Gondolatok

Cigizés: Nálunk is rengetegen cigiznek, de én nem! és erre még büszke is vagyok. A szüleim mindketten erős dohányosok, és mi a nővéremmel már kiskorunkban megfogadtuk, hogy nem fogunk cigizni. Már soxor kérdeztem dohányosokat arról, hogy miért? Mi jó benne? De nem tudják megmagyarázni... Egy személyt kivéve! Az egyik oszt. társam azt mondta, hogy ő élvezetből dohányzik. Nem semmi... Hogyan lehet azt élvezni?
Egyébként az alkohollal is hasonlóan vagyok. Utálom. Mármint az ízét, szóval nem is iszom. De azt legalább részben meg lehet érteni. Egész addig, amíg valaki holrészegre nem issza magát. Miért jó az valakinek, hogy elmegy bulizni, leégeti magát a többiek előtt, utána nem emlékszik semmire és még másnapos is?

Aralataion írta: Gondolat történet:
Gólyaavató buli a Mária utcában. Három részeg ül egy erkélyen hajnali fél 7kor. Két fiú és egy lány. Az eső mossa az udvaron a szemetet. Hideg van. Fáradtak. Kicsit émelyeg a gyomruk. Mégis ott ülnek. Csak azért mert beszélgetni akarnak. Valahogy mindegyikük iszza a másik szavát. Három éve járnak egy főiskolára de ez az ismeretség a iskoláról való beszélgetésben kimerült eddig. Jó fejnek tartják egymást. A hasonló emberek mindig érzik az ilyet.
Érdekes dolgok derülnek ki. Az egyik srác nagybátyja drogdíler az öccse pedig elvonón van. Egyik nagynénje prosti volt. Ez a srác mégis teljesen más. Nyugalom és a sokat tapasztalt ember csendessége csakúgy süt róla. Eddig magábafordulónak ismertem.
A lány mint este megtudtam együttesben dobol és vmi brazil táncos küzdősportot űz. A csaj 150 centi! Ki gondolta volna. Vagy azt hogy az édesanyja orosz és az egész család életművészekből áll. Eddig teljesen hétköznapi alteros csajnak néztem.
A harmadik én voltam. Ezek után azt mondjátok meg mit tettetek azért hogy benézzetek mások maszkja alá és beengedjetek őket a sajátotok mögé!
Fogadjunk, hogy erre nektek nincs időtök vagy valami ilyesmi kifogás lenne a válasz. Vagy szemérmesen becsapjátok magatokat és azt mondjátok én kinyílok embereknek és ők is megnyílnak nekem. Tényleg??
Másokat ítéltek meg miközben ti is ugyanezt teszitek.

Drága Arim, én és még nagyon sokan ezt tesszük egész életünkben. Pont erről beszélünk. Én is tudnék ilyen cifra és 'hétköznapibb' történeteket mesélni. De Lamorak is, Kincső is, Ring is és még sokan mások.

Miért hiszed azt, hogy rajtad kívül senki sem áll meg egy pillanatra, hogy meghallgassa embertársait?

Egyébként hagy kérdezzek én is valamit. Hallgattál már végig idős embereket? A nagyszüleidet például? Vagy hallgattad már végig a saját szüleidet?
Én nagyon sokszor. Ha az ember odafigyel, hihetetlenül sokat tanulhat és nagyon sokat adhat pusztán csak a figyelmével. (Lam, ez neked is szólt. Szerintem annak a néninek szereztél egy jó napot. )

Iszonyú erőltetett és pocsék volt az a példa, amit tegnap írtam. Felejtsd el.

Lamorak írta: Ugyanaz a konkretizáló csúsztatás. Az irodalomelmélet egy jól körülhatárolt tudományág, még ha vannak is, akik ezt nem akarják elismerni (nem rád gondolok, hanem az irodalmár-társadalom bizonyos részére, többek közt a Tolkien-kritika jelentős részére, akik nem hajlandók az elméletet és az elmélet eredményeit tudomásul venni); az irodalommal mint irodalommal foglalkozik, azzal, hogy mi az irodalmi mű, mi a viszony a szöveg, forma, befogadás és jelentés között (durván leegyszerűsítve). Ezzel szemben továbbra sem kaptunk választ arra (akár durva leegyszerűsítéssel, azon kívül, hogy 'problémákkal, amiket a kliens nem tud megoldani'), pontosan miben is kompetens a pszichológia.

Nos, a pszichológia is egy legalább ennyire "jól körülhatárolt tudományág".
Egy rövid definíció: "A pszichológiát úgy határozhatjuk meg, mint a viselkedés és a mentális folyamatok tudományos tanulmányozását." (Atkinson és mtársai: Pszichológia, 1999. 22. o.) Ha jobban tisztába akarsz lenni a határokkal, akkor vedd elő újra az Atkinson-t és olvasd el az 1. fejezetet. Tény, hogy egyre több diszciplinával kerül kapcsolatba, de ez egy igen pozitív vonása ennek a tudományágnak.

Lamorak írta: A kérdésem tehát némileg finomodott: _pontosan_ mi az, amiben a pszichológus kompetensebb, mint a barát, miért kellene inkább pszichológushoz, mint a baráthoz fordulni, és mivel?

Nézd, a pszichológus szakértő, a barát nem. Ebből következően nagyobb a tudása, a tapasztalata, tisztában van a következményekkel, objektív (legalábbis sokkal jobban, mint egy barát), valamint nagyobb önkontrollal rendelkezik, mint egy laikus (pl. nem pofázik bele az ember mondatának kellős közepébe, nem mond olyanokat, hogy "igen, ilyet én is átéltem és ezt csináltam, bejött, próbáld ki te is" - mindez egy baráti beszélgetésbe bőven belefér, mert akkor szinte mindig két emberről van szó. A pszichológusnál ellenben minden csak a kliensről szól).
Szóval a szakértelem miatt. Egy pszichológus tisztában van egy csomó olyan dologgal, amivel egy laikus barát nincs. Sorolom a példákat: testbeszéd hatása, a különféle én-védő és elhárító mechanizmusok és ezeknek leépítési módja, a szorongás csökkentésének eszközei, a különféle tesztek ismerete és használata, a mentális (és nem mentális) betegségek felismerése, a kognitív és problémamegoldási stratégiák ismerete és ezeknek megtanítása a másiknak stb. stb. stb. Azért 5 év egyetem és sok más tanulmányi időszak (módszerspecifikus képozések, szakképzések stb.) alatt nem kis mennyiségű tudást zsúfolnak be a fejünkbe (áttekintésül megint csak az Atkinsont tudom javasolni).

