Versek

fq: Take my wow! Izé... Bow!

Mindenkinek:

Ez itt számotokra csak egy "mitnekemte", mint a Zordon Kárpátok Petőfinek? Senkinek semmi reakciója?

Jacopo Belbo írta: ...az igazi dallamot a verse: HmaddE F#m C#m HmaddE B Am, refr: ||:B Am |, bridge1: E7, bridge2: Gm akkordmenet mentén képzeljétek el :]]]

Te jóságos ég! Muszáj? (Nem találom a szintimen a bridge-t...)

Narbeleth: Van, ki hörcsög, bár nem fénylik, / Van, ki vándor, s hazatér...

Arlith: továbbra is tiszteletben tartva az álláspontodat, annyi ellenérvet hadd hozzak fel, hogy valóban lehet vitatkozni azon, hogy a művészet micsoda, de az én véleményem szerint* tudatos és alkotó folyamat kell legyen. Így nem művészet a rombolás, és nem művészet a tisztán ösztönös dolog. A hangulat-pillanatkép lehet művészet, ha a hangulatot, állapotot tudatosan kiválasztott eszközökkel, a lehető legkifejezőbb módon ábrázolja. Ezért nem tartom művészinek, vagy legalábbis jónak azt, ami találomra előbukkant eszközök ösztönös használatával ér el annyit, hogy abból nem rekonstruálható a hangulat. Ha viszont rekonstruálható, akkor át is lehet írni.
A tudatos alkotás művészet - benne van a nevében, hogy "mű". A tudatosság nélküli alkotás ezek szerint a valódi vészet. Hogy az micsoda, azt nem tudom, de biztos, hogy nem mű.

Szép nyelv ez a magyar!

Arlith: take my bow! Azonban ha nem mondhatjuk meg, hogy mi a művészet, akkor honnan tudhatjuk, hogy mire mondhatjuk, hogy művészet? Igenis, a művészetet definiálni kell. Más kérdés, hogy többféle definíció elképzelhető, és az igazi meghatározása valószínűleg a definíciók halmazának metszete lesz. (Remélhetőleg nem diszjunkt halmazokról van szó, mert akkor mégiscsak neked van igazad, viszont akkor a művészet alighanem komoly bajban van, mert senki sem tudhatja, hogy mi az.)

(NB. A tudatosan művelt műteremtés a műalkotás. Ha ez tudatosság nélküli marad, az csak alkotás. Ha jó. Ha nem jó, akkor csak tákolmány. Van, ami az egyik embernek egy alkotás, a másiknak tákolás, gondolok itt azokra a szedett-vedett sufni-állagú dolgokra, amik a magyar kertek végiben - néha az elejében - virítanak. Na valami ilyesmiről beszélek: aki csinálta, az valószínűleg elégedett vele és műalkotásnak véli, aki közönyös észlelője, az akár még alkotásnak is láthatja, de nem fogja meg annyira, hogy egy második pillantást is vessen rá. Aki viszont jobban megnézi, sőt, nem csak néz, de lát is, egy tákolmányt lát, és elrettenti az igénytelenség.)

Mielőtt bármelyik ösztönvezérlésű alanyi költőnk megsértődne: ne tegye. Megtette az első lépést a cél felé, és én ezt becsülöm, és az időnkénti belevartyogásommal segíteni is próbálom, hiszen aligha vagyok sokkal feljebb annál a szintnél. (Vagy még ez is önhitt és beképzelt gondolat?) Inkább arra szeretnék rávenni mindenkit, hogy ne elégedjen meg az "ennél jobbat nem tudok" fázissal, hanem akarjon jobbat tudni. Elvégre "nem elég jót akarni / de tenni, tenni kell".

[size=9:1zwhpo2n]*Szokásom szerint nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem kell elfogadni a véleményemet, és a kiemelés csak ennyit akar jelenteni. Túl régóta vagyok fiatal ahhoz, hogy bízzak a tévedhetetlenségemben. [/size]

No, most én is hoztam ilyet... tudjátok, szavak, valamiféle rendszernek látszó izében... Kiváncsi lennék, ki mit lát benne? Meg amúgy, véleményeket is szívesen veszek.

Mindig

Kikacagtuk a végtelen fényét és
együtt repültünk a szél illatával,
felhők moraján csúfolódtunk,
csillagrajokban úszva hittünk,
ahogyan csak az igazán tiszták
tehetik, meg- és megmerülve
egy ősi bölcsesség hűs erejében,
szökevény istennek képzeltük magunkat,
az Egyetlen lobbanó lángjának,
visszhangnak, amely sohasem enyészik,
hajunk lobogott a reggeli égen,
szép ragyogásunk elvakította
a szégyenében piruló napot,
táncokat jártunk az óceánnal
és tékozlón kincséért lebuktunk,
majd felmerültünk, és a kezünkben
aranylón csillogott a mennybolt,
kacagva egymásnak dobáltuk,
újra és újra kapva-hajítva
versenyt futottunk az űr fenyérén,
majd puha fűben elheveredve
szélvihart fogtunk szórakozásként,
hogy a homokra uszítsuk őket
és birkózásukon jókat nevessünk,
amíg a távolság markunkba szökkent,
és dorombolva dörgölőzött
kezünk fejéhez a kóbor idő,
majd darabokban hullani kezdett
a csend.

Ilúvatar dúdolt munka közben, így
vége szakadt a korlátlanságnak,
mi, a valák, a létbe kerültünk.
Mindig ez van, ha Eru énekel.

Budapest - Veresegyház - Budapest - Veresegyház - Budapest (stb)*, 2007. július 3 - 12.

*A napi vonatozások alatt érlelődött, alakult és ha jól számolom, vagy hatszor átíródott...
Ja, a "fenyér" nem az, aminek én gondoltam. Valamiért úgy hittem, hogy a föveny szinonímája, de nem az - ld. az előbbi linket. Mindegy, így is jó. Legalábbis hangzásban.