Gondolatok

Aranill írta: Nézd a dolog előnyös oldalát. Így kimaradsz abból, amikor három generáció veszekszik. Néha bizony az is sok, amikor szülők és gyerekek együtt élnek. Az olyan szavak, mint türelem, tolerancia, elfogadás, megértés, empátia ... sajnos megkoptak, talán meg is feledkezünk róluk.
Bocs a szomorkás-szarkasztikus megjegyzésért, senkinek sem könnyű.

Megkoptak? Azt hiszem igen, de nem csak a családon belül. Bár ez a megkopás épp ott vehető észre a leginkább. Hiszen nem az az egyik legszomorúbb dolog a világon, ha pont azzal nem érted meg magad, akit pedig szeretsz? És akkor már nem is szereted annyira, mint kéne... és kész az ördögi kör.

Már ezen is filóztunk. A gond az, hogy akkora rettentően messze laknék a sulitól, ráaádsul a nagyi se akarja... Szal igazából jár a szája, hogy mekkora gonosz családja van de ha tenni akarunk érte valamit azt nem fogadja el.

Aranill írta:

Rabyn írta: Orise: az igazán pozitiív az lett volna ha össze tudunk költöni és most nem egyedül dekkol a marhanagy lakásában... És nem panaszkodik folyton, hogy miylengonosz és szemét családja is van....

Nézd a dolog előnyös oldalát. Így kimaradsz abból, amikor három generáció veszekszik. Néha bizony az is sok, amikor szülők és gyerekek együtt élnek. Az olyan szavak, mint türelem, tolerancia, elfogadás, megértés, empátia ... sajnos megkoptak, talán meg is feledkezünk róluk.
Bocs a szomorkás-szarkasztikus megjegyzésért, senkinek sem könnyű.

Hát ezzel maximálisan egyetértek. Én vagyok a középső generáció és mindenkinek valakije. Ez a legnehezebb pozíció (mindenki nekem mondja a bánatát), bár annyiban jó, hogy a szüleim nem az ország másik végében laknak, és ha idősek és betegek lesznek mindig ott lesz valaki, aki segíthet nekik.
DE! Rabyn, nem tudnál csak Te odaköltözni, a szomszédék is így csinálták. Az egyik fiú odaköltözött, szabad volt és a nagymama mellett is volt valaki. Aki olyan állapotban van, hogy nem kell neki a 24 órás felügylet, csak az a megnyugtató tudat, hogy van valaki, (ha baj van) nagyon jó hatással van a nagyszülőkre.

Rabyn írta: Orise: az igazán pozitiív az lett volna ha össze tudunk költöni és most nem egyedül dekkol a marhanagy lakásában... És nem panaszkodik folyton, hogy miylengonosz és szemét családja is van....

Nézd a dolog előnyös oldalát. Így kimaradsz abból, amikor három generáció veszekszik. Néha bizony az is sok, amikor szülők és gyerekek együtt élnek. Az olyan szavak, mint türelem, tolerancia, elfogadás, megértés, empátia ... sajnos megkoptak, talán meg is feledkezünk róluk.
Bocs a szomorkás-szarkasztikus megjegyzésért, senkinek sem könnyű.

Orise: az igazán pozitiív az lett volna ha össze tudunk költöni és most nem egyedül dekkol a marhanagy lakásában... És nem panaszkodik folyton, hogy miylengonosz és szemét családja is van....

Orsie / Fraktál írta: Igen, én is arra gondoltam, hogy mi van, ha nincs más mód arra, hogy biztonságban tudjuk az idős szeretteinket. Én sajnos hallottam már olyat is, hogy van, aki azért tette be otthonba a szüleit mert így kényelmesebb volt és azóta alig törődik velük.. na ezt én sem bírnám megtenni, ez borzasztó.

Sajnos megeshet ez is, de a családon kivüliek sokszor nem tudnak olyan dolgokról, ami miatt az ilyen elhelyezés mellett dönt a család.
Idős szüleimmel élek és szeretném őket útjuk végéig elkísérni és segíteni őket.
Remélem megadatik, hogy még az utolsó órát is együtt töltsük, mert bármilyen szokatlanul hangzik, szeretnék így búcsúzt venni tőlük. A gondolat, hogy nagymamám [size=9:2kw6vjxz](hozzá nagyon kötődtem, szerettem) [/size]korházban hunyt el, megfosztva szeretteitől, megszokott tárgyaitól, szokásaitól, idegen helyen, idegenek között, talán teljesen egyedül borzasztó.
Úgy gondolom, hogy a halál életünk része, nem betegség, amitől el kell izolálni magunkat. [size=9:2kw6vjxz]Sokszor épp ezért gondolom azt, hogy a születésnek sem ideális hely a kórház.[/size]
Természetesen hangsúlyozom azt, hogy a kórházra és idősek otthonára szükség van, akár betegség, vagy akár más szintén fontos szempont miatt.

