Versek

Dodiee: az októberi hétvégék számát tekintve szerintem ezzel mindenki így van. Amúgy az ötletet én tök jónak tartom. Az Avakumot már kevésbé, bár jó kis hely. De a többségnek elég cinkes azért Szentendrére kibumlizni, meg vissza. Lehet persze, de kell legyen egy B-terv. (A Vigadó egész jól bevált legutóbb.)

Ardenis: Nagyon jó és követendő módszernek gondolom, amit csináltál, meg egyúttal bátor dolognak is. Szerintem ne zárd még le teljesen magadban az ügyet, hátha más is hozzászól, aki ért a dolgokhoz. Arlith, Mau - vannak még páran, akik hasznos és értelmes dolgokat tudnak mondani, még ha nem is olyan szószátyár módon, mint én.
Abban, amit leírtam, van egy csomó meglehetősen sarkított állítás, ami általánosságban igaz, de gazdagon vannak kivételek. Ilyen az "automatikus" írás is - attól még lehet jó a vers, csak megfelelő gyakorlat kell hozzá. Ha az alapvető dolgokat készségszinten tudod alkalmazni, azokat az automatikus írás közben is alkalmazni fogod. Másrészt, az ilyen verset is át lehet dolgozni. Kicsit már röstellem, hogy mindig a Szerelmesvers című szövegemmel példálózom, de annak is ilyen "automatikus írással" született az első változata - csak azóta sok-sok év alatt számtalan variációja, korrekciója készült, és azok eredménye a pillanatnyilag végleges szöveg. Még azt a verset is érdemes átírni, amit most éppen tökéletesnek - de legalábbis a magad szintjén elérhető legeslegjobbnak - tartasz, mert hát fejlődünk, ugye. A számítástechnika és a szövegfájlok nagy előnye, hogy az előző verziók nem szükségképpen vésznek el, meg lehet őrizni őket, és a félresikerült átdolgozásokat sem muszáj szélbe kiáltani.

A ritmusról: egy versnek sokféle ritmusa lehet, nem csak a hangok és hangsúlyok ritmusa. Ha nincs zenei ritmus benne, de van gondolati ritmusa, az is verssé teheti a szöveget. Sőt, ha nincs megfelelő gondolati ritmus, de megvan a hangok lüktetése, attól még nem lesz vers a szöveg, legfeljebb rigmus. (Jó kis nyelv ez a magyar!) Ha a táncban, koriban, zenében megvan a ritmusérzéked, akkor a verselés ritmusáról sem kell lemondanod. Ez az, amit leginkább be lehet gyakorolni, talán még könnyebb, mint a rímkészség fejlesztése. (Persze akkor, ha a ritmusérzék egyébként megvan.) Minden tiltakozásom ellenére be kell látnom, hogy valóban fontos kulcs, hogy ne csak írjon, hanem odafigyelve, vigyázó szemmel, és lehetőleg hangosan olvasson is az ember. Nem kell kiállni a tér sarkára, és elszavalni a járókelőknek a Buda halálát, vagy az Iliászt de magadban elmotyogva, vagy félhangosan előadva olvasni egészen más tapasztalatokkal jár, amik aztán hasznosíthatók is. Én egy időben, amikor éppen üres volt a lakás, magnóra mondtam a kedvenc verseimet (sajátot és másét egyaránt), és visszahallgattam. Megfigyeltem, hogy mi az, ami hatással van, mit lehet jobbá tenni (akár a nagy költők versein is), és egy idő után ezek a dolgok beugrottak.
A másik, hogy át kell írni dalszövegeket, lehetőleg a pörgős, ritmusos számokét. Nem kell még az sem, hogy értelme legyen, puszta szóhalmaz is lehet, a lényeg, hogy ráálljon a gondolkodásmódod a ritmusra. Én mostanában kezdtem el kokettálni az időmértékes verseléssel (egyelőre nem túl sok sikerrel, de azért már alakulgat), és ujjgyakorlatként írtam egy hosszú, hexameteres dolgot. Négy részből áll, és a négy évszakról van benne 12 - 12 sor. Nem jó vers, de nem is annak készült, hanem ritmusgyakorlatnak. Egy-egy versszak megírása után már a telefonba is hexameterben próbáltam beszélni, néha még sikerült is. És ez a lényege az ilyen gyakorlásoknak: nem remekműnek kell születniük, hanem be kell vésődnie bizonyos mintáknak, amik alapot adnak a későbbiekben, és amiktől aztán nagy ívben el lehet térni. (Mert hát minden jó versben van valami új.) Jól érzed: a gyakorlat hiánya lehet nálad is a gond. És azt gyakorlással könnyű orvosolni. Hexametereket faragcsálni meg akár a buszon-villamoson is lehet. Én speciel a vonaton szoktam.

