Gondolatok

szerintem a legtöbb embernek fogalma sincs arról, hogy ő miben tehetséges. mindig talál valakit aki szebben jobban, ügyesebben csinál dolgokat, és megjelenik az érzés, hogy: "a közelébe sem érek" .
ez a kórság-by Rabyn - bennem is él, de próbálok belekóstolni minden új dologba, kipróbálni magam benne, hátha az lesz az amiben megtalálom a tehetségem.

Tavaly nyárig egy egyesületbe jártam táncolni. Nagyon szerettem csinálni, de nem tudtam, vajon jól csinálom-e. Nekem fontos lett volna, ha visszaigazolják, hogy mennyire vagyok jó, tehetséges táncos. Mikor el kellett jönnöm, a tanárom tudomásomra adta, hogy sajnálja hogy elmegyek- ez nagyon jól esett.
És azóta ezzel a kis lökettel találtam egy pár dolgot amihez értek egy picit. (ha nem is vagyok szupertehetséges benne) Talán csak ennyi kell az ember önbizalmának...

Jajj, Elanor, Léli, meg mindenki, köszönöm szépen. Aranyosak vagytok... Igazából az a baj, hogy én úgy nőttem fel, hogy a rajzolás az életem része volt. Az egész családom, mindenki olyan nagyon rajzos-festős És én úgyérzem, hogy hiába fontos nekem ennyire a rajzolás, mind sokkal jobbak nálam... És ez így rossz... De nem panaszkodom többet, ennyi is sok volt belőlem...
valójában nem is innét indult ki ez az egész beszélgetés... amikor Mogyi hozzászólását olvastam, kicsit nyomott kedvem volt, mert nemtudtam menni Veszprémbe, mert beteg voltam, és látszólag senki nem hiányolt és ez egy kicsit rosszul esett... De mind1, nem rinyálok... =))

Úgy látszik ez az érzés ilyen kórságként terjed... Én sem tom miben vagyok tehetséges (szvsz semmibe). És néha én is úgy érzem, hogy nem oda valo vagyok ahol éppen vagyok. (szerencsére egyre ritkábban érzem így)
Mogyocska te meg tuggyad, hogy én naaaaaaagyon szeretellek!

Tudjátok, mi a hihetetlen?
Hogy az emberek mennyire másként látják magukat, mint a többi ember őket.
Én pl mindig is csodáltalak Téged, Nodlee, amiért annyira szépen tudsz rajzolni, festeni és amikor olvastam a hozzászólásodat, nem tudtam, nevessek-e meglepetésemben, vagy pedig kiabáljak rád, hogy méghogy Te nem vagy tehetséges? Akkor ki az?
És mogy... nem ismerlek túlságosan jól, de én mindig is úgy láttalak, hogy egy magabiztos, határozott lány vagy, aki tudja, mit akar, stb. És ott voltam a szalagavatódon is, mert ugye az volt Ringé is (mmint Oneringé), és akkor is figyeltelek. Szép voltál, mosolyogtál, és nekem teljesen az jött le, hogy biztosan jól érzed magad az osztályodban. És erre ezt olvasom

De még ennél is hihetetlenebb ez a hely itt.
Régebben nem nagyon jártam a Gondolatok topicba, mert azt hittem, hogy ezek nekem túl emelkedett témák, és hozzájuk sem tudnék szólni, de mostanában mindig olvasgatom, ha nem is szólok hozzá sokszor. És tényleg hihetetlen. Ide mindenki leírhatja a legeslegbensőbb gondolatait, és meghallgatják, tanácsokat adnak neki. Nem, ezt nem hiszem el, hogy ilyen létezik...bocsi, kicsit hülye vagyok most, de tényleg ezt érzem. Végtelen csodálkozást, és örömöt, hogy van egy ilyen hely ebben a nagy és rideg világban
Szeretlek Titeket. Mindenkit. Azt is, akit nem is ismerek, és szt is, aki nem is ismer. Köszönök mindent.

