Gondolatok

Nekem nemrég halt meg a keresztapám
Szörnyű volt..és a legrosszabb az volt hogy nem mehettem ki a temetésére....
Én az ilyen dolgokat (halál búcsúzás stb) nagyon komolyan veszem....
Tegnap volt a ballagás és én sírtam....igan sírtam....és sírtak a többiek is...és hogy miért?
Nem tudom....részben azért mert a 8.-osok elballagtak (nagyon szerettem őket) részben azért mert a legjobb barátnőm jövöre más suliba megy részben azért mert az igazgató olyan szomorú dolgokat mondott (a 8.-osok szétszélednek stb.) és részben a zene miatt.
De olyan szomorú zene volt...de tényleg.....
Jajj....teljesen depis lettem....aztán felmentünk az egyik barátnőmhőz és emlékeztünk.....

Képzeljétek,tegnap voltam egy buliban és pont a közepén hívták fel az egyik lányt,hogy haldoklik a nagypapája.Teljesen kétségbeesett,úgy sajnáltam szegényt!Egy óra múlva jött az újabb telefon,hogy sajnos vége.Mindenki nagyon szomorú volt,még most is teljesen depressziós vagyok emiatt.Nem hisze,hogy hamar fogom kiheverni,pedig nem is ismertem szegényt.Olyan borzasztó lehet,ha valakinek valamilyen hozzátartozója távozik el....Nekem szerencsére még élnek apukám szülei,anyukámét pedig nem is ismertem.Hálisten' eddig kimaradtam az ilyen "élménybôl"....

A halott test igazán nem szép látvány.Én sajnos több temetésen is voltam már,és volt olyan ahol a halott testét meg lehetett pillantani.Nem igazán ajánlom senkinek az ilyen élményt .Szörnyű így látni egy rokont vagy egy ismerőst.
Ahogy Kincső is mondta lehet hogy már nekik a "jó".Én buddhista szemlélettel élek,de még így sem könnyű.Viszont legalább van valamiben reménykedni...

Kincső: részvétem nagypapád halála miatt. Tényleg szép lehetett a szórásos temetés.

Áldjátok a szerencséteket, ha még nem láttatok halottat testközelből. Én sajnos már láttam egyszer, véletlenül munkából hazafelé menet. Ott feküdt szerencsétlen a járda mellett, letakarva fekete fóliával, rendőrök körülötte. Borzasztó érzés volt (apám épp kórházban volt, műtétre várt, ezt nagyon baljós előjelnek gondoltam ). Nem tudom hozzá lehet-e szokni az ilyen látványhoz.

Robotok: Finduliasnak igaza van, a robotok soha nem tudnának helyettesíteni egy igazi sportolót (bár most Zidane helyett elkelt volna egy focizó robot ), vagy bármilyen embert.
A Klónok támadásában Obi-Wan mond egy érdekes dolgot: "Ha a robotok gondolkodni tudnának, mi már nem lennénk itt". Ez a gondolat sok helyen előkerül könyvekben, filmekben. Pl. Dűne: a Butleri Dzsihad tiltása "Soha ne építs gépet az emberi elme hasonlatosságára". És akkor egyre többen kutatják a mesterséges intelligencia megvalósításának lehetőségét. Biztos, hogy jó nekünk, ha a gépek megtanulnak gondolkodni?

Én még sosem voltam temetésen, nem tudom, hogy reagálnék, ha egy igazi halottat látnék. A legtöbben a bulvárban nagyon élvezik, de ha megtörténik velünk vmi szörnyűség, az gondolom, mindjárt más... Erről tényleg nem tudunk rendesen beszélgetni, egyszerűen nincs alapunk hozzá. De inkább ne is legyen...
Fin: csak ne szidjuk a robotokat! Most éppen Asimovot olvasok, és meg kell mondani, állati jó fejek! Imádom Daneelt