Hiszti vs. fáradtság... Meggyőződésem, hogy kéz-a-kézben járó dolgok, a hiszti - és nem a hisztéria! - a fáradtság jele, amikor az embernek már tele van a hócipője valamivel. Nem feltétlenül általános fáradtságnak kell lennie ennek, lehet egy dologra specifikus is. Ezzel a szemlélettel - persze szigorúan csak önmagadnak - be lehet vallani azt is, ha éppen mégis hiszti az ok, csak meg kell keresni, hogy mi az a fáradtság, ami kiváltja. És ezzel nem azon erősködöm, hogy márpedig hiszti, csak azt mondom, hogy ha mégis az fordulna elő, akkor sem kell kétségbe esni. Rápihenni az alkotásra - akár előre, akár utólag - nem szégyen, hanem fontos regenerálódás. Mi, akik írunk, és szépet akarunk létrehozni vele, komoly alkotómunkát végzünk, nem kell szégyelni, ha pihenésre van szükségünk időnként. (Mau, ez neked is szólt!)

akkor az a vers, amire nem emlékszem,hogy milyen hangulatban írtam,(kevés ilyen van) és élvezem "elemezni", hogy mi mit jelenthetett, az rossz?Vagy pont az a jó, hogy tudom elemezni, átjön a jelentés, mintha idegen írta volna?

Yessz, ez egy fontos kérdés! A kulcs ott van, hogy élvezed elemezni. Ha nem élvezed, nem kelt együttérzést az íráskori önmagaddal, akkor valószínűleg nem jó a vers. Ha örömmel tudod elemezni, felidézi azokat a hangulatokat, gondolatokat, érzelmeket, amik között a vers született, akkor az egyik funkcióját már be tudja tölteni, tehát nem rossz. (Bár még nem is jó ennyitől.) Ha más olvassa el, és az is fel tudja idézni a hangulatot, érzeteket, azonosulni tud az íráskori veled, az egy magasabb minőségi lépcsőfok. A rossz vers ismertetőjele az, hogy hidegen hagy, nem tudod beleringatni magad a milliőjébe, hogy folytathasd / átírhasd / javíthasd, stb. És ha ráadásul egyetlen sor sincs benne, ami megfogna, egyetlen szókapcsolat se, amivel jól esne játszadozni, akkor kár is foglalkozni vele.

Az, hogy a vers őszinte, egy dolog. Ha az ismerős mondja, akkor egy másik dolog. Ezek még nem fokmérők. Ha egy képzelt helyzetben lévő képzelt személy tőled esetleg idegen, de mindenképpen távolabb álló, kitalált érzelmeit, gondolatait értékeli úgy az ismerős, hogy "jó, hogy ilyen őszinte", az már jelent valamit!

Végezetül: nem nekem tartozol, elvégre te voltál olyan tiszteletre méltóan bátor, hogy csiszolni valót tettél be, és arról kértél kritikát, amiről magad is tudtad, hogy nem egész. Tulajdonképpen még minket ért a megtiszteltetés, hogy ilyen bizalommal fordultál hozzánk. (Gondolom, ezt most nem királyi többesben írtam.)

(Epilógus: Az utolsó mondat közepénél olyan gombot nyomtam meg, amit nem kellett volna, és visszaléptetett a topik kezdőlapjára. Még szerencse, hogy az Operát használom, ami megőrzi ilyenkor is, amit leírtam, és a visszalépés gombbal itt találtam a kisregényt, amit eddig beírtam... )

Ardenis: nem csak a pálmanövesztés volt a célom, hanem az, hogy amikor te magad mutatsz rá hibákra, akkor egyrészt olyan viszonyítási pontot alakítasz ki, amivel könnyebben tudod máskor felismerni (és elkerülni) a hasonló megoldásokat, másrészt így kénytelen voltál jobban kívülről szemlélve olvasni a saját írásodat. Mindkettő nagyon fontos, de talán az utóbbi még fontosabb.

