Gondolatok

Ajjaj! Fejemre nőtt az egyetem, semmire nincs időm! Sok az izgis Tma, csak nem jutok el a billentyűzetig!
De azért mégis, pár gondolatfoszlány:

Felnőni, vagy nem felnőni: Alapvetően Lamorakkal értek egyet ebben a dologban. Miért kellene az érzékeny lelkületű felnőtteket gyermeklelkűeknek titulálni? Ha valaki megőrzi az érzékenységét, a dolgokra való rácsodálkozás képességét stb., az mind szép és jó, de semmi köze a gyerekekhez, hiszen több tapasztalattal egészen más aspektusból szemléli a dolgokat. Ez a gyermeklelkű felnőtt párhuzam (vagy mi ) szerintem inkább az őszinteség miatt alakult ki. A gyerekek őszinték (Itt most nem arra gondolok, hogy megmondj-e otthon az 1-est, vagy sem!), nem nehezednek rájuk társadalmi konvenciók, ilyen jellegű elvárások, tehát sokkal szabadabbak! (Itt szívem szerint beírtam volna a divattól és az aktuális trendektől való függetlenséget is, csak sajni ez már manapság nem igaz! ) Ellenben a felnőtteket egyre inkább rányomja bélyegét ez a külső nyomás, ami diktál és elvár, ezért egyre kevéssé képesek önmaguk lenni, azt tenni, ami valóban belűrűl fakad, rohanó világunkban felmérni az élet apró szépségeit.

Kincső írta: Különben szerintem minden emberben azt kell keresni, hogy miért teszi, amit tesz? Pl. miért cigizik 13-14 évesen? Vagy miért beszél csúnyán és goromba mindenkivel? Vagy miért jár piszkos ruhában, miért kukázik vagy miért lop? Biztos hogy nem ő a hibás: a szülei, a környezete tehetnek róla, hogy olyan lett, amilyen. (Szerintem.) És ha megismernénk az előéletét, a családját, a környezetét, akkor megértenénk. És az ilyen embereket szvsz inkább sajnálni kell, nem megvetni.

Az okok valóban keresendőek a társadalomban, a környezetben és a neveltetésben egyaránt, de azért ne mentsük már fel a cselekvő alanyt a felelősség alól!!!

Rayan: Te szereted Adyt? Én nem (nagyon nem!!!) majd elmondom miért!
Én olyan ember vagyok aki általában kitárulkozik aztán kap egy jó nagy pofont.
Pl.: Én nagyon szeretem a sulit ahova járok, és van egy tök jó osztályom.
Általában én vagyok az a buzgómócsing aki farsangra csinálja a táncot, meg ilyesmi. És egyszer csak kaptam egy pofont, hogy miért mindig én csinálom, és egyebek, hogy milyen nagyképű vagyok, hogy senkinek nem engedem csinálni...
Napokig ki voltam borulva.
Azóta sokkal zárkózottab vagyok, mert ezt kívánja a környezetem!
Megtanultam, ha kitárom magam akkor pofonokat fogok kapni!
Darky: Megtudnád mondani hol vetted a Beszélgetések Istennel c. könyvet?

Yao írta: Cica :Nem biztos,hogy mindig az a jó,ha magát adja az ember.Ha pedig képeket mutatsz,az sem lehet rossz.Csak akkor,ha ezt tényleg CSAK a másik ember kedvéért teszed.

Van aki csak egyszerűen elnéz mások felett(),van aki ellenkezőleg.Lehet hogy ilyenkor is magát adja az ember,csak éppen ez nemigen tetszik másoknak(anno szombat= ).Járjak más kedvében,vagy csak próbáljam ne elveszíteni?

Noshát...valamiben egyetértek Veled, valamiben nem...
1. Képeket mutogatni magunkról sosem jó! Akkor sem, ha azt "csak" a másikért teszed, és Te magad nem hiszed el. Más kicsit zárkózottnak maradni, és megint más becsapni a másikat ezekkel a hamis képekkel.

2. Ha olyan az ember, aki nem nyílik ki, akkor természetesen úgy adja magát. De nem kell felesleges képekkel ámítani a másikat. Szerintem valakit az ember saját magával, a személyiségével tud megtartani.

"Kívánom?!
Hogy tőlem távolj maradj?!
Ha nincs kötöttség, nincs, ami elszakad.
Az elengedésben él a megtarthatlak."

(Darky: ezt Neked is írtam... )

Fin: Egyetértünk! :itscool:

Puszka:

Yao írta: Nem az én dolgom az ilyet megítélni.Én már döntöttem ilyen téren.Ha nem is a legjobban,de talán másoknak kedvezően .Hmm,szerintem a múltja határozza meg az embert,akkor is,amikor ilyenekről dönt.Érdemes kikérni mások véleményét...ámbár az ne pszichológus legyen ! (bocsika)

Nahát Yao! Ezt nem vártam volna Tőled!

Egyébként a pszichológusnak semmi köze a barátokhoz. A pszichológus nem barát! Éppen attól tud segíteni. Biztos mind éreztétek már azt, hogy valami nagyon személyes dolgot egy vadidegennel el tudnátok mondani, de egy barátotoknak csak nagyon nehezen. A pszichológus azzal, hogy idegen biztosít egyfajta távolságot, ugyanakkor teljes biztonságérzetet nyújt, és kompetens a nehéz lelki viszonyok kezelésében.

Domo arigato Rayan-san!

Cica:Nem biztos,hogy mindig az a jó,ha magát adja az ember.Ha pedig képeket mutatsz,az sem lehet rossz.Csak akkor,ha ezt tényleg CSAK a másik ember kedvéért teszed.Az már önámítás és a másikat is becsapod ezzel.Egyetértek Veled,de szerintem mindenkinek megvan a saját yidamja ilyenek kivédésére.Vagy ha még nincs,majd kialakul .
Van aki csak egyszerűen elnéz mások felett( ),van aki ellenkezőleg.Lehet hogy ilyenkor is magát adja az ember,csak éppen ez nemigen tetszik másoknak(anno szombat= ).Járjak más kedvében,vagy csak próbáljam ne elveszíteni?
Nem az én dolgom az ilyet megítélni.Én már döntöttem ilyen téren.Ha nem is a legjobban,de talán másoknak kedvezően .Hmm,szerintem a múltja határozza meg az embert,akkor is,amikor ilyenekről dönt.Érdemes kikérni mások véleményét...ámbár az ne pszichológus legyen ! (bocsika)

"Emeld fel lelkünk Jézus herceg!"

Brisa írta: Lam: Tök érdekes témát feszegetsz. Tényleg, miért van az, hogy az emberek félnek felnőni???
Ami pedig a pszichológusokat illeti... nos, ők nem foglalkoznak "beteg emberekkel", mert az a pszichiátria szakterülete. A lélekgyógyász csakis egészséges emberrel dolgozhat, akinek ilyen-olyan problémája van. De ezeket a gondokat nem a pszichológus oldja meg, henem megtanítja a kliensét (és nem páciensét!) arra, hogyan tudja ezt magától megoldani.
Amúgy igaza van Rouge-nak, nagyon jó érzés, amikor van egy ember, aki csak rád figyel, aki profi módon hallgat meg és beszélget el veled. (Márha jó a pszichológus. )

Szerintem nem félnek igazán-- nem nagyon tudják, mi is az, és igazából a (rossz) felnőttekből elvonatkoztatott képzeteket vetítik rá a folyamatra általában. És persze ez ebben a formában megint csak szöveg, és egy metafora, mert akarva-akaratlanul végülis úgyis 'felnő' mindenki. A kérdés tehát inkább az, hogy miért _mondják az emberek_, hogy 'félnek felnőni'. Én csak a saját példámból tudok kiindulni, ami (mint már írtam) az, hogy nekem sosem voltak ilyen gondjaim: sőt, én mindig fel akartam nőni, mindig azt terveztem, hogy mit is fogok csinálni, mikor végre már felnövök, stb. stb. Most meg azt várom már, hogy öreg legyek... de igazából csak úgy módjával, mert nem szeretném kihagyni, ami közte van (nem szeretnék igazán holnap 80 évesen felébredni pl.).

