Gondolatok

Ringbearer: azért nem mentem el, mert 18 éves koromban nem vettek fel az egyetemre és egy menedzserképzőbe iratkoztam, amit a munkaügyi központ finanszírozott. Megrészegített a pénz lehetősége 19 évesen és 15 éves korom óta folyamatosan dolgoztam, természetes volt számomra hogy megteremtsem magamnak, amire szükségem van. Bevonultam katonának (itt is lett volna lehetőségem Boszniába menni békefenntartónak sok-sok pénzért, történetesen én bíráltam el előzetesen a jelentkezéseket) és megismerkedtem egy lánnyal, aki fontosabbnak tűnt, mint a tanítás, különösen, hogy addigra beleszoktam az üzleti világba és elkezdtem közgáz egyetemre készülni. A z a kapcsolat véget ért és egy másik álmom beteljesítésébe kezdtem, amely sajnos csak kis sikereket hozott. Közben egyetem és végül megismerkedtem veletek. Most pedig már túl sok megszerzett dolgot kellene feladnom azért, hogy elmenjek.
Mindig volt valami, ami fontosabb volt, mint hogy tényleg felkészüljek és elutazzak. És legtöbbünk életében - gyanítom - mindig van valami aktuálisan fontosabb. De lehet, hogy az évek elteltével visszanézve csak annyit látunk, ezt sem tettem meg, azt sem tettem meg és hogy miért, az elhalványul vagy többé lényegtelennek tetszik.
A nagy tettek, nagy elhatározások pillanatnyi őrületek vagy hosszas torkigvagyok idők következményei. Akinek nincsen több évre felépített céltudatos stratégiája és múltja, aki nem veszít el fontos és pótolhatatlan dolgokat, az teheti meg, hogy mindent eldobva új célokat tűz ki.
De az élet kiszámíthatatlan és változatos; ki tudja, talán egy üzleti út visz el majd pl. Mauritiusra ahol ottmaradok egy kis szigeten és jobb nem lévén tanítani kezdem a helybélieket...

Van egy másik idézetem, ami... hát, főleg neked, Telco:

" Soha ne hagyd, hogy a siker eltakarja előled annak ürességét, a nehéz munka annak sivárságát, a tett annak jelentéltelenségét. Tartsd életben az ösztönt, hogy előre haladj, és a lélek bánatát, mely határainkon túlra visz. Elhervadni? Azt nem ismerem. Nem akarom ismerni."
Dag Hammarskjöld

Én a magam részéről nem álmodozom a szükségesnél többet, mert hiszem, hogy ha mindenki együttesen próbálna a változás lenni a világban, amit látni akar benne, akkor nem lenne szükség álmodozásra.

Laurelen írta: ha megvalósul, akkor már nem lesz többé álom...

és keresünk egy másik álmot...

Nem emlékszem, honnan van ez az idézet, de van:
ne álmodd az életet, hanem éld az álmodat!

igen, és még valami: én azt hiszem egy álomvilágban élek(ami néha meglepően racionális) nem lennék képes a valóságban létezni, persze ez nem egy követendő példa. de álmok nélkül nem lehet létezni és ne felejtsük, ha megvalósul, akkor már nem lesz többé álom...

Toma gazda írta: tudom még ez rám nem nagyon vonatkozik.: de mi van akkor ha engem semmi sem érdekel csak hobbi szinten.

talán majd az egyik hobbidból találod meg az igazi "szerelmedet" nem mindenki tudja rögtön hogy mit is szeretne igazán, vannak akik csak felnőtt korukban jönnek erre rá. szerintem ezért kell kipróbálni nagyonsok mindent fiatalkorban, hogy megtaláld az igazit. és akkor tudni fogod,hogy igen te egész életedben ezt szeretnéd csinálni, mert imádod! és ha vagy elég bátor az imádott dolog mellett dönteni,akkor jó eséllyel lehetsz boldog az életben.

Hajaj. Egy valamit kívánok nektek ( és magamnak): nehogy az legyen, hogy mikor eljutnál az álmaidig, már nem érzed őket fontosnak, vagy nem érzed úgy, hogy lekéstél róluk!

Úgy látszik Tolkien ésa biosz vonzzák egymást! Én etológiára készülök, persze próbálnak lebeszélni róla: évi alig10 embert képeznek, nem lehet elhelyezkedni, stb. De könyörgöm: miért ne lehetnék benne abban a kevésben, akinek sikerül. Rayan, úgy látszik rokon lelkek vagyunk: én már gyűjtöm a pénzt egy zokniban(rénszarvasos ) amiből kimehetek érettségi után Finnországba, onnan meg tovább, utazni egy pár évet. Ha öreg leszek, akkr filozófiát szeretnék végezni.
Hát, röviden hallhattátok egy naiv emberke álmait-amit ő nem álmoknak nevez, hanem céloknak... Ó, hihagytam, hogy hegymászó is leszek, és lefutom a Sparthatlont. Idézem nektekl Adim egyik régi aláírását: ne vedd túl komolyan az életet, úgysemkerülsz ki belőle élve! Asszem kicsit irreálinak és naivnak hangzik, főleg összevetve a ti komoly dolgaitokkal....mind1...

Bátyó, az úgy is van, ahogy mondod, de ha egy olyan álom nem valósul
meg, ami az életcélod volt évekig, akkor azért az mégiscsak elkeserítő.

nem formálódnak meg az álmok. Egy darab agyagban lehet, hogy te
látod azt a szobrot, és nézed milyen csodálatos lesz, mert benne lesz az Életed, a Reményed, Minden ami Te vagy...de ha nem formálod meg, mit ér? (mondom én aki rengeteget csak álmodozok...)