Nem hiszem, hogy a részvét hiánya lenne itt a fő tényező. A mai emberek egyszerűen nem tudják, hogyan viszonyuljanak a halálhoz. A halál ma egy szenzációs hír a tv-ben, vagy a bulvármagazinokban. Láttatok ti már halott embert igaziból? Gondolom, nem sokan. Én sem, még koporsóban sem. Ahogy Amani írta, régen a halál természetes folyamat volt. De nem csak az, ahogy lezaljott, hanem az is, ahogyan viszonyultak hozzá. (Nagyon jól írja le ezt a folyamatot Polcz Alaine több a halállal foglalkozó könyvében.) És ezért van szükségünk arra, hogy baleseteket lássunk. Ez is segít kapcsolatba kerülni saját magunkkal. Kicsit valóságosabbá tenni a világunkat, ami már kezd teljesen virtuálissá válni ( Most hallottam, hogy 2050-ben egy robotválogatott le fogja győzni az emberekből álló focicsapatot. Ki a fenét érdekel egy robot?! Hogy helyettesíthetné Zidane-t, vagy Beckhamet? )

Igaza van Yavannának abban, hogy itt mi nehezen beszélhetünk gyilkosságokról, hiszen nem tudjuk átélni, milyen lehet egy olyan szituban lenni. Talán egy terapeuta tudná ezt jól elmondani, aki gyilkosokkal foglalkozik.

OK! Az öreg nénit hanyagoljuk! De a pár sorral lejjebbi hozzászólásom folytatódik egy másik történettel. Ott aztán nem ingerszegény környezetből származó emberek voltak, hanem fiatalok, középkorúak vegyesen.
Ott aztán nem volt részvét!

Ring-bearer írta: Szóval nem tudom, de mostanában úgy érzem, hogy nem létezik a Sors csak a Véletlen. Talán ezért bizonytalanodok el, hogy nekem nem az a Sorsom, hogy színésznő legyek (mert mindenáron az szeretnék lenni, halál komoly!!!), hanem mi van ha jön véletlen egy kocsi elüt és meghalok? Vagy mi van ha olyan mélyponton vagyok, hogy öngyilkos leszek, és meghalok? Akkor az volt a Sorsom,h ogy meghaljak?
És ami sorsot hiszek , hogy színésznő leszek az nem is a sorsom?

Szia leendő színésznő

Csupán annyit mondanék neked, s mindezt tapasztalatból tudom, s a szívem legmélyéről kívánom, hogy színésznő legyél:
A sors nem holmi független dolog, ami a te tudtodon kívül, és az akaratod semmibevételével befolyásolja az életed. A sors te magad vagy. Te, és csakis te egyedül döntesz a sorsod felett. Az van, amit szeretnél. S ha hiszel benne, meg is kapod.

Mikor lesz az első előadásod?

Üdvike

Darkman

Szerencsére a mi baráti körünk olyan, mintha mind testvérek lennénk (csöpp. nyál ), egyszerűen NEM TUDUNK megbántódni egymáson, semmiképpen. Eléggé testvériesen viselkedünk, vitatkozni szoktunk, de ez mit sem változtat a barátságunkon. j, amúgy 10-en vagyunk a baráti körben Ez jó, mert nem kell paráznom, hogy megbántok valakit, mert akármi történt is, egy ,,booooooooocsánat! elintéz mindent. Egyébként ez az akármi max. annyi, hogy véletlen bokánrúgjuk egymást, szóval problémamentes a közösségünk

A büszkeségről:
én igazából poénból vagyok egoista, de csakis szűk baráti körben, (csak nevetünk, nem veszik komolyan, és egyébként ,,A Zseni"-nek szólítanak ) Viszont akarattal SOHA, SENKIT nem tudnék ezzel megbántani, és ha mégis sikerül, az nekem sokkal rosszabbul esik (többnyire), mint annak, akit megbántottam! Ez velem a nagy baj. gyűlölök embereket megbántani, bárkit, akárkit. Mikor az egész osztály az (amúgy szerintem is ***** ****** ********) fizikatanárral kiabál, nekem még az is rosszul esik, pedig tényleg igazságtalan volt velem is. Annyira kínosan ügyelek a mások lelki épségére, és ha elszúrom, véletlenül bevágok egy néni elé a buszon v. ilyesmi, vörösödik a fejem és vagy egy órán át ezzel kínzom magam, hogy ,,ha nem álltam volna oda.."
Egyébként eléggé büszke vagyok, de nem úgy, hogy nem fogadnék el segítséget v. lenéznék másokat. nem csinálok belőle problémát, a segítséget megköszönöm és kész. Inkább a maximalista a jó kifejezés rám. Ha nem vagyok kitűnő, az csak az én büszkeségemet sérti, de azért többnyire nem is okolhatok mást. Attól, hogy a suliban én egy olyan ,,ülj mellém a dogánál, te majd tudod"-féleség vagyok, ha kell, bárkit megkérek, hogy magyarázzon kémiát (v. akármit). Ha mindent megteszek, és mégsem megy, akkor belenyugszom, de ha nem teszek meg mindent, akkor nagyon is hibáztatom magam.