A pszichológiát és a pszichiátriát notóriusan keverem--- akkor tehát a pszichiáter gyógyít, és a pszichológus kutat, ugye? és produkál olyan eredményeket és elméleteket, meg módszereket, amit a pszichiáter a klinikai praxisban hasznosíthat.
Egyébként továbbra sem értem akkor, miért jobb egy pszichológus, mint egy rendes barát. Én pl. nagyon professzionálisan tudok figyelni a fontos emberekre-- ha mindaddig, amíg nem betegek, ez nagyjából ugyanúgy hat, mint a pszichológus, akkor a kutatás területén kívül mi szükség a pszichológusra? (Brí, ezt ne vedd egzisztenciális kétségbevonásnak... csak érdeklődöm, és megpróbálom a pe-pszi-vel kapcsolatos előítéleteimet vizsgálat alá venni.)

Hm, mindjárt indul a vonatom, úgyhogy rövid leszek. (Vasárnap este már nem biztos. )

Rouge: Köszönöm szépen. Sejtettem, hogy valami ilyesmit fogsz mondani. Azonban ez nem az, amit először írtál. Én tényleg fogékony vagyok a gyerekekre, mások problémáira, a szépre, a jóra, de még a rosszra is, valamint iszonyúan romantikus lélek vagyok... (meglepődtél, Darky? ) De asszem ezzel nem vagyok egyedül. Főleg nem ebben a társaságban. Azonban ahhoz, hogy meglásd az ilyen embereket, beszélgetni kell velük és egy picit megnyílni irányukba (ahogy nekem is tetted).

Lam: Tök érdekes témát feszegetsz. Tényleg, miért van az, hogy az emberek félnek felnőni???
Ami pedig a pszichológusokat illeti... nos, ők nem foglalkoznak "beteg emberekkel", mert az a pszichiátria szakterülete. A lélekgyógyász csakis egészséges emberrel dolgozhat, akinek ilyen-olyan problémája van. De ezeket a gondokat nem a pszichológus oldja meg, henem megtanítja a kliensét (és nem páciensét!) arra, hogyan tudja ezt magától megoldani.
Amúgy igaza van Rouge-nak, nagyon jó érzés, amikor van egy ember, aki csak rád figyel, aki profi módon hallgat meg és beszélget el veled. (Márha jó a pszichológus. )

Darky: Ezt még folytatjuk. (Addigis lécci definiáld, hogy mit értesz ego és szív alatt. Szerintem te nagyon összemosod ezeket a fogalmakat.)

Jók legyetek!

Pussz

Brisa írta:
Szia idealista Darky!

Darkman írta: Úgy értem akinek ami jár, abból a maximumot. Nem az egészből, csak ami számára kell, amit ő igényel, s amiről úgy döntesz, megadod neki. Hogyan lehet eldönteni? Érezni lehet. Pontosan ez az a helyzet, amikor az elmét úgy ahogy van ki kell kapcsolni. Mert az elme azt nézi, számodra, azaz számára mi hoz hasznot? Ha veszel egy idegen embernek 2000 forintért egy bögrét, amire az van ráírva: " Áldjon meg a Mariska néni " és odaadod neki ajándékként, az ego egyből megkérdezi: miért tetted? Minek mindez? Nem hoz hasznot, fontosabb neked a pénz, semmint hogy feleslegesen elherdáld. De mindez érthető, hiszen az elméd feladata hogy életben tartson, és a mai világ leckéje, hogy pénz nélkül semmivé leszel. Tehát hogy kinek mi jár, azt nem az elméd dönti el, hanem az, ahonnan a szeretet is jön. S nem kell aggódni, mindig a legjobb pillanatban szól, kinek mi jár. A kérdés csupán, hallgatsz-e rá, vagy sem? Ha pedig hallgatsz, odaadod-e az egészet, vagy sem? Ha nem, akkor félembernek érzed magad, s nem érzed a tiszta szeretetet. Ha igen, úgy hagyd magad meglepni

Én azt vallom, hogy legtöbb esetben a józan észre kell hallgatni.
Persze a legideálisabb esetben a szív és az ész "egy pártra szavaz", de ha nem, akkor az én tapasztalataim szerint jobb az "egora" (amúgy rosszul használod ezt a szót, de mindegy) hallgatni. Mondok egy példát: Szerelmes vagy, mégpedig nagyon. Úgy érzed, az illető lány maga a tökély, holott csak néhány hete ismered (illetve pont ezért ). A szíved azt súgja, nem találsz nála jobbat és megkéred a kezét. És ha lány is olyan, mint te, akkor néhány hónap múlva egy szép kis csapdába találjátok magatokat. (Persze kivételek mindig vannak.) Ugyanis nem ismertétek meg egymást, nem tudtátok, mit várhattok a másiktól stb. (Azért ezt a példát hozom, mert a környezetemben már volt példa ilyen esetre.)
Tévedés azt hinni, hogy aki ésszel gondolkozik, az mindig a saját hasznát mérlegeli. Nem is értem, miért írod ezt. Sőt, az ellenkezője az igaz. Józan ésszel képes vagy arra, hogy a másik érdekeit is megítéld és így sokkal jobb döntést tudsz hozni.

Szia realista Brisa

Az a baj, hogy az ego egy furfangos kis dög, mert sokszor elhiteti veled, hogy amit ő akar, azt te valójában a szívedből érzed. Innentől fogva jön a te mondatod, miszerint sokszor kerülünk bajba, ha a szivünkre hallgatunk. Igen, ez tény, ha az a szív az ego álruhája.
Vegyünk egy példát. Két szerelmes lélek együtt él már mondjuk 10 éve, mire a férfi bejelenti, hogy ő így nem tud tovább, és hát elköltözik. Megbeszélik, százszor, próbálkoznak, de végül be kell látniuk, hogy tényleg nem megy. A férfi eltökélt, érzi, hogy el kell mennie. A nő viszont fél. Fél, mert lévén 35 éves, egyedül marad, márpedig minden nő biztonságra vágyik, s ezért is ragaszkodnak annyira a házassághoz, mert az valamiféleképpen magához láncolja a férfit ( tisztelet a kivételnek ). A nő tehát aggódik, mert a személyisége már annyira beleolvadt a férfiéba, hogy úgy érzi, ha ő elmegy, elveszik és eltűnik az életből. Ezért félelemből olyan érzések kerítik hatalmába, mint az elesettség, depresszió, kilátástalanság, önfeladás, önsajnálat, érzelmi zsarolás, dühroham, idegesség, stressz...stb. Mindez az ego műve. Egy természetes védekező mechanizmus. A legjobban kiötölt terv. Az ego felveszi a " szívem súgja " álruhát, és támad.
Onnan tudjuk, hogy nem a szívünkből jön, hogy látjuk a következményeit a tetteinknek. Nemcsak magunkat őrüljük szét lassan apró kis porszemekre, hanem a másikat is, Rossz kedv, depi, öngyi...stb. Ezt soha nem eredményezi az igaz szeretet, csakis a félelem. Az igaz szeretet elenged, s persze könnyű ezt mondani, de ez az igazság.