És hát igen, a versíráshoz egy bizonyos szint után érteni is kell. A "hozzáértést" nagyon segíti, ha nem csak elolvasol, hanem odafigyelve, elemezve olvasol. Persze, itt nem az iskolai verselemzést kell az elemzés alatt érteni, hanem az értelmezést, és a megfigyelést: mit hogyan csinálnak, hogyan érnek el a Nagyok. (És mit hogyan, mivel tolnak el a Kicsik. ) Aztán vannak olyan dolgok, amiket már tényleg tanulni kell, szabályos szonettet vagy hexametert aligha lehet tehetségből írni. Nem kizárt éppen, de az esély erre olyan kevés, mint kilenc mackónak egyetlen vackor. Nem is beszélve a szonettkoszorúról.

Konkrétumokra térve: bizony, hogy jól vetted észre: hiányzik a vershez illő nyelvezet, színtelen, túlságosan elbeszélgetős a legtöbb helyen a szöveg. Nem mindenhol, és nem egyenletesen. Nem olyan módon, hogy éppen az élőbeszéd-szerűsége adjon bele valami pluszt. (Kassák a Ló meghal, a madarak kirepülnek című karakterhalmazában írt olyanokat, hogy... lássuk csak...

" írta: ho zsupp ho zsupp
azt mondta elmész KASIKÁM és én elszáradok a
pódiumokon s nádler ur mázolmányaiban
nyilván
nyilván
az uristen megfeledkezik a szépasszonyokról

amiben éppen a hétköznapiság ad kontrasztot, és azzal emel ki - valójában hosszabb környezetet kellett volna beidéznem, hogy érzékelhető legyen, de a címre kattintva megnyithatod, elolvashatod a verset.)

Ha a ritmus néha direkt nincs, máskor meg véletlenül, az sajnos olyan, mintha mindenhol véletlenül hiányozna. Az, hogy egy vers "menet közben" váltson ritmust, az egyik legnehezebb dolog, legalábbis ha jól akarja csinálni az ember. Nem tudom, mi volt annak a Weöres Sándor-versnek a címe (egy jó hosszú vers volt, a kamaszkorról, első szerelemről, stb.), aminek egyes részei váltogatták a ritmust és a formát, időnként időmértékből átváltott folyószövegbe, vagy éppen időmértékes folyószövegbe, aztán egy másik versformába, és az egészből egy gyönyörű, értelmezhető, további jelentésekre utaló szövet alakult ki. (Szégyen, hogy nem tudom, mi volt a címe, de egy szűk órára elbirtokolt könyvben találtam.) Lehet ezzel kisérletezni, sőt, érdemes és érdekes is, de nagyon nagy a veszélye annak, hogy elrontja a verset. De említhetném József Attila Ódáját is, amiben a ritmus váltakozásai külön életet élnek, és a vers szövegétől néha kissé elkülönülve, néha összefonódva vele, a szerelem érzelmi (és testi, de ezt az irodalomtanárodnak ne áruld el!) fellángolásait képezik le. (Magyarán szólva, az egész vers egy verbális maszturbáció - már elnézést a kifejezésért.)

Gondolati ív: valóban megvan. Itt is gondot jelent kissé, hogy nem eléggé egyenletesen feszes. Először, amikor elsőre elolvastam, Fábri Péter író-költő-dalszövegíró tanácsa jutott az eszembe, amit egy lopott alkalomkor mondott, amikor ráuszítottam a verseimre: ne fáradj versírással, amikor épp olyat akarsz közölni, amit prózában is lehet. Lefordítva: a versnek, attól, hogy vers, többnek kell lennie annál, mintha ugyanazt prózában mondod el (bármily szépséges megfogalmazással is). Nálad ez ott vész el, hogy a megfogalmazás színtelen sok helyen, és ez által fellazul, erőtlenné válik, és elviszi a fókuszt a gondolatok összekapcsolódásáról, a gondolatmenettől. Te azt írod, hogy totálisan semmitmondó. Ez azért szerencsére nem ennyire súlyos, csak a szavak között elvész helyenként a jelentés. Egész jó a kezdés, de már a második versszak is élettelen, sőt, igazából nem is egészen értelmezhető. (Neked lehet, hogy igen - de azért, mert van valami plusz információd, amit nem írtál bele, pedig kellett volna.) A "de tehetetlenül ülve vállalom" kezdetű versszak van kb. ott, ahol megcsillan valami, de előtte és utána jönnek a problémák. Valójában átsodródsz egy másik irányba, ahogy te is fogalmaztad, panaszkodsz, és onnantól elvész a figyelemmegtartó erő. Sajnos, a panasz csak azt érdekli, aki mondja (ez egy elég általánosan jellemző dolog). A figyelemért legalábbis vádolni kell (esetleg rágalmazni, no persze nem jogi értelemben), vagy tiltakozni. (Neil Gaiman-nek, akit egyébként nagyon kedvelek, de nem tartok jó költőnek, egy Kékszakáll-motívumra épülő versében egy visszatérő rész valami olyasmi, hogy "nem így volt, istenem, nem így volt! Ne add Uram, hogy így legyen!" - amivel a megvádolt főhős tiltakozik a vádak ellen. A versből kilógó, zaklatott tiltakozás egészen ütős, felkapja a fejét rá az ember. Kivételesen egy jó megoldás Gaiman-től, ami persze nem annyira meglepő, mert írónak kitűnő.)