Mindez lehetővé teszi a szakember számára, hogy egy olyan anyukának (illetve családnak) nyúltson például segítséget, ahol egy hiperaktív gyermek van. Egy ilyen gyermeket nagyon nehéz kezelni. A laikus mama azt hiszi, hogy rossz anya és, hogy mindenki ezt tartja róla. Szép lassan kikészül, megromlik a kapcsolata gyerekkel stb. A szerencsétlen kissrác sem ért semmit, csak azt látja, hogy vele mindenki csak ordibál, neki állandóan parancsolgatnak, nincsenek barátai, sőt minden gyerek utája őt, az iskolában nem tud figyelni és állandóan rossz jegyeket kap stb. Az ilyen anyuka hiába fordul a barátnőjéhez, és az ilyen gyerek hiába fordul az egy szem barátjához... Te mit mondanál egy ilyen családnak? (Merthogy az apukát és a testvéreket is nagyon megterheli a kissrác hiperaktivitása.)

Egy másik példa: egy szerelmes lány, akit ott hagyott a barátja. Sajna a lány pokoli körülmények között kénytelen élni (pl. alkoholista szülők), soha nem érezte magát biztonságban, soha nem volt igazán szeretve gyermekként stb. Emiatt elég labilis és érzékeny alapjáraton is. De most elhagyta a barátja, aki támaszt, pontosabban kapaszkodót jelentett számára. Nagyon kiborult és az öngyilkosságot fontolgatja. Szerinted mit mondana egy barát ennek a lánynak? És mit egy pszichológus?

Egy harmadik példa: Adott egy 18 éves stác, aki érettségi előtt áll. Jó képességű és szorgalmas, mindigis jók voltak a jegyei mindenből. Mindenki azt várja tőle, hogy menjen egyetemre vagy főiskolára, és ő maga is szívesen menne. Csak egy bibi van, nem tudja, mi érdekli... illetve nem is... őt egyszerűen minden érdekli. Nem tud dönteni. Mit tanácsolna ilyen esetben egy barát? Én pályaválasztási tanácsadóba küldeném, ahol szakértő beszélgetne el a sráccal és különböző tesztekkel felmérnék a képességeit. Persze, a dönteni ekkor is srácnak kell. De már van kapaszkdója.

Negyedik példa: Képzelj el egy 7-8 éves kislányt, akinek szintén jók a képességei. Viszont szorongó típus. Teljesítmény-helyzetben egyszerűen annyira szorong, hogy teljesen leblokkol, és képtelen bármit is csinálni (időnként egyszerűen sírva fakad). Mit mondana erre egy barát? (Pláne egy 7-8 éves. ) És mit tenne egy pszichológus?

Brisa: Ebből a beszámolómból talán nem derül ki, de én úgy érzem kinyíltam előttük. Szóval "mindenkinek" a barátja voltam!
És én nagyon-nagyon-nagyon szerettem őket!
Kincső: Mert nem hallgat ránk. Ha elkezdeném neki magyarázni, tudom, hogy azt gondolná: Mit ugrál itt nekem ez a ... mikor még ki se próbálta!
De most hogy így mondod ez olyan, mint a nyuszika meg a porszívója (ez egy vicc ismeritek?). Megpróbálok vele beszélni.

Estel Adániel írta: Még egy ilyen kirohanást...

Brisa írta: Nem, nem, nem! A pszichiáter is kutathat, ha akar. A pszichológus is. Nem itt a különbség, hanem ott, hogy a pszichiáter orvos (azaz orvosi egyetemet végzett), míg a pszichológus nem! Ők inkább tanácsadók. Tehát a pszichiáterhez beteg emberek mennek (ahogy az orvoshoz is), mint pl. skizofréniások vagy a (súlyosan) depressziósok (igen ők is, ugyanis gyógyszeres kezelésre is szükség lehet, és ugye csak a pszichiáter írhat fel tablettát, a pszichológus nem!). A pszichológushoz viszont mentálisan egészséges emberek járnak, akiknek ilyen-olyan problémájuk van és nem tudják megoldani. De nem azért, mert betegek vagy hülyék lennének, hanem egyszerűen azért, mert nem tanulták meg azt a bizonyos problémamegoldási stratégiát.

Ebből az következik, hogy a pszichológus megint egy határterület lesz, és megint nem mondtuk meg, hogy tulajdonképpen mihez is ért. Mert ha csak az a bajuk a klienseinek, hogy 'nem tanulták meg azt a bizonyos (_melyik_ bizonyos?) problémamegoldó stratégiát', akkor nyilvánvalóan a pszi ebben kell tudjon tanácsot adni-- és ha csak ennyi a különbség pszi és kliens között, nem látom, hogy mitől tudna a pszi jobb és 'professzionálisabb' tanácsot adni, mint egy olyan barát, aki viszont 'megtanulta a problémamegoldó stratégiát' (reménykedem benne, hogy az emberek többsége azért ilyen). Kivéve, ha az 'öreg néni a vonaton'-effektusra apellálunk, és olyan kliensekkel dolgozunk, akik ismeretleneknek fél óra után az egész életüket és minden bajukat elmondják (egyszer a vonaton Kecskeméttől Pestig szórakoztatott egy ilyen öreg néni, annak ellenére, hogy az 'igen', 'hát ja', 'hm' szavakon kívül az égvilágon semmit sem mondtam neki-- a Nyugatiban akár az életrajzát is meg tudtam volna írni)-- de megintcsak nem látom, miért mondaná el valaki egy ismeretlennek azokat a problémáit, amiket a barátainak nem mond el, amit velük, az ő segítségükkel nem tud megoldani. Kivéve, ha a pszi olyanokkal dolgozik, akiknek nincsenek ilyen barátaik-- ez azonban nekem inkább a szociális munkás definíciójához hasonlít.

Brisa írta: Vegyünk egy példát, Lam. Tegyük fel, holnap a nyakadba sóznak 15 óvodáskorú gyereket, hogy vigyázz rájuk 1 hétig. Szerintem már az első órában felmerülnének problémák...

Ez kétségtelen. De ezek nem olyan problémák, amik pszichológiai segítséget igényelnek-- a szintek eltolódnak, l. lentebb.