Én is egom áldozatává váltam. Elhitettem magammal, hogy barátok maradhatunk, s fél év kellett hozzá hogy észrevegyem, piciny egom rúgkapált ottan bennem, félve félvén attól, hogy egyedül marad.

Na, vége az ebédpihinek, majd este folytatom

pusszancs

Darky, aki megpróbálja bebizonyítani a világnak, hogy a Föld lapos

Rogue/Arwen írta: Lamorak: Hű, veled még nehezebb, mert veled még annyit sem beszélgettem, mint Brisával...és még egyikőtökkel sem találkoztam. Igazából nem tudom, hgogy sikerül-e megindokolni, hogy miért írtalak téged is...Hm. Lehet, hogy rosszul fogalmaztam, vagy inkább csak nem elég pontosan. Az olyan emberek, akikben ott él a gyerek, ált. fogékonyak az olan dolgok iránt, mint pl. mese, varázslat, stb stb, sz'al pl. Gyűrűk Ura. Ezért, mivel elég régóta (?) járok ide, úgy vettem észre, hogy itt az idejáró emberek 99 %-a ilyenfajta emberke. Én nagyon szeretem az ilyenfajta embereket - húha mennyi szóismétlés. Úgy is szoktam jellemezni őket, h. "Olyan emberek, akiknek van lelkük". És ti pont ilyenek vagytok. Lamorak, nekem csak az esett jól, h. régebben mikor rossz hangulatom volt, te és Brisa legalább felvidítottatok 1 kicsit. Lehet, hogy nem ez volt a célotok, de az lényegtelen.

Aranyos vagy, köszönöm (Brísával együtt köszönjük) szépen. Persze, hogy az volt a célunk, hogy felvidítsunk, meg hogy jobban érezd magad. Mi más?
Szerintem egyébként az 'emberben élő gyerek' egy elég szerencsétlen metafora. Talán épp ezért nem szeretem. Amit leírsz, az egyszerűen a _bizonyos dolgok iránt érzékeny_ emberre illik, és én nem nagyon látok semmilyen szükségszerű kapcsolatot a gyerekekkel vagy a 'megőrzött gyerekkorral'. Én sosem akartam 'nem felnőni', mikor már egyszer felnőttem (hát, lehet, hogy vannak, akik azt mondanák, azért még nem egészen ), sosem akartam megint gyerek lenni-- de egy csomó mindenben így is megőriztem a gyerekkort, a történetek szeretetét, a mitológia és mese iránti fogékonyságot (ahogy Tolkien mondja, a meséket nem gyerekeknek találják ki), a játékot. De ez nem jelenti, hogy a 'gyerek' él bennem, legalábbis én egyáltalán nem így érzékelem. Az él bennem, aki vagyok; ugyanaz vagyok, aki gyerekként voltam (NG, csak most nem 10, hanem 25 éves). Platón is hatalmas jelentőséget tulajdonít a játéknak és a történetmesélésnek, én pedig ebben a szellemben tartok ki (az aláírásombeli idézet ellenére inkább platonista vagyok, mint arisztoteliánus).
(Egyébként most nyáron Walesben tanúja voltam egy rendkívül megkapó jelenetnek: a Nemzetközi Artúr Király Tanulmányok Társaság kongresszusán voltak, akik családdal együtt jelentek meg, és a chesteri kirándulásból visszafelé menet a buszban hallottam egy fiatal holland tudóst, amint két amerikai gyereknek a Nibelunglied-et mesélte el-- és a történet tökéletesen működött, nagyon jó volt. Utána belekezdett egy francia lovagregénybe is, de azt nem fejezte be.)

Rogue/Arwen írta: Egyébként lehet, hogy hülyeséget monmdok, de nem értem, hogy az emberek nagy része miért gondolja, hogy a pszichológus rossz dolog. (Jó, azért, mert azt hiszik, h. ha pszichológusra van szükségük, bolondok v. ilyesmi.) Szerintem tök jó dolog lehet...Végre vki, akinek elmondhatod a problémádat. Nincs igazam? Bár én még sosem voltam.

Hát... ha nincsenek barátaid, talán. De elég kevesen vannak, akinek nincsenek. Attól félek, az emberek hajlamosak azt gondolni, a pszichológus mindenféle problémára van, és nem veszik észre, hogy csak nagyon ritka és különleges esetekben van rá tényleg szükség. Problémái mindenkinek vannak, de ettől a pszichológusra nincs automatikusan szükség: arra vannak a barátaid, rokonaid, stb. hogy a problémákat megoldják. Ha ilyen nincs, vagy a gond már patologikus (betegség-szintű), akkor van szükség professzionális segítségre.

Rogue/Arwen írta: Cica: tudom, hogy igazad van, de ha az embernek rossz kedve van, hajlamos sötéten látni a világot...
Amikor úgy érzem, hogy "többet nem szabad szeretnem, mert úgyis csak csalódás lesz a vége", belül mélyen úgyis tudom, hogy kiheverem, ami történt. Ugyanis, ha komolyan végiggondolom, nem lennék képes nem szeretni.

Nos, hogyha én mindig így gondolkoztam volna, asszem...nem is tudom mi lenne. Nem untatlak (Téged és kedves fórumozó Társainkat), csak annyit mondok el, hogy 13 éves koromban olyan csalódás ért, hogy azt hittem, hogy belepusztulok. Mikor mindenki elfordul az embertől - még a barátainak mondott emberek is, akkor kicsit megfordul és a feje tetejére áll a világ. Mondjuk ezt mostmár így, 19 évesen kicsit másképp látom. Részem volt ebben, méghozzá nem is kicsi. De akkor ezt nem láttam...
Választanom kellett. Új iskolába kerültem, új környezet új lehetőségek. Nem akartam elszúrni. Nem akartam egyedül maradni. Én egyszerűen csak szeretni akartam. (amit előtte is, de pont ez okozta a vesztemet...)
És döntöttem. Úgy döntöttem, hogy nem leszek olyan, aki bezárkózik a maga építette elefántcsont-toronyba, és várja, hogy megtalálják az emberek, akiket szerethet. Kinek van kedve felmászni egy akkora toronyba?? Tehát a lehetőségek elébe mentem. Kinyíltam - lehet, hogy túl sok embernek is, de nem számít. Ezáltal megmutattam/om magamat, azt aki valójában vagyok. Így, aki kinyitotta nekem a szívét, tudta kit fogad be. És ez kölcsönössé vált. Azóta kevesebbet csalódtam, ezt asszem bátran ki merem jelenteni.

Ha szomorú vagy (attól függ mitől gondolom, mert csalódtál valakiben), ne érezd azt, hogy nem szabad szeretned. Szeretetet adni jó! Csak úgy magában is. És hidd el, ha látják rajtad, hogy őszínte vagy; vissza fogod kapni - kamatostul

Yao írta: Kinyílni mások előtt nagy felelősség.Ha rosszul teszed,akkor bizony nagyot csalódhat az ember.Kérdés mennyit bír ki az adott személy.

Szerintem inkább az a kérdés, hogyha nem teszed meg, magadat tudod-e adni, vagy csak egy képet, amit a másik látni szeretne?

Puszka Mindnyájatoknak!