Nodlee: ne kíváncsi legyél, hogy megtudod e csinálni hanem tedd meg.
vagy ne tedd meg.

Rayan, hajrá!!
amúgy én igenis meglepődtem, mivel táborba se voltam, meg semmilyen
ilyen nagyobb összeröffenésen Várgesztesen kívül. És amikor megláttam,
hogy mennyit piáltok én igencsak megilletődtem. Jójó igazán piás
társaságban se voltam, de akkoris.

Ringbearer írta: elkeserítő, hogy az álmok, álmok maradnak csupán.

Nem, ameddig minket látsz!
A környezetemben egészen pontosan egy embert ismerek, aki (miközben azt csinálja, amit imád) az álmai után megy, de olyan mértékig céltudatosan, hogy az példaértékű. Az álmokat nem lehet, nem szabad feladni!

Én valószínű nem fogom elvégezni az egyetemet.
Mert nem arra vágyom, hogy biológusként a megélhetésért küzdjek. A szüleim persze rég sejtik, az egyedüli ok, ami visszatart, az ők. De már nem sokáig. Konkrét elképzelésem van a hátralévő életemről, és azt csak úgy kezdhetem el, ha összeszedem a sátorfámat, és némi hamubasült pogival ellátva nyakamba veszem a világot.

Szóval legyetek bátrak. És merjetek bátrak lenni.
"Impossible is nothing"
És ez így is van!!!

Rabyn néni: Nem iszunk annyit =D Fogadd el, én is megértem az aggodalmadat. De abszolút normális módon nyomjuk. Külső, értelmes szemlélő számára is. Sőt, mindig beszólunk a másiknak, ha le kéne állni. Magyarul egymást is tudjuk kontrollálni. Hidd el, többen is felszólalnak majd közülünk, ha esetleg eljutnánk erre a szintre. De egyelőre nem kell tőle tartani, azt hiszem.

Akik beszélgettem már velem, azok tudják, hogy az én utam elég kacskaringós, ha az isklolákat nézzük (2 gimi, 3 osztály, 3 egyetem/főiskola).
Nem írom le az egészet, mert nem akarok untatni senkit, meghát nem is tartozik ide. Onnan kezdem, hogy felvettek az ELTE-re biológus szakra (kollégák )...ált. isk. óta erre készülte...már ott is országos 8. voltam. Olvastam a nature-t meg a "szájensz"-t is, meg persze a neten is minden fellelhető dolgot, szal naprakész voltam...főleg immunológiából, azzal akartam ugyanis foglalkozni, miután elvégeztem (volna)a sulit...vagy genetikával, de az előbbi jobban érdekelt. Jók voltak a jegyeim is...érdekelt is...Erre monnyák, hogy túl szép, hogy igaz legyen, nem ? Szal első végén kezdtem beteg lenni (hja az hozzátartozik, hogy én már akkor gyógyszert szedtem epilepsziára...mint kiderült utólag olyat, amit szellemi munkát végzőknek nem is szoktak adni...nyugtató jellegű gyógyszerről beszélek...) úgy igazából. Nem tudtam bejárni, a többiek meg sorrai írták a ZH-kat. Én otthon sem nagyon tudtam tanulni, mert...egyszerűen fizikailag nem voltam képes rá. A vizsgaidőszak közepe felé lettem jobban, dejakkor már késő volt...nembaj, kértem halasztást, megkaptam. Saccperkábé egy évig bírtam...megint élveztem, és megint jó jegyekkel, aztán megint a rosszullétek...amikor biztos volt, hogy nem tudom befejezni az adott félévet, akkor már nem halasztást kértem, hanem kiiratkoztam...nem láttam semmi biztosítékot arra, hogy meggyógyulok, és nem akartam 10 évig csinálni a sulit...Fél év regeneráció...egy agykontroll tanfolyam És meggyógyultam mégis úgy tűnik...nincsenek rosszullétek, és az EEG-m is negatív már. Csakhát az álmaimnak integethetek messziről...Kerestem egy sulit, ami könnyebb, ahol jobban be tudom osztani az időmet, ez lett a GDF. Elvégzem majd...dolgozok majd valamit, de az nem ugyanaz, mintha kutathatnék...Van egy másik álmom, az éneklés, erre nagyobb az esélyem, bár valszeg komolyabban ezt is csak a suli után tudom csinálni (hiába mondom anyáméknak, hogy ha mán lottóznak, nyerjenek is ), de ezt az álmot nem hagyom szökni ...Ádámmal is egyet értek, az álmok gyönyörű tünemények, melyeket a kitartóak vagy a szerencsések anyaggá forálhatnak...sztem szükségünk van álmokra, melyek előre vihetik életünk alakulását, vagy elviselhetővé tehetik, ha jelenleg nem élünk jól...

tudom még ez rám nem nagyon vonatkozik.: de mi van akkor ha engem semmi sem érdekel csak hobbi szinten.

Eddig kibírtam h ne szóljak, de most muszáj:
Én bevallom, azért járok biológus szakra, mert ezt szeretem, ez érdekel, és a diplomás szakmák közül egyedül ez az, amit csinálni tudnék...

Emellett pontosan tudom, hogy objektíve nincs esélyem állást kapni...

Tehát én is Timona álláspontjára helyezkedem: ugyanis rengeteg minden érdekel, amiből akár meg is lehetne élni.
Pl. a virágkötészet is, de pl. szeretném kitanulni a varrónő szakmát, a kutyakozmetikusi képesitést is meg akarom szerezni (nem kerül többe mint a jogsi), és érdekel a korongozás meg a cukrászat is pl.

Na, ezt jól összehoztam.

Szóval, Timona, Sok sikert! Nem vagy egyedül!!

