Gondolatok

Drizzt írta: Lehet, hogy csak én vagyok ilyen elvetemült, de szeretem, ha az emberek mosolyognak .

ez nagyon joo

En tuti nem mondanam el e gyerekemnek ha rosszul allnank
anyagilag vagy csak ugy, hogy o azt ne elje meg rossznak...

Nalunk en vagyok a csalad fenntarto, mivel apam engem tekint a
csaldban egyedul tarsnak, akinek elmomdhatja a bajait.
Es ezzel mindenki igy van nalunk. Es a csalad bekeje attol fugg, hogy
milyen hangulatban vagyok...

OFF

Luna, nem Rayan, hanem Rabyn.

ON

Rayan írta:

Sokrszor (és ezt szerintem azok akiknek van testvére észrevette már) nekünk kell felnőttnek, anyának, apának lenni ha a szüleink éppen nem érnek rá. Van akinek ez terhes nekem nem.

Én is így vagyok mikor a hugomat és az öcsémet v az unokaöcséimet rám bízzák. Én szeretek velük lenni, mert egy kicsit elfelejthetem a gondjaimat mikor velük beszélgetek.

A pénzes dologhoz: Anyu mindíg velem beszéli meg a mindenféle gondjait, köztük az anyagiakat is, és már egy idő után nagyon szarul érzem magam mert nem tudok segíteni neki.

Timona! szerintem is gyere el az egyik talira és meglátod, milyen fantasztikus az egész!
Emlékszem én először a tüncilányokkal ismerkedtem meg, mert akkor kezdődtek a táncpróbák.
Aztán jöttek a LEPes próbák...még mindig emlékszem, rettentően izgultam, ki mit fog szólni hozzám, hisz ez már egy összeszokott társaság és sok-sok új arc.Megérkeztem és a sok-sok új arc mosolyogva fogadott.Leírhatatlanul jól éreztem magam, emlékszem, már a második alkalom után úgy emlegettem a társaságot:a másogik CSALÁDOM!!
Mondjuk, eddig csak kevés emberkével elegyedtem szóba, de ez nálam mindig is így ment.Kicsitől a nagyig.
A nevekkel is sokszor gondban vagyok de ez is csak gyakorlás kérdése.
Sajnos és Várgesztesre nem tudok menni , de majd egy másik alkalommal bepótolom.
Szóval Timona mindenképp gyere el egyszer, talán már most a farsangra.Persze, ha van jegyed!

Szülős témához:

Mi hárman vagyunk tesok. Én az öcsém meg a hugom. (öcsémről már írtam itt sokat..)
Öcsi sokat balhézik ha nincsen itthon pénz. a hugi elfogadja énmeg nemtok vele mit kezdeni. nincsen hát nincsen. Apát alig látjuk me éjjelnappal dolgozik.. Anya most itthon van de ő is probál pénzt keresni /most éppen nincsen munkája/

Nekem is lelkiismeretfurdalásom van ha BÁRKITŐL pénzt kérek/kapok. De sajnos még nem mehetek el dolgozni talán majd a nyáron. Sokrszor (és ezt szerintem azok akiknek van testvére észrevette már) nekünk kell felnőttnek, anyának, apának lenni ha a szüleink éppen nem érnek rá. Van akinek ez terhes nekem nem.

jocii írta: "Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan"

Érdekes, pont tegnap reggel írtam ezt be aláírásnak...amúgy a A kis herceg mindíg is a kedvenc írásom lesz, és mindíg is könnyezni fogok, ha olvasom...most is itt vagyon nálam

Most, hogy így szóba került a társaság, gondoltam írok én is, mert én is (lehet mondani, hogy) új vagyok köztetek (bár minden viszonylagos). Biztos egy csomószor megköszöntem már (bár többnyire csak magamban) Tarathradiel-nek, hogy annak idején elszólta magát egy levélben, hogy ő szokott ide írni, és hogy milyen jó a társaság, meg egyébként is mind a ketten Tolkien fanok vagyunk, és itt meg mindenki az...Szóval először csak olvastam, aztán elkezdtem írogatni is, bár hol vagyok én még egyesek ezervalahányszáz' hozzászólásához képest...a lényeg, hogy egy csomó szimpatikus embert találtam itt. Aztán elmentem a LEPre, ott még csak tébláboltam, és élveztem az egészet, dehát nem ismertem senkit.
Közben szerencsére rátaláltam kriszanára, akit régóta ismerek, és tudja, hogy szeretek énekelni, így elinvitált a kóruspróbára...bár mondtam neki, hogy az egy dolog, hogy szeretek ...
Ott ért az első pozitív meglepetés, ugyanis, amikor megérkeztem mindenki vidám volt, és mosolygott...nemcsak egymásra...rám is. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen elvetemült, de szeretem, ha az emberek mosolyognak . És, bár hihetetlen volt, de úgy tűnt örülnek, hogy ott vagyok, pedig nem is ismernek...azért ilyen is ritkán történik velem. Aztán végül is bekerültem a kórusba, és most ott tartok, hogy az egész hét összes dolga közül a próbákat várom a legjobban . Remélem egyszer majd ti is annyira örültök nekem, mint én nektek...
Az első benyomásról annyit, hogy mindíg van, és fontos, de úgyis csak hosszabb idő alatt lehet megismerni valakit, tehát az első benyomás inkább azt "határozza meg", hogy kivel kezdek el beszélgetni, kit akarok megismerni, így persze sokszor elmegyünk olyan emberek mellett, akiket pedig érdemes lenne megismerni, persze ez itt nálatok...ööö nálunk nem fordulhat elő...

