Gondolatok

astraganhoz csatlakozom, szerintem a tehetetlenséfg a legrosszabb érzés
Amikor segitenél valakin megvan az elhatározás tombol benned a tettvágy de nem tudod mit tegyél
talán a te hibádbol mert te nem vagy hozzá elég ügyes/okos /stb de akkor is MOST megvan benned minden ami gyorsan fel tud törni a szivedben és cselekvésre késztetne de mégse tudod megtenni

na jo nem bonyolodok bele jobban

Cicafül írta: Őszintén szólva nem tudnám megmondani a világ legrosszabb érzését. De az nagyon rossz, mikor az ember azt érzi, hogy nem fogadják el, hogy kívülálló - bár ezzel visszakanyarodtunk a magányhoz. Ahhoz, ha nincs melletted senki.

"A várakozás a legjobb esteben is rossz"

Abban tehát egyet ért a többség,hogy a magány nagyon rossz dolog,bár van amikor nagyon is kell.Ezzel én is így vagyok.Néha bizony jobb magányban tengődni,ilyenkor a gondolatok is "frissebbek".
A tehetetlenség érzését már én is átéltem.Bármi is legyen a kiváltó ok,az egyik legrosszabb dolog az életben.
Én még idesorolnám azt is,amikor egy álom tűnik el a semmibe.Ilyenkor egy rész meghal az emberben,és nemigen éled újjá...

Cica igazán jól fogalmazott.Le a kalappal...

"Csodás isteneket csináltunk...csak ők nem csinálnak semmit!"

Nem mondom, hogy a világ legrosszabb érzése...de a szellemi tehetetlenség nagyon szörnyű. Nagyon utálom, ha mondjuk nem tudok (mert nem áll módomban) segíteni valakinek.
De rettenetes az is, mikor az ember kétségek között vergődik, és a döntés nem rajta múlik - csak várja, hogy sorsa beteljesedjék. (Természetesen most olyan dolog eljövetelére gondolok, ami nem jó...)

Őszintén szólva nem tudnám megmondani a világ legrosszabb érzését. De az nagyon rossz, mikor az ember azt érzi, hogy nem fogadják el, hogy kívülálló - bár ezzel visszakanyarodtunk a magányhoz. Ahhoz, ha nincs melletted senki.

Viszont ezzel párhuzamosan az egyik legcsodálatosabb érzés, ha fontos vagy valaki számára. Hogy tudod, törődnek veled és féltenek. És ez fordítva is - ha van egy személy az életedben, akiért tűzbe mennél és akit feltétel nélkül a szívedbe zársz. (és itt nem feltétlenül a szerelemre gondolok)

az értelem nélküli létre nehéz azt mondani, hogy rossz, mivelhogy aki értelem nélkül él, aligha látja át, hogy neki most rossz:-))

a tehetetlenség valóban szörnyű

A legrosszabb dolog valóban a magány, az egyedüllét, de az értelem nélküli lét sem jobb annál. És a tehetetlenség...

Yavi, Brisa: Igen, a magánynak ennek a változatára valóban szüksége van néha az embernek, de én nem erre gondoltam. Hanem arra, amit Kincső írt, meg erre a "semmi-érzésre".

Én igenis átéltem mindkettőt - egyik sem túl kellemes. Valóban, belőlük kijönni nehéz, viszont rendkívüli érzés. Csak egy dologhoz tudtam hasonlítani: a születés. Előtte egy egész világ van, de utána egy sokkal színesebb, változatosabb világba érkezik az ember.

Yavanna írta: Magány:
Bizony-bizony, a magány néha nem is rossz dolog! Pl nekem időnként kifejezetten szükségem van arra, hogy egyedül legyek. Ilyenkor megőrít, ha erre nincs lehetőségem! Kellenek olyan órák/napok/hetek (mikor melyik), amikor az ember feltöltődhet; bezárkózhat a saját kis világába a gondolataival, esetleges problémáival. Ilyenkor általában bennem nagyobb elhatározások, tervek, megoldások születnek; vagy csak egyszerűen elmélkedem a dolgok mikéntjéről. Ha mindezt az ember egybeköti egy kis kreatív tevékenységgel...nos, szvsz remek lelki feltöltődés!
Viszont azt is megértem, amit Kincső írt, hiszen az a fajta magány tényleg elviselhetetlen! Amikor nincs kihez szólni, csak létezel és átnéznek rajtad, senkit nem érdekel, hogy mi van veled. Brrrrr! Ennek ilyen változatát még nem éltem át -Erunak hála!- de az ember meg nem értettsége is hasonló, amit viszont már igen!
Viszont van még valami, ami szerintem borzasztó: -én csak így hívom:- a semmi-érzés. Na ezt már átéltem és nem kívánom senkinek! Az ember egy trauma következtében egyszerűen 'kiürül'. Először még ott a fájdalom, a düh stb, aztán mindez eltűnik és a helyét egy végtelen űr veszi át. Nem fáj semmi, nem okoz örömet semmi, nincs értelme semminek... Ez csak amolyan vegetálás a létben, olyan, mint ha az embert egy üres bábra cserélnék, akinek minden mindegy -- nincsenek gondolatok, nincsenek érzések, üresség van.