"Bizonyára mindenki volt már úgy,hogy el szeretett volna mondani valamit valakinek,de nem tette.Talán csak nem akarta megbántani,vagy csak félt,hogy ezzel elveszíthet egy fontos embert az életéből.
Kinyílni mások előtt nagy felelősség.Ha rosszul teszed,akkor bizony nagyot csalódhat az ember.Kérdés mennyit bír ki az adott személy.Van akinek meg sem kottyan...Van aki pedig összeroppan alatta."

Yao, jól szóltál, ezért jár egy hüvelykujj :tongue::agree:

Ha a Kósza-stotyk is ilyen elánnal fognak készülni,akkor több is lehetne fenn...
Nemhiszem hogy pszichológus kell ahhoz,hogy elmondhassunk egy problémát.Egy belső barát többet használ,legyen az épp egy egyszerű kuruzsló... .

Tényleg pakolhatnátok már azokat a storykat.Az idő pénz,de aki jól használja,annak hatalma van !És mivel ahogy Kincső is mondta,kisregényeket írtok,egy kis novella már meg sem kottyanhat .
De ne harapjátok le a fejem !

"Kiontott vérünk harmatáért..."

Sziasztok.

Hűha, azt a mindenit, nem sejtettem, hogy ennyien fogtok reagálni rá És ilyen sokat. Alig bírtam elolvasni.
Noss először is Köszönöm szépen mindenkinek Cica: tudom, hogy igazad van, de ha az embernek rossz kedve van, hajlamos sötéten látni a világot...
Amikor úgy érzem, hogy "többet nem szabad szeretnem, mert úgyis csak csalódás lesz a vége", belül mélyen úgyis tudom, hogy kiheverem, ami történt. Ugyanis, ha komolyan végiggondolom, nem lennék képes nem szeretni.
Brisa: Hmm. Szerintem, amit reagáltál arra, hogy kiemeltelek, az pontosan bizonyítja, hogy miért emeltelek ki. Tudom, hogy nem ismerlek, de az a kevés, amit leveleztem veled, pláne ez a hozzászólásod azt bizonyította, hogy te olyan ember vagy, amilyen szeretnék lenni, ha megnövök...Hú ez de hülyén hangzik...Emberek, nem akarok érzelegni, de az lesz... Szóval tényleg.
Lamorak: Hű, veled még nehezebb, mert veled még annyit sem beszélgettem, mint Brisával...és még egyikőtökkel sem találkoztam. Igazából nem tudom, hgogy sikerül-e megindokolni, hogy miért írtalak téged is...Hm. Lehet, hogy rosszul fogalmaztam, vagy inkább csak nem elég pontosan. Az olyan emberek, akikben ott él a gyerek, ált. fogékonyak az olan dolgok iránt, mint pl. mese, varázslat, stb stb, sz'al pl. Gyűrűk Ura. Ezért, mivel elég régóta (?) járok ide, úgy vettem észre, hogy itt az idejáró emberek 99 %-a ilyenfajta emberke. Én nagyon szeretem az ilyenfajta embereket - húha mennyi szóismétlés. Úgy is szoktam jellemezni őket, h. "Olyan emberek, akiknek van lelkük". És ti pont ilyenek vagytok. Lamorak, nekem csak az esett jól, h. régebben mikor rossz hangulatom volt, te és Brisa legalább felvidítottatok 1 kicsit. Lehet, hogy nem ez volt a célotok, de az lényegtelen.
Egyébként lehet, hogy hülyeséget monmdok, de nem értem, hogy az emberek nagy része miért gondolja, hogy a pszichológus rossz dolog. (Jó, azért, mert azt hiszik, h. ha pszichológusra van szükségük, bolondok v. ilyesmi.) Szerintem tök jó dolog lehet...Végre vki, akinek elmondhatod a problémádat. Nincs igazam? Bár én még sosem voltam.
Na ez a hozzászólásom is bizonyította, amire már rég rájöttem: naiv, hülye és fiatal és egy csomó ilyesmi vagyok.
Üdv

Helló!

Honnan van időtök ennyit írni? 8O

Egyébként Brisa, Cica :hello:
Darky: szomorú a történet, amit elmeséltél, de szépen írtad le, egészen meghatódtam :_)

Kedves Darky!

Brisa írta: Édes kicsi Darky, nincs olyan fogalom, ami ne lenne "emberek által meghatározott".
A többit olvashatod Cica válaszában: vele értek egyet ezzel kapcsolatban.

Darkman írta: Oké ez igaz, de mondjuk az, hogy fent van észak lent pedig dél, és a Föld nem lapos....ezekre gondoltam inkább.

Őszíntén szólva, lehet, hogy hülye vagyok, de ezt nem értem... h: Először a szeretetről volt szó, és nem igazán értem, hogy hogy jön ehhez hozzá a "Föld lapossága kontra gömbölyűsége"... Ha beavatnál...

Puszka:

amani: Puszi a homlokodra! *cupp*

Estel: Méghogy kirohanás? Pont te mondod ezt?

Szia idealista Darky!

Darkman írta: Mi másból táplálkozna egy mosoly, egy ölelés, egy vicc, egy tanács, egy meghallgatás, egy tanács? Mi más lenne a gyökere, ha nem a szeretet?

Mi más? Például a szakmai tudás (tudom, hogy melyik jelzés mit vált ki a másikból - ezt lehet tudtosan is alkalmazni), a megtévesztés, egy játék/szerep (gondolj a színészekre) stb. Senkitől nem lehet elvárni, hogy mindig minden embert szeressen. Még a pszichológusoktól, az orvosoktól és a tanároktól sem. De hát a dokiknak el kell látnia az unszimpatikus pácienseket is, és tanárnak tanítania kell azt a gyereket is, akitől borsódzik a háta. De a jó szakember igenis használja a szeretet jelzéseit. Egyrészt azért, mert a társadalmi szabályok ezt várják el tőlük, másrészt saját maguktól is megkövetelik ezt, harmadrészt pedig a másik fél érdekében (elvégre ezért esküdtek fel).

Darkman írta: Úgy értem akinek ami jár, abból a maximumot. Nem az egészből, csak ami számára kell, amit ő igényel, s amiről úgy döntesz, megadod neki. Hogyan lehet eldönteni? Érezni lehet. Pontosan ez az a helyzet, amikor az elmét úgy ahogy van ki kell kapcsolni. Mert az elme azt nézi, számodra, azaz számára mi hoz hasznot? Ha veszel egy idegen embernek 2000 forintért egy bögrét, amire az van ráírva: " Áldjon meg a Mariska néni " és odaadod neki ajándékként, az ego egyből megkérdezi: miért tetted? Minek mindez? Nem hoz hasznot, fontosabb neked a pénz, semmint hogy feleslegesen elherdáld. De mindez érthető, hiszen az elméd feladata hogy életben tartson, és a mai világ leckéje, hogy pénz nélkül semmivé leszel. Tehát hogy kinek mi jár, azt nem az elméd dönti el, hanem az, ahonnan a szeretet is jön. S nem kell aggódni, mindig a legjobb pillanatban szól, kinek mi jár. A kérdés csupán, hallgatsz-e rá, vagy sem? Ha pedig hallgatsz, odaadod-e az egészet, vagy sem? Ha nem, akkor félembernek érzed magad, s nem érzed a tiszta szeretetet. Ha igen, úgy hagyd magad meglepni

Én azt vallom, hogy legtöbb esetben a józan észre kell hallgatni.
Persze a legideálisabb esetben a szív és az ész "egy pártra szavaz", de ha nem, akkor az én tapasztalataim szerint jobb az "egora" (amúgy rosszul használod ezt a szót, de mindegy) hallgatni. Mondok egy példát: Szerelmes vagy, mégpedig nagyon. Úgy érzed, az illető lány maga a tökély, holott csak néhány hete ismered (illetve pont ezért ). A szíved azt súgja, nem találsz nála jobbat és megkéred a kezét. És ha lány is olyan, mint te, akkor néhány hónap múlva egy szép kis csapdába találjátok magatokat. (Persze kivételek mindig vannak.) Ugyanis nem ismertétek meg egymást, nem tudtátok, mit várhattok a másiktól stb. (Azért ezt a példát hozom, mert a környezetemben már volt példa ilyen esetre.)
Tévedés azt hinni, hogy aki ésszel gondolkozik, az mindig a saját hasznát mérlegeli. Nem is értem, miért írod ezt. Sőt, az ellenkezője az igaz. Józan ésszel képes vagy arra, hogy a másik érdekeit is megítéld és így sokkal jobb döntést tudsz hozni.