Brisa írta: De hát nincs kihez fordulni, max a 15 helyes kis lurkóhoz. A problémák ellenére kibírnád az első napot, bár úgy sejtem egy 'picit' kikészülnél. Érthető okokból. Este aztán a szülők elviszik a gyerekeiket, hogy másnap reggel újra hozzák. Te ezt a kis időt igyekszel kihasználni, és körbetelefonáld az összes barátodat és rokonodat, hogy adjanak tanácsot gyerek-ügyben. Biztos kapnál néhányat. "Laikus-tanácsokat", amikről aztán másnap kiderül, hogy kevéssé működőképessek. Még pedig azért, mert a barátaid sem voltam még ilyen helyzetben, vagy ha igen, ők sem tudták kezelni.

Ez azt feltételezi, hogy csak olyan barátaim és rokonaim vannak, akiknek a helyzet és kezelése ismeretlen. Ez pedig nagyon kevesekre igaz, rám biztosan nem (akár óvónőt is fel tudok hívni a családban). A gyerekekkel mindenkinek van valamilyen tapasztalata, amiből kiindulhat; ha már csak a szüleimet hívom fel, ők nyilvánvalóan érvényes és legalább félig-meddig működő tanácsokat fognak tudni adni (merthogy nekik is volt gyerekük, akivel valahogy foglalkozni kellett). Ez a szint tehát túláltalánosítás, és a párhuzam logikájában azt sugallja, hogy pszichológushoz olyan helyzetekkel és problémákkal kell fordulni, amelyek a kliens számára és teljes 'nem-professzionális segítői köre' számára teljesen ismeretlenek és kezel(het)etlenek. Ilyen helyzetek elenyésző számban akadnak a való életben.

Brisa írta: Ellenben viszont ha egy szakemberhez fordulsz (ebben az esetben akár már egy óvónő is megteszi), akkor "professzionális tanácsot" kaphatsz, ami jóval hatákonyabb lehet.

Az óvónő azért nem jó párhuzam, mert az óvónő kimondottan az adott problémára van 'professzionálisan' kiképezve, és mostanáig nem derült ki, _pontosan_ mi is a pszi kompetenciája (azon felül, hogy a kliensből hiányzó 'problémamegoldó képességet', ami egyébként az emberek nagy részének sajátja, vmilyen formában átadja neki). onkrét problémára nyilván a konkrétan abban kompetens szakemberhez mész (a jó szókratészi példával: ha az egészségedről van szó, az orvoshoz és a testnevelőhöz, nem a szakácshoz és a kocsmároshoz), de ugyanígy a szókratészi példa követeli meg, hogy a pszi-nek is jól körvonalazott kompetenciája legyen, amiben hozzá kell fordulni. 'Csak úgy' abban, amiben különben az emberek általában kompetensek, miért fordulna bárki egy idegenhez (hacsak persze nem ideologikus okokból, mert a poszt-Freud konvencióink értelmében 'ezt kell tenni, ha problémád van'-- tehát a pszi kivetített 'professzionalizmusa' teljesen feloldja azt a parancsot, hogy nézd meg, _valóban_ ért-e vmihez az, aki pénzt kér érte; vagy gondold át, _lehet-e_ ahhoz egyáltalán 'professzionálisan' érteni). A példa tehát továbbra is sántít, mert konkrétumokat helyettesít be ott, ahol nincsenek, vagy eddig nem említettél ilyeneket. A gyerekekkel való foglalkozás módszertanáról nyilván az óvónőt kérdezem meg; de _pontosan_ miről kérdezem meg a pszichológust?

Brisa írta: No, ez a különbség egy barát és egy pszichológus között. Vagy egy még jobb hasonlat: bizonyos esetekben azért jobb egy pszichológus, mint egy barát, amiért érdemesebb hozzád fordulni irodalomelméleti kérdésekkel, mint hozzám.

Ugyanaz a konkretizáló csúsztatás. Az irodalomelmélet egy jól körülhatárolt tudományág, még ha vannak is, akik ezt nem akarják elismerni (nem rád gondolok, hanem az irodalmár-társadalom bizonyos részére, többek közt a Tolkien-kritika jelentős részére, akik nem hajlandók az elméletet és az elmélet eredményeit tudomásul venni); az irodalommal mint irodalommal foglalkozik, azzal, hogy mi az irodalmi mű, mi a viszony a szöveg, forma, befogadás és jelentés között (durván leegyszerűsítve). Ezzel szemben továbbra sem kaptunk választ arra (akár durva leegyszerűsítéssel, azon kívül, hogy 'problémákkal, amiket a kliens nem tud megoldani'), pontosan miben is kompetens a pszichológia.

Brisa írta: Amúgy nagyon megnézném azt a "professzionális figyelmedet", amikor mondjuk én olyan magánéleti problémákról siránkozom neked, amelyekre nem találok megoldást.

Számtalan ilyen helyzetet csináltam végig, hidd el. Mint a legtöbben közülünk a 20-as éveik közepére. A 'professzionális figyelmen' azt értettem, hogy képes vagyok úgy figyelni a másik gondjára-bajára, hogy nem épp csak meghallom (mint az öreg nénit a vonaton), hanem átlátom, amit mond, megkeresem a rendszert, megtalálom a csomópontokat, és a legjobb empatikus érzékem, tapasztalataim, és meggyőződésem alapján beszélek vissza, javaslok megoldást, vagy egyszerűen csak kommentálom. És a tapasztalataim szerint pusztán ez nagyon sokszor sokat segít, akármennyire is kevéssé 'professzionális' a pszi fogalmai szerint. A magánéleti problémákat, akárcsak én, a pszichológus sem fogja tudni megoldani a kliense helyett; ugyanakkor ha nem is ismeri a klienst, mint én a barátomat, aki elmondja nekem, még kevésbé fog tudni akár tanácsot adni, és csak általános sémákat és 'problémamagoldó kereteket' tud mondani neki.

A kérdésem tehát némileg finomodott: _pontosan_ mi az, amiben a pszichológus kompetensebb, mint a barát, miért kellene inkább pszichológushoz, mint a baráthoz fordulni, és mivel?