Igen, én is arra gondoltam, hogy mi van, ha nincs más mód arra, hogy biztonságban tudjuk az idős szeretteinket. Én sajnos hallottam már olyat is, hogy van, aki azért tette be otthonba a szüleit mert így kényelmesebb volt és azóta alig törődik velük.. na ezt én sem bírnám megtenni, ez borzasztó. Jó, hogy vannak olyan pozitív példák is, mint a nagymamád, Rabyn.

Az más helyzet lesz hogyha képtelen leszek arra, hogy eltartsam a szüleimet. De ha lenne rá lehetőségem nem adnám be őket. Bár anyu azt mondta ő magától fog beköltözni ha úgy gondolja.
CSodálatos ellenpélda a nagymamám... 80 éves egyedül lakik egy háromszobás lakásban, amikor mondtuk neki, hogy költözzünk össze akkor közölte, hogy na azt már nem. De panaszkodni azt tud, hogiy nem megyünk hozzá meg nem törődünk vele.

A szeretetet a szüleinktől kaptuk, és a gyermekeinknek adjuk tovább. Ezt a "kölcsönt" nem tudjuk visszafizetni, csak tovább adni.

Orsie / Fraktál írta:

Rabyn írta: Én nem akarom majd felnőttként beadni a szüleimet otthonba, akkorse ha betegek lesznek...

Rabyn, ezt könnyű mondani.. saját példa: Nagyapám az utóbbi évben többször kapott infarktust, embóliát, valamint háborús sérült és nagyon rossz emiatt a lába. Nagyim csípőficammal született, amit operáltak többször, egyk lába teljesen merev. Emellett cukorbeteg, naponta kell inzulinoznia magát. És elég idősek mindketten, nem tudnak már gondoskodni magukról, az is félő, hogy Nagyim mikor ájul el cukorroham miatt ami végzetes lehet, és nem felejti-e el bevenni időben a gyógyszereit (perceken múlhat!) És ha otthon elájul, mi van ha Nagyapám nem tud elég gyosan reagálni? Gondolj csak bele..

Orsie, nekem úgy tűnik, hogy a te édesanyád sem 'akarta' otthonba adni a szüleit, de rákényszerült. Egész egyszerűen nem volt más megoldása. És ha elgondolom, akkor ez nagyon szomorú. Mert az ember úgy van beprogramozva, hogy ha a szülei megöregednek, azt szeretné, ha ő gondozhatá őket, ha visszafizetheté nekek mindazt, amit kapott tőlük. És rettenetes, hogy erre nem képes, mert egy kényelmes, modern világban a saját túléléséért kell küzdenie, és ennek alá kell rendelnie a szeretteit.

Persze az otthon nem a legjobb megoldás, de sokszor /túl sokszor/ kényszerűl az ember kényszermegoldásokra, és sokszor /túl sokszor/ nem veszi figyelembe az öregek óhaját.
A halál csak annak rosz, aki még nincsen felkészűlve rá, és még feladata van az életben.
Nagyszerű Írónk Remek regényei sokat foglalkoznak a halállal, amit "Illuvatar Ajándékának" neveztek.
A fiatalok éppen úgy értetlenkednek az elmúlás felett, ahogyan a tündék, és nem tudták megérteni sosem, hogy mi lehet abban jó. Most is csak azok értik meg, akik már "az időben" vannak, és higgyétek e nekem, hogy a halálnál jobban fáj nekik a feleslegesség érzése.
"Gondod meg jól kedvesem, és lásd be, mennyivel rosszabb lenne, amíg várnék, míg elfonnyadok, erőtlen testtel és elmével kellene alábuknom magas székemről... nekem tetsző időben távozva adhassam vissza az ajándékot. Ezért most elalszom." /GyU Függelék/
Aki két kézzel ragaszkodik az élethez, az éppen ezt a nyugodt, derűs elmenetelt teszi nehézzé a maga számára.