Én társaságban teljesen elnémulok. Nem tudom miért, de én szeretek csöndben figyelni...Persze van másik oldalam is, amikor teljesen fel vagyok oldódva, de ez ritkán jön elő.Szinte csak akkor, amikor már egy jól ismert közegben vagyok,de ha egyetlen egy vkit is nem ismerek, akkor ismét elnémulok.
Nem tudom, miért van ez...talán mert nem vagyok az a beszédes tipus, vagy mert nagyon nehezen ismerkedem...

Nodlee írta: Ti mindannyian annyira tehetségesek vagytok. Mindannyian jók vagytok valamiben. Én nem vagyok jó semmiben, teljesen átlagos vagyok... És ez így nagyon rossz... annyira kis szerencsétlennek érzem magam... Na, abbahagyom, mert ez így nem olyan egyszerű... Nahmind1... Én szeretlek Mogyi...

Mindenki különleges valamiben És nem csak abban, hogy genetikailag meghatározottan különbözik a másiktól. Mindenki ért valamihez, és persze irigykedik a másikra, hogy ő milyen jól ért ahhoz... És az is lehet, hogy számotokra tök természetes az, amiben különlegesek vagytok, és ezért ezt észre sem veszitek! Én pl. hiába tudtam mindig, hogy sokkal jobban értek a matekhoz, mint az osztálytársaim többségge, emiatt nem tartom magam különlegesnek, mert nekem ez a természetes. Ti is biztos értetek valamihez, ami miatt különlegesek vagytok, legyen az akár egy nyelv, vagy az irodalom, vagy empátia.... bármi. Nem feltétlenül az a különleges, aki mindig a középpontban van. Egy közkedvelt (és a köz csodálatával 'megáldott') ember mögött mindig ott vannak azok, akiket névtelennek tartanak, mert csak egy nagyon szűk kör tudja, mennyi mindent köszönhet nekik az az egy. Pl. mennyi sok ember dolgozott a GyU filmeken. De vajon tudod-e, ki állt a kamera mögött, amikor Aragorn koronázását vették föl? Ki ültette Zsáklak virágait? Ki húzta fel a Pajkos Póni párnáit? Ők mind-mind azok a láthatatlan személyek, akik nélkül PJ most nem lenne híres. És ők mind különlegesek valamiben - de ki tudja, miben?

[size=9:2xs31heh]huh, jellemző, megint eltévedtem a gondolataim közt... [/size]

mogy írta: Ezt éreztetik velem nap mint nap az osztályomban, és amitől a elgjobban féltem: közöttetek is éreztem. nem panaszképpen mondom, csak felmerült bennem, hogy miért érzem magam úgy közöttetek, mint egy szürke kisegér? hogy ti mindannyian valamiben különlegesek vagytok, és én meg olyan más, mintha nem tartoznék ide.

Sokmindent leírtál itt, amihez gratulálok, mert nembiztos, hogy nekem lett volna bátorságom. Néha/gyakran én is így érzek, de ezeket az érzéseket mindig elfojtom magamban, meg arra gondolok, hogy biztos önző vagyok. Tudom, hogy ez így most hülyén jön le, pláne, hogy két hozzászólással ezelőtt írtam be, hogy mennyire szeretlek titeket, de azért remélem, hogy megértetek... Ti mindannyian annyira tehetségesek vagytok. Mindannyian jók vagytok valamiben. Én nem vagyok jó semmiben, teljesen átlagos vagyok... És ez így nagyon rossz... annyira kis szerencsétlennek érzem magam... Na, abbahagyom, mert ez így nem olyan egyszerű... Nahmind1... Én szeretlek Mogyi...

mogy írta: És néha az az érzésem, hogy amikor én nagyon jól érzem magam, akkor úgy viselkedem, mint egy ötéves, és nem úgy viselkedem, ahogy egy 18 évesnek illik. És amikor hazamegyek, akkor az az érzésem van, hogy már megint nem voltam normális, mér megint nem uralkodtam magamon, és megint az agyatokra mentem. Nem tudom miért, de talán azért viselkedem így, mert szeretném, ha velem is foglalkozna valaki.

