Gondolatok

Suhifarok, nem hesegetheted el magadtól a gondolatot, hogy egyszer el fogod veszíteni őt! Ezzel az érzéssel szembe kell nézned, nem bújhatsz el előle! Tudom, ez most nagyon hidegen hangzik, de hidd, el, én már átéltem azt, amit Te, sőt, én el is vesztettem a nagyszüleimet (a nagymamámat pár hónapja), akik rengeteget jelentettek számomra. Nem ámíthatjuk magunkat azzal, hogy ez még úgysem biztos, lehet, hogy még sok időnk van együtt, stb. Meg kell értenünk, hogy ezek a dolgok nem rajtunk múlnak, s úgy kell gazdálkodnunk az időnkkel, hogy el tudjunk búcsúzni tőlük, s képesek legyünk elengedni őket, ha itt az ideje. Ne arra gondolj, mekkora veszteség ér majd hamarosan Téged, hanem arra, hogy még megadatott egy kis idő, amit kihasználhatsz, s lezárhatod magadban ezt a szakaszt.

Nah nagyjából végigrágtam magam a lemaradásomon, de érdemes volt! A barátság egy kimeríthetetlen téma...
Alsóban nem volt igazi barátom, mert tulajdonképpen csak azért volt az barátnőm aki, mert egy oviba jártunk csak mi ketten az osztályból, és nagyon közel laktunk egymáshoz, ezért együtt jártunk suliba (főleg amikor még kicsik voltunk, a szülők felváltva vittek minket). Mindenkivel jóban voltam az osztályomból, fiúkkal is, lányokkal is, de nem volt olyan barátom/barátnőm, akire mindig számíthattam, akiben mindig megbízhattam. Egyébként elég kiállhatatlan lehettem néha, mert maximalista és makacs voltam (állítólag elsőben sehogy sem akartam beleegyezni abba, hogy 9x5 az 45, ahogy a tanító néni mondta, mert én kiszámoltam hogy az 50 8O de erre én nem emlékszem, csak mesélték ). Ráadásul mindenen sírtam... de 3-4.-re nagyjából kinőttem. Valószínűleg bennem is van a hiba, mert nem vagyok az a közvetlen-nyitott-barátkozós típus... Azután 4.-ben jött egy tőrdöfés az osztályomtól - nem volt szándékos, de fájt. (Halvány emlékeim vannak, hogy erről már írtam ide, de nem biztos. Ha igen bocsi.) 3.-ban én voltam az egyik osztálymegbízott (nálunk 3.-tól voltak DÖK-tagok), de 4.-ben a szavazáson (titkos volt) egyetlen szavazatot sem kaptam! Pedig nem volt semmi bajuk a munkámmal, és azt is megértem, hogy másnak is adnak lehetőséget, de hogy 0, az nagyon fájt. Ráadásul a fentebb említett barátnőm is undok lett, amikor 5.-ben elmentem még velük osztálykirándulásra - mert amúgy jó közösség volt, szerettem őket - és ott ő volt a legundokabb velem, akik pedig nem is voltak olyan jó barátnőim, tök rendesek voltak. Mert ugye közben én elmentem 8osztályos gimibe, úgy hogy senkit sem ismertem az új osztályomból. Viszont itt meg pont most kezdett eluralkodni az a helyzet, hogy ha egy lány pár szót vált egy fiúval akkor már összecsúfolják őket, és én a magam bátortalan természetével persze hogy nem közeledtem hozzájuk, hiszen még lányokhoz is alig mertem. Ezt ne úgy értsétek, hogy ha már pár hét után tudtam, ki kicsoda, nem tudtam haver-szinten eldumálni bármelyik lánnyal, de egyszerűen fogalmam sincs hogyan kellene barátkozni, azaz barátot szerezni... persze a barátság magától kialakul, de hogyan kezdjek el beszélgetni valakivel komolyabb dolgokról? Egyszerűen nem tudok beszélgetést kezdeményezni... (erre majd még visszatérek.) De szerencsére már az első nap rám talált egy lány, Szilvi, aki azóta is az egyik legjobb barátnőm. Ha ő nincs, nem tudom mi lett volna velem, mert hogy én nem merek senkihez sem odamenni beszélgetni, az biztos. Vele 5.-ben elég jól összebarátkoztunk, de ez sem az a nagyon mély barátság, sokmindent elmondunk egymásnak, és nagyon sok dologról tudunk vitázni (főleg azt szoktunk, csak mindig jön a busz ), de nem osztom meg vele minden titkomat, nem ismerem igazán jól őt és ő sem engem. Megint le kell vonjam a konklúziót, hogy bennem van a hiba, pedig mostanában igyekszem nyitottnak lenni... A legjobb barátnőm Zsófi, őt eleinte nem találtam szimpinek (ez nem azt jelenti hogy ellenszenves volt, hanem hogy az első 1-2 hónapban nem láttam meg benne semmit), de aztán egymás mellé ültettek bennünket, azóta nem vagyunk hajlandók elülni egymás mellől... Kiderült ugyanis, hogy mi vagyunk az osztály könyvmolyai, majd 6.