Brisa írta: Amúgy nem veszem "egzisztenciális kétségbevonásnak" a kérdéseidet, ugyanis én tudom, hogy szükség van a jó pszichológusokra a világnak. És nem tudnak megingatni. Azon felül pedig mindig elcsodálkozom, hogy mennyire nem tudnak az emberek semmit a pszichológusokról (még azok sem, akik tanultak róla). Nem csoda, hogy ennyi előítélet és téves elképzelés él az emberekben erről a szakmáról.

Örülök neki, hogy nem veszed (remélem, a mait sem)... Egyébként felfedezhetők a hasonlóságok a hivatások között: az emberek általában azt sem tudják, miért van szükség irodalmárokra, kultúrtörténészekre, és hogy azok mit is csinálnak-- tehát, Jockey Ewing szavaival, 'tudom, mit érzel'. Én magam is hasonló elkötelezettséggel viseltetek a saját hivatásom iránt, mert meggyőződésem, hogy csak így érdemes bármit is komolyan csinálni. De a pszichológiát, mint ez a hozzászólás tanúsítja, továbbra se értem, és eléggé kiütközött a maiból, hogy meglehetősen szofisztikusnak látom.

Brisa írta:

Telumehtar írta: Nos ilyen barátnöm nekem is van...csak sajnos nekem nem NÉHA iszik....Én részemröl az alkohol 1X kipróbáltam nem sült jól el...többet nem kell köszönöm...nem értem az ilyen embereket...ha csak kipróbálta volna azt még részben megérteném...de hogy néha....Cccc....

Te csak ne cccc-ezzél. :evil3: Azért téged sem lehet megérteni... márha érted mire gondolok: :smokin: :smokin: :smokin: . "Nem értem az ilyen embereket...ha csak kipróbálta volna azt még részben megérteném...de hogy néha....Cccc.... " - mondom én is.

Aha Brisa!!!!Szóval IGY állunk.... Rég beszéltünk tudod Azóta vannak UJ fejlemények... Majd mesélek
Ja és én ITT az alkoholról beszéltem...na aztat én télleg nem...becsszó....

Kincső írta: Nálunk "csak" a fél suli cigizik... Bár abból nagy része a 9-12. közül van, de vannak 7-8.-osok is. Nagyszünetben csapatban összegyűlnek az udvar egyik sarkában, a tanárok meg nem tudnak mit tenni... Hiába osztanának ki 40 intőt... Meg a WC-ben is van egy fülke, amit nem lehet használni, mert tele van cigicsikkekkel... És állítólag gyúlékony az iskola.
Ring, Telu: Már csak egyet nem értek. Ha nem szimpatikus az illető, és nem tudjátok megérteni - amivel egyet értek -, akkor miért mondjátok, hogy a barátnőtök?

Nos én nem mondtam hogy nem szimpatikus...ugyanis egyébként nagyon aranyos kedves lány...Csak "néha"....
Egyébként nálunk is sokan cigiznek....De ez ellen a tanárok nem tudnak semmit tenni.... De mit is tehetnének????Nem mehetnek egyszerre minden gyerek után....

A cigiről:
Ez egy közösségi szertartás vagy pótcselekvés. Elképzelhetetlen hogy a haverokkal ne gyújtsak rá ha csak úgy céltalanul beszélgetünk. Ilyenkor így összetartozunk. Kellemes.
Pótcselekvés mert az idegességet csökkenti: 5-6 üres percet kitölt. Nem a nikotin nyugtat meg hanem a gondolataid elterelése.
Jó nézni a füstöt és a versekbe majd felrakom a cigiverset. Az jobb mint ez a hozzászólásom.

Gondolat történet:
Gólyaavató buli a Mária utcában. Három részeg ül egy erkélyen hajnali fél 7kor. Két fiú és egy lány. Az eső mossa az udvaron a szemetet. Hideg van. Fáradtak. Kicsit émelyeg a gyomruk. Mégis ott ülnek. Csak azért mert beszélgetni akarnak. Valahogy mindegyikük iszza a másik szavát. Három éve járnak egy főiskolára de ez az ismeretség a iskoláról való beszélgetésben kimerült eddig. Jó fejnek tartják egymást. A hasonló emberek mindig érzik az ilyet.
Érdekes dolgok derülnek ki. Az egyik srác nagybátyja drogdíler az öccse pedig elvonón van. Egyik nagynénje prosti volt. Ez a srác mégis teljesen más. Nyugalom és a sokat tapasztalt ember csendessége csakúgy süt róla. Eddig magábafordulónak ismertem.
A lány mint este megtudtam együttesben dobol és vmi brazil táncos küzdősportot űz. A csaj 150 centi! Ki gondolta volna. Vagy azt hogy az édesanyja orosz és az egész család életművészekből áll. Eddig teljesen hétköznapi alteros csajnak néztem.
A harmadik én voltam. Ezek után azt mondjátok meg mit tettetek azért hogy benézzetek mások maszkja alá és beengedjetek őket a sajátotok mögé!
Fogadjunk, hogy erre nektek nincs időtök vagy valami ilyesmi kifogás lenne a válasz. Vagy szemérmesen becsapjátok magatokat és azt mondjátok én kinyílok embereknek és ők is megnyílnak nekem. Tényleg??
Másokat ítéltek meg miközben ti is ugyanezt teszitek.

Nálunk is cigizik a fél suli,de nem csak az udvaron meg a wcben hanem az öltözöbe is és néha kiülnek az osztályterem ablakába és ott szivnak.
De ez engem nem zavar, végülis ugy csinálják hogy ne érzödjön be a szag a termekbe mert akkor lebuknának.
de ha meg nem érzödik akkor az ö dolguk hogy miket csinálnak, a következményekkel együtt
Végül is én is kiprobáltam, nem volt rossz,de annyira jo se
Nem tudjátok miért van az, hogy ha egy szenvedélyes dohányost kérdezek mind azt mondja hogy mikor kezdte rosszul lett, viszont van egy csomo olyan ember akinek nem lett töle semmi baja, és mégse szokott rá

Telumehtar írta: Nos ilyen barátnöm nekem is van...csak sajnos nekem nem NÉHA iszik....Én részemröl az alkohol 1X kipróbáltam nem sült jól el...többet nem kell köszönöm...nem értem az ilyen embereket...ha csak kipróbálta volna azt még részben megérteném...de hogy néha....Cccc....

