Gondolatok

Nem írom le mégegyszer azokat az érzéseket, amiket már tökéletesen megfogalmaztatok, csak annyit szeretnék mondani, hogy farsang előtt nekem is volt egy ilyen időszakom, amikor azt éreztem, hogy senki sem hiányol. Azt gondoltam, hogy észre se veszitek, hogy mennyivel kevesebb időt töltök veletek, mint azelött. Tényleg így volt, tanulnom kellett, családdal is bajok voltak. Nem volt időm talikra, csetre járni. És én teljesen kétségbe voltam esve, hogy senki nem hiányol... Egyébként sem voltam topon, a fent említett okok miatt... Plusz megkértek, hogy fessem meg a Gandalf díjat, és én totál azt éreztem, hogy csak akkor kellek, amikor munka van... És aztán eljött a farsang és én nagyon nagyon meghatódtam. Úgy, mint még soha egész életemben... Ugyanis farsang után két nappal volt a szülinapom. Én azt gondoltam, hogy majd kapok egy egy smst, meg ilyesmi, de azt a szeretet rohamot, amit tőletek kaptam a hülye smsek helyett, sosem felejtem el ((: Tényleg nagyon meghatódtam, mert azthittem ezt is elfelejti mindenki, és nem. És nagyon jól esett, ahogy egyszercsak körbeálltatok. és... tényleg, akkor tudtam, hogy az elmúlt hónapom aggódalmai mind fölöslegesek voltak... És most is könnybelábad a szemem, ha visszaemlékszem az egészre... Szóval, én azóta tudom, hogy igenis itt a helyem... Minden hibájával, nehézségeivel, és gumifoteleivel együtt szeretem az MTT-t (és azért szerintem én fújom néha azt a fotelt, bár tény, hogy nem annyit, mint mások, akik előtt le a kalappal ezért...)

És Peti, ha Te úgyérzed, hogy a szüneteltetés jól jön, megértelek. Egy csomó dologban egyetértek veled, tényleg. De remélem tudod, hogy hiányozni fogsz. Aztán augusztusban energiával telítődve gyere vissza! És gratu, hogy van erőd erre az egészre...

A "mindenki jól elvan nélkülem is" ismerős érzés. Nagyon sok emberrel jóban vagyok, igyekszem is, de nincs kialakult baráti köröm. Peti szvsz tök boldog lehet, amiért neki van, mert ők, úgy vettem észre mint kívülálló, hogy egymásra mindig számíthatnak. Én is valami hasonlót szeretnék. Persze így sem rossz, nem azt mondom, h én sosem számíthatok senkire vagy senki nem számíthat rám, csak az fáj, hogy vannak pillanatok, amikor nem tudok magammal mit kezdeni... Sokszor (mostanában egyre gyakrabban) nekem is kedvem lenne itt hagyni a bagázst, és elhúzni egy hónapra valahová, úgy, hogy ne is halljak Rólatok. De ezt nem tudnám megtenni... És Petinek tök jó, h ő meg tudja. Ő még nem függő. De mi, ahogy egy nagyon kedves MTT-s barátnőm mondta egyszer, szinte már szerelmesek vagyunk egymásba. És hogy ez jó vagy rossz, mindenki döntse el maga...
(Huh, ez így nagyon értelmes lehetett. Bocsi... )

Igazatok van, ez a közösség iszonyatosan sokat kivesz érzelmileg az emberből, belőlem is. Hatalmas szeretet-igény és szeretet-adási vágy van az ittlévőkben, ami iszonyatosan jól esik, de néha tényleg túl sok, és felerősíti a lappangó lelki problémákat. Egy kevésbé érző közösségben kevéssé válik érzővé maga az ember is.

Néha túlcsordul a dolog. Néha szünet kell. Én pl. ezért (is) nem voltam Beltaine-on, mert tudtam, hogy akkor és ott nem bírtam volna elviselni az érzelmi közelséget. De azért sokszor gondoltam rátok akkor is.

Lehet, hogy a "Szeretlek Titeket!" nem szól minden egyes embernek, de szól valamilyen szinten az egész közösségnek. És ettől még lehet őszinte. Akkor is ha néha kicsit fáj.

