Gondolatok

Aral vitaindító felvetése nagyon elgondolkodtatott. Az érzés amit leírt vitathatatlanul jelen van a társaságban. Sok-sok emberrel találkoztam, akik kisebb vagy nagyobb mértékben egy idő után terhesnek, nem kellemesnek érzékelték ugyanazt a felfokozott érzelmi szintet, ami a közösség együttléteit jellemzi, és ami másik oldalon, mások számára (vagy ő maguk számára is korábban) a legnagyobb vonzerőt jelentette.

Én személyesen ezt ebben a formában nem éltem át köztetek, de ennek talán az az oka, hogy mivel a legtöbbeteknél idősebb (tapasztaltabb?) vagyok, és könnyebben dolgozom fel az intenzív/ellentmondásos szituációkat. Először a LEP utóbulin érzékeltem, hogy sok ember érez hasonlóképpen.

Azt látom, hogy sokan sokféleképpen fogalmazták meg az előző oldalakon, mi is az oka ennek a hangulatnak. Azonban úgy érzem, hogy még nem jutottunk el a valóságos, vagy az azt megközelítő magyarázathoz.

Most megkísérlem leírni azt, amit én gondolok erről a dologról (noha elképzelhető, hogy ezzel sem fogunk közelebb jutni a jelenségek mögötti igaz valósághoz).

1. Mi a vonzó ebben a közösségben?

Akik ezt a társaságot vonzónak találták, általában nem nagyon tudták megfogalmazni, hogy miért szeretik és miért alakul ki már-már a szenvedélybetegségeknél ismert függőség. (Természetesen nagyon sokan lehetnek, akiknek eleve nem szimpatikus egy ilyen jellegű társaság, ám ők eleve kimaradnak a dologból, és ezért a mostani gondolatmenet szempontjából nincs jelentőségük.)

Magától értetődő, hogy az MTT egyik fő összetartó ereje a névadó személyisége. Azonban itt talán többről van szó, mint amikor egy Star Wars klub tagjait George Lucas látomása szervez eggyé. Tolkien művei sokak számára élvezetesek, de úgy tűnik, akit igazán mélyen megérintenek, azok bizonyos értelemben különböznek a többiektől. Ez a megfogalmazhatatlan, értékeket, érzelmeket, világlátást és erkölcsiséget is magába foglaló "világnézet" sajátos közösségformáló erő: rácsodálkozunk mindazokra, akik ebben a tekintetben hasonlítanak ránk (mivel a mindennapi környezetünkben talán ritkán találkozunk ilyen csodabogarakkal...)
Ebből az alapszituációból adódik egyrészt, hogy a társaság tagjai anélkül, hogy éveket töltött volna együtt (mint mondjuk egy osztályközösség) képesek átélni a közösséghez tartozás érzését. Olyan értékek, mint a szolidaritás, az alkotómunka öröme, az emberi kapcsolatok fontossága, és bizonyos értelemben az anyagias világ értékrendjének elutasítása akaratlanul is összeköt minket. Aki ide új emberként érkezik, az is azonnal átérezheti ezt a közösségi összetartozást, feltéve, ha fogékony ezekre a dolgokra.
Másik oldalról pedig, mivel a tolkieni érdeklődés egyfajta szűrőként viselkedik, minden egyes ember egy csomó olyan emberrel találkozik itt, akinek a személyiségére nagyon könnyen rá tud hangolódni, akivel örömteli kapcsolatot, barátságot tud kialakítani. Ez mindig egy-egy konkrét ember között alakul ki. Az egyéni barátságokat erősíti a közösségi háttér, és a közösség összetartozását is igazán a nagyszámú baráti szeretet fűzi igazán szorossá.

2. Honnan jön akkor a csömör érzése?
Sokan írtátok, hogy a magas érzelmi szintű kapcsolatok nagy mennyisége, a "szeretet" is lehet túl sok. Én ezzel az állítással vitatkoznék. A szeretet bizonyos értelemben válasz a lét alapvető kérdéseire. Az embernek az a legmélyebb szükséglete, hogy legyőzze elkülönültségét...