A gondolati ívben van még egy probléma. Hibának azért nem nevezném, tulajdonképpen csak a külsőként szemlélésben való rutintalanság jele. Túl sok mindent akarsz elmondani egy versben, és nem találod meg az egyensúlyt a dolgok között. A lehető legfájdalmasabb sajnos ennek a gyógyítása: meg kell húzni a verset. Ráadásul alaposan. Próbáld meg tömöríteni, egy-egy dolgot a lehető legkevesebb szóval kifejezni, és megnézni azt is, hogy mit lehet úgy kihagyni belőle, hogy a vers ne csökkenjen tőle, hanem erősebb, feszesebb legyen. Ha ezzel megvagy, akkor jöhet az, hogy hogyan lehet a kimaradt dolgokat visszaépíteni - és kell-e egyáltalán. Én a saját írásaimmal a mai napig nem tudtam kinőni, hogy időnként többször is visszatérek olyan dolgokra, amiket már elmondtam, leírtam. Át kell nézni, hogy mi van olyan a versben, amit esetleg más szavakkal, más kontextussal, de azonos közlési szándékkal már megírtál, és azokat végleg ki kell hagyni, vagy összegyúrni az előző leírásával úgy, hogy egy, lehetőleg homogén egység legyen. Ez persze nem megy egyik napról a másikra - ezért is tartom hasznosnak azt a módszeredet, hogy hagyod ülepedni a verset, mielőtt átírnád. Egyrészt, ahogy időben távolodsz az első változattól, érzelmileg is távolodsz tőle, és nem fog annyira fájni minden egyes változtatás. Másrészt, ahogy egy magas hegyről be lehet látni a tájat, az ilyen távolság kialakulása után könnyebb az egész verset (vagy akár novellát, szóval írást) áttekinteni. Utána le lehet mászni a hegyről, és az erdőben meg lehet keresni a szamócát is (ami a hegytetőről biztosan nem fog sikerülni), illetve el lehet "csemegézni" a részletekkel, finomítani az apróságokat, variálni a kötőszavakat, stb. De az ölbehulló ötleteket valójában te indítod a hegyről letekintve.

Még egy kis gondolat a szabályosságról, aztán abbahagyom, mert kifogynak a bitek a gépemből A szabályok arra valók, hogy tudja a költő, hogy mit rug fel. Ehhez azonban először meg kell ismerni és be kell gyakorolni a szabályokat, készséggé kell tenni azokat. Amikor "csakazértis" rugja fel a szabályokat az ember, az vagy hiszti, vagy fáradtság. A lázadó nem felrugja a szabályokat, hanem újakat alkot, és a régiek helyére erőszakolja.

Csak nem hagyom abba: nagyon veszélyes dolog, amikor áradni kezdenek a szavak, és csak írsz, írsz, írsz, aztán egyszer csak ott van a vers. Van egy extatikus feelingje az ilyen írásnak, de ez azt is jelenti, hogy nincs kontroll közben, vagy ha van, megváltozott módon működik. Esetleg jobban - de ez inkább csak akkor szokott előfordulni, amikor az ember a szabályokkal teljesen, készségszinten tisztában van, és azok automatikusan jönnek, amikor kell. Sokan azt mondják, hogy azért nem írják át a verseiket, mert akkor azok eveszítik az első nekifutáskor beleírt hangulatot, pontosabban "nem adják vissza". Hát nem is! A jó vers azt a hangulatot adja vissza, amit beleírt az ember. A rossz vers a szerzőjének (és csak neki!) felidézi az írás extázisát. Ha az ilyen versbe belenyúl később, akkor az extázis élményét kezdi el bontani, és mesterségesnek érzi azt, amit javít. Gyakori kifogás, hogy azért nem nyúlnak emberek az így született versekhez, mert már nem abban a hangulatban vannak, és más lesz a vers. Ha jó egyébként a vers, akkor nem is kell abban a hangulatban lenni: el kell olvasni háromszor, és a hangulat visszatér. Ha nem tér vissza, akkor viszont rossz a vers, és át kell írni. De persze nem azonnal, félre lehet tenni fél évre-évre.