Ezzel én is gyakran vagyok így. Sőt, szinte mindig. Nagyon kevesen vannak, akik tudják, milyen vagyok komolyabb és szomorúbb időszakaimban. Társaságban olyan vagyok, mint egy túlbuzgó bolondgomba. Ezek után nehéz elképzelni, hogy lehet velem komolyan beszélni. Pedig lehet, csak nehéz...

Mogyi: ugye tudod, hogy én nagyon szeretlek? Így, ahogy vagy.

Az aőzőek után kicsit furcsának fog hatni, amit írok. igazából nem is akartam leírni, mert féltem, hogy esetleg rosszul fogalmazok meg valamit, de erőt vettem magamon. Ezek után pedig midnenki azt gondol rólam, amit akar.

Volt ugye tali tegnap, meg a héten még párszor, és olyan furcsán érzem magam. Van egy dolgo, amit nem tudok megmagyarázni, és féltem, hogy ezt közöttetetk nem fogom érezni. Ez az az erzés, amikor az ember nagyon tartozni akar valahová, és az adott társaság nem akarja befogadni igazán, de nem küldi el, mert nem bunkó, de mintha ott sem lenne. Ezt éreztetik velem nap mint nap az osztályomban, és amitől a elgjobban féltem: közöttetek is éreztem. nem panaszképpen mondom, csak felmerült bennem, hogy miért érzem magam úgy közöttetek, mint egy szürke kisegér? hogy ti mindannyian valamiben különlegesek vagytok, és én meg olyan más, mintha nem tartoznék ide. mit csinálok rosszul? nem tudom. Lehet, h megint összevissza hülyeségeket beszélek, de ez nekem fontos. Egyszerűen nem tudok rájönni, miért van ez. És néha az az érzésem, hogy amikor én nagyon jól érzem magam, akkor úgy viselkedem, mint egy ötéves, és nem úgy viselkedem, ahogy egy 18 évesnek illik. És amikor hazamegyek, akkor az az érzésem van, hogy már megint nem voltam normális, mér megint nem uralkodtam magamon, és megint az agyatokra mentem. Nem tudom miért, de talán azért viselkedem így, mert szeretném, ha velem is foglalkozna valaki. Tudom, ez egy kicsit egoista szöveg, meg minden, de nekem nagyon rossz. mármint az, hogy újra és újra lejáratom magam előttetek. És amikor hazamegyek, és végigjátszom magamban a napomat, akkor eszembe jutnak a néha nagyonis lesújtó pillantások, hogy úúristen, hogy lehet így viselkedni. Pedig nem azért van, mert eltökélt célom, hogy az idegeitekre menjek, hanem csak ilyen vagyok.

Ez most valahogy kijött belőlem, talán azért, mert ma sem tudtam menni pl Alsóörsre, és nem mehetek szinte sehová, de olyan egyedül érzem magam itthon. És amiért ilyen mesze lakom, nem jön senki meglátogatni, pedig igazán mindig itthon vagyok...Olyan rossz nézni, hogy öcsém nap mint nap találkozik azokkal, akikkel jól érzi magát (bár nem nagyon bírom azt a társaságot, én is lejárhatnék, de nem akarok), és amikor szól a csengő, mindig rohanok ki, hogy hátha most hozzám jött valaki. de nem...és ez olyan rossz

neemm, nem titeket hibáztatlak, csak mostanában így érzek. És csak az okát szeretném megtudni, hogy vajon miért érzem maam enbnyire magányosnak.