Darkman írta: Jaj hát nem így....itt mindössze csak a nehéz szitukat próbáltam meg felvázolni, minthogy oké-oké, szeressük egymást gyerekek, de amikor minden nap félholtra vernek a suliban 14 évesen, mint magát Mr. Marilyn Mansont, akkor igen nehéz elképzelni a " dobd vissz kenyérrel " fogalmát, azaz a szeressük egymást gyerekek féle elvet.

Na látod, pontosan ezért mondom, hogy egyszerűen szeretni nem elég (a problémákat akkor is meg kell oldani) és hogy senkitől sem lehet elvárni, hogy mindig mindenkit szeressen (hozzáteszem: sajnos).

Darkman írta: Elmondok egy példát, ami velem esett meg. Szüleim a második szétköltözés után úgy döntöttek, véglel elválnak, s mindezt egyik csütörtök este szándékoztak tudatni velünk. Sor került rá, egy téli estén, körbeültük az asztalt, s apám bejelentette távozását és egyéb ügyeit egy hölggyel, akivel azelőtt már sokszorta akadt dolgunk. A lényeg, hogy a válás egy igen durva dolog, akkor is, ha az ember már elmúlt 18. Szemeim előtt lezajlott egy igen rémes vádolgatás, amelyben anyám játszotta a főszerepet, teljesen érthető módon. Sokáig ment ez így, mi közbe sem szólhattunk, olyan heves volt közöttük a vita. Közben hugom szépen lassan elkezdett sírni, nekem meg eszembe jutott a vasárnapi apuka fogalma, meg az elköltözés, más lakás, más környék, anyám egyedül...stb. Így hát aztán én is elérzékenyültem, s mire rám került a sor a véleménynyilvánítás miatt, már beszélni is alig-alig tudtam. De megerőltettem magam, és elmondtam mindent. Mindent. Amit akkor csak éreztem. Jót rosszat egyaránt, és voltak szép és csúnya szavak is. Akkor nem érdekelt. Maximálisan belülről beszéltem, az agyam valahol nagyon máshol volt. Amikor befejeztem, hirtelen megnyugodtam.
Eltűnt a szorongás, nyugalom vett rajtam erőt, és hirtelen mindent tökéletesen átláttam. Az egész szituációt. Mintha egy piszkos és saras üvegablakról hirtelen lemosná az eső a piszkot. S kint ha a Nap nem is ragyott, de mindenképpen jó idő volt. Értettem mindent. S éreztem: jól tettem amit tettem, s jobban nem is történhetett volna. Megláttam a rendet a káoszban, a jót a rosszban, a katasztrófa másik oldalát.

Tudod Dark, ha én lettem volna ebben a szituációban, akkor a józan észtől vezérelve félretettem volna a saját érzéseimet, és a szüleim problémáira koncentráltam volna, és annak megoldásában segítek. Ahogy meg is tettem néhány éve. Az én szüleim között is kemény viták voltak. Nálunk Anyu sírt... Végül nem bírtam tovább ezt a helyzetet (sok-sok hónapon keresztül folyt), és egyenként leültem mindkét szülőmmel beszélgetni. Egyszerűen meghallgattam őket, s az elején közvetítettem is, aztán egyik reggel Anyu fülig érő mosollyal surran be a szombámba és elmondta, hogy az egész éjszakát átbeszélgették és megoldották a problémákat. Este pezsgőt bontottunk és boldogok voltunk... És nemcsak én láttam át azon a tisztára mosott ablakon! (Az én szüleim nem váltak el, idén ünnepelték a 23. házassági évfordulójukat. Büszke is vagyok rájuk. :sungl: )

Ne érts félre, megértem azt, hogy te így reagátál arra helyzetre. És azt is tudom, hogy a te és az én szüleim között teljesen más volt a helyzet. És azért azzal is tisztában vagyok, hogy a később történetek nem azért alakultak úgy, mert mi ezt és ezt tettük/mondtuk. Részünk volt benne, de mi vagyunk az okok. Csak egy példát szerettem volna állítani a józan ésszel való megoldásra is.

A többit majd máskor.

mármint Brisáé

hol volt ez kirohanás? teljesen józan, normális, érett érvelés volt

[Helló realista Brisa

"

Darkman írta: A szeretet nem azt jelenti, hogy mindenkinek megnyílik, annak is, akinek nem akarod; és mindenkinek mindenből a maximumot adja.

Rouge nem is ezt mondta. "

De én meg ezt mondom, Rouge-től függetlenül

"

Darkman írta: A szeretet azt jelenti, hogy mindenkinek azt adod magadból, amit a másik a leginkább megérdemel. Amire a leginkább vágyik.
S ez nem más, mint maga a szeretet, vagy annak ezerféle formája. Egy mosoly, egy vicc, egy simogatás, egy kedves szó.
S néha szeretet az is, hogyha nem mondunk a másiknak semmit. Ha otthagyjuk egymagában, egyedül, magára hagyva.
Szeretet a kiabálás, a kiáltás - mert belőlünk jön, őszíntén.

Részben igazad van. Másrészről viszont... Szóval egy pszichológus is adhatja azt, amire a pácinse vágyik: egy kedves mosolyt, megértést, meghallgatást, tanácsot, kellemes légkört, 'bölcsességet' stb. De ugyanígy pl. egy orvos is, ennek ellenére ez nem jelenti azt, hogy szeretik is egymást az ilyen helyzetbe került emberek... illetve csak akkor, ha a szeretet fogalmát nagyon tág értelemben használjuk. "

Mi másból táplálkozna egy mosoly, egy ölelés, egy vicc, egy tanács, egy meghallgatás, egy tanács? Mi más lenne a gyökere, ha nem a szeretet?

"

Darkman írta: Mindenkinek a maximumot. Nincs tartalékolás, nincs félretevés. Csak az egész van. S ha jön egy ember, akkor annak az jár. Különben úgy gondoljuk, tán nem érdemli meg?