Orsie / Fraktál írta:
Hidd el Rabyn, van olyan, hogy nincs más és főleg jobb megoldás. Végül is mindenkinek az az érdeke, hogy ők biztonságban legyenek és hogy mi se aggódjuk magunkat halálra.[/color]

Maximálisan egyetértek veled.

Rabyn írta: Én nem akarom majd felnőttként beadni a szüleimet otthonba, akkorse ha betegek lesznek...

Rabyn, ezt könnyű mondani.. saját példa: Nagyapám az utóbbi évben többször kapott infarktust, embóliát, valamint háborús sérült és nagyon rossz emiatt a lába. Nagyim csípőficammal született, amit operáltak többször, egyk lába teljesen merev. Emellett cukorbeteg, naponta kell inzulinoznia magát. És elég idősek mindketten, nem tudnak már gondoskodni magukról, az is félő, hogy Nagyim mikor ájul el cukorroham miatt ami végzetes lehet, és nem felejti-e el bevenni időben a gyógyszereit (perceken múlhat!) És ha otthon elájul, mi van ha Nagyapám nem tud elég gyosan reagálni? Gondolj csak bele..

Anyám naponta 8-10 órát dolgozik, nem tud 24 órában mellettük lenni. Egy ideig ápolók jártak hozzájuk de nem költöztek oda, egyrészt nem is akarták, másrészt meg azt nem lehet megfizetni, pláne nem a nyugdíjukból.. Anyám megpróbált mindent, minden hivatalos ügyüket ő intézi, folyton aggódott miattuk, már ő is majdnem belerokkant. Én is dolgozom már, előtte tanultam és nem tudtam minden terhet sem átvenni vagy őrizni őket egész nap. Végül 2 éve nem maradt más, csak az otthon. Nem kellett az egész lakást odaadni az otthonnak, csak havidíj van, de az a nyugdíjuknál jóval több, természetesen Anyu fizeti és a plusz költségeket is, vesz nekik újságokat könyveket meg plusz ennivalót stb. (A lakást ettől függetlenül el akarják adni, hogy abból tudják fizetni az otthont és ne Anyunak kelljen, és persze ezt is Anyu intézi de sajnos nem olyan könnyű, pláne a mai ingatlanpiacon..)

Az otthon jó, éjjel-nappal vigyáznak rájuk, kedvesek a nővérek, van orvosi ügyelet ha bármi van, ha kell gyógyszer azt is hozzák rögtön.
Először nagyon nehéz volt. Nagyim depressziós lett már attól is, hogy Anyunak ennyire ki van szolgáltatva és ő semmit sem tud egyedül megcsinálni. És nem akarta, hogy Anyu belerokkanjon. Anyunak is szörnyű volt, hogy ez az egyetlen megoldás, és nekem is. Amilyen gyakran lehet látogatjuk őket és beszélünk telefonon.

Hidd el Rabyn, van olyan, hogy nincs más és főleg jobb megoldás. Végül is mindenkinek az az érdeke, hogy ők biztonságban legyenek és hogy mi se aggódjuk magunkat halálra.

Sajnos ebben az új világban senki sem ér rá az öregekre. A tapasztalatokra sincs szükség. Nézzd meg az álláshirdetéseket pl. 25 éves korig, 1 diplomával, 2 nyelvvel. Aki elmúlt 30, az már nem ember. Pedig túlvan 1-2 munkahelyen, vannak tapasztalatai, esetleg nem szül már, mert túlvan rajta. Ha elbocsátások vannak, az időseket küldik el leghamarabb. Már nincs védett kor, nyugdíj előtt is ki lehet rúgni valakit. Ha elmegy nyugdíjba, onnan már nem ember. Öreg, h*lye, mondják. Pedig akkor élhetne, hisz ráér.
De ma már a buszon sem szokás átadni a helyet. Egy kissé mintha korcsosodna el a társadalom. Mindig rohanni kell, senki nem ér rá semmire. Ezért félnek a haláltól is többek között (a fiatalok), nem érnek rá. És így nem érnek rá ápolni az öregeket, akár csak a lelküket is. Elmennek egymás mellett, még egy jót sem beszélgetnek.
Theala Vandron: szerintem a gyászod nem önzés, csak nem tanítottak meg feldolgozni, nem tartod természetesnek. Aki (szerencsére) csak későn találkozik először a halállal, annak fejbevágó pillanat. Annál inkább, minél fiatalabban, hirtelenebbül hal meg, akit szerettünk. Mindig arra kell gondolni, hogy mi volt az a jó amit együtt, vagy akár ő egyedül örömben megélt és nem arra, hogy mi az amit elveszített.
A temetés pillanata mindig a legfájóbb, hiszen ott szembesülsz vele, hogy visszafordíthatatlan.