A probléma SZVSZ abból adódik, hogy abban a világban, ahol élünk, ahol az elidegenedés az alapvető élmény, és ezért hihetetlen dolog, ha rátalálunk egy helyre, ahol ezzel ellentétes értékek mentén zajlik a közösség formálódása. Rácsodálkozunk a hozzánk hasonló emberekre. Élvezzük, hogy olyanok lehetünk, amilyenek máshol talán nem, mert bolondnak néznének minket... És közben azt hisszük, hogy mivel megtaláltuk ezt a pontot a világban, már el is értük azt a célt, amire tudattalanul mindig is sóvárogtunk. Pedig nem.

A tolkieni érdeklődés szűrőjén át egymásra talált, hasonló életfelfogású, értékrendű emberek közössége (akik a nagyvilág átlagánál könnyebben tudnak ráhangolódni egymásra) csak egy kiindulóállapot. Ezzel csak felcsigázzuk magunkban a vágyat. A közösség élménye intenzív, és várjuk-várjuk, hogy egyszer csak valami kitölti a bennünk lakozó ürességet ... És ha ez nem történik meg, akkor nagyon rosszul érezzük magunkat. Jobb a szürke, anyagias, elidegendéstől terhes világban sorsunkba beletörődve, ám kellően felvértezve vegetálni, mint megízlelni a közösség élményét, ám mégis kielégületlennek maradni. Ez az ami szerintem a leginkább oka lehet az érzelmi "csömör"-nek.

3. És akkor mit lehet tenni????

Remek dolog, hogy ez a tolkienos cucc olyan pompásan összehozott ennyi remek embert. Csudaszép, hogy a lelkek megnyilnak és egymásra hangolódnak... Mindez extraordinálisan megafantasztikus, ám a lényeg még hiányzik belőle, és egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy ezt az érzést nem lehet szeretetnek nevezni.

Ez mindaddig csak kielégületlenséghez vezet, amíg nem bírunk tovább lépni. A valódi szeretet sohasem passzív érzés, hanem aktív állapot, amelynek egyaránt része a a törődés, a felelősség, a tisztelet és az ismeret.
"A szeretet nem passzív érzelem, nem beleesünk, hanem helytállunk benne... lényege: adni - nem pedig kapni -; szeretetet nyújtani - nem pedig szeretve lenni. A második, mint állapot csak következménye az elsőnek, a tevékenységnek... mert - a közfelfogással ellentétben - a szeretet nem a vaksors műve, hanem elméleti-gyakorlati tudással és szenvedélyes akarással elsajátítható művészet*"

Ebből következően szeretni nem lehet egy közösséget. Szeretni csak egyes embereket lehet. Konkrétan és aktívan. (A lelki rokonokat: apák, hugocskák, és bátyuskák...)

Egy ilyen közösségben a legnagyobb problémát az jelent az egyes emberek számára ha felborul az egyensúly: ha azt látják, hogy az ő felfokozott érzelmi állapotuk ellenére sem kapják meg azt, amire szükségük lenne. Mert ezt nem kaphatják meg a közösségtől általában, ezt csak az egyes emberek adhatják meg.

Alapvető élménye minden embernek, hogy egyes-egyedül botorkál azon az úton, ami egy nagyon ködös-homályos, távoli cél (boldogság?, harmónia?) felé vezet. Ha tényleg rátalálunk azokra az emberekre, akik segítenek ezen az úton előrejutni (és persze rájövünk, hogy saját uticélunk is közelebb kerül, ha mi segítünk másoknak), akkor nem lesz rossz érzés.

A közösséget - ahogy Lau írta - a személyes emberi kapcsolatok hálózata alkotja. A közösségi együttlét még a legnagyobb fokú lelki egymásrahangolódás mellett is a kiábrándultsághoz vezet, ha csak várjuk a csodát. A közösség (pontosabban a közösség igazi tartalma: az egyes emberi kapcsolatok) egy bizonyos ponton túl csakis közös tevékenység mellett formálódhatnak, és ezért mindig jobbak azok a közösségi programok, amelyek valamilyen pozitív cél érdekében végzett közös tevékenység köré épülnek, mint az olyanok, amelyek csak arról szólnak, hogy "hú de jó, megint együtt vagyunk". Ez is ürességet okoz, olyan mint amikor a sebességváltót üresbe teszedd, de nyomod a gázt veszettül...)


