokat, képeket, vagyis olyasmit, amivel fel lehet tölteni a formát, értelmet lehet adni a szerkezetnek - ahogy a jóféle bor teszi értékessé a borosüveget, ha szabad ilyen hasonlatokkal élnem. A borosüvegbe lehet vizet, és fagyállót is tölteni, akár még szennyvizet is, és akkor már senki nem fog örülni neki, és senki sem fogja szívesen fogyasztani a tartalmát. De ha nemes bor van benne, akkor igen - legalábbis az, aki értékeli a bor művészetét. (Ergo, bibamus!)
És itt hogyan jön be a versek átírása? Többféle módon. Egyrészt teszt: mit ad vissza a vers abból, amit beleírtam: például fel tudja-e idézni, elő tudja-e csalogatni azt a hangulatot, aminek a megörökítésére írtam?

Attila ezt írta: Itt ülök, csillámló sziklafalon. Az ifjú nyár könnyű szellője, mint egy kedves vacsora melege, száll. Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz: idesereglik, ami tovatűnt - a fej lehajlik, és lecsüng a kéz.

Szándékosan fosztottam meg a megszokott írásképétől az Óda kezdősorait: nézzétek meg, hogy mennyire nem a vers a lényeg benne! Leír egy hangulatot, egy szituációt, ami maga a vers, élőszóban! Túl magas a mérce? Naná, de senki sem mondta, hogy holnap reggelre el kell érni. Az irány viszont adott.
Visszatérve: a hangulat ezer-és-egyszer felidézhető belőle, nincs olyan, hogy ne tudnám reprodukálni, mert jó vers. Ha viszont a hangulat reprodukálható a versből, akkor a kifogások közül az első máris bukott...
Ha nem lehet reprodukálni, akkor meg itt a gyakorlás ideje: alakítani kell a versen, hogy jó legyen, azaz át kell írni. Nem azért, mert akkor remekmű lesz, hanem azért, mert az átírás közben, még akkor is, ha csúnyán eltolom azt, ami először tetszett, egy csomó mindent tanulhatok. Lehet szótagokat is számolni, de még inkább tá-titi-zni, vagy skandálni a leírt szavakat. Lehet új rímeket, eltérő erejű szavakat próbálgatni, és igen: ki lehet próbálni a központozással való variálást. Sőt!
Ezért mondom azt, hogy írjatok sokat, magatoknak, a szemétkosárnak és a fióknak is, értelmetlen dolgokat is akár, egy-egy részt kitűzve célnak: a ritmus legyen jó, a rímek legyenek jók, zenéljen a halandzsa, vagy éppen üssön-vágjon-dörögjön. Az egésznek a lényege egyfajta készség kialakítása.

Én óvakodva szürcsölöm
drága, de jégen hűlt söröm
(egy kis) csipkés, lukas
ponyvás lugas
hűs mélyén
s fényt iszik lelkem az egen
kinn csapong, ott csüng a melegen
egy izzadt úr személyén.

Melegben ekkora hasat,
amely már majdnem meghasad!

Amint látjátok, ez a fajta gyakorlás odáig fajulhat, mint a rajzolónak a skiccelgetés, egyfajta üresjárati cselekvéssé, ami ilyen érdekességeket is eredményezhet. Az idézett mű szerzője még mindig József Attila.

Erre persze joggal mondhatjátok, hogy nem azért vagyunk itt, hogy költőóriások legyünk, és durva dolog tőlem, hogy József Attilát állítom példának. És ebben igazatok is van. Viszont ez a fórum a vers szeretetéről (is) szól, és arról, hogy ha csak egy kicsit is, de segítsünk egymásnak jobb verseket írni, ahhoz pedig példák kellenek. És ötletek, módszerek, elmesélt tapasztalatok. Természetesen nem kötelező senkinek sem betartani a leírtakat, mindenki szabadon eldöntheti, hogy akar-e fejlődni, vagy sem. De nem hiszem, hogy a "nem írom át, mert már más a hangulatom" kifogás oka más, mint egyszerű lustaság.