Most mindenkinek a maximumot vagy mindenkinek azt, ami jár? Ezt nem értem kristálytisztán. És hogyan lehet eldönteni, hogy kinek mi jár?
És ha mindenkinek maximálisan kiadjuk magunkat... ugye ezt nem gondolod komolyan. "

Úgy értem akinek ami jár, abból a maximumot. Nem az egészből, csak ami számára kell, amit ő igényel, s amiről úgy döntesz, megadod neki. Hogyan lehet eldönteni? Érezni lehet. Pontosan ez az a helyzet, amikor az elmét úgy ahogy van ki kell kapcsolni. Mert az elme azt nézi, számodra, azaz számára mi hoz hasznot? Ha veszel egy idegen embernek 2000 forintért egy bögrét, amire az van ráírva: " Áldjon meg a Mariska néni " és odaadod neki ajándékként, az ego egyből megkérdezi: miért tetted? Minek mindez? Nem hoz hasznot, fontosabb neked a pénz, semmint hogy feleslegesen elherdáld. De mindez érthető, hiszen az elméd feladata hogy életben tartson, és a mai világ leckéje, hogy pénz nélkül semmivé leszel. Tehát hogy kinek mi jár, azt nem az elméd dönti el, hanem az, ahonnan a szeretet is jön. S nem kell aggódni, mindig a legjobb pillanatban szól, kinek mi jár. A kérdés csupán, hallgatsz-e rá, vagy sem? Ha pedig hallgatsz, odaadod-e az egészet, vagy sem? Ha nem, akkor félembernek érzed magad, s nem érzed a tiszta szeretetet. Ha igen, úgy hagyd magad meglepni

"

Darkman írta: Ez persze nehéz. Nehéz megbocsátóan elmenni egy adag anyázás mellett...ha közben rugdosnak és ütlegelnek.
Nehéz úgy végigülni egy családi beszélgetést, hogy a szülők egymást szídva egymást vádolják, mintha már úgyis mindegy lenne. Nehéz.

És vajon tényleg ezt kell tenni? Ez lenne a megoldás? Ez a szeretet? Hogy elmegyünk a problémák mellett? "

Jaj hát nem így....itt mindössze csak a nehéz szitukat próbáltam meg felvázolni, minthogy oké-oké, szeressük egymást gyerekek, de amikor minden nap félholtra vernek a suliban 14 évesen, mint magát Mr. Marilyn Mansont, akkor igen nehéz elképzelni a " dobd vissz kenyérrel " fogalmát, azaz a szeressük egymást gyerekek féle elvet.

"

Darkman írta: De ha ezekben a pillanatokban, különösen a leggondtelibb pillanatokban nyílsz meg a szeretetnek, akkor az befogad, magához ölel, minthogy kopogtattál, és ezért ajtót nyitottak Neked.
S amikor a szeretet magához ölel, te kinyílsz, látszólag sérülékennyé válsz, akár a bimbóit bontógató mezei virág. De belül erős leszel, s egyszerre látod a dolgok miértjét, és akkor hirtelen azon kapod magad, hogy nem aggódsz emiatt.

Na, lécci magyarázd el, hogyan kell mindezt a gyakorlatban is kivitelezni."

Elmondok egy példát, ami velem esett meg. Szüleim a második szétköltözés után úgy döntöttek, véglel elválnak, s mindezt egyik csütörtök este szándékoztak tudatni velünk. Sor került rá, egy téli estén, körbeültük az asztalt, s apám bejelentette távozását és egyéb ügyeit egy hölggyel, akivel azelőtt már sokszorta akadt dolgunk. A lényeg, hogy a válás egy igen durva dolog, akkor is, ha az ember már elmúlt 18. Szemeim előtt lezajlott egy igen rémes vádolgatás, amelyben anyám játszotta a főszerepet, teljesen érthető módon. Sokáig ment ez így, mi közbe sem szólhattunk, olyan heves volt közöttük a vita. Közben hugom szépen lassan elkezdett sírni, nekem meg eszembe jutott a vasárnapi apuka fogalma, meg az elköltözés, más lakás, más környék, anyám egyedül...stb. Így hát aztán én is elérzékenyültem, s mire rám került a sor a véleménynyilvánítás miatt, már beszélni is alig-alig tudtam. De megerőltettem magam, és elmondtam mindent. Mindent. Amit akkor csak éreztem. Jót rosszat egyaránt, és voltak szép és csúnya szavak is. Akkor nem érdekelt. Maximálisan belülről beszéltem, az agyam valahol nagyon máshol volt. Amikor befejeztem, hirtelen megnyugodtam.
Eltűnt a szorongás, nyugalom vett rajtam erőt, és hirtelen mindent tökéletesen átláttam. Az egész szituációt. Mintha egy piszkos és saras üvegablakról hirtelen lemosná az eső a piszkot. S kint ha a Nap nem is ragyott, de mindenképpen jó idő volt. Értettem mindent. S éreztem: jól tettem amit tettem, s jobban nem is történhetett volna. Megláttam a rendet a káoszban, a jót a rosszban, a katasztrófa másik oldalát.

Mindez olyan hatással volt rám, főként ugye, hogy szüleim előbb-utóbb csak visszataláltak egymáshoz, amit soha nem fogok elfelejteni, s örökre belémvésett egy jó nagy adag optimizmust. Ezért is írtam le tegnap azt, hogy " ...S amikor a szeretet magához ölel, te kinyílsz, látszólag sérülékennyé válsz, akár a bimbóit bontógató mezei virág. De belül erős leszel, s egyszerre látod a dolgok miértjét, és akkor hirtelen azon kapod magad, hogy nem aggódsz emiatt..."

"

Darkman írta: Minden nyugodt. Minden érthető. Minden világos.
Csak te vagy és a pillanat. És te megérted, hogy nincs más, csak a szeretet.

Ez véletlenül nem a Megvilágosodás? :evil3: "

Amikor az elméd alkotta sötétségben felvillan egy aprócska fény, és te látsz mindent. Talán inkább ez

Darkman írta: Nagyon érdekes, amit Cica a csalódásról ír. Mert ugye mi a csalódás? Egy emberek által meghatározott fogalom. Tehát emberfüggő, mert ember alkotta. Magában, az érzelemvilágában.
Tehát az, hogy mit fogunk fel csalódásnak, tőlünk függ, s nem a körülménytől. Ha szeretsz valakit, őszíntén, s egyszerre olyat tesz, ami az általános erkölcs szerint csalódásra adna okot: te csak szeress tovább, és csodálkozni fogsz, hogy a többiek miért beszélnek újfent a csalódásról?

Édes kicsi Darky, nincs olyan fogalom, ami ne lenne "emberek által meghatározott".
A többit olvashatod Cica válaszában: vele értek egyet ezzel kapcsolatban.

Oké ez igaz, de mondjuk az, hogy fent van észak lent pedig dél, és a Föld nem lapos....ezekre gondoltam inkább.

Darkman írta: ... hááát, akkor olyan szárnyalós kedvemben voltam Egyébként tapasztalatból tudom, hogy működik. Nincs csodásabb érzés, csak sokan összekeverik a szeretetet a feltétlen odaadással, holott aabszolút nem erről van szó. Ha a másik miatt lemondasz önmagadról az önmegtagadás, kivéve persze ha te magad döntesz így. Ha viszont külső okok miatt, akkor már igenis önmegtagadás, annak meg semmi köze a szeretethez.

Véleményem szerint

"Pedig az önmegtagadás része a szeretetnek. Illetve sokkal jobb szó rá a lemondás. Sorolom a példákat:
Szerelmes vagyy, és a Kedvesed szeretne elmenni veled valahová, ami számára fontos dolog, de neked nincs kedved, inkább mást csinálnál. Ne mondd, hogy nem veszel erőt magadon és mész el Vele.
Apa vagy, és van egy cuki gyerkőcöd, aki beteg és nem tud aludni éjjel. Ne mondd, hogy nem mondasz le az alvásért a gyermeked kedvéért.
Épp bulizol és szuperül érzed magad. Kapsz egy SMS-t vagy egy telefont, hogy az egyik barátodnak sürgősen szüksége van rád. Ne mondd, hogy nem mondasz le a buliról, és rohansz segíteni a barátodnak.
Együtt élsz a Kedveseddel, és nagyon zavarja az egyik hülye szokásod. Ne mondd, hogy nem próbálsz megváltozni.
stb. stb. stb.
A végtelenségig lehetne folytatni. A szeretetnek igenis része a lemondás, az önzés háttérbe szorítása. "

Nem figyeltél rám Figyelmetlen Brisa Azt mondtam, hogy ..."kivéve persze ha te magad döntesz így."