Azon gondolkodtam, hogy szabad e belefolynom ebbe a témába, de végül úgy döntöttem, hogy azért leirom amit gondolok.
Ezidáig nekem még nem volt alkalmam találkozni veletek így csak sejthetem mit éreztek ebben a cikázó szeretethalmazban. Valami hasonló érzésem nekem a főiskolai csoportommal van, mert még sose volt előtte hasonlót közösséghez szerencsém, ahol mindenki elfogadja a másikat olyannak amilyen és ahol tud segit. Ez néha tényleg elég nyomasztó tud lenni, amikor kicsit egyedül szeretnél lenni és nem tudsz, ha meg szükséged lenne valakire, akkor épp senki nincs kéznél. Viszont ez sokszor rajtunk múlik, hogy mit mutatunk a többiek felé, ha mosolyogsz amikor vmi fáj ne várd el, hogy észreveszik az ellenkezőjét- néma gyereknek anyja se érti a szavát. A kirekesztettséget meg lehet orvosolni, ha máshogy nem hát akkor neked kell megtenned az első lépést. Na ez szép, pont én mondom ezt aki még nem mert elmenni egy talira se pont e miatt, [size=9:v00x2m1l]na meg a most lévő vizsgaidőszak miatt se,[/size] de mostmár elszántam magam és meg fogom tenni az első lépést! A szeretlekkel kapcsolatban úgy érzem, hogy tényleg üressé vált mostmár a tartalmi jelentése, csak egy formasággá vált amit sokan sokszor nem biztos, hogy jól használnak. Ami engem illet olyan ritkán mondom ki szóban, hogy már nem is emlékszem rá mikor használtam utoljára, pedig szeretem a családomat, barátaimat, de azt remélem, hogy a tetteim elmondják ezt helyettem. Egyszer viszont úgy éreztem, hogy el kellet volna mondanom ezt valakinek, de mivel nem tettem meg mára már annyira eltávolodott tőlem, hogy mostmár nem értené meg, talán minden máshogy történt volna, ha akkor bátrabb vagyok, de ezen már késő keseregni, viszont jó lecke volt.

Egy csomó minden eszembe jutott arról, amit Peti írt.. először ezt a bizonyos "szeretlek titeket!" mondatot emelném ki. Igen, használom. de közben van benne egy nagy adag hamisság is, mert nem mindenkinek szól.. és nem mindig azoknak, akiknek előzőleg. Mindig vannak, akiknek épp szól... de ha nevesítenék, megbántanék olyanokat, akiket nem akarok. Nagyon ritkán mondom ki élőben, hogy "szeretlek", de akkor úgy is gondolom.. általában rádásul úgy mondom, hogy "ugye tudod, hogy szeretlek?" mert igazából félek, hogy nem tudja.. nem érzi... már többször kaptam erre azt a választ, hogy "most már tudom". Egy kicsit mindig fáj, hogy mi az hogy "most már", eddig nem érezte? na ne már hogy mindig mondani kell, nem koptathatjuk szarrá a szót, így is alig van benne tartalom néhány szájról...
Nagyon kevés embert ismerek igazán itt. De hát magamat is nagyon kevéssé ismerem... tudom, sokan azt hiszik, ismernek. és néha csak egy egy reakcióból döbbenek rá, hogy az illető milyen kevéssé ismer engem.. nem látja a szavak mögött a jelentést. más szavakat pedig nem ismerek. ezzel a kevéske szókinccsel próbálok olyasmiket kifejezni, amikre már elvesztek, vagy sosem léteztek szavak. vannak, akiket szeretek. nem tudom megmagyarázni miért, csak jó őket látni, valahogy.. nem is tudom, valami megmoccan idebent, mikor látom őket.. talán felszínes, nem tudom.
Néha én is azt érzem, hogy nem tartozom sehová... nem találom helyemet. Mikor mosolyognak körülöttem a barátaim, ismerőseim és üzletfeleim, én pedig úgy érzem, nem tudok velük mosolyogni, mert ki vagyok zárva egy titokból, amit mindenki simer és ért, csak én nem... Pécsett éreztem ezt nagyon erősen. tébláboltam a szálláson, és nem tudtam magamal mit kezdeni, arra vártam, hogy valaki jöjjön oda, kérdezze meg mi bajom, mentsen meg a magánytól.. nem jött senki. miért is jöttek volna? egyrészt nem tudták, hogy bajom van, másrészt ha valakinek jó a kedve, miért menne oda valakihez, akinek szar? ilyet csak egy igazi barát tesz.. amiből túl kevés van a világon ahhoz, hogy ebbe a nagy társaságban sokan lehessetek azok... Most már értem Csincit.. hogy miért költözött át a másik szobába, mikor megérkeztek Anáék.. először fájt, hogy átmegy.. de elmagyarázta, és én megértettem. És rájöttem, én is ezt tettem volna a helyében.