a másik dolog a suli. napról napra számolok vissza, hogy mikor lesz ennek vége. nehezen viselme az osztályomat, és tudom, hogy legszívesebben a föld alá kívánnának. Csak ami tegnap történt:
Valentinnapi levelezés minden évben van nálunk, és éppen mentem órára, miután megtudtam, hogy ötös leszek angolból év végén (szóval tök fel voltam dobva), és akkor beállítanak postások, egy hatalmas dobozzal, amit nekem címeztek. igazából kicsit meglepődtem, mert már évek óta nem mozgat a valentin-nap [size=9:3a45dd6o]de lehet, hogy ezt is csak bebeszélem magamnak, mert igenis foglalkoztat, de ilyenkor érzem magam igazán egyedül[/size] (az óriás dobozt szó szerint kell venni, olyan kisebb hifi méretű), és tele volt pakolva száraz kiflivel. Az osztálytársaim pakolták tele, és egészen vccesnek tartották, szerintem legalábbis (a kifli sztem azért volt, mert nálunk a suliban van ez a tej meg kakaó, ami jár az 5-8 évfolyamnak, de kiflit lehet kapni bárkinek, és én, mivel nincs kedvem meg időm itthon reggelit csinálni, az szokott lenni a reggelim...ja, pénzem meg nincs a büfében vásárolni, mert az méregdrágán adja a vackokat). És ami a legrosszabb, ma egyik oszt társammal jöttünk előkészítőre, és amikor elváltunk, mondta, hogy ő tudott róla, hogy mit fogok "kapni", és most bűntudata van, hogy nem szólt. Csak azt tudnám, hogy miért? hogy miért jó az osztály összes hímneműjének, kollektíven, hogy engem piszkálnak, és megaláznak? ez miért vicces? nem is kell mondanom, hogy az utána köv. irodalomórát végigbőgtem, hogy nem hiszem el, hogy már megint nem vettem észre semmit, és átkoztam magam, hogy olyan nyuszio vagyok, hogy nem is merek ellene tenni semmit. Én már meg sem szólalok, ha benn vagyok, igazán próbálok rendes lenni, és mégis ez van örökké...7 áve ezt csinálják. nem mondom, régen tényxleg nagy volt a szám, de most már nem az. legalábbis ott nem. még most is ki vagyok bukva rajta, hogy hogy lehet valaki ilyen...ilyen izé...
persze minderre rápakol egy lapáttal, hogy öcsém terrorizál (ma is volt egy kis nézeteltérés, és már azzal fenyegetőzött, hogy leégeti a hajamat, és agyonver.
nem sok hiányzott hozzá. persze a vége az lett, hogy én visszamentem a szobámba, és hagytam az egészet a fenébe.
De ő nem volt ilyen. amióta minden nap lejár a haverjaihoz" (az lőbb említett társaság), egészen más lett. hiába kérem szépen, nem csinál semmit. csak annyi lenne a dolga, hogy egy héten kétszer összeporszívózik, és felmossa az előszobát (ez nem nehéz, az előszobában nics semmi, még szőnyeg se), és nem képes rá. megtudtam, h amikor el volt mososgatva, és azt modnta, h ő mosogatott el, akkor nem is ő volt, hanem az egyik haverja. Én nem vádolom az öcsémet, csak félek, hogy nem egészen a megfelelő társaságba jár. mert nem mondhatom, hogy nem ismerem őket, mert igeni ismerem. a fiúk folymatosan megalázzák a lányokat (azt a két darabot), és megállás nélkül ordibálnak, és minden második szavuk a bmeg. a lányok pedig tűrik ezt, és ugyanolyan mocskos szájuk van, és midnent elviselnek. Mindemellett a társaság minden tagja dohányzik.
Jutesembe dhányzás: én elítélem magamat, és le akarok szokni, de nem megy. Itthon néha vágni lehet a bagófüstöt, és ez valami borzasztó.
én még csak egy éve dohányzom, és előtte sosem értettem, mi a jó benne. Most már tudom. Amikor az ember rágyújt (ez lehet, h csak rám igaz), arra az öt percre igazán lenyugszik, és csak a gondolataiba merül. ami sztem fontos. tudom, h ehhez nem feltétlenül szükséges a cigaretta, de én nélküle nem találnék magamnak nyugodt 5 percet...

nem vagyokvalami egyszerű ember igaz? nem tehetek róla. megváltoznék, de nem tudom merre kellene. túl sok elvárának akarok egyszerre megfelelni, azt hiszem. (öcsémről még annyit: már anyukám sem tud rá hatni. félévkor négyből bukott, és semmi reakció. évet ismételt hatodikban, ejnyebejnye. nekem mert két darab hármas bekerülni a bizonyítványomba- másfél órás hegyibeszéd...hogy hát a továbbtanulás, meg tudomisén...)