Az én szüleimnek nem volt lehetőségük arra, hogy diplomát szerezzenek, ezért az ő fő vágyuk az, hogy nekem legyen egy. Ez persze logikus, igy amikor felvételiztem fogalmam sem volt mi akarok lenne, tehát oda adtam be a jelentkezést ami maradt azon feltételekből amiket kiszabtam magamnak: Bpn legyen, nem leszek orvos se tanár ... tehát maradt a közgazdaságtani irány mint fő cél szintén a jó pénzkereset stb stb miatt és a matekkal meg a törivel nem volt semmi bajom, de nem szerettem. Ha azt választom amit szeretek mint a rajz az irodalom vagy a földrajz akkor úgy éreztem, hogy az nem nyújthat olyan jó lehetőségeket a későbbiekben. Azóta ezt már megbántam százszorosan, bár én nem a közgázra járok hanem a Pszfre és itt a társaim imádnivalóak, a tanárokat és a To szobában ülőket leszámitva, hogy egyenlőre itt vagyok a barátaimnak köszönhetem, már többször feladtam volna, ha ők nincsenek, de már beadtam a jelentkezésemet máshova, ha nem tudom ezt a félévet teljesiteni, mert igencsak remeg a léc és ez nem főleg az én hibám, hanem a rendszeré, mert túl sokan vagyunk és a többségnek hullani kell! Én viszont nem mernék akkorát váltani, mint Finwe, ahhoz túl gyáva vagyok és óriásit csalódnának a szüleim, de megvan a középút, ha maradok v ha átmegyek a Bmfre akkor is gazdasági informatikus szeretnék lenni, mert az még érdekel is nem úgy mint a számvitel amit utálok. A legjobban csak az bosszant, hogy ha előre látni tudtam volna a jövőbe eleve a közgázon van ilyen szak ahova számtech matek felvételivel bekerülhettem volna, mint a barátnőm aki nálam gyengébb tanuló volt, oda jár és minden vizsgája megvan, mert nem szivatják ott a népet annyira, mint nálunk. Néha inden életkedvem elmegy attól, ahogy velünk bánnak, de próbálom a mostani helyzetből a lehető legjobbat kihozni.
Abban meg biztos vagyok, hogy ha lesz egy diplomám és egy viszonylag jól jövedelmező állásom, akkor megpróbálom megvalósitani saját magam és azt ami kimaradt. Kitanulom a fényképészetet, mert mindig is érdekelt a másik szerelmem meg a virágkötészet, mert oda vagyok a növényekért, annyi van a szobámban, hogy alig férek el az iróasztalomon, mert azokkal van tele. Tehát én nem adtam fel az álmaimat csak egy kicsit elhalsztottam azok megvalósitását.

Álmok: Mindkét szülőmnek az volt az álma, hogy színész legyen! Tehetségük is volt hozzá de apámat a műszakira adták a szülei, anyát pedig áplónőképzőbe (amit nem fejezett be). Így egyikük se az lett ami szeretett volna. Apa viszont ahogy tudott átment a rádiózáshoz és így olyat csinálhat amit végül is szeret. Anya pedig most itthon van velünk, de egyébként gyerekekkel foglalkozik, vagy kerativkodik.
Én talán szerencsés vagyok, mert sose akarták rámkényszeríteni az ő álmukat. Viszont a szomszédban lakik egy velem egyidős lány, az ő anyja ápolónő akart lenni de nem engedék meg neki, viszont a lányát eüs suliba adta. A csaj, mosthogy elmúlt 18 felvétlizett egy rajzolos suliba ahova fel is vették(csakhét pénzes) és végre azt fogja csinálni amit akar. (nagyon szépen rajzol)
Szerintem sem szabad elfeledni az álmokat.

Szia kedves drága népek(tündék törpök, hobbitok emberek és más egyebek)!

Sokáig gondoldoktam, hogy hogyan fogom mindezt szavakba öneteni, és azon, hogy a beszélgetősbe vagy a gondolatokba írjam-e be. Végül úgy döntöttem mindekét helyre beírom. Az is megfordult a fejembe, hogy haragudni fogtok majd rám, és, hogy belelépek eggyesek lelkébe. A problema amiről írni fogok az az alcohol. Én ismerlek benneteket, tudom milyenek vagytok, tudom , hogy jól tudjátok magatokat érezni az alcohol nélkül is, de a mostani talik egyike se múlt el úgy, hogy söt, bor vagy egyéb alcoholos ital ne lett volna ott. Várgesztes az más volt, hiszen oda nem nagyon jönnek olyanok akik újak lennének (egy két kivétel persze volt). De mostmár az egy napos talikon is mindig van pia. Ha valaki kívűről lát minket, annak nem az fog eszébe jutni, hogy hudejofejek vagyunk hanem az, hogy némmááá alcohol van náluk! ők sem különbek a többi fiatalnál. Annak aki nem ismer minket személyesen, annak nem lehet, hogy el is megy a kedve tőlünk egy ilyen tali után. Nem az fog a szemébe tűnni, hogy 6-7 esetleg több ember megiszik egykét üveg bort,sört stb.-t hanem hogy iszunk(isztok)
Tudom nem számít, nem kellene azzal törődni, hogy mások mit gondolnak rólunk/rólatok hanem az, hogy mi jól érezzük magunkat a bőrünkben. De azért én szeretném ha nem az a kép alakulna ki rólunk, hogy csak akkor jófejek ha isznak. Én tudom, hogy ez egy nem így van. Én tudom, hogy pia nélkül is aranyosak kedvesek imádni valóak vagytok, hogy tudjátok hol a határ. És tudom, hogy ezt ti is tudjátok. Remélem most nem hisztek azt, hogy haragszom rátok, mert nem így van. Mert ti vagytok a barátaim, és nálatok jobban csak a családomhoz és egy két külsős barátomhoz kötődőm. És azért gondoltam, hogy szólok, mert a barátok szólni szoktak ha valamit elleneznek, ha valami nem tetszik nekik. Remélem nem haragudtok meg rám, vagy nem fogtok utálni emiatt,(de ha még is azt is megértem) és remélem, hogy megértitek mit akarok ezzel az egésszel mondani, és hogy elgondolkodtok a dolgon..