Észrevettétek már az alábbi, szerintem rendkívül érdekes ellentmondást? Az emberek félnek a haláltól, és minél tovább akarnak élni. De minél tovább élnek, a társadalom annál jobban nem tud velük mit kezdeni. Ha doldoznak, elveszik a fiataloktól a munkát, ha nyugdíjasok, el kell tartani őket, ha betegek, segítségre szorulnak... a következő generáció csak a rosszat látja bennük. Régen az öregek voltak a tapasztalat őrzői, de ma már, mivelhogy van számítógép, meg ilyesmi, ebben a funckióban sincs rájuk szükség. Miért akar az ember mások szemében feleslegessé válni?

A halálhoz: az egyik legmegrázóbb élményem volt, mikor az egy kedves rokonom meghalt. Nem is a halála volt szörnyű, hanem a temetés. És tudjátok miért? Mert rájöttem, hogy nem őt sajnálom, amiért meghalt, hanem magamat, hogy mi lesz velem nélküle! Rájöttem, hogy a gyászom nem más, mint önzés. Hiszen nem is tudom, hová került ő, jó-e most neki vagy sem (mert biztos vagyok benne, hogy valahová került - de ez már más téma...). Bocsánat, ha valakit elszomorítottam ezzel, de el kellett mondanom...!

Nem kell az idősek otthonára úgy gondolni mint rossz hely.
Egy valódi nyugdíjasház olyan, mint egy wellness szálloda: luxusszobák, teljes ellátás, egészségügyi felügyelet, közösséégi programok és társaság. Mint egy halálig tartó Tolkien tábor.
Nem túlzok. Méregdrága helyek és nagyon jók. Általában a beugró egy lakás...

Rabin: Az a baj, hogyha otthonmaradsz, nem tudod ellátni a családodat, hiszen a kereseted szinte a nullával lesz egyenlő. Arról nem is beszélve, hogy ha pl. valamelyik szülőd neadjisten lebénul egy agyérgörcs következtében (ugye az nem halálos betegség) és még elél 20-30évig. Akkor vajon, milyen péntből fizeted a megnövekedett igényeket. Hiszen a gyógyszer, segédeszközök nagyon sok pénzbe kerülnek. Kell gyógytornász stb. Úgyhogy ez egy nagyon fájó dolog, de egyetlen megoldás egy milliomos férj, vagy a lehetőségek szerinti legjobb otthon megtalálása. Én is fájó szívvel tenném, de ez van. A nagymamám 2 évig haldoklott a kórházban és sajnos nem volt lehetőségünk itthon tartani, az utolsó 1/2 évben meg sem tudott mozdulni és azt sem tudta hol van. Nyilván vannak fokozatok, az ember az események tudatában mérlegel.
A nagyon fogyatékkal született kisgyerek szülei általában belerokkannak, ha otthon próbálják meg a gyermeknevelést. Anyagilag, érzelmileg, fizikailag és idegileg is belenyomorodik az ember. Gondolom a gyakorlataid során Te is találkoztál ilyenekkel. Sajnos én a 11 év kórházi tapasztalataim alapján (intenzíven - tehát tűzközelben) ezt nagyon közelről láttam.
Minden elismerésem azé, aki meg tud bírkózni ezzel a problémával!!!!!!!!

Sajnos az idősek otthonba adása nem mindig ettől függ. Én nem vagyok karrierista, de manapság nehéz megélni, tehát nem biztos, h otthon tudsz maradni a mondjuk magatehetetlen rokonnal, és napi 24 órában ápolni... az sem biztos, hogy egyáltalán hely van rá (nálunk pl még egy plusz ágynyi hely sincs, egyebekről nem szólva)