Te csak ne cccc-ezzél. :evil3: Azért téged sem lehet megérteni... márha érted mire gondolok: :smokin: :smokin: :smokin: . "Nem értem az ilyen embereket...ha csak kipróbálta volna azt még részben megérteném...de hogy néha....Cccc.... " - mondom én is.

Brisa írta: Telu: Nyugodj meg, te még nagyon is gyerek vagy. Bár épp a felnőttség határait közelíted meg. Épp egy érdekes korszakodat éled, a serdülőkort. Ilyenkor természetes, hogy változol és változtasz. Kívül-belül egyaránt.

Ez pont ugy hangzott mint a biosz tanárom...Mindenesetre én még örülök hogy gyerek vagyok

Ring-bearer írta: 13 eves baratnom tulerett es had ne mondjam miket csinal, hogy lassuk: o mar mindent tud a fiukrol... cigizik (rendeszeresen!!!!) neha iszik es kivagott cuccokba jar. Spse fogom megerteni az ilyen embereket!

Nos ilyen barátnöm nekem is van...csak sajnos nekem nem NÉHA iszik....Én részemröl az alkohol 1X kipróbáltam nem sült jól el...többet nem kell köszönöm...nem értem az ilyen embereket...ha csak kipróbálta volna azt még részben megérteném...de hogy néha....Cccc....

Ring-bearer írta: Én olyan ember vagyok aki általában kitárulkozik aztán kap egy jó nagy pofont.
Pl.: Én nagyon szeretem a sulit ahova járok, és van egy tök jó osztályom.
Általában én vagyok az a buzgómócsing aki farsangra csinálja a táncot, meg ilyesmi. És egyszer csak kaptam egy pofont, hogy miért mindig én csinálom, és egyebek, hogy milyen nagyképű vagyok, hogy senkinek nem engedem csinálni...
Napokig ki voltam borulva.
Azóta sokkal zárkózottab vagyok, mert ezt kívánja a környezetem!
Megtanultam, ha kitárom magam akkor pofonokat fogok kapni!

Az életet nem lehet pofonok nélkül megúszni. Sajna.
Másrészt én itt nem látom a kitárulkozást. Nem ismerem a helyzetet... de... szóval nem lehet, hogy nem figyeltél oda eléggé másokra? Esetleg pl. nem vetted észre, hogy mások is szeretnének főszervezők vagy főszereplők lenni?
Szerintem a környezeted nem a zárkózottságott, hanem a visszafogottságot, a nagyobb odafigyelést stb. várná el. Vagy tévedek?

Ring: az hogy többet vállalsz - mert gondolom szereted csinálni -, nem egyenlő a nyíltsággal. (bocs nem talalom az idezojelet! )
Cica: ezt hogy erted :
En nagyon sokaig tuntettem az ellen, hogy felnottes ruhakat hordjak meg ilyesmi! Mert en voltam a szuleim edes kis pici kislanya. Es lattam hogy a noverem kamaszodik es hihetetlen sokat veszekszik veluk. Ezert nagyon sokaig kisgyerek maradtam, de amikor mar vegleg elkezdtem felnoni, akkor nagyon (ugymond) rosszul esett a rokonsagomnak.
13 eves baratnom tulerett es had ne mondjam miket csinal, hogy lassuk: o mar mindent tud a fiukrol... cigizik (rendeszeresen!!!!) neha iszik es kivagott cuccokba jar. Spse fogom megerteni az ilyen embereket!

Darkman írta: Ego alatt azt a természetes, Müller Péteri kis "én"-t értem, ami a születésed óta kifejlődött. Ez az ego nem más, mint egy számítógépben a processzor. A számítógép pedig a tested. Minden más ( hangkártya, videokártya...stb. ) a proci alá van rendelve.
Szív alatt tulajdonképpen a lelkedet értem, a szintén természetes, Müller Péteri nagy "Én"-t, ami nem a születésed óta létezik, hanem öröktől fogva.

Amikor az eszedre hallgatsz, akkor az egora hallgatsz. Az ego viszont csupán a jelen életed felhalmozott tapasztalatait rejti magában. Mindez pedig elég kevés.
Amikor a szivedre hallgatsz, akkor a lelkedre hallgatsz. S mivel az örök és magában hordja az összes eddig átélt tapasztalatodat, inkább célszerű ráhallgatni.

Hát valahogy így

Hát nekem egyátalán nem természetes. Melyik könyvében ír ilyeneket ez a Müller Péter?

Amúgy asszem nincs értelme folytani a vitát, ugyanis itt egy "hitbeli" kérdésbe botlottunk. Én pedig hittel nem vitázom. (Igaz, Estel? ) Szerintem a lélek pont annyit él, mint az ész.

Én (józan) észről és szívről beszélek. Az utóbbi egyenlő az érzéseiddel, a vágyaiddal és akinek van, annak a megérzéseivel is. A józan ész a higgadt fejjel végig gondolt döntések, gondolatok, vélemények stb. (No, persze ez a felfogás sem éppen tudományosan megalapozott dolog, tehát ez is egyfajta hit. Bár van némi analítikus beütése...)

És így, az a vágyad, hogy a volt-barátnődet ne veszítsd el véglegesen, a szív szülte. Ennek lett az eredménye, hogy 'barátok' lettetek és gyakran találkoztatok. De itt nincs sehol a józan ész. Ugyanis ha lett volna, akkor hamar látnod kellett volna, hogy így csak kínozzátok egymást és egyszerűen nem tudsz tovább lépni. Hogy ezt belásd, a józan ész kellett volna. Szerintem.

[size=9:2ij5yil3]Mégis vitába szálltam a hiteddel...[/size]

Bocs, hogy ennyit írok, de ha nekem véleményem van valamiről...

A "felnőtt gyermekek"-ről (Demjén):

Lamorak írta: Szerintem nem félnek igazán-- nem nagyon tudják, mi is az, és igazából a (rossz) felnőttekből elvonatkoztatott képzeteket vetítik rá a folyamatra általában. És persze ez ebben a formában megint csak szöveg, és egy metafora, mert akarva-akaratlanul végülis úgyis 'felnő' mindenki. A kérdés tehát inkább az, hogy miért _mondják az emberek_, hogy 'félnek felnőni'. Én csak a saját példámból tudok kiindulni, ami (mint már írtam) az, hogy nekem sosem voltak ilyen gondjaim: sőt, én mindig fel akartam nőni, mindig azt terveztem, hogy mit is fogok csinálni, mikor végre már felnövök, stb. stb. Most meg azt várom már, hogy öreg legyek... de igazából csak úgy módjával, mert nem szeretném kihagyni, ami közte van (nem szeretnék igazán holnap 80 évesen felébredni pl.).