Tudnék-e emberet ölni, ha arról lenne szó? Asszem erre a kérdésre nem tudok és nem is akarok válaszolni.
Viszont azt tudom, hogy egy embert elöbb lennék képes bántani (ne feltétlen gyilkosságra gondolj), mint egy állatot. Pontosabban egy állatot soha!
Egy ehhez hasonló, de más megközelítésű dolog. Van olyan ember az életemben, akiért képes lennék meghalni, ha kell. Nem az öngyilkosságra gondolok, hanem egy olyan szitura. Erre szokták mondani, hogy 'tűzbe mennék érte'. Velem csak az a baj - ahogy az egyik barátom rávilágított -, hogy én majdnem minden emberért tűzbe mennék. Olyanokért is, akik nem érdemlik meg. De ez az, amit asszem én döntök el, hogy kiért halnék meg.

A büszkeségről (ha már így fölvetődött)
Én csak saját tapasztalatból tudok beszélni. Alapjába véve én egy olyan valaki vagyok, aki nagyon tudja magát dícsérni (nem tudom ez honnan jött). Minden kis apróságon. De ezt nem azért csinálom, mert fene nagy valakinek képzelem magamat. Hanem mert erre szükségem van. És azzal meg is nyugszik a lelki világom, ha néhányszor elmondhatom valaki(k)nek, hogy mi minden sikerült. (Pl. most sikerült a matek szigorlatom - már néhány tudjátok ) Ám sajnos egyszer rá kellett döbbennem, hogy én ezzel megbánthatok valakit.
Történt ugyanis, hogy amikor megkaptuk az ösztöndíjat, én többet kaptam, mint a barátnőm (aki nem annyira gazdag). És én szokásomhoz híven, elkezdtem, hogy "tök ügyes vagyok" meg "tök jó, x ezer forint, havonta.." stb. És csak pár hét után derült ki, hogy ez a barátnőmet bántotta, mert azt gondolta, hogy ezzel őt nézem le. Pedig ez meg se fordult a fejemben!!!! Én egyszerűen ilyen vagyok. Aztán szerencsére tisztáztuk. De most már próbálom magam visszafogni.
De nemcsak magamra tudok büszke lenni azért...! Pl. szilveszterkor az öcsémre voltam nagyon büszke!

Kincső írta (nem idézet, csak kb): "nem jó, ha büszkeségből nem fogadunk el segítséget"
Teljesen őszíntén... Attól függ kitől. Akiről tudom, hogy teljesen önzetlenül adja, attól szívesen. De ha tudom, hogy ezt a szívességet, legyen akármekkora, minden adandó alkalommal az orrom alá fogja dörgölni, akkor tuti nemet mondok. Inkább szenvedek.
Vagy, ha bizonyítani akarok saját magamnak, vagy esetleg másnak. Apróság, de nagyon büszke voltam rá, hogy az elmúlt évben 4 óra 37 perc alatt tekertem le 65 km-t terepen (!) a Pilisben. De egyszer egy hasonló (bringás) esetben szenvedet csorbát a büszkeségem, ráadásul egy olyan ember előtt, aki fontos volt nekem, és tudtam ha nem sikerül, megkapom utána a magamét. Nem mertem lemenni egy nagyon meredek, nagyon sziklás részen. Féltem. Annyira nehéz volt beismerni magamnak, és persze neki.

szerintem alapvet?en elbeszélünk egymás mellett... az eredeti hozzászólásban ez állt:

A halált élvezzük. Ha nem velünk történik. Hogy fel tudja dobni egy falusi öreg néni életét ha temetésre mehet.

erre mondtam én azt, hogy a néni nem azt élvezi, hogy az a valaki meghalt, hanem, hogy alkalma adódik egy kis társadalmi érintkezésre... a néni pontosan tudja, hogy a temetés az élöknek szól, és nem a halottnak... sajnálja ö az elhunytat, érdemei szerint, de természetesen fogja fel a dolgot

régen a halál természetes folyamat volt... az emberek otthon haltak meg, ott feküdtek a halálos ágyukon a tisztaszobában, a rokonok odajárultak, elbúcsúztak, végrendelet született... megvolt mindennek a maga rituáléja,a halál beleilleszkedett a dolgok menetébe, az emberek fel tudtak rá készülni
manapság kórházban hal meg az ember, csövek és gépek között, magányosan, és ha a hozzátartozóknak felvetik, esetleg haza lehetne vinni a papát, hogy a kedves tárgyai között hunyja le a szemét, akkor riadtan tiltakoznak

