Novellák

Átvágtam a táboron, előttem szétkergették a sötétséget atyám fehér fénnyel izzó lámpásai. Nélkülük sokkal jobban rettegtük volna a sosem ismert éjszakát, amely most körbefont bennünket. Fekete fellegek takarták még a csillagokat is. A föld, melyre az imént léptünk rá, ellenséges sötétbe burkolózott.
Az öböl, Losgar felé siettem. Azt reméltem, ébren találom még Ambarussát, és beszélhetek vele, mert biztosra vettem, hogy ha egymásénak vetjük a hátunkat, meg tudunk állni bármily vihar közepette. Mióta megszülettünk, szinte ugyanazt az életet éltük. Csak pár pillanat és egy szó volt a különbség köztünk: az a csekély idő, mellyel én előbb születtem, és az, hogy őt anyánk még egy névvel megajándékozta: Ambarto. De ezt a nevet alig használta bárki is, mert ritkán kellett őt nélkülem szólítani, mint ahogy engem is mindig csak ővele együtt emlegettek, Ambarussaként. Még egymást is így hívtuk.
Míg sietve lépkedtem, és körülöttem egyre sötétebb lett az örök éjszaka, azon töprengtem, vajon a többiekétől miért ilyen távol verte fel a sátrunkat? Miért nem a lámpások közelében? Hamar rájöttem, hogy nem akart messze lenni a tengertől, és azt is értettem, miért. Soha többé nem fogunk visszatérni a túlpartra, és nem látjuk a hátrahagyottakat. Anyánk azt kérte atyánktól, hogy legalább egyikünk maradjon vele, de mi mindketten az Ismeretlen Földekre kívánkoztunk, és atyánk is magával akarta vinni mind a hét fiát. Csak anyánk maradt hát ott a valák birodalmában. Ő nem követte atyánkat úgy, ahogy mi tettük a testvéreimmel.
Eszembe jutott a tanács, melyen részt vettünk partraszállásunk után. Maitimo sátrában ültünk, ez volt a legfényesebb mind közül: hat hófehér lámpás világította be, az összeset fivérem asztala fölé lógatták. Az asztalt pedig huszonnégy úr ülte körbe, népünk parancsnokai és vezetői, köztük mi heten. Egyedül atyám nem volt ott ezen a tanácson, az elsőn, mióta átkeltünk a Nagy Tengeren. Helyette Maitimo ült az asztalfőn, az elsőszülött fia. A hűvös fénytől sötétvörös haja egészen rézszínűnek tűnt. Arról beszélt, mi vár ránk ezeken a földeken, miközben keletnek vonulunk majd, és milyen feladatok állnak előttünk. Amikor a tanács befejeződött, elhagyta a sátrat. Én Káno szavait hallgattam, amint egy régi elbeszélést idézett abból a korból, amikor az eldák nyugatra mentek Orome vezetésével, és azokról a tájakról mesélt, amelyeken hamarosan keresztül fogunk haladni. Újra hatalmába kerített a vágy, hogy megismerjem ezeket a földeket, nagy úr legyek felettük, és szembeszálljak az Ellenséggel, kiűzve őt rejtekhelyéről. Ez volt a vágy, amely eddig hajtott, amely az éjszaka érkeztekor kezdett fűteni bennünket, atyám szavait hallván. Azok a szavak azóta is eleven lánggal égetnek, akárcsak az eskü, az ádáz eskü, melyet atyám, fivéreim és én akkor tettünk!
Gondolataimba feledkezve észrevettem, hogy a tanács után Ambarussa elment már. Ugyan miért nem várt meg? – gondoltam, de tettét fáradtságának tudtam be. Én is fáradt voltam, s attól féltem, őt már el is nyomja az álom, mire megtalálom a sátrat. Félelmem nem igazolódott be: már messziről felismertem a sátrunkat, és azt is, hogy sárgás fény világítja be. A többitől tavolabb állt, a tábor szélén. Félrehajtottam a vastag kelméket az ajtó előtt, és beléptem. Ambarussa előttem ült, a vékony szőnyegen, mellette félig leégett gyertya. Gondolataiba merült, és csak akkor kapta fel a fejét, amikor a kinti hűvös szellő vad táncra perdítette gyertyája lángját.
- Végre itt vagy! – mondta. Elmosolyodtam ezekre a szavakra.
- Nem volt könnyű megtalálni téged – mondtam vidáman, majd megláttam az elkeseredést az arcán, és én is elkomorodtam. – Min gondolkodsz?
Hangja halk volt és komoly.
- Maitimóval akartam beszélni… Ő pedig atyánkat kereste. Találkozott vele, mielőtt még engem észrevehetett volna, és hallottam, amint megkérdezi tőle, mely hajókat kívánja először visszaküldeni, és hogy kiket hozzanak át először azok közül, akik még a túlparton vannak – mély levegőt vett. – Azt felelte, senkit. És nevetett. Nem akarja, hogy bárki is velünk tartson, aki nincs még itt. Nem bízik bennük.
Atyánk mindig azt tanította nekünk, hogy legyünk őszinték. Hogy mondjunk ki mindent legalább magunk előtt. Ezért állapíthattam csak meg, mi is ez: árulás. És tudtam, hogy Ambarussa is erre gondol. Arra, hogy elárultuk a túlparton várakozókat. Ők még most is azt hiszik, hogy hamarosan csatlakozhanak hozzánk, hiszen nem múlhatott még sok ideje, hogy lehordtuk a csomagjainkat a hajókról. És tévednek. Ők most már örökké ott kell maradjanak a valák birodalmában. A szolgaságban. Atyánk büszkesége kárhoztatja őket erre!