Ha bárki úgy érzi, hogy "elege van az MTT-s társaságból", két dolgot szeretnék javasolni: nézzen magába, hogy vajon nem a sültgalambra való várakozás klasszikus esetét produkálja-e éppen, másrészt pedig keresse a konkrét emberi kapcsolatokat.
Azt is javaslom, hogy higgyük el: nem csak egy-két igazán közeli barátja lehet az embernek. Minden egyes embert akit megismersz, aki iránt felelősséget vállalsz, tiszteletet érzel, és akivel törődsz (egyszóval akit szeretsz), hihetetlen módon gazdagítja életedet. És ha van előnye ennek a közösségnek, akkor az, hogy itt aztán tényleg sok emberrel köthetsz barátságot.

4. Amiről igazán nehéz beszélni

Ez már elkanyarodik attól, amit Aral eredetileg felvetett - de logikus továbbgondolása lehet annak.

Minden közösségben vannak akik a társaság középpontjában vannak, és vannak, akik a periférián - többféle módon is.

Vannak, akik már megtalálták azokat az embereket, akikkel szívesen vannak együtt, és kicsit féltékenyen néznek azokra, akik meg akarják bontani, az emberi kapcsolatok meglévő hálózatát pusztán azzal, hogy maguk is részei akarnak lenni. Minden közösségben törvényszerű, hogy elentét alakul ki a "régiek" és az újak között. A régiek sok esetben megütköznek azon, ahogy az újak megpróbálják bejárni ugyanazt az közösségi integrációt, amit annak idején ők is végigjártak. Érdekes, hogy ebből a szempontból valóságos "nemzedékek" alakulnak ki, akik a náluk később érkezetteket mind kicsit betolakodónak érzik, akik miatt az egész már "nem az igazi". Kicsit mulatságos, amikor olyanok szájából halljuk, hogy panaszkodnak az "újak" szemtelenségén, akikről az előző nemzedék szó szerint hasonló gondolatokat fogalmazott meg, amikor még ők voltak újak... De ez csak látszatellentét: semmi különbség nincs: javaslom a régi nemzedékek mindegyikének, hogy az újakban sem lásson mást, mint újabb megismerhető embereket, potenciális barátságok lehetőségét, újabb társakat azon a bizonyos magányos úton... Az újaknak pedig érdemes egy kicsi megértéssel tekinteni ezekre a dolgokra, saját dolgukat is megkönnyítik, ha pici alázattal közelednek a kialakult struktúrákhoz. De ezt se vigyék túlzásba: jó ha tudják, annak idején a mostani nagyokosok is mind picike kis zöldfülűek voltak ebben a társaságban is...

Másrészt minden közösségben vannak, akik a középpontban vannak (akikkel mindenki szeretne barátkozni), és vannak akik a periférián (akikkel nem olyan szivesen alakítanak ki kapcsolatot az emberek). Az MTT-s közösség egyik egyediségét az adja, hogy ez a köismert szociálpszichológiai jelenség itt nagyon tompítva jelentkezik csak, és noha újra és újra felmerül egyfajta "elitizmus" vádja, a hétköznapi életnél sokkal kisebb a klikkesedés és a kirekesztés jelensége. Azonban azért létezik. Azok szorulnak a perifériára, akikről úgy látszik, hogy emberi kapcsolataikban többet vesznek el a másiktól, mint amennyit adnak, és azok kerülnek a középpontba, akik olyan személyiségnek tűnnek, hogy többet adnak másoknak. Nagyon rossz dolog "lelki szemetesládának" lenni, amikor olyan kapcsolatokat kell felvállalni, ahol a mások bánata fájdalma, szerencsétlen sorsa is a te váladat nyomja. Ez nem is működhet így. Minden embernek olyan kapcsolatokra van szüksége, amelyekben ő is támaszkodhat másokra és őrá is támaszkodhatnak.