Azt hiszem manapság túl könnyedén használunk olyan fontos szavakat, mint a szeretet. Szerintem azt mondani valakinek, hogy "szeretlek" (legyen ez egy barát, egy családtag, a kedvesed) igazi jelentéssel bíró szónak kell lennie. Szeretni valakit felelősséggel jár, elsősorban felelősséggel (folyton idézgetjük a Kis herceget, de mégsem értjük igazán a lényegét).

Ebben a társaságban én is hamar kimondom, hogy "Szeretlek Titeket!", de sokszor eszembe jut, hogy ahhoz, hogy ez valóban igaz legyen, többet kéne tennem. Erre sokszor nem vagyok képes úgy, ahogyan szeretném, de igyekszem.

Most a szülinapon volt nekem is egy olyan érzésem, hogy sokan nem tudják mennyi munka van abban, hogy ők már egy ilyen klassz társaságba kerülhettek bele. Ez a két év nagyon sok örömet adott nekünk, de sok fájdalmat, csalódást, bosszúságot is. Ahhoz, hogy ezeket meg tudjuk oldani, sokat kellett tenni. Szeretettel, ami azt jelenti, hogy kemény energiabefektetéssel. Hiszen a szeretet nem passzív dolog, hanem aktív. És mivel egyetlen embert igazán szeretni is sok energiát követel, nem lehet elvárni senkitől, hogy mindenki felé ugyanolyan figyelemmel és odaadással közeledjen. Meg kell találni az egyensúlyt, ami ennyi ember között tényleg nem könnyű...

Én nem értek veletek egyet abban, hogy aki azt mondja "szeretlek titeket", az nem lenne őszinte... Én is ezt szoktam mondani, mert így érzem! Én tényleg SZERETEM ezeket az embereket, és nem gondolom, hogy azért, mert valakit kevésbé szeretek/kedvelek, valakiket pedig jobban, attól nekem ezt nem lehetne leírnom/kimondanom. Én igenis szeretem a társaságot, mert itt mindenki fontos nekem valamilyen szinten. A "szeretlek titeket" nem azt jelenti, hogy mindenkit egyformán, de kéremszépen, ki mondott ilyet? Szeretni sokféleképpen lehet. És én ezek után sem fogom azt írni, hogy szeretem XY-t, Z-t, K-t, C-t, és kedvelem J-t, L-t, R-t, és D meg T ne is jöjjenek több talira, mert velük nem szeretek beszélgetni. Elég hülye felfogás lenne. A szeretet jelen esetben nem azt jelenti, hogy mindenkivel életem végéig tartani fogom a kapcsolatot. Pusztán annyit jelent, hogy jól esik rátok gondolni, ha rossz kedvem van, és eszembe juttok, akkor mosolyogni kezdek, és azt, hogy szeretek veletek lenni, mert ilyenkor érzem a szeretetet, ami egymás felé irányul és ez boldoggá tesz.

A kirekesztettség... Hmm, ez is érdekes kérdés. Én azt hiszem, ekkora bandában tényleg elkerülhetetlen az, hogy mindenki mindenkivel ugyanolyan sok időt töltsön, akár nagyobb találkozókon, akár a "civil életben". Ez az érzés sokáig bennem is megvolt, és néha még most is előkúszik, de ahogy látom mindenkiben. Talán azért, mert sokan szeretnénk egyes emberekkel, kialakult társaságokkal több időt tölteni. Nosza, rajta! Az elmúlt háromnegyed év alatt rájöttem, hogy itt hiába várom, hogy bárki odajöjjön beszélgetni, ha szeretnék valakit megismerni, nekem kell lépnem. És meg is tettem, és ilyenkor fel sem merül bennem a kirekesztettség, vagy a fölöslegesség érzése. Az MTT-ben még nem találkoztam olyannal, hogy valakit, aki beszélgetni szeretett volna, elküldene bárki is. Viszont ha nem tudja senki, hogy szükségünk van másokra, akkor miért várjuk el, hogy kiolvassák a gondolatainkból? Van szánk, oda tudunk állni az illető elé és meg tudjuk mondani, hogy mit szeretnénk. Akkor miért félünk tőle...?