Ahogy Yavi is irta...Magány igenis kell....bár nem szeretek magányos lenni....De azért jó dolog néha egyedül lenni és csendben élvezettel megenni az utolsó adag vanilia fagyit De azért én nem birnám ki nagyon sokáig.....Talán napokkig de hetekig nem

Yavanna írta: Magány:
Bizony-bizony, a magány néha nem is rossz dolog! Pl nekem időnként kifejezetten szükségem van arra, hogy egyedül legyek. Ilyenkor megőrít, ha erre nincs lehetőségem! Kellenek olyan órák/napok/hetek (mikor melyik), amikor az ember feltöltődhet; bezárkózhat a saját kis világába a gondolataival, esetleges problémáival. Ilyenkor általában bennem nagyobb elhatározások, tervek, megoldások születnek; vagy csak egyszerűen elmélkedem a dolgok mikéntjéről. Ha mindezt az ember egybeköti egy kis kreatív tevékenységgel...nos, szvsz remek lelki feltöltődés!

Yavi, a szívemből szóltál. Pontosan - szinte szóról szóra - így vagyok én is ezzel.
Én is megőrülök, ha nem tudok elvonulni időről-időre. Ilyenkor iszonyúan, feszült, türelmetlen és undok tudok lenni. Asszem belehalnék, ha nem lennének ilyen magányos időszakaim.

Én viszont nagyon is átéltem azt, amiről Kincső írt. De én arra is rájöttem - persze jó sok idő múlva -, hogy a helyzetemről csak én tehetek. Kilépni ebből az ördögi körből csak úgy lehet, ha legyőződ saját félelmeidet, kisebbségi érzéseidet, gyávaságodat, azaz saját magadat. Persze ezt nagyon könnyű leírni, de a megvalósítása hihetetlenül kemény dolog. De én mondom, nagyon megéri
(Asszem itt leállok, mert ha nem, oldalas kiselőadásokat olvashattok a témáról. )

Magány:
Bizony-bizony, a magány néha nem is rossz dolog! Pl nekem időnként kifejezetten szükségem van arra, hogy egyedül legyek. Ilyenkor megőrít, ha erre nincs lehetőségem! Kellenek olyan órák/napok/hetek (mikor melyik), amikor az ember feltöltődhet; bezárkózhat a saját kis világába a gondolataival, esetleges problémáival. Ilyenkor általában bennem nagyobb elhatározások, tervek, megoldások születnek; vagy csak egyszerűen elmélkedem a dolgok mikéntjéről. Ha mindezt az ember egybeköti egy kis kreatív tevékenységgel...nos, szvsz remek lelki feltöltődés!
Viszont azt is megértem, amit Kincső írt, hiszen az a fajta magány tényleg elviselhetetlen! Amikor nincs kihez szólni, csak létezel és átnéznek rajtad, senkit nem érdekel, hogy mi van veled. Brrrrr! Ennek ilyen változatát még nem éltem át -Erunak hála!- de az ember meg nem értettsége is hasonló, amit viszont már igen!
Viszont van még valami, ami szerintem borzasztó: -én csak így hívom:- a semmi-érzés. Na ezt már átéltem és nem kívánom senkinek! Az ember egy trauma következtében egyszerűen 'kiürül'. Először még ott a fájdalom, a düh stb, aztán mindez eltűnik és a helyét egy végtelen űr veszi át. Nem fáj semmi, nem okoz örömet semmi, nincs értelme semminek... Ez csak amolyan vegetálás a létben, olyan, mint ha az embert egy üres bábra cserélnék, akinek minden mindegy -- nincsenek gondolatok, nincsenek érzések, üresség van.