Puszmákolok mindenkit.
Rabyn.

Gondolkodtam a kérdésen, és szerintem az a legfontosabb, hogy azzal foglalkozz, amit szeretsz. Legalábbis szerintem. Nagymamám festő akart lenni, de a családja nem hagyta, és most, idősebb éveiben tud csak igazán annak élni, amit szeret. Szerintem a családja ezzel tönkretette az életét. A legnagyobb lehetőséget vették el tőle... Én nem akarom ezt. Nem akarok minden nap úgy kelni, jajne, mármegint mennem kell dolgozni. Ez így nem élet. Fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni gimnázium után... Szeretnék utazni, szeretnék embereket megismerni, szeretnék segíteni másokon, és szeretnék valami igazán alkotóval foglalkozni. Ezek az álmaim. És megpróbálok arra törekedni, hogy megvalósítsam őket... Kíváncsi vagyok, hogy lesz-e erőm hozzá, hogy véghezvigyem. Sajnos úgyérzem, hogy most csak úgy sodor magával az élet...

Ring, kedves húgom, miért mondod, hogy elkeserítő ha álmaink álmok maradnak csupán? Csupán?! Hiszen nagyszerű dolog az álom, és a maga távoli és mégis legközelebbi közegében marad csak önmaga. Őrizd meg az álmaidat, és erőt adnak Neked, segítenek Rajtad, és megnyugtatnak Téged! "Ami égi, ne hozd a földre!" -emelkedj fel hozzá inkább, megosztva másokkal a csodálatos képeket és hangokat és színeket!

Ám Örkény Istvántól tudjuk, hogy még legmerészebb álmaink is megvalósíthatók...

Kedves Finwe,

Azt hiszem tudom, milyen nehéz döntés volt, hogy a „biztos megélhetést nyújtó általánosan elismert” diploma helyett, azt válaszd, amit szívből tudsz csinálni. Én is hasonló -bár nem ennyire kiélezett- helyzetben vagyok/voltam. Másfél éve arra unszolt a családom, hogy felvételizzek a közgázra, mert ugye az egy biztos megélhetést nyújtó diploma, meg „onnan még bármi lehetsz” stb…és felvételiztem és most oda járok. De mindig gyanítottam, hogy ez igazából nem nekem való. Nem rossz hely(bár elég fura a nép…) és nyilván egy csomó az életben jól hasznosítható dolgot tanítanak, szóval ha valakit ez érdekel akkor annak a legjobb. Nagyon sokat gondolkoztam, hogy mit is kéne tenni, maradni befejezni(a tesóm úgy szeretné, ő is ide járt…de hát mégiscsak 5 év!) vagy esetleg együtt csinálni a bölcsészkarral, de akkor ott nem tudnám a maximumot kihozni magamból abban amit szeretek. Valami megfejthetetlen dolog folytán (valószínűleg kiskoromban fejre ejtettek) hihetetlenül vonzódom az írekhez, a tündérekhez, manókhoz és a mesékhez általában. És biztos vagyok benne, hogy én ezzel akarok foglalkozni! (a megélhetés kérdése másik témakör, tartom magam annyira kreatívnak és talpraesettnek, hogy ez ne okozzon problémát…) és persze szép és jó dolog a közgazdaságtan, de azt hiszem az ír manóimhoz nem sok köze van, úgyhogy átengedem másnak a gazdasági pályát és leszek csóró bölcsész.

Laurelen

huha gyerkőcök, mindent elolvastam.

Laurelin: majd' leestem a székről, te mit éltél át... 8O
én meg itt nyavalygok, meg vagyok én hibbanva?!?
amúgy a tesóddal kapcsolatban, ez biztos nagyon szörnyű...
én azt nem értem (talán életkorból kifolyólag),te mindig megbíztál benne,
és ő visszazuhant...ez miért baj? persze, neki baj, de neked miért?

Telco: nagyon megfogtak a hozzászólásaid. hol is kezdjem.
értelek is meg nem is. Értelek, mert én perpill teljesen ugyanezt érzem.
kicsinyesnek tűnhet amit mondok, pedig nem az. rájöttem, hogy a jövőm
a töri témazárótól függ. sajnos. elég durván követelik, hogy most dönts.
minél később kapcsolsz, annál kisebb az esélye, hogy az legyél aki akarsz.
de... van egy jól tanuló barátnőm (aki engem egy elég carpe diem
embernek tart), és megkérdeztem, hogy mi hajtja. "Az hogy ne legyek csöves." ez azért kiábrándító válasz volt.

és nem értem miért nem mentél el a gyerekeket tanítani az UNICEF keretein belül... mert én is valami ilyesmit szeretnék.
elkeserítő, hogy az álmok, álmok maradnak csupán.

a társasággal kapcsolatban minden egyes szavaddal egyetértek.

én biztos, hogy nem tudnám az életemet elképzelni 4 dolog szerint beosztva, mert én mindig mindent akarok.
de lehet, hogy az a jó, amit te csinálsz... és ezt nekem MOST kell eldöntenem.

Finwe: csak így tovább! ez biztos hatalmas változás az életedben,
de reméljük ez tényleg az amire egész életedben vártál.
Bátor vagy.

Finwe... ez nyílt volt és kemény... megleptél ezzel az ambícióddal.