Szerintem meg igenis félnek az emberek felnőni. Két okból:
egyrészt az elmúlástól, a haláltól való félelem miatt,
másrészt a mai világ olyan értékeket idealizál, amik a gyerekekre jellemzőek, illetve amikről azt hiszik, hogy a gyerekekre jellemzőek. A gyemeki ártatlanságtól" kezdve, az álmodozáson át, a szabad fantáziáig és kreativitásig sok minden.

Léli: Szerintem az ember, akkor számít felnőttnek, amikor már a társadalom és a szűkebb könyezet is annak megfelelően viselkedik vele. Pl. megfelelő döntési szabadsága van, viselnie kell a felelősséget (és senki nem vállalja át tőle), elmehet szavazni és a 10 éves gyerekek csókolommal köszöntik... Szóval érted. :evil3:

Cica: A felnőttséggel együttjár bizonyos realitás-tudat. Ennek fontos szerepe van a 'túlélésben', de persze annak is, hogy ne vigyük túlzásba (hisz csak így lehet igazán élvezni az életet). Szerintem valahol az apukád és Darky között vann az arany középút. :up:

Telu: Nyugodj meg, te még nagyon is gyerek vagy. Bár épp a felnőttség határait közelíted meg. Épp egy érdekes korszakodat éled, a serdülőkort. Ilyenkor természetes, hogy változol és változtasz. Kívül-belül egyaránt.

Megjöttem. Látom, most már végérvényesen feltámadt poraiból ez a topic.

A pszichológusokról:

Lamorak írta: A pszichológiát és a pszichiátriát notóriusan keverem--- akkor tehát a pszichiáter gyógyít, és a pszichológus kutat, ugye? és produkál olyan eredményeket és elméleteket, meg módszereket, amit a pszichiáter a klinikai praxisban hasznosíthat.
Egyébként továbbra sem értem akkor, miért jobb egy pszichológus, mint egy rendes barát. Én pl. nagyon professzionálisan tudok figyelni a fontos emberekre-- ha mindaddig, amíg nem betegek, ez nagyjából ugyanúgy hat, mint a pszichológus, akkor a kutatás területén kívül mi szükség a pszichológusra? (Brí, ezt ne vedd egzisztenciális kétségbevonásnak... csak érdeklődöm, és megpróbálom a pe-pszi-vel kapcsolatos előítéleteimet vizsgálat alá venni.)

Nem, nem, nem! A pszichiáter is kutathat, ha akar. A pszichológus is. Nem itt a különbség, hanem ott, hogy a pszichiáter orvos (azaz orvosi egyetemet végzett), míg a pszichológus nem! Ők inkább tanácsadók. Tehát a pszichiáterhez beteg emberek mennek (ahogy az orvoshoz is), mint pl. skizofréniások vagy a (súlyosan) depressziósok (igen ők is, ugyanis gyógyszeres kezelésre is szükség lehet, és ugye csak a pszichiáter írhat fel tablettát, a pszichológus nem!). A pszichológushoz viszont mentálisan egészséges emberek járnak, akiknek ilyen-olyan problémájuk van és nem tudják megoldani. De nem azért, mert betegek vagy hülyék lennének, hanem egyszerűen azért, mert nem tanulták meg azt a bizonyos problémamegoldási stratégiát.

Vegyünk egy példát, Lam. Tegyük fel, holnap a nyakadba sóznak 15 óvodáskorú gyereket, hogy vigyázz rájuk 1 hétig. Szerintem már az első órában felmerülnének problémák... De hát nincs kihez fordulni, max a 15 helyes kis lurkóhoz. A problémák ellenére kibírnád az első napot, bár úgy sejtem egy 'picit' kikészülnél. Érthető okokból. Este aztán a szülők elviszik a gyerekeiket, hogy másnap reggel újra hozzák. Te ezt a kis időt igyekszel kihasználni, és körbetelefonáld az összes barátodat és rokonodat, hogy adjanak tanácsot gyerek-ügyben. Biztos kapnál néhányat. "Laikus-tanácsokat", amikről aztán másnap kiderül, hogy kevéssé működőképessek. Még pedig azért, mert a barátaid sem voltam még ilyen helyzetben, vagy ha igen, ők sem tudták kezelni. Ellenben viszont ha egy szakemberhez fordulsz (ebben az esetben akár már egy óvónő is megteszi), akkor "professzionális tanácsot" kaphatsz, ami jóval hatákonyabb lehet.
No, ez a különbség egy barát és egy pszichológus között. Vagy egy még jobb hasonlat: bizonyos esetekben azért jobb egy pszichológus, mint egy barát, amiért érdemesebb hozzád fordulni irodalomelméleti kérdésekkel, mint hozzám.

Amúgy nagyon megnézném azt a "professzionális figyelmedet", amikor mondjuk én olyan magánéleti problémákról siránkozom neked, amelyekre nem találok megoldást.

Amúgy nem veszem "egzisztenciális kétségbevonásnak" a kérdéseidet, ugyanis én tudom, hogy szükség van a jó pszichológusokra a világnak. És nem tudnak megingatni.
Azon felül pedig mindig elcsodálkozom, hogy mennyire nem tudnak az emberek semmit a pszichológusokról (még azok sem, akik tanultak róla). Nem csoda, hogy ennyi előítélet és téves elképzelés él az emberekben erről a szakmáról.

Ja, és klinikai praxisa a pszichológusnak is lehet... A kórházban lévő (de nem mentálisan!) beteg emberekkel is foglalkoznia kell valakinek.

Telcontar_Leli írta:
"Gyerekség": Én nem emlékszem, hogy föl akartam-e nőni valaha is, de már rég óta nem vallom magam gyereknek. A gondolkodásmódom, és a környezetem felé (magam által) támasztott követelmények miatt már rég felnőttem. Nem mondom, hogy sajnos, de azt sem tudom még, hogy jó-e. De ugyanakkor nagyon soxor mérhetetlenül gyerek vagyok (na, ki mond nekem ellent? és Miért?). Szerintem egyébként az ember akkor nő fel, ha már magáról azt tartja, hogy felnőtt (szép szóismétlés...). Mert, hamár a környezetének a követelményszintjére figyel, az már felnőttségre utal....