Az előzőekről Bilbó veretes kis mondata jutott eszembe: "Az itt jelenlévőknek a felét se ismerem fele olyan jól, mint szeretném, és a fele részüket sem szeretem feleannyira, mint megérdemelnék." Akárhogy is, ez a társaság tényleg túl nagy ahhoz, hogy mindenkit egyformán ismerjünk, és szeressünk. Éppen ezért én is egy kicsit őszintétlennek érzem a "szeretlek titeket" mondatot. Nem azt mondom, hogy ez egy tudatos hazugság--csak egyszerűen nincs olyan ember, aki mindenkit kivétel nélkül, konkrétan szeret ebben a társualtban. Ez persze abból fakad, hogy ennél a nagyságnál fizikai képtelenség mindenkit annyira megismerni, hogy barátnak lehessen nevezni. Ördögi kör.

A "kirekesztettség-érzésről" annyit, hogy ez bennem is sokszor fölmerült. Nagyon sokáig éreztem úgy, hogy csak púp vagyok az itteniek hátán, és mindenkinek jobb lenne, ha elhúznék a fenébe. Ebben persze jórészt én is hibás voltam, mert elég távolságtartó volt a viselkedésem. De aztán volt egy-két ember, akik szerencsére nem gondolták úgy, hogy tökéletesen reménytelen vagyok, és lett egypár közeli jóbarátom. Azután most farsangon kaptam egy telefont, amire a társulat nagyobbik fele dobta össze a pénzt. Akkor megértettem, hogy ha nem is állandóan reklámozva, de mégis jelentek valamit nektek. És nincs rá okom, hogy sajnáljam magam, és azt gondoljam, hogy senkinek sem hiányoznék.

Úgyhogy, én ezt szeretném megköszönni ezúton. Azt, hogy elfogadtok. Azt, hogy nem vagyok jelentéktelen. És hogy közétek tartozhatok. Nem mondom, hogy szeretek mindenkit, mert az nem lenne--nem lehetne--igaz. De annak örülök, hogy vagytok.

Aralataion írta: Számomra ezek a beszélgetések iszonyatosan fontosak, mert más az, ha a tettei, a gesztusai, a tekintete, a hangja, vagy bármely külsősége alapján ismerek meg valakit, vagy leülünk, és beszélgetek vele. Persze előfordult, hogy a tettek sokkal őszintébbek voltak, és a mondatok hamisak, de ezt előbb vagy utóbb úgyis észreveszi az ember…

Peti, ugyan én Téged túlzottan nem ismerlek, de nagyon-nagyon egyetértek Veled. Kiragadtam a beírásodból azt a pár részt, ami a legjobban elgondolkodtatott, mert úgy érzem, nagyon fontos, amit leírtál. Egy ekkora közösségben lehetetlen mindenkit rendesen megismerni. És ezek a nagy létszámú találkozók tényleg nem ennek kedveznek. Mástól is hallottam már ugyanezt, és én is szoktam érezni... és az az igazán jó dolog, ha valakinek a tetteit és a szavait is megismerheted. Ehhez viszont jó sok idő kell.

Aralataion írta: Engem nagyon tud bosszantani a fórumos beírás: „Jaj! Annyira szeretlek titeket! Stb…”
Bizony elég gyakran úgy érzem, hogy jobb lett volna, ha azt írják ezek az emberek: „Jaj! Annyira szeretem, amikor ennyi ember ennyi szeretettel vesz körül!” Bizony érezhető a két mondat közti különbség. Persze én nem ítélkezem. Már hogyan is tehetném, hiszen rám a második mondat érvényes, kiegészítve azzal, hogy cserébe mindent megteszek, hogy a már megismert TÁRSAKAT szeressem.

Ezek a beírások engem is tudnak időnként zavarni, mert tudom, mit akarnak kifejezni, de én is úgy érzem, hogy olyan könnyű ezzel dobálózni. És a második mondat tényleg sokkal több. És egy ilyen kijelentés mögött igenis több kell legyen.