most kicsit furcsán érzem magam. azt hiszem, elég optimistának ismertek, de néha rám is rámjön a rosszkedv...
ne haragudjatok, ha untattalak benneteket (mint általában)

Perme épp olyan nagyon furcsa hangulatban van, úgyhogy nekifog írni... Hátha érdekel valakit...
Szóval csak csatlakozni tudok az előttem szólókhoz, mert én is olyan emberekre, barátokra találtam a Tolkien.hun, akik tényleg foglalkoznak a többiekkel. Tényleg szeretik egymást, és tényleg fontosak egymásnak. Sosem fogom elfelejteni, amikor táborban majdnem elaludtam azon a kőlépcsőn, és minden második ember odajött, és szólt hogy fel fogsz fázni, meg le fogsz gurulni, meg ilyenek, pedig még csak nem is ismertek szinte...
Annyi emlék fűz hozzátok, hogy nemistudom hogy mitcsinálnék nélkületek. Nem csak jó emlékek persze, mert nem lehet minden fenékig tejfel, de többségében olyan emlékek, amikre érdemes visszagondolni... Sokat tanultam Tőletek, köszönöm...

Csak mesélni szoktam neki rólatok (tulajdonképpem másrol se beszélek csak rólatok példának is mindig titeket hozlak fel)
Az osztlyban csodálkoznak is, hoy hogyan ismerhetek ennyire sok embert...

Dodiee írta:

Léli írta: "Nincs is semmi rossz, az csak árnyék..."

Ez nagyon jó) Erről az jut eszembe, amit a nővérem mesélt. a barátjával sétáltak a mezőn, és megláttak egy "elhullott", kicsi vakondot. A nővérem elkezdett pánikolni, hogy szegényke meghalt. Erre a barátja: "Ugyan! Csak alszik..."

OFF: Dodiee, kihagytad a "Dehát kilóg a bele!!"-t ON.

Nekem is rengeteget adott a társaság, többek között a legjobb barátnőmet, akinek mindent el tudok mondani, és a legjobb barátomat, akivel szintén nagyon sok dolgot meg tudok beszélni. Na meg persze titeket, minden itteni embert egytől-egyig. Nem akarok itt nyáladzani, de nagyon jó, hogy vagytok nekem!

Dodiee írta: Mert már nem elég a fórum, már nem elég a chat. Ez már rég túlment a fórumos társaságon..

ez maximálisan igaz ! ez már az "életröl" szol sokaknál , akik nemcsak egy Netest láttnak a másikban , és érzik a hiányukat , ha nem lehetnek vele.

Léli írta: "Nincs is semmi rossz, az csak árnyék..."

Ez nagyon jó) Erről az jut eszembe, amit a nővérem mesélt. a barátjával sétáltak a mezőn, és megláttak egy "elhullott", kicsi vakondot. A nővérem elkezdett pánikolni, hogy szegényke meghalt. Erre a barátja: "Ugyan! Csak alszik..."

Amúgy ez most sehogy se jött ide, csak sztem nagyon aranyos volt.
Azt meg, hogy mennyire fontosak vagytok nerkem, mennyit változott az életem és változtm én magam mióta ismerlek titeket, már 100szor leírtam, ugyhogy most nem teszem. Csak annyit mondok: Minden hét, amikor nem látlak titeket személyesen, kínszenvedés. Mert már nem elég a fórum, már nem elég a chat. Ez már rég túlment a fórumos társaságon..

Brisa írta: Érdekes, hogy ez a társaság milyen sokunk számára volt sorsfordító. Nekem is...
És ahogy Morgana nemrég meg is jegyezte: sokat változtam a 2 év alatt. Igaza van. És az egészben az a legjobb, hogy jó irányban.
Szóval a sorsfordító hatásotok mellett, személyiségformáló hatásotok is van.