Yavanna írta:

Brisa írta: Azon kívül lehet, hogy azok az álmok nem vele valósulnak meg, de mással igen. És sokszor nagyon jó, hogy mindez így történt. Az álmok csak akkor nem teljesülnek be, ha az álmodója lemond róluk

Na igen ebben alapvetően igazad van, az álmokat sosem szabad föladni!
De szerintem van azért egy kis -esetenként pont elég- különbség! Azok az álmok, abban a formában, azzal az emberrel soha nem valósulnak már meg! Más emberrel megvalósulhatnak hasonló álmok, de azok már a személy, annak jelleme, körülményei stb. miatt sem lehetnek teljesen azonosak! (Na nem mintha ez bármit is levonna az új élmények értékéből! ) Az álom beteljesülése tehát így is szép lehet, de azért kicsit más, mint amikor az illető szívében, elméjében eredendően megszületett az elképzelés!

Neked is igazad van. Értem, mire gondolsz. Csak egyet tudok erre mondani: vigyázz, mit kívánsz és, hogy miről álmodsz.

A magánynak nemcsak árnyoldalai vannak ám!

"A legrosszabb..."

Az ember társas lény, ezért szerintem az lehet a legrosszabb, ha egyedül marad. A magány talán a legszörnyűbb az embernek. Nincs senki, akivel beszélgethet, akinek az élményeit - jót, rosszat - elmondhatja, akire számíthat a bajban. Illetve... a magány múlandó. Ha van olyan "rosszaság", ami örök, az lehet, hogy még ezt is túlszárnyalja (csak most nem jut az eszembe egy sem...)

Hosszú és eredményes életet
Telcontar Léli

Csak egy Barker-idézet: "Amit elképzeltünk, arról soha nem szabad lemondani."

Brisa írta: Azon kívül lehet, hogy azok az álmok nem vele valósulnak meg, de mással igen. És sokszor nagyon jó, hogy mindez így történt. Az álmok csak akkor nem teljesülnek be, ha az álmodója lemond róluk

Na igen ebben alapvetően igazad van, az álmokat sosem szabad föladni!
De szerintem van azért egy kis -esetenként pont elég- különbség! Azok az álmok, abban a formában, azzal az emberrel soha nem valósulnak már meg! Más emberrel megvalósulhatnak hasonló álmok, de azok már a személy, annak jelleme, körülményei stb. miatt sem lehetnek teljesen azonosak! (Na nem mintha ez bármit is levonna az új élmények értékéből! ) Az álom beteljesülése tehát így is szép lehet, de azért kicsit más, mint amikor az illető szívében, elméjében eredendően megszületett az elképzelés!

Legszebb érzéseim?
Az ember minden nap átél csodálatos dolgokat, egy-egy felemelő pillanat értelmet adhat a napnak, az életnek.

Egy film, egy könyv, a zene, egy csésze tea télen a meleg szobában, úszni egy tóban, barátokkal beszélgetni, a hóesés, az eső...
Nem is sorolom tovább, az élet tele van ilyen csodás pillanatokkal.

A legcsodálatosabb érzés kétségtelenül a szerelem, ebben egyetértek Cicával

Lényeg a lényeg: Élni jó!

Úristen, lassan olyan leszek, mint egy Coca-Cola reklám

Yavanna írta: Brisa írta:
"az elmúlt szerelem élménye is gazdagítja az embert. A szépségével és fájdalmával együtt. De csak akkor, ha értékelni tudja azt az időszakot, amíg tartott. És képes tanulni belőle."

Egyszer az elmúlt szerelemről egy végtelenül földhözragadt és realista barátnőm ezt mondta: Ha egy szerelemnek vége van, akkor az ember nem saját magát siratja, nem is az elvesztett kedvest, hanem a meg nem valósult álmait, amelyek már soha nem nyerhetnek beteljesülést.

Szerintem nagyon nincs igaza a barátnődnek. Mert igenis az ember saját magát sajnálja ilyenkor, de piszkosul.
Azon kívül lehet, hogy azok az álmok nem vele valósulnak meg, de mással igen. És sokszor nagyon jó, hogy mindez így történt.
Az álmok csak akkor nem teljesülnek be, ha az álmodója lemond róluk

Nos sokan adtak már választ a kérdésre...

Lenne nekem is egy,mégpedig ennek az ellentétje.Mi lehet a legrosszabb az életben ami velünk történhet?

"Amit örökül kaptál az a tied,nem futhatsz el előle"

Legszebb érzéseim? Amikor az ált isk. szinjátszókörrel készültünk az Új szinházban előadásra, és még scak páran voltunk ott, az első turnusban.
Rómában Kodály Te Deumot énekelni.
Amikor eddig boldog voltam, általában valamilyen közösséget éltem át. Emberekkel, csoporttal, természettel, környezettel, Istennel.
Most például elkerültem egy osztálykirándulást oly módon, h félórával korábbi vonatra szálltam. Lógtam egy megállót, majd persze már nem értem vissza időben. De teljesen szabadnak éreztem magamat a vonaton, miközben kidumáltam a kalauznál magam. Bár nem tudom megállapitani, mivel is éreztem magam egy közösségben. Talán a vonattal, meg a várossal, h azért Rákosrendezőről trolival is hazajutok...