No, asszem elég volt mára belőlem...

Mivel kíméletességet kértél, szemét leszek

Te milyen problémákat fedeztél már fel benne? Mi az, ami szerinted sántít benne? A szerkezet kuszaságát már írtad, de önmagában az nem feltétlenül nagy baj. A szerkezet is csak eszköz, egy szépen felépített váz még nem vers. Sokszor elmélkedtünk itt már azon, hogy mitől válik verssé az írás, és elég sok szempontot találtunk, amikről azt mondtuk, hogy igen, fontosak, de nem egyedüli meghatározók. A szerkezet még ezek között is elég hátul van. Az elsők között van egy olyan, ami a tetszetős szerkezetet tökéletesen helyettesíteni tudja, és az a gondolati ív, és a gondolati ritmus. Ha az megvan, a szerkezetet vigye a róka. Megvan nálad a gondolati ív?

A másik, a megfelelő nyelvezet. Ha visszaolvasol néhányszáz oldalt, és megkeresed Jacopo szabadverseit, szép példáját láthatod annak, hogy lehet szalonképtelen szavakkal verset írni úgy, hogy a megfelelő helyeken azok nem trágárnak tűnnek, hanem ütnek, mint a toronyóra. Ha a szövegben túl sok a hétköznapi megfogalmazás, az maszatolja a komolyabb dolgokat is. Ennek persze van hátulütője is: jellegzetes tinédzserstílus, amikor minden szó ütni akar, és a vers tele lesz túlerőltetett szavakkal. Erre freedomnak voltak érdekes példái, szerencsére már kinőtte. Meg kell találni a két szélsőség között a harmóniát. Mit gondolsz, te melyik oldalhoz állsz közelebb? Hogyan tudnál finomítani rajta?

Várom, hogy te hogyan látod, aztán majd folytatjuk, OK?

Végezetül jár neked egy nagy-nagy dicséret a - rendkívül hasznos - bátorságért, hogy így ki mertél tenni valamit elemzésre, cincálásra, amit magad sem tartasz késznek. Nagyon tiszteletre méltó dolog, és igazán az ilyenekből lehet sokat tanulni. A kérdéseimben ne ítéletet keressél, hanem szempontokat, amiket érdemes megvizsgálni a szövegben, ahhoz, hogy eldönthesd, mi az, ami megtartandó, és mi az, ami javítandó benne.
És egyúttal köszönöm szépen a bizalmadat!

UI: Ja, és hogy mikor ejnye a ragrím? A legegyszerűbb jele az, hogy észreveszik. Akkor nem jó helyen van.

Ardenis írta: (...) Anno nagyon leszidott minket SÚ, ha ragrímekkel találkozott.
De: Akkor is baj a ragrím, ha nem csak az rímel??
PL.: (RÉSZLETEK):
Sírom a part(on)
Vérkönnyes az arc(om)
Hidegen éle(ek)
Haza sose ér(ek)

---

Hisz pontosat üt(nek)
az arcon a vén(ek)
Forog(nak) bennem
a disznyelű kés(ek)

(ok, tudom, hogy szigorúan véve ezek nem ragok a hanem pl. a többesszám jelei, mégis kicsit gagyinak tűnnek,viszont fontosak.)(...)

Nem alapvető probléma a ragrím, csak kerülendő, de ugyanakkor eszköz is lehet. Kissé lehúzza a verset, gyengíti, negatív irányba viszi a hangulatot. Tehát lehet alkalmazni, ha tudod, mit érsz el vele, és nem csak azért van ott, mert nem találtál jobbat.
Ebben a versedben az ütnek-vének pár például nem is ragrím igazán, sőt. Valójában egyetlen egy van benne, a élek-érek páros. Itt viszont megmagyarázható, mivel egyfajta ismétléssel egymást emelik ki, szóval segáz! A lényeges pont azonban az, hogy az adott szerkezetben a ragrím szerepet kapott, és működik, nem csak tompít, hanem - legalább annyit - erősít is.