" Persze szükség van egy jó adag természetes önzésre, mert ugye sem a Kedvesed, sem a gyermeked, sem pedig a barátod nem örülne annak, ha kidőlnél a sorból itt is meg kell találni az Egyensúlyt, mint minden másban."

Kérdés hogy kinek mit jelent az önzés. Az, hogyha néha elegem van abból, ami zajlik körülöttem, és csöndre vágyom, és elvonulok, és igenis úgy érzem, hogy el kell mennem....ez számomra nem önzés. Másoknak lehet hogy az, mert ők másképp éreznek. Ha valakire azt mondják, önző, az csak egy szempont. A lényeges kérdés azonban, hogy ő saját maga mit gondol erről. Ha tudatában van az önzőségének, vagyis élvezi, amikor önző, nos, az ő dolga, de nem lesz túl sikeres az emberi kapcsolatokban. Ám ha valaki azt mondja neked eccer kétszer, hogy Brisa, ne haragudj, de értsd meg, most nem megy. Ma nem akarok veled találkozni, mert sörözni szeretnék a haverokkal, akkor te két dolgot tehetsz. Vagy elfogadod, és nem kéred tovább, vagy azt mondod, hogy önző, és miért nem képes most veled lenni. Holott neki ez abszolút nem önzőség. Neked az. Szempontja válogatja..

Puszka

Darky

... :roll

Darky, csodálkozni fogsz: nem értünk egyet.

Darkman írta: A szeretet nem azt jelenti, hogy mindenkinek megnyílik, annak is, akinek nem akarod; és mindenkinek mindenből a maximumot adja.

Rouge nem is ezt mondta.

Darkman írta: A szeretet azt jelenti, hogy mindenkinek azt adod magadból, amit a másik a leginkább megérdemel. Amire a leginkább vágyik.
S ez nem más, mint maga a szeretet, vagy annak ezerféle formája. Egy mosoly, egy vicc, egy simogatás, egy kedves szó.
S néha szeretet az is, hogyha nem mondunk a másiknak semmit. Ha otthagyjuk egymagában, egyedül, magára hagyva.
Szeretet a kiabálás, a kiáltás - mert belőlünk jön, őszíntén.

Részben igazad van. Másrészről viszont... Szóval egy pszichológus is adhatja azt, amire a pácinse vágyik: egy kedves mosolyt, megértést, meghallgatást, tanácsot, kellemes légkört, 'bölcsességet' stb. De ugyanígy pl. egy orvos is, ennek ellenére ez nem jelenti azt, hogy szeretik is egymást az ilyen helyzetbe került emberek... illetve csak akkor, ha a szeretet fogalmát nagyon tág értelemben használjuk.

Darkman írta: Mindenkinek a maximumot. Nincs tartalékolás, nincs félretevés. Csak az egész van. S ha jön egy ember, akkor annak az jár. Különben úgy gondoljuk, tán nem érdemli meg?

Most mindenkinek a maximumot vagy mindenkinek azt, ami jár? Ezt nem értem kristálytisztán. És hogyan lehet eldönteni, hogy kinek mi jár?
És ha mindenkinek maximálisan kiadjuk magunkat... ugye ezt nem gondolod komolyan.

Darkman írta: Ez persze nehéz. Nehéz megbocsátóan elmenni egy adag anyázás mellett...ha közben rugdosnak és ütlegelnek.
Nehéz úgy végigülni egy családi beszélgetést, hogy a szülők egymást szídva egymást vádolják, mintha már úgyis mindegy lenne. Nehéz.

És vajon tényleg ezt kell tenni? Ez lenne a megoldás? Ez a szeretet? Hogy elmegyünk a problémák mellett?

Darkman írta: De ha ezekben a pillanatokban, különösen a leggondtelibb pillanatokban nyílsz meg a szeretetnek, akkor az befogad, magához ölel, minthogy kopogtattál, és ezért ajtót nyitottak Neked.
S amikor a szeretet magához ölel, te kinyílsz, látszólag sérülékennyé válsz, akár a bimbóit bontógató mezei virág. De belül erős leszel, s egyszerre látod a dolgok miértjét, és akkor hirtelen azon kapod magad, hogy nem aggódsz emiatt.

Na, lécci magyarázd el, hogyan kell mindezt a gyakorlatban is kivitelezni.

Darkman írta: Minden nyugodt. Minden érthető. Minden világos.
Csak te vagy és a pillanat. És te megérted, hogy nincs más, csak a szeretet.

Ez véletlenül nem a Megvilágosodás? :evil3:

Darkman írta: Nagyon érdekes, amit Cica a csalódásról ír. Mert ugye mi a csalódás? Egy emberek által meghatározott fogalom. Tehát emberfüggő, mert ember alkotta. Magában, az érzelemvilágában.
Tehát az, hogy mit fogunk fel csalódásnak, tőlünk függ, s nem a körülménytől. Ha szeretsz valakit, őszíntén, s egyszerre olyat tesz, ami az általános erkölcs szerint csalódásra adna okot: te csak szeress tovább, és csodálkozni fogsz, hogy a többiek miért beszélnek újfent a csalódásról?

Édes kicsi Darky, nincs olyan fogalom, ami ne lenne "emberek által meghatározott".
A többit olvashatod Cica válaszában: vele értek egyet ezzel kapcsolatban.

Darkman írta: ... hááát, akkor olyan szárnyalós kedvemben voltam Egyébként tapasztalatból tudom, hogy működik. Nincs csodásabb érzés, csak sokan összekeverik a szeretetet a feltétlen odaadással, holott aabszolút nem erről van szó. Ha a másik miatt lemondasz önmagadról az önmegtagadás, kivéve persze ha te magad döntesz így. Ha viszont külső okok miatt, akkor már igenis önmegtagadás, annak meg semmi köze a szeretethez.

Véleményem szerint

Pedig az önmegtagadás része a szeretetnek. Illetve sokkal jobb szó rá a lemondás. Sorolom a példákat:
Szerelmes vagyy, és a Kedvesed szeretne elmenni veled valahová, ami számára fontos dolog, de neked nincs kedved, inkább mást csinálnál. Ne mondd, hogy nem veszel erőt magadon és mész el Vele.
Apa vagy, és van egy cuki gyerkőcöd, aki beteg és nem tud aludni éjjel. Ne mondd, hogy nem mondasz le az alvásért a gyermeked kedvéért.
Épp bulizol és szuperül érzed magad. Kapsz egy SMS-t vagy egy telefont, hogy az egyik barátodnak sürgősen szüksége van rád. Ne mondd, hogy nem mondasz le a buliról, és rohansz segíteni a barátodnak.
Együtt élsz a Kedveseddel, és nagyon zavarja az egyik hülye szokásod. Ne mondd, hogy nem próbálsz megváltozni.
stb. stb. stb.
A végtelenségig lehetne folytatni. A szeretetnek igenis része a lemondás, az önzés háttérbe szorítása.

Persze szükség van egy jó adag természetes önzésre, mert ugye sem a Kedvesed, sem a gyermeked, sem pedig a barátod nem örülne annak, ha kidőlnél a sorból itt is meg kell találni az Egyensúlyt, mint minden másban.