Silmeniel írta: Első benyomás: senki sem lehet elöitéletektöl mentes... Aki ezt állítja, szerintem nem mond igazat. És az elsö benyomás igenis fontos. Hisz egy alapvetöen unszimpatikus emberhez is máshoz áll az illetö, és másképp viselkedik egy számára szimpatikus /akár neki tetszö/ emberrel is. Az megint más kérdés, hogy ezen az elsö benyomáson képes -e, és akar-e változtatni. Én szerencsés embernek tartom magam, úgy érzem, hogy lehet szinte bármilyen az elsö benyomás, második esélyt mindenkinek adok, akár pozitív, akár negatív a róla kialakult elsö képem...

Teljes mértékben egyet értek veled . Csak sajnos az emberek legtöbbje megmarad az első benyomásnál. És egyszerűen néha arra sem képesek , hogy egy szót is beszéljenek "utálatok tárgyával"
+ ami mégjobban idegesít h emberkék gyakran olyan dolgok miatt ítélnek el másokat, amit egyébként ők is megtesznek

Rayan írta: Timona: Hagyd az aggályoskodást, különben kihagysz egy remek társaságot. Gyere el találkozóra. Nem eszünk meg reggelire =) Tetszeni fog, hidd el.

Ehhez szívem mélyéből csatlakozom!

Várunk!!!

Én még most sem tudom feledni azt a szóval ki nem fejezhető élményt, mikor először találkoztam a többiekkel!

És ez továbbra is megvan, csak épp sokkal MEGHITTEBB lett az egész. És így még szuperebb!

Beus: Egyem azt az okos szívedet =) A legjobb, ha a gyerek időnként tud és mer a szülő fejével gondolkodni. Sokkal több problémájuk és feladatuk köti le a figyelmüket, mint mi azt gondolnánk... És gyakran nincs energiájuk szeretgetni, törődni sem. Ilyenkor nekünk kell kicsit az eredeti szülői szerepet játszani =)

Timona: Hagyd az aggályoskodást, különben kihagysz egy remek társaságot. Gyere el találkozóra. Nem eszünk meg reggelire =) Tetszeni fog, hidd el.

jocii írta: "Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan"

Már vagy 10 éve annak, hogy apukám ezt az idézetet irta az emlékkönyvembe, azóta is megdöbbenek néha, hogy milyen igaz!!! Magamról tudom, hogy sajnos sokszor itélek a külsőből, aztán pedig valahogy mégis közelebbről megismerem az emberkét és rájövök, hogy én voltam a hülye, hogy miket gondoltam róla előtte. Ellenkezője mondjuk még nem történt velem, mert csak akkor tudok igazán szerelmes lenni valakibe, ha a külseje is megfog aztán pedig megismerem magát a lényét, hogy ki is ő valójában.

Ami azt illeti én elég nehezen nyilok meg embereknek, mert vannak rossz tapasztalataim, volt olyan, hogy barátomnak hittem valakit megosztottam vele egy titkomat és másnapra rajtam röhögött mindenki... Viszont ezt leszámitva könnyen barátkozok, de igazán most is csak 2 személyben bizok meg. Néha ez viszont nagyon hülye helyzeteket szül ami miatt nagyon kényelmetlenül érzeem magam: van egy kissebb társaság akikkel nyaranta túrázni járok és tavaly mindnkinek csináltak egy egyen pólót amire egy általa használt szófordulat vagy vicc is felkerült személyre szólóan, az enyémen pedig csak az állt, hogy meglepetés. Akkor döbbentem rá, hogy ők egyáltalán nem is ismernek engem és úgy éreztem, mintha csak egy kolonc lennék aki kitartóan a nyomukban jár...

Más: én még elég új vagyok itt köztetek és még nem volt merszem elmenni összejövetelre, pont azért amit mondtatok, hogy nemtudom hogy fogadnátok, ráadásul én egyáltalán nem ismerek senkit ezért még nehezebben veszem rá magam az első lépésekre.