Elismerésem, hogy így meg tudtad fogalmazni amit érzel, és közkinccsé is tetted, pedig biztos lesznek, akik talán nem értik meg. Amit Te most teszel, az tulajdonképpen egy nagyon bátor cselekedet. Mert kötődsz az emberekhez, a társasághoz, de mégsem hagyod, hogy elmerülj benne, mert érzéseim szerint egy nagyon szuverén, független ember vagy, akinek kell, hogy hallja a saját gondolatait, és kicsit egyedül legyen. Ami ekkora "zsivajban" tényleg nem lehet... Remélem jól értettem a dolgot. Ha igen, akkor azt tudom rá mondani, hogy én is ilyen vagyok, ezért át tudom érezni. Remélem lesz alkalmam beszélgetni majd Veled.

Aralataion írta: Azok az értékes emberek, akik tesznek is a barátságért, és nem csak mondogatják, hogy barátok vagyuk! Mennyivel könnyebb lenne minden, ha ennyire őszinték lennének az emberek...

Szeretnék valamit elmondani, ami úgy érzem, kötődik egy kicsit ehhez a témához, viszont rólam szól, tehát bocs, ha mellékvágányra terelem a dolgot. Én nem túl rég, csupán majdnem fél éve vagyok tagja ennek a közösségnek. Úgy érzem, hihetetlen szerencsém volt. Úgy érzem, befogadtatok, és akik ismernek, azok azt hiszem, kedvelnek is. Ami a legfontosabb: megismerhettem olyan embereket, akikre tényleg számíthattam. És ez nem azt jelenti, hogy jókat hülyültünk, vagy jókat beszélgettünk. Hanem azt, hogy egy irtó nehéz időszakon kellett átmennem, és ők mellettem álltak, segítettek, számíthattam rájuk. És ha rajtam múlik, én ezt ugyanígy szeretném nekik viszonozni, remélem lesz is rá módom.

Úgyhogy ezúton szeretném most megköszönni azoknak az embereknek, akikre számíthattam. Nem tartok felsorolást, tudják ők is, hogy róluk beszélek És azokak is köszönöm, akiket rajtuk kívül valamennyire sikerült megismernem. Jól érzem magam Köztetek.

Az őszinteségről pedig annyit, hogy nagyon nehéz bizonyos kereteken belül őszintének lenni, akár még egy barátságban is, kimondani a másiknak, ha hülyeséget csinál. De én pont azt becsülöm a barátaimban, hogy ezt megteszik. Én is megteszem, mégha nehéz is, csak így lehet tanulni a hibákból, és továbbfejlődni. És jó lenne, ha sokan gondolánk így, hogy bármilyen fájó is tud lenni az őszinteség, élni kell vele!! Mert ez tisztelet a másik felé. A tisztelet pedig alapvető...

Milyen különös... Egy ilyen csoportban sokunkban megfogalmazódik ez, ugyanez az érzés... Én már nemegyszer álltam ott, h elmegyek - talán csak egy időre -, mert nincs, aki miatt maradnék, de másnap mindig rájöttem, hogy mégis van itt 2, vagy talán 3 személy, akik miatt maradnom kell. Maradni és szenvedni a barátság miatt Úgyhogy maradok, mert miattuk mindenre képes vagyok.

Ari: hiányozni fogsz, amíg nem leszel, és mégjobban örülünk majd, amikor visszatérsz. Hiszen mégis csak Te vagy az MTT első alapítótagja. Te jó ég, most így visszagondolva, te is azon kevesek közé tartozol, akivel már az első találkozómon megismerkedtem, immáron több, mint 2 éve A kószás sztorijainkat kötöttük össze, emlékszel...? Egyszer majd tényleg be fogom fejezni azt a történetet is

Peti!

Én sem voltam Szegeden, te a konkrét körülményektől és eseményektől függetlenül teljesen megértem, amit írsz. Sőt! Nagyon örülök, hogy végre valaki képes volt megfogalmazni ezt a hihetetlenül intenzív, sírós-nevetős érzést, ami bennem is itt mocorog már egy ideje. Köszönöm.

Azt hiszem, erre tényleg az a megoldás, hogy SZÜNET. Sok az ember, sok a barát - túl sok a szeretet. Ebbe is bele lehet ám fulladni... Részemről mondjuk nagyon sajnálom, hogy így döntöttél - már csak önző érdekből is. Valahogy úgy érzem (kb. mióta Debrecenben először etettél azzal, hogy beléd rúgtam ), hogy sok mindent ugyanúgy gondolsz, mint én, sőt, sok mindent ki tudsz mondani, amit én nem vagyok képes. Szóval szerettelek volna jobban megismerni ("beszélgetni" - ahogy írod), amire ebben az óriási kavalkádban eddig nem volt lehetőség, és úgy tűnik, táborban sem lesz... De ami késik, nem múlik, addig pedig kellemes szünidőzést és agyszellőztetést! Nem kis teljesítmény, hogy egyáltalán van erőd kicsit "kilépni" innen...