-ban egymástól teljesen függetlenül (nem is tudtuk egymásról)körülbelül egyszerre olvastuk el a GyU-t, és mi ketten vagyunk csak Tolkien-rajongók az osztályban (rajtunk kívül max. 2-en olvasták, és néhányan most olvassák). Azonban ő sem egy nyitott típus, így sok időbe telt, amíg egyáltalán megtudtam a családjáról, azt amit (az apukája és a család többi tagja közti viszony nem túl rózsás )... Az a nehéz, hogy emiatt én a magam teljesen más problémáit (szerelem stb.) megemlíteni sem merem neki, mert neki sokkal nagyobb bajai vannak, és egyáltalán meg sem merem említeni neki a témát... ő egy elég fiús lány, rövid haj, öltözködésben sem ad sokat magára (igaz én se nagyon, bár attól függ kik közé megyek...), egyáltalán gőzöm sincs mit gondol a témáról. Viszont melyik az a 15 éves lány akit ne érdekelnének a fiúk legalább titokban, de akkor sem tudom hogy hozzam fel pl. ezt a témát... Az osztályból itt kimerül azok száma, akiket a barátaimnak mondok, bár mindenkivel elég jóban vagyok, persze nálunk is klikkesedés van. A néptánc-csoportomban sincs barátom, volt kettő akik közelítettek a baráthoz, de inkább csak a régi ismeretség miatt voltak jobb "haverok" mint a többiek, de mindketten elmentek. Most van egy lány, aki engem biztosan a barátnőjének mondana, a régi sulimba jár, de hárommal alattam. Ő mindenfélét elmond nekem, a szerelmeiről meg a suliról, én is mesélek neki, de nem tudom így kiadni magam, meg nincs is mit meséljek... De a csoportban ő az egyetlen akivel jóban vagyok, mert megvannak a kialakult baráti társaságok, és az én barátaim pedig mint mondtam elmentek, a legtöbb lánnyal nem vagyok rosszba, de van egy klikk aki jelenleg az én kiutálásomra nyomul, folyamatosan piszkálnak, de azok ezt csinálják mindenkivel, csak valakit sikerül valakit nem...
Ezen kívül marad az MTT.
Ti itt vagytok nekem, és a fórumon mindent el tudok mondani [size=9:vkf9xr8x](max. senki nem olvassa el)[/size]. Ha veletek vagyok, az fantasztikus, mert fantasztikus tartozni egy ilyen közösséghez, ahol annyi fantasztikus ember van[size=9:vkf9xr8x] (bár mint Várgesztesen tisztáztuk a megállóban ugyanannyi valószínűséggel van hozzánk hasonló csodálatos ember, csak nincs mi összehozzon vele)[/size] akik tényleg mindenkit befogadnak, és nincsenek ilyen kiutálósok [size=9:vkf9xr8x](legalábbis az alapmagban)[/size]. És fantasztikus tartozni valahová, amit én választottam, és veletek alkotni, együtt lenni vagy akár csak hülyülni. De a várgesztesi kérdőív döbbentett rá, hogy itt vagyok közöttetek lassan két éve, és olyan kevés ember van akivel beszélgettem húsz percet úgy, hogy nem huszonnyolcan együtt, hanem ketten-hárman-négyen... Olyan rossz, figyelem magamat, és próbálok rajta változtatni, de egyszerűen elhatározom hogy mondani fogok valamit, elkezdek vele beszélgetni, és nem merem, bennem is ez van, hogy félek hogy terhére leszek vagy főképp hogy leégetem magam, ettől félek igazán, ezért volt kicsi koromban a konokságom, hogy csak nekem lehet igazam, ezen próbáltam változtatni és változtattam is, de annyira utálom magam ezért, hogy ilyen... beképzelt vagy nem is tudom milyen vagyok, mert nem tudom elviselni ha valami nem sikerül, ráadásul kétbalkezes is vagyok, és félek is attól hogy leégetem magam a bénaságommal vagy azzal hogy hülyeséget mondok... és már annyira utálom, hogy ilyen vagyok, és annyira hiányzik valaki, akivel mindent megbeszélhetnék, de nem vagyok képes barátkozni, hiába határozom el, egy csomót agyalok hogy mit mondjak, hogy mondjam, miről beszéljek, és nem merek megszólalni. De ebből ti szerintem semmit sem láttok, mert a felszínen, a felszínes társalgásban, viselkdésben, pont emiatt, magamhoz képest nagyhangú, ráadásul sokszor okoskodó, kioktató vagyok, ráadásul mostanában kitört rajtam a lánybetegség: folyton vihogok is, főleg ha nem tudok mit mondani, és ezekért annyira utálom magam, próbálok változtatni de nem tudok és ez ennyira de annyira rossz...
Segítsetek légyszíves, ha idáig elolvastátok ezt a regényt amivel untattalak titeket és ami senkit sem érdekel, légyszi adjatok tanácsot, mit tegyek, vagy legalább mondjátok el őszíntén, de tényleg őszíntén, és nem vigasztalóan, akár priviben is, hogy milyennek láttok, mert annyira jó volt Várgesztesen hallani annak a pár embernek a véleményét a csapatomból, és szeretném tudni hogy milyennek látszom kívülről, és adjatok tanácsot, hogy hogyan változtassak, mert annyi jó példát látok magam előtt, akik kedvesek, közvetlenek, szerények, de olyan nehéz változtatni egyedül. Ezzel befejeztem utolsó végtelen körmondatomat is.... Segítsetek légyszi!
Kincső