Általános, hogy a gyermekükkel nagyon sokat törődő szülők azt szeretnék, ha az utód megvalósítaná, amire ők vágytak csak sosem sikerült befejezni. Nálam talán azért van másképp, mert édesapámnak határozott elképzelése volt az életéről, bármire vihette volna de az apja nem engedte, kivette a gimnáziumból (ahol színjeles volt) és ipari tanulónak adta. Apám a kárpitos szakmában is kiemelkedően teljesített (harmincöt év után is megkeresik és visszahívják...), de biztos, hogy ékszerészként vagy közgazdászként is nagyon sokra vitte volna. Viszont nem akarta, hogy a történet megismétlődjön és teljesen szabad választást hagyott nekem. Amikor első ambícióm, a tanárság elsőre nem jött össze, csak finoman segített rátalálnom egy menedzserképzőre és a későbbiekben is úgy állt hozzám, hogy neki mindegy mit csinálok, de ha valamit szeretek és komolyan veszek, abban támogat. Ha itt egy kicsit szigorúbb lett volna, talán jobb lett volna de nagyon tisztelem ezért a végsőkig liberális hozzáállásáért. Most már megfordult a dolog és végül bevált a terve: az lettem, ami ő szeretett volna lenni és jól érzem magam és saját választásomnak érzem. És végül talán visszatalálok eredeti terveimhez: ősztől beiratkozom egy új főiskolára, azzal a hátsó szándékkal, hogy felhívom magamra a tanári gárda figyelmét és ott maradok tanítani... Ha ez létrejönne, a kecske is jóllakna és a káposzta is megmaradna, és a tanítás mellett elegendő lenne a vállalkozást "felülről" igazgatni, alkalmazottakkal dolgoztatni főleg és akkor szinte minden teljesülne amiről valaha álmodtam (a "magányos" fiatalok bohém életén kívül).

Finwe, elismerésem a döntésedért és örülök, hogy erre idejekorán rájöttél. Ahogy ismerlek, gond nélkül megteszed, amit elhatároztál.

Hát én most állok válaszút előtt. Tudniillik eddig éveket pazaroltam el azzal, hogy valahogy sikeresen elhitettem magammal jó nekem, ha azt tanulom, amit. Pedig valójában mi sem áll tőlem távolabb, mint hogy villamosmérnök legyek. Anno sokat filóztam építésznek menjek e vagy villamosmérnöknek, aztán mondvacsinált okoknál fogva az utóbbit választottam. Most már tudom miért. Nem pusztán a pályaválasztásról volt szó itt.

A közvetlen környezetben ahol felnőttem, éltem, tanultam, valahogy sehol sem volt jellemző, (én legalábbis alig-alig találkoztam ill. kommunikáltam ilyen emberrel), hogy valaki szabad, önálló emberként őszintén kifejezte volna magát, és nem tekintette volna a munkáját, tanulmányait és általában a kötelességeit, az általa vélt társadalmi elvárásoknak való megfelelést (legyél kitűnő, legyen sok pénzed, szép házad, divatos ruháid, stb) nagyon szorongató kényszernek, amiket ugyan elvégzett, beteljesített, de ha tehette pusztán dacból, nem józan belátásból szállt szembe velük, vagy álmodozásaiban elbújt előlük (és persze a többi ember értetlenségétől, idegenségétől). Ahelyett, hogy rátalált volna önmagára, hazudozásokba menekült mindenki. Így hát én is, mert valahogy nem bírtam a folytonos vaskalapos elvárásokat ami otthon és az iskolában rám erőltettek (nem rossz szándékkal persze, de túlságosan is a teljesítésre került a hangsúly). És aminek folytán nem mertem, tudtam spontánul örülni bárminek, csak ritkán. Ebből kifolyólag egész életemet egy idegenség érzés töltötte el. Akárhova mentem új helyre, új emberek közé, mindig idegennek éreztem magam, ahogy ránéztem az arcukra. Pedig valszeg csak a saját arckifejezésem "tükörképét" láttam, vagy csak nem akartam észrevenni az érdeklődést.

Erre aztán kitaláltam egy saját játékot: mindig azt játszottam, hogy majd ez meg ez leszek, ha nagy leszek. Mindig benne voltak persze a saját vágyaim, de a fontosabb az volt, hogy a szülői és a vélt nagy társadalmi elvárásoknak megfeleljek (a pályaválasztásomnál pl az, hogy matematikából és fizikából voltam a leggyengébb ezért lelkiismeret furdalásom volt és bizonytani akartam. Meghát szerettem a műszaki cuccokat is és a számtógépeket, stb. Szerettem volna tudni hogy működnek. De ez csak ürügy volt persze), legalább is ahogy itthon értelmezték ezekat az elvárásokat. Nehéz ezt ide leírni, de tudom hogy ki kell mondanom: az egész eddigi életem egy nagy hazugság és menekülés volt egészen az utóbbi 1-2 évig. Persze nem panaszkodni akarok, hisz meleg családi környezetben ( talán "túl meleg" ) nőttem fel és tényleg annyi szeretetet kaptam amennyit kevesen a világban. De az igazi figyelem valahogy kimaradt és sajnos én sem tudtam így figyelni a másikra, akár a szüleimre akár barátokra, mert mindenre rányomta a bélyegét a rossz lelkiismeret és az a buta gondolat, hogy csak az számít, ha valaki nagyot tesz, aztán megdícsérik mint egy kisgyereket!