Julcstünc

Sajnos nem voltam ott Szegeden, úgyhogy nem tudom, hogy mi váltotta ki belőled ezt az egészet, és csak annyit tudok mondani, hogy a kedvenc külső ingered hiányolni fog... ):
És ha én hívhatlak bármikor, akkor csak ugyanezt tudom mondani. Tudod a számom... (:

Moderátori témaindítás :

Néha olyan nehéz elmondani mit is érez az ember. Sokszor előfordult már, hogy félreértették a mondataimat, vagy nem fogták fel azt, amit ki akartam fejezni.
Mindez különösképpen nehéz, amikor érzelmekről beszélek. Aki nem volt ott, nem élte át, az nem értheti meg, vajon mit is jelentett számomra ez az egész. Ezért veszem a fáradtságot és végre szavak közé próbálom zárni azokat a benyomásokat, melyek az MTT születésnapja kapcsán felmerültek.
Két év telt el azóta, hogy megalapítottuk a Társaságot és egyben egy olyan kis baráti közösséget, mely ugyan leszűkült, de annál aktívabb. Ezzel teljesen ellentmondásos, hogy bizony alig ismerjük egymást. Úgy igazán, csak az emberkék negyedét ismerhettem meg. Minden találkozón biztos van legalább egy ember, akivel (Végre!) el tudok beszélgetni, és jobban megérthetem. Számomra ezek a beszélgetések iszonyatosan fontosak, mert más az, ha a tettei, a gesztusai, a tekintete, a hangja, vagy bármely külsősége alapján ismerek meg valakit, vagy leülünk, és beszélgetek vele. Persze előfordult, hogy a tettek sokkal őszintébbek voltak, és a mondatok hamisak, de ezt előbb vagy utóbb úgyis észreveszi az ember…
Ezért elég nehezen megy, az eddig még nem látott fórumosokkal kapcsolatot teremteni. Még a fél éve megismert ’könyöksebes tesóról’ sem tudok túl sokat, ezért nem tudom milyen reakciót vált ki benne, ha viccelődve ugratom.
Könnyen megbánthatok másokat a kissé ironikus csipkelődéseimmel, pedig azok pont azért csattannak, hogy az emberkék egy kicsit kizökkenjenek magukból, és kinyissák a szemüket a körülöttük lévőkre.

Engem nagyon tud bosszantani a fórumos beírás: „Jaj! Annyira szeretlek titeket! Stb…”
Bizony elég gyakran úgy érzem, hogy jobb lett volna, ha azt írják ezek az emberek: „Jaj! Annyira szeretem, amikor ennyi ember ennyi szeretettel vesz körül!” Bizony érezhető a két mondat közti különbség. Persze én nem ítélkezem. Már hogyan is tehetném, hiszen rám a második mondat érvényes, kiegészítve azzal, hogy cserébe mindent megteszek, hogy a már megismert TÁRSAKAT szeressem.
Viszont túl sokan ültek bele kényelmesen a már meglévő mosoly- jókedv- megértés-gumifotelekbe, és észre sem veszik a többieket, akik teli tüdővel fújják ezeket az óvó szerkezeteket. Iszonyatosan nehéz egy ilyen fotelt felfújni! Hátha még ülnek is rajta! Néha azért szálljatok le egy pillanatra, hogy tudjunk levegőt venni…
Ezért lesz pont jó ez a nyár, mert egy kicsit most lelépek, és hanyagolom a nagyszabású MTT rendezvényeket. Akinek vannak érzései, az tudja, hogy mit jelent egy ilyen intenzív két nap köztetek. Fárasztó. Sajnos tényleg az. Főként ennyi puszi-vadász, ölelő-gép, és érzelmi-terrorista között. Nekem meg nincs energiám minderre. Sőt egy ideje kedvem sincs, csak azt hittem. Akivel sikerült kialakítanom valami kapcsolatot, az úgyis tudja a telefonszámomat. Vagy megnézheti a profilomban. Aztán majd augusztus végén, amikor már úgy fogtok hiányozni, mint állat, akkor majd feltöltődve, vidáman megyek vissza hozzátok. Vagy nem…
Bár nem volt véletlen, hogy a születésnapi ’légkalapácsot’ magamhoz vettem megőrzésre. Az majd mindig emlékeztetni fog, hogy üthetem a fejem, amiért ennyi rossz döntésem közepette már nem bírok veletek lenni. Egyesével bármikor! Csak hívj és ugrom. Csak túl sokan ne legyetek…