Kincső írta: de végül is a szóban forgó falusi öreg néni hamarosan meg fog halni, és az ő temetésén is pletykáznak majd, akkor is, ha ő nem pletykázik

Van abban valami amit írsz, de azért ami az idézetbn van, az egy kicsit fura! Ha nem csal az emlékezetem, akkor ez az a 'ha te kútba ugrassz, ugrom én is' dolog. Az szerintem nem ment föl senkit, ha 'rosszat' cselexik, pusztán azért, mert mások is így tesznek...
Ebből az egészből inkább talán az a tanulság, hogy nagyon szomorú egy olyan társadalomban élni, ahol a magányosan élő időseknek csak egy temetésen van alkalmuk egy kis beszélgetésre. Persze ez csak akkor igaz, ha az illető önhibáján kívül nem talál más módot. Hiszen ma már nyugdíjas klubbok és hasonlók is működnek. Persze mondjuk ez nem igaz egy eldugott kis falura...

Szerintem nem túl szerencsés az, ahogyan megközelítjük ezt a 'tudnék-e ölni' kérdést, mert amikor -ne adja az ég- ilyesmire kerül a sor, akkor abszolút más lelki állapotban van az ember.
Ha valaki önvédelemből öl, akkor ott felülkerekedik benne az életösztön, ami a legalapvetőbb emberi tulajdonság.
Ha valaki felindultságában öl, akkor valami iszonyatos düh és gyűlölet munkálhat benne, ami mindent elhomályosít. Ilyenkor semmi nem számít, csak az, hogy oldódjon a feszültség, mindegy milyen áron. talán már nem is önmaga az illető.
Ha pedig valaki előre megtervezi, majd végrehajtja a gyilkosságot, az valahol mindenképpen defektes. Vagy valami elviselhetetlen fájdalom juttatta ebbe a szituba, vagy csak egyszerően valami gond van a fejével.
Amíg pedig csak 'hétköznapi' tudatállapotban beszélünka gyikosságról, addig ezeket a körülményeket nehéz elképzelni, sőt talán lehetetlen is...
(De ez talán már kicsit átcsap Brisa és Fin szakterületébe. )

Ring: Hány éves is vagy? És ha megengedsz egy tanácsot: soha ne tedd fel az életedet egyetlen lapra!

Brisa: Már nagyon sokat tettem hogy az lehessek, de még vajmi kevés dolog jött vissza!
És köszönöm, talán tényleg ez a baj.
A néni: nem hiszem el, hogy valaki "örülne" ha meghal, tán még egy olyan ember is akit nem ismer!!!

Ring: A Sors az egy olyan valami, amit te irányítasz. Azaz, ha csukott szemmel akarsz átkelni mondjuk egy autópályán, akkor biztos meghalsz. Ha fogsz egy kést és a szívedbe döföd, akkor is. Ellenben, ha odafigyelsz a körülötted zajló eseményekre, és a mélypontodon nem a késsel szemezel, hanem a megoldást keresed, akkor már sokkal nagyobb az esélyed arra, hogy nem fogszidő előtt meghalni. Sőt, ha nem csak mondogatod, hogy színész akarsz lenni, hanem teszel is érte, akkor valóra válthatod a sorsodat. (Javaslom ezt a szemléletet, ugyanis pszichológiai értelemben nem jó, ha mindent a véletlenre, meg a rajtad kívül működő Sorsra (vagy Istenre) kensz!)

Ari: Tudom, hogy az írtad, nem ítélkezel a néni felett, én mégis érzek benne valami ilyen sugallatot... Ismered a néni körülményeit, élethelyzetét? Mert szerintem itt rejlik a megoldás...