Legszebb élmény? Legcsodálatosabb érzés?
Az elkövetkező 5 percben az lesz a legjobb, amikor bekapom a következő kanál csokis fagyit, ugyanis ez egyszerűen fantasztikusan finom!
De ha a viccet félretesszük, akkor teljesen egyetértek azzal, amit Ancalimon írt! És nagyon szépen megfogalmazta, a megfogalmazhatatlant. És persze a szerelem. Találkozni és egyé válni a nagy Ő-vel, végtelen romantikával átszőtt érzelmi forgatagban...

Nem teljesen a Tma része, de az alábbiakról eszembe jutott valami, ami szerintem nagyon nagy igazság!

Brisa írta:
"az elmúlt szerelem élménye is gazdagítja az embert. A szépségével és fájdalmával együtt. De csak akkor, ha értékelni tudja azt az időszakot, amíg tartott. És képes tanulni belőle."

Egyszer az elmúlt szerelemről egy végtelenül földhözragadt és realista barátnőm ezt mondta: Ha egy szerelemnek vége van, akkor az ember nem saját magát siratja, nem is az elvesztett kedvest, hanem a meg nem valósult álmait, amelyek már soha nem nyerhetnek beteljesülést.

Azt hittem kiesem a fotelból amikor ezt mondta! Ehhez persze ismerni kéne; ez nagyon furán hangzott pont az ő szájából! Viszont szerintem óriási gondolat!
Kiváncsi lennék mit gondoltok erről!

És most jöhet az a fagyi!

Sziasztok!

Végre hazatértem. Nagyon jó a téma, azt hiszem, nem hagyhatom szó nélkül:

Ancalimon: egyetértek, ez az első olvasat-dolog csodálatos. Sajnos már nem tudom visszaidézni azt az érzést, amikor először olvastam a Szilmarilokat, de volt néhány kép, amikor egész lelkem benne volt, és teljesen átjárt az ihlet és a csodálat,
pl az Ainuilndale, Feanor története, Túrin, de a legjobban kezdetől fogva Turgon alakja ragadott meg: én a Gondolin bukásáért vagyok nagyon oda.
Később is vannak ilyenek, pl Ar-Pharazon + Númenor pusztulása.

szoktam nézni walesi filmeket, van egy, amiben walesiül is beszélnek: a végén vagy egy hárfás dal - és végig ráz a hideg, ahogy walesiül énekelnek...

szerintem ugyanilyen a lelki egyesülés a Kedvessel, amikor a gondolatok egymásba olvadnak, pontosan ugyanez.

Szerintem, ha elérsz vmit (itt nem anyagiakra gondolok, hanem pl: arra, hogy le tudsz fordítani egy idegen nyelvű szöveget) vagy eléred azt, hogy szeressenek, igaz barátaid legyenek, legyen egy kedvesed, boldog légy. Ha teljesül az, amire vágysz (pl: elolvasol 1 oan könyvet, amit már régóta el akarsz olvasni), és ha rájössz arra, hogy milyen szép a természet. Örülhetek, hogy ilyen szép környezetben lakom, boldog lehetek a családommal, a barátaimmal.
Sztem szinte minden pillanatban meg lehet találni a jót és az örömet.
Az is jó érzés, amikor ajándékot adsz át vkinek, és az örül annak, hogy adtál neki vmit önzetlenül, vagy megteszel vmit szeretetből, áldozatot hozol vkiért, mert ez megtérül, a szívben és a lélekben, sztem.

Sok szép vélemény,nagyon jó összhatás!

Azthiszem ennél a témánál is nagyon különböző vélemények születnek.És ez így van jól.Mindenkinek más az élete,nemigen van két egyforma ember.Mindenki másnak örül,bár vannak "hétköznapi" dolgok,amikkel majd mindenki egyetért(szerelem,örök-barátság,stb).

Én az igaz barátoknak örülök a legjobban.Őket a legnehezebb megtalálni,legyen szó bárkiről is...Ha valaki elmondhatja magáról,hogy megtalálta mindet,már nem fog a halál gondolatával foglalkozni.Hiszen igazából ők "tartják" bennünk a lelket.Nincs nagyszerűbb érzés mint hogy magunk mellett tudjuk őket !!!

"Om mani padme hum" !