Család vs. közösség: különösen azért nehéz eldönteni, h mi a jó, mert nincs egyértelműen jó értékrend. Ott van egy ortodox módon vallásos család. Egyértelmű, h szerintük csak az az üdvözítő és helyes, ahogy ők élnek, és ahogy élnek, az például sok értelemben nem "rossz". Viszont az átlag társadalom megint teljesen más értékrenddel, stílussal bír... és ez sem "rossz". Viszont talán a két közösség elszigetelése sem a legjobb megoldás. Elvégre a "mások" minél távolabb kerülnek, annál kevesebb lesz egy idő után a tolerancia feléjük, ezenkívül az én nevetségesen idealista szemléletem alapján - akár még tanulhatunk is egymástól (lásd pl a buddhizmus, a jóga és a többi keleti cucc évszázadokig teljesen más világ volt, ma meg a társadfalom fele bolondul a keleti dolgokért, vagy amire azt mondják, h az, mert divat.)

Remzy_mama/Eldawen írta: A halállal azért nehéz megbarátkozni, mert ha közvetlen mellettünk történik, az a mi halálunkat juttatja eszünkbe és azt senki nem szereti. Félünk, mert az elmúlás végleges és úrt hagy maga után. Azokban a kultúrákban állnak ott a szeretteik mellett az emberek, ahol hisznek a feltámadásban és az újjászületésben. Nézd meg a keresztényeket és az indiaiakat. Mintha az is rémlene, hogy valahol ünneplik a halottat, de ez csak rémlik.
Szerintem az időseket ma már azért teszik otthonba, mert nincs idő az ápolásukra, mindenki dolgozik, nem él együtt több generáció, mint régen. Ezért vanmnak a bölcsődék, ovodák is. Hisz régen a nagymamák voltak otthon a kicsikkel, meg a dédszülők. No meg régen korán szültek a nők, egy 40 éves kismamának nincs nagymamája, vagy nagyon öreg és nincs ereje vigyázni az unokákra. De az is biztos, hogy a múlt századi emberek sokkal összetartóbbak, egészségesebbek és strapabíróbbak voltak, mint mi.

Hát... mindenkiért eljönnek a Szürke Urak..

Én nem akarom majd felnőttként beadni a szüleimet otthonba, akkorse ha betegek lesznek...

Leguanember írta:

Alyr Arkhon írta:
Egyébként figyelmeteln vagyok, nem csak az ember ugrott ki az evolúcióból. Jópár állat és növény nekünk köszönheti hirtelen térnyerését.
Kutya, macska, patkány, egér, nyúl... Búza, rizs, stb.

Így van, sőt minden olyan faj (vagyis inkább fajta) búcsút mondott az evolúciós fejlődésnek, amelyet az emberiség tenyészt, termeszt, tart, szóval a háziállatok és haszonnövények, na.

Hát, azért e így nem egészen igaz...
Egyszerűen csak bekerültek egy másik ökológiai fülkébe (niche ) ahol többnyire sikeresek tudtak lenni. Meg vagyok róla győződve, hogy idővel szépen belesimulnak a környező hely ökológiai rendjébe...

A halállal azért nehéz megbarátkozni, mert ha közvetlen mellettünk történik, az a mi halálunkat juttatja eszünkbe és azt senki nem szereti. Félünk, mert az elmúlás végleges és úrt hagy maga után. Azokban a kultúrákban állnak ott a szeretteik mellett az emberek, ahol hisznek a feltámadásban és az újjászületésben. Nézd meg a keresztényeket és az indiaiakat. Mintha az is rémlene, hogy valahol ünneplik a halottat, de ez csak rémlik.
Szerintem az időseket ma már azért teszik otthonba, mert nincs idő az ápolásukra, mindenki dolgozik, nem él együtt több generáció, mint régen. Ezért vanmnak a bölcsődék, ovodák is. Hisz régen a nagymamák voltak otthon a kicsikkel, meg a dédszülők. No meg régen korán szültek a nők, egy 40 éves kismamának nincs nagymamája, vagy nagyon öreg és nincs ereje vigyázni az unokákra. De az is biztos, hogy a múlt századi emberek sokkal összetartóbbak, egészségesebbek és strapabíróbbak voltak, mint mi.

Leguanember írta: Idézet:
Felagund írta: „az olyan helyeken, ahol pl nagy a gyerekhalandóság, vagy gyakoriak a nagy járványok, az emberi életet nem becsülik túl sokra... Van olyan hely, ahol a gyereknek 5-6 éves koráig nevet sem adnak, mert minek, ha úgyis meghal... (Tehát az elvesztése nem akkora tragédia.) NEM, nem akarom azt mondani, hogy érzéketlenek, vagy valami, de nekik is védekezniük kell ez ellen valahogy...”