Mikor mindezt megírtam, elég rossz kedvem lett. Most még rosszabb, hogy be is rakom a topikba. De ez is élmény, és azt hiszem nekem jutott a feladat, hogy végre beszámoljak róla.

Aztán egy másik:
Cseppet mérges voltam Cicafülre. Elmondtam neki. Nem bántottam meg, de tudom, hogy rosszul esett neki amit mondtam.
DE!!! Vette a fáradtságot, és átgondolta mit is jelentett mindez. Kiderítette a pesti címemet, és egy levélkét dobott be hozzám. Mikor elolvastam ezt a levelet, majd' szétrepedt a szívem. Igen! Azok az értékes emberek, akik tesznek is a barátságért, és nem csak mondogatják, hogy barátok vagyuk! Mennyivel könnyebb lenne minden, ha ennyire őszinték lennének az emberek...

kóla.. hm... kólát nem iszom.. más szénsavas üdítők legtöbbjét megiszom (de ha módom van ásványvizet iszom) de a kóla valahogy nem megy.. nem tudok vele megbarátkozni.. egy ideig nagyon sokszor ittam azt de egy ideje valahogy nem.. és nem hiányzik

Alyr Arkhon írta: Más: Tegnap sikeres űrrepülést hajtott végre az első magánfejlesztésű űrhajó. (persze szvsz nem egyvalaki csinálta hanem valami cég, mert nagy kiadásokkal jár, de akkor sem egy állam)
Más módon működik mint a hagyományosak, egy repülő viszi fel kb 15 km magasba ahonnan saját rakétájával megy tovább. Ahogy láttam nincs olyan része ami elválna, tehát egy az egyben visszatér a földre és többször lehet használni. (ezt csak a nemrégiben itt volt "hová tart a Föld" témára írom megkésetten)

Bocsánat, hogy megint előtúrom ezt a témát, de talán a tv2 mutogatta a felszállást, földetérést és ha jól láttam ennek is van leválós rész, de a gép mindenképp többször használatosnak tűnik.
Ha vkit érdekel itt több dolgot is meg lehet róla tudni (ki csinálta, mért csinálta...):
www.sg.hu/cikk.php?cid=30361
www.sg.hu/cikk.php?cid=27313

Csele: egyet jegyezz meg NEM-VAGYOK-SZÁNALMAS. Erős vagyok, okos vagyok, bátos vagyok, és mindent meg tudok oldani. Ezt kell forgatnod a fejedben, és menni fog.

A kólát utálom az íze miatt, a szénsav miatt, és amiatt, hogy nincs benne a vizen kívül más természetes anyag....

Csele írta: Szánalmas lény vagyok?

Nem egyáltalán nem.

Válaszúton:

Válaszútra érkeztem, bár nem tudom, lehet már elkéstem.
Ide könnyen jöttem, mikor a szakadékhoz értem, egyszerűen átmentem egy hídon. De most, mikor visszanéztem, már nem volt híd. Igaz, a szakadék nem széles, átugorhatom. De félek, s nem merem.
A hídról szép volt a látvány, de most kietlennek látom a tájat, s félek, hogy csak az én szemem nem fogja fel, s valójában egy szép tájat látok.
Néha elmennék a pályaudvarra és felülnék egy buszra. Nem nézném, hova visz. Azt tudom, mit keresek: bárcsak lenne egy otthonom! Persze haza mehetek, várnak ott sokan, akik szeretnek. Hogy lehet ilyen hálátlan, akit így szeretnek?
De az otthonom más lenne. Az nem az enyém lenne, mint a szobám, a kertem, hanem olyan lenne mint én magam.
Kicsi zúg a világ közepén, senki nem látna, de én mindenkit figyelnék.
Most viszont itt állok a szakadék másik oldalán, s reszketek. Emlékszem, egyszer átugottam már egy ekkora szakadékon, de akkor kézen fogtak, s vezettek. Most egyesül vagyok, a többiek már nem segítenek. Felnőtt vagyok, azt mondják, oldjam meg magam. A szemük mégis követel: "Visszafelé ne nézz! Csak az lesz valaki, aki előre néz!"
Pedig nem vagyok más mint a többiek, miért lenne bűn nálam, ami híba másnál?
Egyszerű ember vagyok, a lépcsőzést utálom, a darás tésztát szeretem. Másnak merni sem gondolom magam. Rájönnek, s itt hagynak!
Itt állok, s félek. Visszaugorjak? Menjek tovább? Állni nem jó, én mégis ezt teszem. Dönteni képtelen vagyok.
Szánalmas lény vagyok?