Hogy hogy jutott ezek után eszembe az öngyilkosság?
Nos, elég sok mindenért, nem csak a kismadárka miatt.
De a madár, annyiban volt "benne" hogy ráébresztett, hogy az Élet nagyonis mulandó. Mi van ha elüt a kocsi, vagy bármi ilyesmi?
Szóval nem tudom, de mostanában úgy érzem, hogy nem létezik a Sors csak a Véletlen. Talán ezért bizonytalanodok el, hogy nekem nem az a Sorsom, hogy színésznő legyek (mert mindenáron az szeretnék lenni, halál komoly!!!), hanem mi van ha jön véletlen egy kocsi elüt és meghalok? Vagy mi van ha olyan mélyponton vagyok, hogy öngyilkos leszek, és meghalok? Akkor az volt a Sorsom,h ogy meghaljak?
És ami sorsot hiszek , hogy színésznő leszek az nem is a sorsom?
[size=9:2qw96e6a](Bocsássatok meg így sikerült leírnom!)[/size]

Egy nagyon jó könyvben találtam gondoltam kiírom nektek ezt:
"Kétségtelenül sokat fejlődtünk. Valaha azt hittük, a betegség Isten büntetése, aztán rájöttünk, hogy az emberi tudatlanság terméke, és azóta egy folytában tisztálkodunk, hogy eltávolítsuk a piszkot a kezünkről, a ruhákról, a testünkről,az ételünkről, a házunkról." Robert Fulghum

Aralataion írta: Hogy fel tudja dobni egy falusi öreg néni életét ha temetésre mehet.

Sajnos ezt én is tapasztaltam. Ebben az a borzasztó, hogy ezek az idős asszonyok csak temetésekkor tudnak egy jót pletykálni, mivel esküvőkre vagy különböző rendezvényekre már nem hívják őket. És a temetéskor meggyászolhatják az ismeretlen/v. csak látásból ismert halottat, aztán élvezik egymás társaságát. Két legyet egy csapásra Mondom, ez azért ijesztő, mert mindez valakinek a temetésénfolyik. Azért szerintem morbid. Jobban tisztelem azokat az öregeket, akik veszik a fáradságot, és személyesen keresik föl ismerőseiket (még ha nem is barátaikat), hogy akár eltöltsenek együtt egy délutánt, hogy megosszák egymással a problémájukat, és nem keresnek ilyen "potya" alkalmakat a beszélgetésre. Mert bizony láttam olyan idős asszonyt is, aki nem egyszer elment egy "idegen" temetésére, meggyászolta, imádkozott érte, részvétet nyilvánított a hozzátartozóknak, virágot vitt a sírra, majd hazament, és megköszönte, de nem kért a többi öregasszony látszatsiránkozásából és az olykor nem éppen kellemes pletykákból, amik az eltávozottat érintették. És mélyen tisztelem érte.

Aralataion írta: A halált élvezzük. Ha nem velünk történik.

Ez pontosan így van. Amíg nem érinti közvetlenül az embert, nem családtagja, rokona, barátja hal meg addig örömét leli benne. Sajnos ez a bizonyíték, hogy 2000 év alatt nem változott az ember viselkedése: Rómában a gladiátor-viadalok, ma bokszmeccsek, balesetek, vérfürdő. Mikor szokik le erről az emberiség?

A falusi néni tényleg inkább társadalmi eseményként élhette meg a temetést.

Amani!
Én nem ítéltem meg a falusi öreg nénit. De igenis élvezi a halál jelenségét mert szépen pityereghet a temetésen aztán 10 méterre arrébb már boldogan pletykál és nevetgél. Hidd el ezt tudom.

a falusi öreg néni nem a halált élvezi, hanem hogy történik valami és emberek közé mehet. a falusi öreg néni bölcs, és tudja, hogy a halál az élet mindennnapos része, nemsokára vele is megtörténik, miért ne dobódna fel a temetéstől?

A halált élvezzük. Ha nem velünk történik. Hogy fel tudja dobni egy falusi öreg néni életét ha temetésre mehet.
Történet: Vasárnap jöttem fel Pestre és az előttünk haladó IC embert gázolt. Várni kellett. Bemondták hogy Szőnyig lassan megyünk mert ott történt az egész. Izgatottság lett úrrá az egyész vagonban. Lassan haladtunk el a baleset mellett és mindenki az ablakban lógott. Szomorúan (!) vették tudomásul hogy semmi sem látszik az egészből. Én elképedve ültem és a ragyogó arcokat figyeltem. De a kísértés ott volt és nem bírtam megállni, hogy ki ne pillantsak. De legalább nem hajoltam ki. Egy kicsit elkámpicsorodtam az egészen. ILYENEK VAGYUNK MI EMBEREK.