Életem első 2 évtizedében ki voltam ennek szolgáltatva. Most már nem, és az elkövetkező életem arról fog szólni, hogy az eddig életemre "rácáfoljak" és végre kiszabaduljak az értelmetlen és minden autonóm gondolatot elnyomó buta elvárásoknak való megfelelési kényszer alól. Amely elvárások persze irtó közhelyek voltak: az egyetemen pl az volt, hogy ha már elkezdted fejezd be: légy kitűnő és akkor majd milyen jó lesz Neked, milyen jól fogod érezni magad. Találd meg benne a szépet (ez a legnagyob hülyeség ha az embernek van lehetősége arra, hogy változtasson ). A látszólagos üzenet a szüleimtől (elsősorban édesanyámtól) az volt, hogy tűnj ki és légy kiváló, de valójában, mint a legtöbb szülő ő is csak azt akarta, hogy valamilyen szinten ismételjem meg az őt történetét: "Fiam én is olyat tanultam amit nem szerettem, mégis tanultam orrvérzésig, szorongattak a kényszerek, de kibirtam, mert az álmaimba menekülhettem. Én így szenvedtem, így voltam néha boldog. Te is így légy boldog!" Természetesen ez a ki nem mondott üzenetet a lehető legjobb szándékkal adta át. Nem akart ő semmi rosszat és alapjában véve bár tudom, hogy rengeteget hibázott és rengeteget hazudott magának, nekem, mégis annyi melegséget adott, hogy ez erőt ad nekem arra, hogy megtaláljam magam. Senki sem döntheti el, hogy milyen sorsot kap kisgyermekként, és hogy milyen üzenetet adnak neki a szülei, de azt már igen, hogy felnőttként hogyan néz ezekkel szemben.

Nekem arra van szükségem, hogy ezentúl őszintén kifejezzem magam nemcsak a magánéletemben hanem a munkámban is. Ezért felvételizek most rajz-vizuális kommunikáció szakra, mert tudom hogy valamilyen téren a vizuáils művészetekkel kell foglalkozzak. Sikeres akarok lenni a lehető legátgabb értelemben (tehát nem a szó mai igen leegszerűsített pénz és presztízs központú értelmében), nemcsak az emberek irányában, hanem a munkámhoz is szeretettel akarok viszonyulni. És ezért ha kell 5 év után diploma nélkül is ott hagyom a sulim (még 2,5 év kellene hogy befejezzem, amennyi csúszás itt a BME-n nem is oly ritka). Mert rohadtul visszahúz, mert rühhelem, nem akarom csinálni, mert a környezetet is utálom már. És mert a másik suliért fizetnem kell (és dolgoznom mellette). De felvállalom ezt a döntést ha kell, mert fontosabbak az álmaim (az igaziak), mint a biztonság, még ha félek is a bizonytalanságtól. Mert tudom, hogy a legnagyobb öröm számomra az lesz, hogy fejlődök, hogy megismerek, hogy alkothatok. Hogy a műterembe belépek, hogy aktot rajzolhatok, hogy megérthetem az emberi testet, hogy újra alkothatom azt. Hogy amit eddig őszintén alig-alig tudtam kifejezni azt ezután ki tudjam. És tudom, hogy lelkileg nagyon megviselne egy mechanikus munka egy esetleg rideg nem nekem való környezetben egy giccses sivár irodában.

Én tudom, hogy a legnagyobb próbémám a csalódásaim miatt az emberekkel, a világgal szembeni elidegenedésem. Most még önbizalomhiány miatt néha küszködök a rajzzal is, meg azzal is hogy őszintén beszéljek az emberekkel és érdeklődve forduljk az idegenekhez, de már úgy vagyok a problémámmal, mint Hofi és Koós macskák a dalban amikor meglátják az egeret: " Ott a farka! Ott a farka!". Nekem kell megfognom a szerencsémet. Már csak az kell, hogy ne legyek megalkuvó!

Na bocsi ha hosszú voltam és zavaros, az egész életemet el akartam itten magyarázni ilyen röviden. De jól esett ha nehezen is, de kiszenvedtem ezt

Az ember úgy van kitalálva, hogy mindig arra vágyik leginkább, amiből a legkevesebbje van (és persze szereti azt a dolgot). Ennél fogva csak azt értékeli igazán, aminek megismerte a hiányát.
Én nagyon sok dolgot megismertem, olyan tapasztalataim vannak, amelyekről rengeteg ember egész életében csak álmodozik. Én már nem vágyom rá többé. Van, amire még igen, de ezek többnyire megszerezhető apróságok. És van, amit régen elveszítettem és most hiányzik (nem a hosszú hajam).
Tekintsük az életet a lehetőségek végtelen tárházának. Ahogy haladunk az időben előre, szűkül a horizont, egyes dolgok eltűnnek belőle és sajnos már látom, hogy van, amire mindig vágytam, sosem juthattam hozzá és már nem is tudok, csak ha feláldozok valamit, ami még annál is fontosabb. Egy viszonylag egyszerű példa: tizenhét évesen egy isten háta mögötti afrikai, ázsiai vagy óceániai településen szerettem volna gyerekeket tanítani az UNICEF berkein belül. Ma már ez csak úgy tűnik lehetségesnek, ha mindent magam mögött hagyok, amit eddig felépítettem. Továbbra is vágyom rá, de tudom, hogy túl nagy lenne az ára. Belenyugszom, de fáj. És van ennél húzósabb is, ami nem igazán közügy. Elképzeltem egy életet magamnak, amely elvileg működhetett volna, és utána jöhetett volna egy másféle. Csakhogy túl hosszúra nyúlt az előkészület és most vagy egyik, vagy másik, a kettő együtt nem megy... Én mégis megpróbálok úgy élni, hogy kiélvezem az első lehetőségeit, miközben megteremtem a második alapjait. De ez szinte lehetetlen és Laurelin érzi ennek a rossz oldalait; közel sem vagyok képes annyi időt tölteni vele, mint szeretnék, és ha együtt töltünk hosszabb időt, bűntudatom támad, hogy mit nem csináltam meg, aminek itt a határideje.
Így öszvér megoldások születnek. Hétköznap munka, szombaton pihenés, vasárnap kirándulás és vasárnap este megcsinálok mindent, amit két nap alatt szerettem volna munkában. De így elveszítem a hétköznap esték teraszos sörözéseit, a húszas éveiben járó fiatalok aktív társasági életét.