Igen, nem hiába olyanok a csontjaim amilyenek. Ma még közötle hozzá a doki azt is, hogy ezt genetikaliag is örököltem szóval ez van.. Ja és mozogonom kell sokat:)) Szal ezentúl mindenhova bicajjal megyek:D)

Eeeeegen, ez így jobban hangzik
Tehát ne igyunk annyit, mint amennyit Jacopo említett

Alyr Arkhon írta:
A kóla valóban megköti a vérben lévő ill épp emésztés alatt álló kalciumot, olyan vegyületet csinál belőle amit a szervezet nem tud használni.
Ezt jó ha tudja mindenki aki kólát iszik.

Alyr: maradjunk annyiban, hogy az elég érzékeny csontban levő/vérben levő kálciumion egyensúlyt eltolja a vérben levő kalcium irányába, mert egy másik egyensúly is fennáll a vérben levő kalcium és a foszfátion között (azaz, ha megnöveled a foszfátkoncentrációt (=kólát iszol), akkor a csontból fogja kivonni az egyensúly megtartásához szükséges kálciumot gyengébb lesz a csontod)

[size=9:3i0ncpjm]Kémiaóra vége [/size]

Drizzt írta:

Alyr Arkhon írta: A kóla valóban megköti a vérben lévő ill épp emésztés alatt álló kalciumot, olyan vegyületet csinál belőle amit a szervezet nem tud használni.
Ezt jó ha tudja mindenki aki kólát iszik.

A vérben lévőt ? Te intravénásan nyomod ?

Na persze, a szén-dioxidot meg buborékonként kipöckölgeti a tű hegyén, mi?

Alyr Arkhon írta: A kóla valóban megköti a vérben lévő ill épp emésztés alatt álló kalciumot, olyan vegyületet csinál belőle amit a szervezet nem tud használni.
Ezt jó ha tudja mindenki aki kólát iszik.

A vérben lévőt ? Te intravénásan nyomod ?

Most lesz majd 30 ember, aki meg tudja fizetni...pffff
Rabyn, kioldotta a csontjaidból a kalciumot ? 8O

elodyke írta: sztem Kóláról hallgassuk meg majd Jacopot!

Kösz, Előd, én is Téged
Na jó, végülis kóla-témában elismert szaktekintély vagyok az MTT-n belül... Szóval ha jót akartok magatoknak, ne igyatok kólát. Amellett, hogy pocsék íze van, nálam még borzalmas gyomorfájást vált ki, nagy mennyiségben (1 liter/óra huzamosabb ideig) pocsék hangulatú révületet idéz elő, hosszútávon függővé tesz, meg ilyen poén dolgok.
Na, most jöhetnek a kólacégek perelni...

Alyr Arkhon írta: Más: Tegnap sikeres űrrepülést hajtott végre az első magánfejlesztésű űrhajó. (persze szvsz nem egyvalaki csinálta hanem valami cég, mert nagy kiadásokkal jár, de akkor sem egy állam)
Más módon működik mint a hagyományosak, egy repülő viszi fel kb 15 km magasba ahonnan saját rakétájával megy tovább. Ahogy láttam nincs olyan része ami elválna, tehát egy az egyben visszatér a földre és többször lehet használni. (ezt csak a nemrégiben itt volt "hová tart a Föld" témára írom megkésetten)

És ezt az egészet azért csinálták, hogy megalkossák az űrturizmust. Egy alapítvány felhívására egy olyan űrjárművet kell alkotni, amely megfizethető, hogy civil turistákat lehessen felvinni az űrbe. A 21. század legjobb üzlete.

sztem Kóláról hallgassuk meg majd Jacopot!