Darky:Szerintem a csalódás nem az, amit a társadalom határoz meg. Az az érzés, amit az egyén - tehát egy bizonyos ember - akkor érez, mikor a dolgok nem az elképzelései szerint alakulnak. De csalódni nagyon sokféleképpen lehet és sokmindenben. Valószínűsíthető, hogy pl. egy gepárd is csalódik, ha nem kapja el a kiszemelt zsákmányát. Tehát szvsz ez nem egy ember teremtette fogalom, érzés...

És én nem azt mondtam, hogy ezáltal csalódtam a fiúban. Csak szomorú voltam - az nem egyenlő a csalódottsággal. Én szerettem őt utána is (és szerintem még mindig tudnám úgy szeretni, ha lenne rá lehetőség) - egy ideig ugyanúgy, majd kicsit másképp. Ugyanis egy bizonyos szeretetet is tudni kell befogadni. Ha erre a másik nem nyitott - jelen esetben nem szeret szererelemmel - hiába erölködöm, hiába vagyok belé szerelmes, csak magamnak okozok felesleges fájdalmat.

Pusz:

Elég érdekes témát sikerült felhozni...
Mindenesetre nem lehet csak úgy szó nélkül hagyni !

Talán tényleg nem az idő számít.Inkább az,hogy ki előtt is teszed.Hiszen várhatsz évekig is,ha az a személy "nem válik be",akkor nem mondasz el neki semmi benső dolgot.Marad az a bizonyos "jó haverság".
Bizonyára mindenki volt már úgy,hogy el szeretett volna mondani valamit valakinek,de nem tette.Talán csak nem akarta megbántani,vagy csak félt,hogy ezzel elveszíthet egy fontos embert az életéből.
Kinyílni mások előtt nagy felelősség.Ha rosszul teszed,akkor bizony nagyot csalódhat az ember.Kérdés mennyit bír ki az adott személy.Van akinek meg sem kottyan...Van aki pedig összeroppan alatta.

Érdemes átgondolni a dolgot.Legyek nyílt és vállaljam a kockázatot,avagy maradjon a zártság és legyek magányosabb.Érdekes választás...
Nem is olyan könnyű dönteni,mint azt sokan gondolják.Vagy csak jobban el kellne gondolkozni rajta :

Azthiszem ez nagyon ember-függő.De az is biztos,hogy mindenki rájön,mikor is kell megtennie.Mármint biztosan...

"A halmok közt szél bolyong,elbújt a holdvilág,
hogy hitem ne veszítsem,segíts,jóbarát..."

Brisa írta: Darky: Szerintem a te felfogásod túl elméleti és megfoghatatlan. Nem tud segíteni... (szerintem)

... hááát, akkor olyan szárnyalós kedvemben voltam Egyébként tapasztalatból tudom, hogy működik. Nincs csodásabb érzés, csak sokan összekeverik a szeretetet a feltétlen odaadással, holott aabszolút nem erről van szó. Ha a másik miatt lemondasz önmagadról az önmegtagadás, kivéve persze ha te magad döntesz így. Ha viszont külső okok miatt, akkor már igenis önmegtagadás, annak meg semmi köze a szeretethez.

Véleményem szerint

pusz

Nagyon érdekes, amit Cica a csalódásról ír. Mert ugye mi a csalódás? Egy emberek által meghatározott fogalom. Tehát emberfüggő, mert ember alkotta. Magában, az érzelemvilágában.
Tehát az, hogy mit fogunk fel csalódásnak, tőlünk függ, s nem a körülménytől. Ha szeretsz valakit, őszíntén, s egyszerre olyat tesz, ami az általános erkölcs szerint csalódásra adna okot: te csak szeress tovább, és csodálkozni fogsz, hogy a többiek miért beszélnek újfent a csalódásról?

üdvike

D.

Brisa írta:

Rogue/Arwen írta: Mostanában van egy új dilim: Ha felnövök, nem akarom elfelejteni az álmaimat! Nem akarom megtagadni önmagam - nem akarok nevetni a gyerekkori naplómon, stb. Olyan felnőtt akarok lenni, akiben ott él a gyerek. Vannak még ilyenek. Lamorak vagy Brisa. Tünde-lány is ilyen lesz, ha megnő. És merem remélni, ohgy én is. Ha sikerül, már elértem valamit: nem hagytam veszni az álmaimat.

Huh, ez csodás bók, főleg Tőled. Csak azt nem értem, mivel érdemeltem ki. Miből gondolod ezt? (Szerintem Lamorak is igen el fog csodálkozni ezen.)

Hm, hát igen, meglepett, pláne, mert valamikor még azzal keltettem itt feltűnést, hogy tagadtam, hogy 'lenne bennem' egy gyerek... és most sincs másképp. Én nem akarok 'nem felnőni', sosem akartam. Én mindig is 'felnőtt' akartam lenni-- sőt, kimondottan öreg, és ezért mindenki ki szokott nevetni.
Sokszor nem egészen értem, miért akar mindenki olyan fékezhetetlenül 'nem felnőni'. Olyan, mintha eleve kiábrándultan jönnének ki az emberek a gyerekkorból, kiábrándultan a 'felnőttekben' és a 'felnőttek világában'. Nos, igazából a felnőttek és gyerekek világa gyakorlatilag megszűnik akkor, mikor az ember maga is felnőtt lesz. A világ ugyanaz, csak máshogy látod; és ez ellen nem tehetsz semmit, akárhogy akarsz.
A gyerekkori naplóknak az a dolguk, hogy megmaradjanak, és lehessen nevetni és nem nevetni is rajtuk. Van, amit elolvasva egyszer nevetek, egyszer nem. Amíg még volt időm olvasni a naplóimat (sajnos egy jó ideje már írni sincs időm őket, pedig egy csomó mindenben látom, mennyire hasznosak: volt olyan ötlet már nem egy konferencia-előadásomban, amit még a régi naplóimból szedtem elő), sokszor jegyzeteket írtam beléjük, amikből nagyon jól látszik, hogy hol nevettem, hol sírtam bizonyos dolgokon; és az is látszik, hogy mik az igazán központi részek.
Mindennek ellenére, Arwen, köszönöm a bókot, akárcsak Brísa; de én is kíváncsi vagyok, miért gondolod így.

E. Eia Ayna írta: És hogyha valaki 'kényszeríti' rá? (vagyis nem kényszeríti.. ez nem jó szó rá... csak nem tudom kifejezni magam.. de azért remélem érthető

Nincs olyan ember, aki erre tudna bárkit is kényszeríteni. Hiszen a megnyílásnak az őszínteség a lényege. No mármost, ha valaki valakit erre akar kényszeríteni (mondjuk érzelmi zsarolással vagy mással), akkor az a megnyílás minden lesz, csak őszínte nem. És ez már nem is megnyílás, inkább egy védekező mechanizmus. És az már egy teljesen más tészta.
(Most gondolj bele, hogy pszichológusnak milyen nehéz dolga van. Csak akkor tud dolgozni, ha a páciense is hajlandó vele együtt működni. Tehát aki nem akarja, azon nem lehet segíteni.)

Látod, Rouge? Cica az a ritka emberkék egyike, aki képes volt arra, hogy "megfelelően feldolgozza az élményeit", sőt még egy nagyon szupi életszemléletet is kialakított magának.

Darky: Szerintem a te felfogásod túl elméleti és megfoghatatlan. Nem tud segíteni... (szerintem)

Kincső, Telu: Nekem is van olyanom.