Brisa: szerintem itt nem sok ember van , akiket nem változtatott meg volna az itteni közösség.
Vagy legalábbis a változására hatással nem volt rá , az itteni közösség .
Aszem te magad ismersz itt olyan embert/embereket , akiknek az idevonzásásban és ittmaradásában TE nagy szerepet játszottál.Én úgy gondolom többek nevében adhatok neked KÖSZÖNÖM-öt.
Persze hozzá kell tennem , hogy magam részéröl másoknak is sokat köszönhetek akik sok dologra rávilágitotak nálam és szerepet játcotak változásomban, igy nekik is KÖSZÖNÖM-öt mondok
Neveket is szivesen irok : Adelard , Supersonica , Penngaladiel , Reinatha , Lili , Luine

Rabyn, szerintem ne erőltesd... Csak mesélj neki az élményeidről, ha úgy érzed, el kell mondanod őket.
Ha kényszeríted, hogy eljöjjön közénk, akkor csak a rosszat fogja meglátni bennünk, mivel a jót egyszerűen nem akarja.

Nekem ha úgy istenigazából rosszkedvem van, vagy bánt valami, akkor nincs az a barát, aki jókedvűvé varázsol. Kivéve akkor, ha leül velem beszélgetni, ami által jobb színben kezdem látni a világot és képesé vállok arra, hogy letegyem a problémát.


Érdekes, hogy ez a társaság milyen sokunk számára volt sorsfordító. Nekem is...
És ahogy Morgana nemrég meg is jegyezte: sokat változtam a 2 év alatt. Igaza van. És az egészben az a legjobb, hogy jó irányban.
Szóval a sorsfordító hatásotok mellett, személyiségformáló hatásotok is van.

Én amiota az eszemet tudom mindig körül voltam véve emberekkel. Sose voltam egyedül mindig volt 2-3 "barátom". aztán ahogy nőttem lett egy nagyon jó barátnőm a Noémi tényleg a legjobb barátok lettünk egy osztályba is kerültünk miután mindketten megbuktunk. Aztán...... elolvastam a HP-t. És felkevredetm egy csetre ahol sok jófejt ismertem meg és velük is táboroztam és a legjobb barátaimat innen kaptam. Itt találkoztam másodszor a naaaagy beteljsültelen szerelemmel. És a Noémit hiába probáltam berinvágiálni nem sikerült. Eltávolodtunk és lassann majdnemhogy ellenségek lettünk. Talán ha nem ballagunk el abban az évben ez így is lett volna. Majd a HP-s banda feloszlott és sokakat elveszítettem akikért az életemet adtam volna. Akkor nagyon kivoltam borulva mert úgy gondoltam,hogy örökre ők lesznek a barátaim. Majd Dodienak hála felkeveredtem ide és azóta köszönöm szépen nagyon jól érzem magam:) Mert vna célom minden héten (ha nem is úgy mint eddig) A talikat a kirándulásokat várni. És mostmár azt is tudom hova fogok tovább menni (Morganának hála mert amig őt nem ismertem nem is tudtam, hogy van filmelélmet szak) ha esetleg a színművészetik valamelyikére nem vennének fel. És nagyon sok mindent kaptam. És nemtudom mennyit adtam, mert valamit biztosan adtam.

Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy milyen jó, hogy mindig vidám vagyok, és ő sosem lát szomorúnak. Addig jó amig engem nem láttok szomorúnak , van aki már látott kétségbe esni és látott sírni is, és szerintem nem volt túl jó élmény neki. Talán azért nem láttok sose sírni mert elküldetlen levelekben kíírom magambol a dolgokat. És ezzel letudom. (egyébként ezt ajánlom mindenkinek, hogy ha valami nagyon bántja akkor írja ki egy levélben aztán döntse el, hogy elküdi-e vagysem. mindenkppen jót tesz az embernek leírni a gondjait)

Az osztálytársnőmhőz: A Gyut már látta és olvasta is. És én probálom iderángatni de eddig nem nagyon jött.. (pedig télleg probálom). Tegnap némelyeknek meséltem, hogy az a legnagyobb világfájdalma éppen, hogy Orlando Bloom nősőülni készül. szóval ilye apróságokon kitud bukni, de nagyon és reggel már eleve idegesen jön be és idegesen megy haza. De egy talira ugy is el fogom hozni:)

Ladislas írta: Furcsa, de én, ha a barátaim között vagyok, vagy mások között, akik szintén fontosak nekem, én nekem minden rosszkedvem elszáll, és olyan boldog tudok lenni, mindha nem lenne semmi bajom - senki nem veszi észre, ha valami zűr van velem, mert ez csak akkor jön elő, ha egyedül vagyok... csak a magány tud igazán rosszkedvre deríteni, amikor nincs kivel együtt nevetni...

ez pontosan így van velem is... és egyedül olyan mély depibe tudok zuhanni, hogy csak na...