Brisa: a hiba nem ott van, hogy nem tudok a jelenben boldog lenni. Nagy általánosságban az vagyok. A gond az, hogy nem vagyok képes elengedni dolgokat - legyen az egy tárgy vagy egy idea. És amiről hosszú évekig álmodoztam, arról pont akkor kellene lemondanom, amikor végre elértem és az enyém lehet. Mert ha nem mondok le róla, akkor lemondok az elképzelt boldog jövőmről... Pont amit írtál: mert nem lehet 35 évesen kitalálni hogy jövőre családom lesz.
A jelenben pedig az okozza a legnagyobb boldogságot, ha tudom, hogy megtettem a jövőmért, amit lehet.

Zarándok, biztos vagyok benne, hogy a gyermekeim jobban fogják élvezni, ha vasárnaponként moziba megyünk és a vidámparkban sok fagyit ehetnek, mintha azért mennénk mindig ugyanabba az erdőbe lecsókolbászt sütni, mert a távolsági buszra már nem futja. És aki ismer engem, tudja, hogy ez nem kommercializmus, a természet szeretetét minden fölé, még az emberiség fölé is állítom.
A vállalkozói lét nem az egész életemre nyomja a bélyegét, hanem a következő pár évre, amikor igazán álmaim szerinti fiatal lehetnék.

No eleget ragoztam magam és mennem is kell, holnap munka.

Telco: élvezed a munkádat? Te akartál vállalkozó lenni? Biztos vagy benne, hogy ha a gyerekeid egy gazdag(viszonylag), de elfoglalt szülőkkel fognak élni, akkor boldogok lesznek? Nagyon melegen ajánlom neked Thoreau Waldenjét! És élj, úgy, ahogy leírtad az öngyilkosos téma után! Bocsi, ha a kérdések indiszkrétek voltak!

Én nem azt mondom, hogy ne foglalkozz a jövővel, sőt! Nagyon is kell érte dolgozni! Azonban, aki a jelenét feláldozza a jövőjéért, az elfelejt élni. Aztán negyvenévesen azon kapja magát, hogy van sok pénze, szép lakása és kocsija, de magányos és kiüresedett az élete.

Azt az alapvető tényt kell elfogadni, hogy az ember csak a jelenben tud boldog lenni - jó esetben -, a jövőben nem.

Tehát Telco, én megértem, hogy neked van egy célod, amit el akarsz érni és azért nagyon sok mindent fel tudsz áldozni.
DE:
ahhoz, hogy gyereked legyen, kell egy feleség. Azonban a feleség nem egy olyan dolog, amit két perc alatt megszerezz az ember, aztán zsebre vágja, és a szükséges időben - mondjuk amikor te úgy döntesz, hogy jöhetnek a gyerkőcök - előveszi. Hanem igenis sok időt és odafigyelést igényel egyrészt a kiválasztása, a meghódítása és a megtartása.
a boldog családi élet egyik legfőbb eleme a szülők kiegyensúlyozottsága. Nomármost ha te a szívedet-lelkedet kidolgozod, akkor 10 év múlva semmi sem marad a családnak. Pláne ha még úgy érzed, hogy csomó mindenről lemaradtál. Csalódott és kiábrándult leszel. És nem boldog.

Kevés az időd. Ezt értem. Viszont ahogy tapasztaltam, igenis képes vagy időt, energiát szorítani pl. ránk. Hogy programokat szervezz és részt vegyél benne.

Igazából nem az idő mennyisége, hanem a minősége számít. (Felmerült bennem, hogy te nem is annyira arra vágysz, hogy TÖBB időt tölts velünk, hanem inkább, hogy JOBBAN használjuk ki az időt pl. értelmes beszélgetésekkel, mozgással stb.)

Boldoggá tesz-e a munka, amit most csinálsz? Fontos-e számodra annyira a cél, hogy emiatt áldozatokat hozz? Ez utóbbira már tudjuk a választ: igen. Ha ez így van, akkor vedd számba, hogy azt a picinyke időt hogyan tudod legjobban kihasználni az igényeid szerint.
A lényeg szerintem az, hogy megtaláld a jelenben az egyensúlyt az igényeid és a célod között.

Amúgy én nagyon szívesen elbeszélgetek veled sokmindenről, csak a politikát hagyjuk könyörgöm.

uff!

régebben beszéltetek arrók, ki milyen "korlátozottságot" választana, ha tehetné és kéne... én valamikor komolyan elgondolkodtam azon, hogy meg kéne vakulnom. Mert kihívás lenne, de nem olyan nagy veszteség, mintha mondjuk megsüketülnék, vagy megnémulnék... a hangok és a hangkiadás képessége nagyon fonots számomra, az egyik legnagyobb katasztrófaként élném meg, ha nem hallgathatnék többé zenét.

Boldogságot a jelenben:

no igen. Carpe diem, aztán legyünk holt költők színészek apu pisztolyával a homlokunkban, aztán bánatos szellemként keringve lássuk, amint padra állnak a tanárunk búcsúztatásán.
gruáh. ráadásul ezt kell tenni, giccstől függetlenül. vagy nem? Mert nem feltétlenül tudjuk, hogy egy álmunk, vágyunk beteljesítése mennyiben befolyásolja jövőbeni boldogságunkat. Talán, ha vállaljuk a keletlező kellemetlenségeket, és megküzdünk velük, jobb, mint ha inkább nem rugatom ki magamat, h holnap is ehessek?