Két gondolkodnivaló mindkét oldal számára:
- Akiknek nem sikerült beintegrálódniuk a közösség belső köreibe, azoknak érdemes kicsit elgondolkodniuk, hogy vajon, őbennük is meg van az a képesség, hogy ne csak támaszkodjanak másokra, hanem maguk is támaszok lehessenek? Vajon képesek lehetnek igazán őszintén figyelni a másik igényeire, és nem csak a saját rossz sorsukon keseregni, és ezzel elborítani a másik felet? Ez a fajta elszigetelődés különösen egy nagy közösségen belül fájdalmasan magányossá teheti az embert. De ebből csak akkor lehet kitörni, ha saját magunkban egyenrangúvá tudunk válni a többiekkel.
- Akik a közösség középpontjában vannak, azoknak sem szabad elfeledkezniük, hogy ezt a közösséget bizonyos alapértékek, közöttük a szolidaritás tartja össze. Ennek köszönhetik, hogy ők rátaláltak azokra az emberi kapcsolatokra, amelyeket most átélhetnek. Nem szabad elmenni azok mellett, akikről azt látjuk, hogy terheiket maguk nehezen cipelik, és láthatóan magányosak, mert mindenki fél barátkozni velük, nehogy osztozniuk kelljen velük... Minden magányos ember terhét persze nem vehetjük a válunkra, de egyszer-egyszer segíthetünk...
[size=9:2ap4fqjs](Általában az emberek nem szeretnek az utcai koldusoknak pénzt adni. Leginkább azért, mert az összes kolduson nem tudnak segíteni, ha mindenk pénzt adnának, akkor ők maguk is koldusbotra jutnának - és a lelki teher elől könnyebb teljesen elzárkózni. Hobó azt mondta: minden városban adj pénzt EGY koldusnak. Ezzel te magad a vállalható szinten veszel részt a szerencsétlen sorsú emberek segítésében, ám tudatában lehetsz. ha mindenki követné ezt az elvet, akkor az már komolyan segítene.)[/size]

No. Azt hiszem megint bántóan hosszúra sikeredett a hozzászólásom. Azért remélem volt benne néhány a beszélgetést továbbvivő gondolat.


[size=9:2ap4fqjs]*Erich Fromm: A szeretet művészete[/size]

Na, így tali után Ary témájára.
Ha azt írom, hogy szeretlek Titeket, úgy is érzem. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy mindenkit ugyanannyira, de úgy érzem, hogy nincs itt senki, akit kifejezetten nemszeretnék (amúgy sem szoktam hamar ítélkezni valakiról, lehet hogy akiben elsőre nem is veszem észre, pár beszélgetés után abban találok valami nagyon jót), és senkitől sem kaptam még maradandó megbántást sem. Ha elmegyek egy talira, mindig jól érzem magam közöttetek, bár persze van néha olyan, de úgy tűnik szinte mindenkinek, hogy nem tudtam bekapcsolódni a beszélgetésbe és kívülállónak és fölöslegesnek érzem magam, főleg ha úgy érek oda valahova, hogy már "klikkekben" (nem rossz értelemben), baráti társaságokban beszélget mindenki, mert nekem sincs meg egy konkrét kör, ahová bármikor és egyértelműen odamehetnék. De ennek ellenére imádok veletek lenni, ezért szeretlek titeket! Mert befogadtatok, és amikor idejöttem, nem volt egy közösség se ahová igazán tartoztam volna, mostanra is Rajtatok kívül csak az osztályom van. És itt találtam olyanokat, akiket a barátaimnak mondhatok, de ha nem is, sok olyan is van, akivel nem is beszélgettem túl sokat, de mosolyogva üdvözöl egy-egy talin, és ez olyan jó! Nyilván, ha valakinek más közössége van, vagy megvan innen egy szoros baráti társasága, nem igényli ennyire a nagyobb közösséget, és akár zavarja ez a "felfokozott szeretetroham" avgy hogy mondjátok. De engem nem, és örülök neki!
Na, most ennyit bírtam kipréselni az agyacskámból, sorry ha kicsit zavaros lett, ha eszembe jutna esetleg még valami majd beírom.
Kincső