Arra gondolok, hogy ezeken a helyein a világnak arról van szó, amit a mi fejünkkel borzasztó nehéz és fájdalmas megérteni, azaz a halálhoz való olyan hozzáállásról, amelynek csak csökevényei és fehér hollói maradtak az ún. fejlett világban. Értek ezalatt minden halállal, haldoklóval, temetéssel, siratással kapcsolatos kulturális szokás és viselkedés változását, átalakulását az utóbbi ötven évben a mi háztájunkon. Még a dédszüleink nagy többségének négy gyermekük, vagy annál több is született, és igen ritka volt, hogy mind fölnőttek. Most az okokat, a lehetőségeket (eü.-i ellátás, fogamzásgátlás, orvostudomány, kulturális minták) hagyom, inkább arra szeretnék rávilágítani, amit történelemből is gyakran hallottunk, főleg a középkornál, hogy az emberek együtt éltek a Halállal. És ez még két emberöltővel ezelőtt is így volt szerintem. Felagund, Te is arra hajlottál, hogy "az emberi életet nem túlságosan becsülik" megfogalmazás úgy értendő: nem értékelik túl. Vagyis megfordítva: a halált nem becsülik le, számolnak vele, így érthetőbb azt hiszem.
A gyermekek elvesztése pedig, úgy vélem, ugyanolyan tragédia volt, csak a túlélési stratégiák megvoltak, és hatékonyak voltak, mert szükség volt rájuk. Most is szükség lenne, de takargatjuk a szükséget, nem ismerjük el, de ezt már ki-ki gondolja végig maga, nem nyilatkoznék többek nevében.

Nem tudom, h miért, de engem ez gondolkodtatott el nagyon. Nem az, hogy örüljünk a halálnak, mert aki vesztett már el vkit, az tudja ez milyen......, csak vhogy azt hiszem, hogy egyre jobban rettegünk a haláltól úgy általában.
Ez azért van, mert nem élünk annyira együtt vele? Túlélési stratégiák.....? betesszük az időseket a kórházba (v idősek otthonába), mert félünk, h otthon halnak meg, legalábbis sokan ezt teszik. Meg egyáltalán. Az biztos h a nagyszüleink még valahogy jobban fel tudták dolgozni ezt. Az volt természtes, hogy a haldokló körül ott állt egész családja.
Bocsánat, remélem senkit se bántottam meg, v okoztam fájdalmat, mert nem állt szándékomban csak nagyon elgondolkodtam ezen....

Alyr Arkhon írta:
Egyébként figyelmeteln vagyok, nem csak az ember ugrott ki az evolúcióból. Jópár állat és növény nekünk köszönheti hirtelen térnyerését.
Kutya, macska, patkány, egér, nyúl... Búza, rizs, stb.

Így van, sőt minden olyan faj (vagyis inkább fajta) búcsút mondott az evolúciós fejlődésnek, amelyet az emberiség tenyészt, termeszt, tart, szóval a háziállatok és haszonnövények, na.

Rabyn írta:
Mi van ha a családod értékrendje a helyes és a társadalom a romlott és én emiatt nem tudok beilesszkedni? Mi van ha egy társaságba be tudok illeszkedni míg egy másikba nem pont ezek miatt a dolgok miatt..

Nem hiszem, hogy így kellene fogalmazni. Inkább más az értékrended, nem?! Ezzel többen így vagyunk, de nem biztos, hogy bennünk van a hiba. Sokféle emberfajta létezik, csak ezt kevesen képesek tolerálni. Van amikor ez családon belül is konfliktusokhoz vezet. Szerintem a generációs különbségek nagyon sokat számítanak. No meg azok a külső hatások amik csak téged érnek. Pl. könyv, barátok, filmek. És ráadásul ezekből mindenki saját ízlése szeront vonja le a következtetéseit. Oda menj, ahol olyannak fogadnak el, amilyen vagy. Ezeket hívják barátoknak.