És van ezeknek a barátnak nevezett izéknek egy nagyon-nagyon-nagyon furcsa tulajdonsága, amit még a tudósok sem tudnak megmagyarázni... A legváratlanabb pillanatokban tűnnek fel, és akadályozzák meg, hogy az ember hülyeséget csináljon... És aztán ha tényleg igazi barátok, és nem csak mutánsok, még sokáig ott is maradnak...
Amúgy, izééé... asszem én is köszönettel tartozom jópár embernek az itteniek közül, akik hallgatták/ják a nyafogásom, "pofozgatnak" és mellettem állnak... Remélem tudják, hogy róluk van szó...

Lamorak írta:

Morgana írta: A barátaid közt tudhatod, hogy nem vagy egyedül a világban. Sem az örömöddel, sem a bánatoddal.

Sem bármi más egyébbel.

Lam, olyan jókat tudsz írni (aki nem tudná: az aláírásom Lamtól származik Nekem tetszik )

Egyébként ez nagy igazság. Rengeteget segíthetnek a barátok. Elmondok egy kis történetet (khm.. a sajátomat):
8-os voltam. Ekkor az ember életében általában nagy változás, hogy jön a gimi (v. szakközép), de nekem ezt egy súlyos dolgo előzte meg: tavasszal meghalt az egyik nagyapám, és az a kutyám, aki 1 éves korom óta mellettem volt. És igazából nem volt mellettem senki, akivel erről beszélgethettem volna (igazából soha nem is tudtam az érzelmeimről beszélgetni), így nyárra szépen eljutottam arra a következtetésre, hogy nincs szükségem barátokra, mert minek, hiszen egyszer úgyis meghalnak, és az mennyire fáj. És így szépen elszigetelődtem mindentől, és így jött a gimi. Szépen tök egyedül lettem az osztályban, egy különc, egy idegen. Aztán 10. decemberében egyik tanárom (az iskola legjobb fej tanárja ) leült velem beszélgetni, hogy mért van ez az egész, hogy ennyire magányos vagyok, meg minden. Csakhogy addigra elfelejtettem ezt a gondolatot, csak az érzés maradt meg, hogy egyedül akarok maradni... De ez a bizonyos tanár "beparancsolt" a színjátszó körbe, hogy legyek ott rendezőasszisztens, és ugyan ebben az időben megismertetett a GyU-val ( komoly, az is ő volt ). Így neki hála elkezdtem kiteljesedni e két téren (felkeveredtem ide közétek ), de mégis magányos maradtam (és eccer majdnem el is mentem innen; még mindig hálás vagyok Brisának, amiért ittmarasztalt ). Hiába lettek itt egyre többen, akik valamennyire ismertek, attól még magányos voltam. Aztán... a tavalyi LEP után elkezdett velem valaki foglalkozni (köszi ), feladatokat adott, meg célokat (kedvencem akkor is az volt, amikor egy nap a chaten azt mondta, hogy másnapra találjak magamnak egy életcélt - különben ő talál nekem ), és szépen rájöttem, hogy nem is olyan rossz élni Mert rájöttem, hogy fontosak a barátok. És azóta nekem ez a személy (és a barátaim) mindennél fontosabb, mert a barátom, és ma már tudom, mennyire értékes egy barátság. És köszönöm azoknak, akik a barátaim, hogy vannak

Léli

Morgana írta: A barátaid közt tudhatod, hogy nem vagy egyedül a világban. Sem az örömöddel, sem a bánatoddal.

Sem bármi más egyébbel.