Nos én még gyerek vagyok ha ugy nézzük...de az évek folytán észrevettem hogy nem at lett a fontos hogy megnézzem a Barátok közt Xedik részét hanem rettentöen elötérbe került a környezetem....a barátaim családom rokonaim....Kicsit felnötiesedett ugymond a gondolkodásom...De még nem érzem magam felnöttnek...és még nem is szeretnék azzá válni...szeretném eltölteni boldogan a gyermekéveimet....Barátnöimtöl gyakran hallom hogy "de szeretnék már felnött lenni"...Öszintén szólva szerintem nem olyan jó dolog annak lenni...Hogy miért? Most még mellettünk van a családunk stb. A felnötteknek nehezebb...bár nem én tudhatom a legjobban hiszen még soha nem voltam felnött....

Cica:menni fog ez,azt már látom !
Értem mire akarsz kilyukadni.Ez néha csak figyelmesség is lehet,nem gondolod?Talán csak annyira,hogy jobban megismerkedj valakivel.
Nem mondom hogy hamis képet mutasss magadról(egyrészt tudom,hogy Te nem teszed ).Ezt mindenki saját maga dönti el.Ez így van jól !

Most nagyon gyorsan rohannom kell,majd jövőhéten megbeszéljük.Viszlát!

"amikor még fiatal az ember,még dönthet élete felől"

Kincső:Hinni lehet (sőt...elárulom; én is hiszek ebben)...de azt gondolom, hogy ez ilyen formában nem lehetséges. Annyi ilyen ember, gyerek van a világon, vagy csak kis hazánkban, hogy nem mindenkit - sőt szinte senkit - nem lehet hip-hop kikapni a rossz körülményei közül és egy szeretteljes környezetbe helyezni. Ez egyszerűen fizikai képtelenség...ráadásul nagyon kevés az olyan ember, aki erre hajlandó lenne és még pénze is van hozzá. Mert ez is pénz kérdés - mint számos dolog. Egy ilyen gyereknek egyedül a teljes környezet és életmódváltozás tenne jót. Illetve a tartós életszínvonal növekedés. És persze nem ártana a társadalomnak levetkőzni az előítéleteit. Ám ehhez is két ember kell - aki hajlandó tenni azért, hogy ne legyen okuk az embereknek megítélni valakit (pusztán származás, vallás, bőrszín stb miatt) Tehát ez elég összetett dolog... És nagy áltanánosságban igaz, hogy a hollét határozza meg a tudatot.

Yavival viszont nagyon egyetértek ilyen téren

Yavanna írta: Az okok valóban keresendőek a társadalomban, a környezetben és a neveltetésben egyaránt, de azért ne mentsük már fel a cselekvő alanyt a felelősség alól!!!

Felnőni vagy nem felnőni?
Én ezalatt mindig azt értem, hogy nem akarok olyan lenni - ilyen szempontból -. mint apukám. Aki nem tud túllépni a realitáson. Ránéz valamire - mondjuk egy filmre...ez csak a mai (és eszembejutó) példám; néztem a hegylakót és anyukámnak poénból azt mondta, hogy én halhatatlan akarok lenni...és pont akkor jött be apu, erre egyből lehurrog "ez hülyeség". Egyszerűen földhözragadt, nincs képzelőereje. És nem - vagy csak nagyon ritkán - tudja átérezni az én (vagy) az öcsém helyzetét. Ő mindig mindenre tud megoldást, precízen, pontosan. Noshát...én ezt nem akarom...legalábbis ilyen formában nem. (hangsúlyozom) Számomra ezt jelenti a "nem felnőni" kifejezés. :clown:

Én simán elmondanám egy pszichológusnak (vagy akár) egy vadidegen embernek a gondom... Mondjuk egyszer sajnos rossz személynek öntöttem ki a szívem. Nem olyan értelemben, hogy visszaélt volna vele, vagy hasonló - csak egyszerűen rájöttem, hogy ezt nem kellett volna. De őszíntén szólva nem tehettem mást, mert sarokba szorított egy kérdéssel, melynek válasza az arcomra volt írva... h: Mindegy, így alakult. De én alapjába véve különben olyan ember vagyok, aki szereti egy témában jó sok ember véleményét kikérni...
Ring:az hogy többet vállalsz - mert gondolom szereted csinálni -, nem egyenlő a nyíltsággal.

Kicsi Yao:ezek szerint frankón elbeszéltünk egymás mellett... Mással kezdődött... "Nem biztos,hogy mindig az a jó,ha magát adja az ember.Ha pedig képeket mutatsz,az sem lehet rossz.Csak akkor,ha ezt tényleg CSAK a másik ember kedvéért teszed." Ez számomra azt jelenti mondjuk, hogy én nem szeretem mondjuk annyira a halakat (sőt, személy szerint én úúútálom őket), de találkozok egy szenvedélyes horgásszal, és érződik, hogy szimpatikusak vagyunk egymásnak. Akkor nem fogom azt mondani, hogy "ja tényleg, milyen aranyos az a ponty...stb". Érted? Mert ez egy kép lenne, egy hamis kép. Persze, ez egy leegyszerűsített és gyerekes példa volt, de lehet komolyabbat is nézni...

Persze, hogy mindenkinek mást mutat meg az ember - először! - magából. Hisz ha valakivel megismerkedtek, akkor mindenki szereti felfedezni magát a másikban, és ebből általában jó dolgok sülnek ki - ha elég sok ilyen közös pont van. Tehát valószínű, hogy akaratlanul is ezek fognak előtérbe kerülni. De ezek nem képek. Ezek az adott személy különböző oldalai. Az ő része.

Pusz Mindenkinek:

Elmondanám-e... témájához: Csak annyit, hogy én idén év elején olyan érzelmi felkavarodottságom volt (a nem olyan régen említett "semmi" érzés + magányosság), hogy az már nagy teher volt. És bennem is megvolt az, hogy elmondjam valakinek, hogy segítséget kérjek valakitől, de vajon kitől lehet? A barátaim (a volt soztálytársaim) egyáltalán nem ilyennek ismertek, nekik nem akartam elmondani. A szüleim? Na nee... Velük nem ilyen a kapcsolatom. Végül kire esett a választás? Az egyik tanáromra. Aki úgy egyébként ebben a témában még hasonlít is rám. De ez ilyen "elismondtam, meg nemis" volt, mert neten keresztül "beszélgettünk" róla (tudta, hogy én vagyok az), és azzal, hogy csak meghallgatott, átsegített rajta. Ugyanakkor utálom az ilyen psziho... (ne sértődjetek meg). Ez olyanértelemben mondom, hogy a bajaimat semmiképpen nem beszélném meg velük. Nem akarom, hogy ilyen-olyan (igaz, vagy téves) következtetésekre jussanak, és abból a beszélgetésből (beszélgetésekből) ítéjenek meg.