Még egy gondolat, aztán ma már nem osztom tovább az eszem. Nem tudom, hogy nektek mi a véleményetek arról, hogy ez a verses topik hogyan kapcsolódik Tolkienhez? Az én véleményem azonban az, hogy kiválóan. A T.C.B.S-re emlékeztet. Nem mondom, hogy azonos a színvonal, de a szándék hasonló, nem? És nekem ez nagyon tetszik benne.

No, legyetek jól, és kellemes hétvégét! Bocs, ha untattalak!

Verseim

Költő nem vagyok
csupán fűzfapoéta,
rövid kotlás után
kikelő szavaim
formába röppenve
rikácsolva eltűnnek
papírég láthatárán.

Suhi: tulképp csak azért nem gépeltem eddig közbe, mert valahogy ünneprontónak éreztem volna magam, de ha már Szofi szólt (uff), akkor annyit megjegyzek, hogy "én is". Nagyjából hasonló a véleményem. Igéretes darab, hangulata van, ritmikája lehetne, ha tartanád. De nem tartod, és szerintem ez ebben az esetben kevésbé elnézendő - de hát nem akarok a tetrapiloktómia bűnébe esni (tetrapiloktómia: szőrszálak négyfelé hasogatása (c) by Umberto Eco [Fukóinga, vagy hogyiskellírni-izé... zoktamámtunni, csakmosnemmeggy]).

Ami a versek újraírásáról szól: én is így voltam vele, és hibának tartom, amit ki lehet nőni. Egyetlen módja van: meg kell próbálni. Abból nem lehet baj, ha teszel egy próbát, lesz belőle valami amiről megállapítod, hogy nem okés, és maradsz a réginél. Abból sem lehet baj, ha a próba eredményeként lesz egy jobb, ami már nem ugyanaz (naná, hogy nem, ha egyszer más, például jobb). Baj csak abból lehet, ha kijelented, hogy ehhez nem lehet hozzányúlni, mert úgysem lesz jó. Az láncreakciószerűen nem lesz jó... Szubjektív dolog, és senki se úgy értse, hogy bármiféle követelményeket akarnék támasztani, de azért megemlítem, hogy örömmel töltene el, ha időnként arról is beszámolnátok, hogy megpróbáltátok újraírni, és ez-az-amaz lett belőle - mert ebből meg az következik, hogy előbb-utóbb jobb dolgok lesznek a régi, kevésbé jókból. Már csak a gyakorlás okán is. Ihletből írni minden fűzfapoéta tud (legfeljebb rosszul csinálja, de ez más kérdés). Gyakorlással viszont el lehet érni, hogy a vers hangulata, ihletettsége gyarapodjon az átírás során. Ehhez én azt szoktam csinálni, hogy rágódom a versen, sokszor (vagy nagyon sokszor) újraolvasom, ráhangolódom, hagyom, hogy felidéződjön az akkori hangulat, ihlet, megfogalmazódjon az akkori mondanivaló, és utána már tudatosan keresem, hogy mit lehet változtatni, és mit nem szabad. Ha ez nagyjából megvan, akkor kezdem törni a fejem, hogy mit mire változtassak, és akkor kezdem el kipróbálni a változásokat. Azok a régi verseim, amiket akár 10-15 évvel ezelőtti dátummal láttok a fórumon, az ilyen újraelővételek és átírások során kaptak olyan alakot, hogy felkerülhettek ide. Gyakran nem jók még most sem, és biztos van köztük olyan, amit még sokszor át fogok variálni, ha még akkor is érdemesnek tartom rá, hogy az amúgy nagyon kevés időmet erre fordítsam.
A veleje mindannak, amit itt összehablatyoltam: nem kell sajnálni a jóból jobbat csinálni, és nem kell elveszíteni egy vers egyik állapotát egy másikért. Legfeljebb arra kell figyelni, hogy új lapra, új fájlba kerüljön az új változat, mert az való igaz, hogy az átírással nem csak javítani, hanem rontani is lehet egy versen. Szóval én mindenkit arra bátorítok, hogy ne féljen a régi dolgaihoz hozzányúlni.