De talán mégis igaza van? Talán valóban nem bízhatunk bennük, akik alig akartak velünk jönni, akik még az esküt sem tették le velünk, akik még csak ígéretet sem tettek rá, hogy idáát is a szövetségeseink maradnak?
Nem mondtam el mindezt Ambarussának. Biztosan tudtam, hogy ő is pontosan ugyanezekkel a gondolatokkal vetett számot. Leültem vele szemben a szőnyegre, és hallgattunk. Sorra magam elé képzeltem azoknak az arcát, akik odaát várják a hajókat. Nolofinwe. Aranis. Findekáno, Artaresto …
Soká ültünk így a fivéremmel. A táborból kiszűrűdő hangok – csizmák lépte, nevetés, beszélgetés, dalok – lassacskán ehaltak. A gyertya utolsó lobbanására eszméltünk fel. Ambarussa felállt. Csodálkozva néztem rá, amint odalépett a sátor bejáratához, és lassú mozdulattal elhúzta a függönyöket. Felnézett a fekete égboltra, és én követtem a pillantását. Egyetlen csillagot sem láttunk.
- Ma szeretnék a hajókon aludni – mondta halkan. – Megszoktam már, és itt olyan kemény a föld.
Meglepődtem a szavain.
- Menj csak – mondtam neki halvány mosollyal. Ennyi futotta tőlem, ha őszinte akartam maradni. Mégis meg akartam mutatni neki: nem haragszom rá amiatt, hogy magányra vágyik. – Holnap reggel úgyis találkozunk majd indulás előtt. Káno azt kérte, lovagoljunk holnap mellette. Biztos sok olyat tud még az Innenső Földekről, amit mi sohasem hallottunk.
- Jó. Holnap reggel – nézett vissza rám, azzal nyugodt álmot kívánt, és kilépett a sátorból. A vastag szövet susogva hullott vissza, amikor elengedte. Halkan lépkedett, én mégis hallottam, ahogy eltávolodik az öböl irányában.
A nyugodt álom elkerült. Hosszú percekig ültem a sötétben, fáradtan és kavargó gondolatokkal. Végül én is kimentem a sátorból, és hosszan sétálgattam a fekete, csillagtalan ég alatt. Arra gondoltam, hogy vannak olyanok, akiknek nem lett volna szabad odaát maradniuk. Eszembe jutott anyánk, akit olyannyira elkedvetlenített atyánk lázadása a valák ellen. Hét fia volt, és mind otthagyta. Atyánkat követtük. Persze tudtam, hogy egyikünk sem akart volna Valinorban maradni, sőt, az eskü után már nem is tehettük. Mégis sajnáltam őt, aki békés, bölcs, megfontolt szívével nem akarta elhagyni a szolgaság földjét.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy mélyen alattam, azon a lassan ereszkedő földsávon, amelyen alig pár órája feljöttünk ide, az öböl fölé, kicsiny alak sétál, talán őrszem, fáklyával a kezében. Ugyan minek a fáklya? – töprengtem. - Nem jutott már a hófehér lámpásokból? S ekkor, magam sem tudtam, miért, nyugtalanná váltam. A tűz teszi, gondoltam. És szaporázni kezdtem lépteimet. Lefelé, az öböl felé. Pár perc, és azon vettem észre magam, hogy futok. Amaz a fáklyával már lenn járt a hajók közt, míg én leviharzottam az emelkedőn. Láttam, amint a hófehér vitorlák és árbocok imbolyognak a partnak csapódó hullámok érverésére. Mélységes csend honolt Losgar öblében. Vajon melyik hajón lehet Ambarussa?
Csaknem nekiütköztem egy őrnek, aki a sötétben meglátott, és felismerve a ruhámról, hogy Finwe házából való vagyok, megszólított.
- Ambarto úr?
- Nem! – kiáltottam elfúló lélegzettel. – Láttad erre Ambartót?
- Uram, én csak pár perce foglaltam el ezt az őrhelyet…
Már nem is figyeltem rá. Tekintetemet a fáklya imbolygó lángjára szögeztem. Az, aki hordozta, a középső hajó előtt állt meg. Ekkor megláttam, hogy nincs egyedül. Valaki megállt mellette. Mondott neki valamit, kezében felemelt egy furcsa alakú edényt. Felismertem: az ideúton olajat szállítottunk benne. A fáklya meglendült, és a láng…
Felkiáltottam. Úgy éreztem, mintha vad kiáltásom valahonnan a gyomrom mélyéről érkezne, és mindent elsöpörne az útjában. Újra futni kezdtem, de ekkor már égett az első vitorla, majd a második, majd a harmadik. A tűz úgy harapódzott el, mint akkor, az éj beköszöntekor, a mi szívünkben, szinte egyszerre terjedt át mindenhová, és már lángban állt az összes hajó, a hófehér hajók, a telerek hajói, amelyeket teler vérrel szennyeztünk be, és amelyekkel elárultuk a saját testvéreinket…
Ambarussát szólongattam. A neveit kiáltoztam, amíg bírtam, amíg a hangom el nem halt a maró füsttől. Köhögtem és könnyeztem, mire odaértem a legszélső hajóhoz. Fel akartam ugrani rá, amíg még nem lángolt az utolsó deszkáig, bár semmit semmit sem láttam a könnyeimtől. Ekkor valaki a karomba kapaszkodott. Valaki más is kiabált, ahogy csak bírt, és fulladozott a füsttől. Felismertem a lángok közt tűzvörös hajáról azt, aki visszarántott. De nem tudtam megszólalni. Lángoló vörösség, végtelen feketeség és hófehér vitorlák vakítottak el.[/spoiler:2r605t3c]