A nagymamám amióta a nagyapám meghalt csak feketében jár és nem megy el otthonrol, mert nem "illik" én meg már most mondgatom anyunak, hogy attólég, hogy 40 éves nem kell fakó cuccokat felvennie csupán öltözködjön ízlésesen. (szal az rikítónrózsaszint ne veygen fel... mondjuk azt senki se vegyen fel)

Egy egészen picit más téma. Mentálhigéné nevű csodaóránkon a családról meg a devinaciáról volt szó. Mert ugye a család adja az alapokat. És a család tehet arról ha nem tudsz beilleszkedni.
Feltettem akövetkező kérdést: Mi van ha a családo értékrendje a helyes és a társadalom a romlott és én emiatt nem tudok beilesszkedni? Mi van ha egy társaságba be tudok illeszkedni míg egy másikba nem pont ezek miatt a dolgok miatt.. Csóró tanár nem tudott válaszolni...


Drizzt: : )

Alyr Arkhon írta: Az ember viszont hirtelen olyan sikeres lett (persze evolúciós értelemben hirtelen) hogy kiugrott a versenyből, őt nincs ki ellensúlyozza (bár saját magát rendre megpróbálja hátráltatni de ez sem sikerül).

Hát ez az, mi vagyunk a csúcsragadozó. )De majd jön egyszer egy Alien...) Különbenm az oroszlán felfalja azokat a kölyköket amelyek nem tőle származnak, mert ő csak a saját vonalát akarja látni. Hát azért én ezt nem szeretném.

Drizzt: igaz, hogy a megelőzés olcsóbb és nagyon fontos, de 45 év alatt azt verték belénk, hogy állam bácsi mindent elintéz, mindenre van pénz, ingyenes kórházi ellátás stb... Az embereknek sok-sok éáv kell ahhoz, hogy átállítsák a gondolkodásmódjukat. Hisz azt is tudjuk, hogy mi már valszeg nem jutunk nyugdíjhoz, mégsem gondoskodunk előre a saját megélhetésünkről. Se biztosításokat, se előtakarésossági szerződéseket nem kötünk olyan mennyiségben, mint nyugaton. Nézdd meg, az amerikai öregek körbeutazzák a földet, élnek, mint a fiatalok, élénk ruhákban járnak stb. Minálunk aki elmúlt 60, már temetik, feketében jár és nem szórakozik. Várja a halált. Azért ez szörnyű, nem?

Rabyn írta: Megszokhattad már: )
De ha jobban megnézed tényleg így van, mert beléptünk aNATOba és vitták is rögtön a katonáinkat el a világ végére. (dejo, hogy mostmár nem kötelező katonának lenni...)
Igazából szerintem... mindig rossz helyre sikerül becsatlakoznunk...

Csak ismételni tom önmagam . Azért olyan sok katonánk nem volt külföldön, és ha jól emlékszem sehova sem küldtünk harcoló alakulatokat, csak egészségügyi és műszaki emberkéket. Aztán azt is nézd, hogy ha mi kerülnénk bajba, azért a NATOnak is lennének kötelezettségei. Szóval nem ilyen egyszerű ez...amúgymeg ez is politika jórészt.

A társadalmak elöregedése tényleg problémát jelent. Leegyszerűsítve egyre kevesebb embernek kell egyre többet eltartani, mert egy dolgozó ember nemcsak saját magát tartja el sokszor, hanem a szülőket, ha ők erre abból a hatalmas nyugdíjból nem képesek...vagy már az egészségük nem olyan...és persze a gyereket, ha van.
Talán, ha a hosszú távú megtakarítások egy kicsit természetesebbek lesznek, mint eddig, akkor egy kicsit javul a dolog.
Egészségügyi téren meg a prevenciónak lenne elsődlegesnek lennie, csakhát az embereket nehéz rávenni arra, hogy egészségesebben éljenek, mert ezt mindenki valahogy a személyes szabadságának a korlátozásának értékeli...lsd. pl dohányzás. Aztán ott van az, hogy ha egészségesebben akar valaki enni mondjuk...akkor valszeg többe kerül az élelmiszer, amit meg kell vennie...sokszor nincs több pénz erre. Meghát az ember lusta...hozzászokik dolgokhoz, és különben is Pató Pál úr . Szal a lényeg az, hogy a megelőzés jóval olcsóbb, mint aztán a gyógykezelés. Csak éppen arra most kell kiadni, nem 10 év múlva...vagy 20. de itt is rövidlátók vagyunk...
Najó majmég írok, most huss.

Mindenkinek, aki képes végigolvasni, ajánlom Az erény nyomában című könyvet. (Bocs, nem tudom pontosan leírni az író nevét...)