No még annyi, Suhi, hogy Szofinak abban is igaza van, hogy az első két sor sokkal inkább elkülönül a verstől, mint azzal, hogy más versszakot kapott. Az egy különálló mű is lehetne. Egyetértek azzal is, hogy szinte tökéletes. Ugyanez majdnem elmondható az utolsó versszakról is. Ebből két dolog következik: a két középső versszakkal vannak leginkább gondok, és a vers egységével. Ez részben a ritmikája hiányosságaiból is adódik (mert ritmikája valóban van neki!), és a képek, gondolattársítások eltérő erejéből. Azt, hogy az utolsó versszakra még senki nem tett megjegyzést, én annak vélem betudni, hogy a két belső versszak elaltatja a figyelmet. Az utolsó versszakra hadd mutassak egy variánst, ami nem jobb, nem is hibátlan, csak a lehetőségekre mutat rá, és egyben felhívja a figyelmet a benne rejlő szépségekre:

Hadd szárnyaljunk! - azt kívántuk -
Most az egyszer, mind fölé!
Itt maradva, földre esve
Koszorút fonni a Hold köré.

Tulajdonképpen nem sok mindenen változtattam, a ritmuson se igazán módosítottam, mégis dinamikusabbá vált az egész. Az is látszik benne, hogy a központozás elmaradását ebben az esetben öncélú manírnak tartom, amit a vers maga nem legalizál. (Fúj, de ronda szavakat használok... blee!) Annyira nem tág az értelmezési lehetőségek tartománya, hogy a központozás elmaradása új lehetőségeket adjon, és a kép- és képzettársítások is irányítják az értelmezést, így az, hogy elmarad a pont-vessző-nagybetű, inkább hiányosság: tisztelettel (vagy anélkül) megkéred az olvasót, hogy ugyan tegye már ki helyetted őket. Csúnya dolgot mondok: ez pongyolaság.
...
Egy csomó dolgot akartam még írni, de az a baj, hogy ahhoz szét kellene trancsíroznom a verset, és az ilyenfajta boncolás rendre fájdalmat is okoz, amit meg nem akarok. Inkább nem írok most többet, de két dologra - szinte már mániákusan - felhívom a figyelmedet:

• Amit itt leírtam, az egyéni magánvéleményem. Arra szántam, hogy gondolkodj el rajta (ha nem akarsz, nem kell nagyon, de ne ránts vállat fölötte élből). Ha aztán végül mégis a vállrándítás mellett maradsz, és azt mondod, hogy "hülyeség", akkor azt mondom: valóban az, hiszen mérlegelted, és te jobban tudod, hogy miről írtam, mint én.
  
• Alapvetően azért foglalkoztam ennyit a verssel, és azért masszírozom miatta a billentyűzetet ilyen sokáig, mert a vers jó. (Megadtam neki azt a tiszteletet, hogy foglalkoztam vele, forgattam-ízlelgettem, stb. - ezt ki kell ám érdemelni!) Hogy egy példát kiemeljek (már megint abban a formában, ahogy én értelmeztem): "Összeszaladt, ami csend-odújában / meglapult némán: a tett és a szó" - ez például zenél. Figyeld meg, hogy közhelyes ugyan, de ha a környezete hasonló nívón lenne, felül lehetne emelni a közhelyesség szintjéről - a forma már megvan hozzá. Szóval vannak benne kincsek.

Legyen a te szívednek nagyon jó!

PS. NB. adtál egy ötletet. Vegyük úgy, hogy kezdemény, vagy töredék, vagyis hát ilyen izé. Azért leírom - mondjuk úgy, hogy megmutatom, milyen morzsákból szoktam indítani. (Igaz, mostanában tettem be pár ilyesmit.)

Repülni szeretnék! Szárnyamat tárom:
Magasan suhanni, az volna jó,
de nem tehetem: a lábamon béklyó.
Hozzáragadt ez a kék földgolyó.

Elen síla lúmenn omentielvo!