Igen, Lamoraknak ebben nagyon igaza van.

A barátaid közt tudhatod, hogy nem vagy egyedül a világban. Sem az örömöddel, sem a bánatoddal.

Galadh írta: [Sőt nekem is... Múltkor vkivel chateltem, és ő mondta, hogy el sem tudta volna képzelni, hogy nekem tényleg akkora bánataim vannak, mert hogy tisztára nem látszik rajtam társaságban... Néha van, hogy köztetek is rossz a kedvem (persze nem miattatok) de egyszerűen nem mutatom ki, és akkor talán jobb nekem is egy kicsit.

Erre vannak a barátok, meg h elmondd nekik, és segítsenek, ha másban nem, abban, h ott vannak, és jól érzed magad velük.

Fiona írta:

Ringbearer írta:

Ladislas írta: Furcsa, de én, ha a barátaim között vagyok, vagy mások között, akik szintén fontosak nekem, én nekem minden rosszkedvem elszáll, és olyan boldog tudok lenni, mindha nem lenne semmi bajom - senki nem veszi észre, ha valami zűr van velem, mert ez csak akkor jön elő, ha egyedül vagyok... csak a magány tud igazán rosszkedvre deríteni, amikor nincs kivel együtt nevetni...

Tisztára ugyanez! 8O

Nekem is!!! 8O

Sőt nekem is... Múltkor vkivel chateltem, és ő mondta, hogy el sem tudta volna képzelni, hogy nekem tényleg akkora bánataim vannak, mert hogy tisztára nem látszik rajtam társaságban... Néha van, hogy köztetek is rossz a kedvem (persze nem miattatok) de egyszerűen nem mutatom ki, és akkor talán jobb nekem is egy kicsit.

Rabyn...
Szerintem ne add fel a dolgot, ha már eddig ennyire szíveden viselted a "sorsát". Inkább beszélgess vele, mutasd meg neki, hogy vannak, akik nem akarják bántani, esetleg védd meg, ha ilyen ugratás lesz egyszer. Amúgy nem minden család olyan, hogy mindenki szeret mindenkit...nálunk minden rendben ebből a szempontból, de van ismerősöm, aki pl. gyűlöli az apját, van, akinek meg kellett hivatalosan tiltania az anyjának, hogy hozzáférjen a számlájához, különben elitta volna a pénzt, ami azon van, és még sorolhatnám...szóval lehet, hogy van oka arra, hogy ilyen legyen, dejez nem jó, mert így aztán ő is ilyenné tahat valakit, aki aztán szintén...ésígytovább'. Nézesd meg vele a Gyűrűk urát, és hívd fel a figyelmét Faramirra

Nodlee írta: ... bár, néha félek, hogy a barátságunknak végleg befellegzett, de egyenlőre örülök, hogy boldog vagyok

Szerintem ez nem lesz feltétlenül így. Nekem volt olyan barátnőm, akivel végig nagyon jó barátok is voltunk, nemcsak...
És miután vége lett a dolognak a barátság ugyanúgy megmaradt, ez csak tőletek függ...

...

Ringbearer írta:

Ladislas írta: Furcsa, de én, ha a barátaim között vagyok, vagy mások között, akik szintén fontosak nekem, én nekem minden rosszkedvem elszáll, és olyan boldog tudok lenni, mindha nem lenne semmi bajom - senki nem veszi észre, ha valami zűr van velem, mert ez csak akkor jön elő, ha egyedül vagyok... csak a magány tud igazán rosszkedvre deríteni, amikor nincs kivel együtt nevetni...

Tisztára ugyanez! 8O

Nekem is!!! 8O

Ladislas írta: Furcsa, de én, ha a barátaim között vagyok, vagy mások között, akik szintén fontosak nekem, én nekem minden rosszkedvem elszáll, és olyan boldog tudok lenni, mindha nem lenne semmi bajom - senki nem veszi észre, ha valami zűr van velem, mert ez csak akkor jön elő, ha egyedül vagyok... csak a magány tud igazán rosszkedvre deríteni, amikor nincs kivel együtt nevetni...

Tisztára ugyanez! 8O