"Gyerekség": Én nem emlékszem, hogy föl akartam-e nőni valaha is, de már rég óta nem vallom magam gyereknek. A gondolkodásmódom, és a környezetem felé (magam által) támasztott követelmények miatt már rég felnőttem. Nem mondom, hogy sajnos, de azt sem tudom még, hogy jó-e. De ugyanakkor nagyon soxor mérhetetlenül gyerek vagyok (na, ki mond nekem ellent? és Miért?). Szerintem egyébként az ember akkor nő fel, ha már magáról azt tartja, hogy felnőtt (szép szóismétlés...). Mert, hamár a környezetének a követelményszintjére figyel, az már felnőttségre utal...

Hosszú és eredményes életet
Telcontar Léli

Fin:jujj,nehogy megharagudj rám ezért.Már így is sokkal tartozom,nehéz lesz még kibékíteni is .Azért van valami abban amit Darky is mondott... .DE NE HARAGUDJ RÁM EZÉRT!!
Cica:a képek mutogatásának "jóságáról" csak annyit:minden ember mást és mást mutat.Kivételt csak egyet ismerek...Nincs aki mindig ugyanazt adja mindenkinek.Ez is képek mutogatása.De nem biztos,hogy a másik becsapása Egyszerűen csak egy másik oldal,ami talán jobb.Csaképp nem biztos,hogy egyszerűbb.
A zárkózottság tényleg más dolog.Bár a kettő néha nem zárhatja ki egymást
A személyiség az már egy érdekes dolog.Legtöbbször nem is ismerjük a saját személyiségünket.Sokan vannak,akik csak hasonlóak szeretnének lenni máshoz,ezért úgy viselkednek.Csakhogy ez szintén hamis kép.Színjátszás.Az igazi személyiség nem mások létéből fakad.Ha megtalálod a sajátod-legyen az akármilyen-akkor mondhatod,hogy van IGAZI személyiséged!Addig csak egy kupírozot képed van,semmi más.
Ha valaki megbántódott ezen,esetleg nagyon megharagudott rám,az közölje.Ugyanis nincs szándékomban semmi ilyesmi...

A versike nagyon szép...és találó

Darky:Az ego megfogalmazása nagyon jól sikerült !A tehetség a kisujjból fakad?

"Messziről jött ember azt mond amit akar"

Sziasztok...Húha mit tesz egyetlen ártatlan apró beírás
Noss, nem tudom...Lehet, hogy rosszul fogalmaztam. Azt hiszem, nekem fontos mind a kettő: hogy érzékeny legyek, de egy picit gyerek is...Lehet, hogy ezért vettem egy kalap alá mindkettőt. Akkor bocs, maradjunk az "érzékeny lelkű ember" megnevezésnél. Ok?
Brisa: Amit mondtál, pontosan azt mondtam én is: Itt, a fórumon az emberek 99%-a ilyen.
Üdv

Kincsö:Elképzelhetö hogy a környezet(szülö) a hibás azért hogy milyen a gyerek,de abbol hogy milyen a gyerek (többé-kevésbé)következik, hogy milyen felnött lesz hogy neveli a gyermekét milyen lesz a gyereke
és ezt visszalehetne görgetni a végtelenségig, de akkor meg a többszázévvel ezelötti ösöket is felelössé lehetne tenni azért, hogy ki milyen,ami pedig elég hülyeség :confused2:
Szoval szerintem nem csak azon mulik milyen egy gyerekhogy milyen a környezete hanem vannak saját adoittságai is és biztos van olyan gyerek, aki akármennyire rossz körülmények közt él nem válik bünözövé, akkor se ha szülei,barátai mind lopnak(ő talán csak akkor lopőna ha a közvetlem megélhetéséhez kéne ezt pedig meglehet érteni

Darkman írta: Háát, én sokkal szivesebben mondom el egy barátnak, semmint egy vadidegennek...

Hát én meg nem! (Csakazértse! ) Tényleg vannak dolgok, amiket könyebb egy idegennek elmondani! (OK persze nem mindent!) De hogy miért, azt nem tudom.
Pszichomókus palánták: Mi lehet ennek az oka? :hein:

Finduilas írta: Egyébként a pszichológusnak semmi köze a barátokhoz. A pszichológus nem barát! Éppen attól tud segíteni. Biztos mind éreztétek már azt, hogy valami nagyon személyes dolgot egy vadidegennel el tudnátok mondani, de egy barátotoknak csak nagyon nehezen. A pszichológus azzal, hogy idegen biztosít egyfajta távolságot, ugyanakkor teljes biztonságérzetet nyújt, és kompetens a nehéz lelki viszonyok kezelésében.

Háát, én sokkal szivesebben mondom el egy barátnak, semmint egy vadidegennek...

Brisa írta:
Darky: Ezt még folytatjuk. (Addigis lécci definiáld, hogy mit értesz ego és szív alatt. Szerintem te nagyon összemosod ezeket a fogalmakat.)

Szió

Ego alatt azt a természetes, Müller Péteri kis "én"-t értem, ami a születésed óta kifejlődött. Ez az ego nem más, mint egy számítógépben a processzor. A számítógép pedig a tested. Minden más ( hangkártya, videokártya...stb. ) a proci alá van rendelve.
Szív alatt tulajdonképpen a lelkedet értem, a szintén természetes, Müller Péteri nagy "Én"-t, ami nem a születésed óta létezik, hanem öröktől fogva.

Amikor az eszedre hallgatsz, akkor az egora hallgatsz. Az ego viszont csupán a jelen életed felhalmozott tapasztalatait rejti magában. Mindez pedig elég kevés.
Amikor a szivedre hallgatsz, akkor a lelkedre hallgatsz. S mivel az örök és magában hordja az összes eddig átélt tapasztalatodat, inkább célszerű ráhallgatni.

Hát valahogy így

puszak