Brisa: a problémáimat pont az okozta, hogy az elmúlt nyolc évben a jelennek éltem és nem törődtem a jövővel, maximum álmodozás szintjén. Amikor elkezdtem komolyan foglalkozni vele, rögtön tönkrement a kapcsolatom.
Tudom, hogy most átestem a ló túloldalára de a minimális igényeim is sokkal nagyobbak mint a lehetőségeim - és itt tisztán az időt kell érteni ezalatt.
A vállalkozók sorsa, ha működtetni akarják a rendszert és nem százmillió körüli összeggel indulnak, hogy két-három ember munkáját lássák el. És amikor beindul a szekér (mint nekem most), akkor kell még jobban rákapcsolni. Négy-öt év, mire azt lehet mondani, a rendszer beindult annyira hogy már ne kelljen közvetlenül kormányozni, hogy kialakuljon az a vezetői réteg, akik képesek elirányítani a főnök távollétében is mindent.
Ahogy apám szokta mondani: "Arról ismerni meg a jó vezetőt, hogy nem tűnik fel a hiánya". Na, ha ezt elértem, akkor tudok családdal foglalkozni. Akkor megteremtettem a saját boldogságomat.

Telco, én úgy érzem, mintha te a jövőért élnél. Persze a probléma - az időmenedzselés - a jelen problémája, de az is csak a jövő miatt válik problémává. (Szóismétlés szóismétlés hátán... brrr.)

Én abban hiszek, hogy az embernek meg kell tanulnia a jelenben boldognak lenni, és nem a jövőben élni. Így a kérdés valójában a következő: boldog vagy-e most? Ha nem, akkor mire vágysz, mire van igényed? Több szabadidőre a sporthoz, a közösségi életre? Akkor szakíts rá időt! Különben, amikor 10 év múlva ott állsz két gyönyörű gyerekkel, egy csinos feleséggel, szép házzal - azaz elérted a célodat - úgy fogod érezni, hogy bizonyos tekintetben elpazaroltad azt az egy évtizedet is: ugyanis pocakos és elkényelmesedett városlakó lettél, egyetlen egy "ősi" baráttal, kevés közösségi élménnyel. És ezek miatt nem leszel boldog.

A boldogságot szerintem a jelenben kell megtalálni. Ha ez megvan, csak akkor van értelme a jövő boldogságával foglalkozni. (Ez persze nem mindig igaz. A lényeg: először szerintem rövid távon kell megteremteni a kiegyensúlyozottságot, a boldogságot. Ez az erőt és tudást a jövőbeli tervekhez. Hiszen az emberek legnagyobb százaláka azzal sincs tisztába, mi az a boldogság, ill. hogy ő mitől lesz boldog!)

Meg különben is, a gyereked csak akkor lesz boldog, ha te is az vagy.

A barátnőimnek szoktam mondogatni: "Ne férjet, hanem boldogságot keress!"

Erda niire (Area) írta: én hippi ruhákban járkálok (pontosabban járkálnék, ha a suli nem nézne rossz szemmel rám),

sztem ne érdekeljen, h mit szólnak mások, bár tudom, h néha idegesítő.
pl eccer fölvettem egy laza vászongatyára(olyan eldorádós, tudjátok...) egy szoknyát, meg fehér inget, meg kékes nyakkendőt, meg egy cipzáros melegítőfelsőt. ja, és persze tornacsukával. és a buszmegállóban a kis prücskök meg úgy néztek rám,.......már majdnem aggódni kezdtem, h összezavarom az identitásukat....
meg a régi sulimban ha fölvettem egy térdgatyát rózsaszín térdzoknival, akkor úgy leszóltak eggyenketten, h úristen-ez-meg-hogy-öltözött-fel???
szerencsére gimiben evvel nincs gond, mert a fele suli inkább alteros.
de az uccán, vagy a plázában néha eléggé megnéznek. pedig tényleg nem vok extrém...aztán ha nagyon zavar, akkor visszanézek, és érdekes módon azonnal elkapják a fejüket.
szal én ilyen téren nem vok szívbajos, ha vkinek nem tetszem, akkor ne nézzen oda.

ja, és az az én nagy problémám, h az álmom a rasztahaj. de a szüleim nem repesnek. aszongyák, h ez még manapság kicsit extrém, meg h roncsolja a hajat, meg ilyen szülő-dumák. sőt, apu azt mondta, h akkor csináltathatom csak meg, ha a bizonyítványom (mindegy, h félévi v évvégi) eléri a 4,5-ös átlagot. azt mondja, h az én képességeimmel nem olyan nehéz az. hát dehogynem! próbálja meg az ország 6. legjobb gimijébe, és ha sikerül neki, akkor elismerésem! és félévkor majdnem összejött, és csak 1 tantárgyból kellett vna 1gyel jobb jegyet kapjak.
ráadásul az irodalomtanár pikkel 1-2 gyerkőcre, és sajna én is köztük vok. szal 3as vtam, és sztem év végén se leszek jobb. pedig már szinte a kezemben éreztem!
és rettentő nagy dolgot tettem érte (mármint a természetemhez képest). mert a suliban van egy 11.es csávó, akinek rasztája volt (sajna már lenyiratta), és odamentem hozzáI és megkérdeztem tőle, h ő hol csinálja, stb. egy tök ismeretlen, idősebb csávóhoz oda mertem menni!!!ez nagy fordulópont volt az életemben, mert korábban, ha rugdosnak, se megyek oda egy idegenhez.
na igen, szal lécci drukkoljatok, h mennyen a tanulás, és irodalomból se legyen szemét a tanár!