Szülők: Silmeniellel teljesen egyetértek abban, hogy a szülőknek is megvannak a saját problémáik ami néha úgy leköti őket, hogy nem veszik észre, ha a legmélyebb depresszió kerülget. Nálunk ez szerencsére nagyon ritkán fordul elő, de volt rá példa természetesen. Amiben viszont szerencsém van, hogy anyuval nagyon jókat tudok beszélgetni, mindent el tudok mondani neki pasikról, barátokról, suliról, bár sokszor nem ért meg és más a véleménye, de legalább figyel rám. Apuval más a helyzet ő kicsit távolibbnak tűnik és nem tudunk ilyen dolgokról beszélgetni csak komolyabbakról, problémákról. Mondjuk ő is minden nap 5kor kel dolgozni és este általában mire hazajövök a TV előtt alszik a fáradtságtól. Talán tényleg az a legjobb módszer, hogy amikor ráérnek és nem rohannak sehová, akkor kell leülni velük egy kicsit beszélgetni, tudom ezt könnyű mondani, de meg kell próbálni!

Silmeniel írta: Első benyomás: senki sem lehet elöitéletektöl mentes... Aki ezt állítja, szerintem nem mond igazat. És az elsö benyomás igenis fontos. Hisz egy alapvetöen unszimpatikus emberhez is máshoz áll az illetö, és másképp viselkedik egy számára szimpatikus /akár neki tetszö/ emberrel is. Az megint más kérdés, hogy ezen az elsö benyomáson képes -e, és akar-e változtatni. Én szerencsés embernek tartom magam, úgy érzem, hogy lehet szinte bármilyen az elsö benyomás, második esélyt mindenkinek adok, akár pozitív, akár negatív a róla kialakult elsö képem...

Ezzel nagyon egyetértek. Számomra nagyon fontos, hogy ne ítéljek elsőre, de időnként elég nehéz kikerülni. Olyat viszont sosem teszek, hogy azért nem szimpatizálok valakivel, mert más azt mondta, hogy "figyelj, ő hülye, őt utálni kell". Próbálkoztak nálam ilyesmivel, jól meg is mondtam a véleményem. Az első benyomás fontos, de nagyon a körülményektől függ. Lehet, hogy amikor először találkozol valakivel, az épp rossz passzban van és nem is tudja önmagát adni. Ilyenkor kell adni másik esélyt. Velem előfordult, hogy rosszul indítottam valakinél, és második alkalommal megváltozott rólam a véleménye. Sajnos olyan is volt, hogy nem. Nem az ebben a rossz, hogy nem voltam szimpi valakinek, mert az előfordul, hanem hogy anélkül itélt volna, hogy megpróbált volna megismerni. Van egy barátnőm, aki tőlem kétszer kapott esélyt, és ma az egyik legjobb barátnőm, pedig sokszor voltam kibukva rá. De megérdemelte az esélyt és élt is vele. Volt olyan is, hogy egy lány, akiről úgy hittem, hogy jóban vagyunk, egy ostoba félreértés alapján elkezdett fújni rám és meg sem kérdezte, hogy az én oldalamról hogy néz ki a történet. Ezt én gyűlölöm, esélyt mindenkinek kell adni! És szerintem egy embert mélyebben megismerni nagyon nehezen lehet, sok idő kell hozzá, és sok türelem. A testbeszéd, a gesztusok sokat elárulnak. Sokszor szerintem nem csupán a szavakra kell figyelni, hanem a tettekre, a reakciókra. Egészen pici megnyilvánulásokból is kiderülhetnek fontos személyiségjegyek. A külső alapján történő benyomás elkerülhetetlen, merthogy először ezt látjuk, de a belső fontosabb. A külsőség amúgy is nagyon szubjektív, kinek mi tetszik... a belső kisugárzás pedig csodákat művel

Artemisz írta: Orsie, kösz az együttérzést, jólesett!

Nagyon szívesen!

Első benyomás: senki sem lehet elöitéletektöl mentes... Aki ezt állítja, szerintem nem mond igazat. És az elsö benyomás igenis fontos. Hisz egy alapvetöen unszimpatikus emberhez is máshoz áll az illetö, és másképp viselkedik egy számára szimpatikus /akár neki tetszö/ emberrel is. Az megint más kérdés, hogy ezen az elsö benyomáson képes -e, és akar-e változtatni. Én szerencsés embernek tartom magam, úgy érzem, hogy lehet szinte bármilyen az elsö benyomás, második esélyt mindenkinek adok, akár pozitív, akár negatív a róla kialakult elsö képem...

Más: szülö-gyerek viszony... Luine, érdekes, amit felvetsz, azt hiszem manapság nagyon szerncsésnek mondható az, aki nem él át hasonló helyzetet... Jómagam kb. 6-7 éve döglödök pont emiatt, úgy 1,5 éve vissza-visszatérö depresszióval karöltve. Sajnos nem sok jó tanácsot tudok adni neked, nekem a legnagyobb segítséget a barátaim nyújtották mindigis... Tudod, az a baj ezzel a mai világgal, hogy hiába szeretnének a szülök is jó szülöként viselkedni, nagyon nehéz megtalálni az arany középutat. Én biztos vagyok benne, hogy nem azért nem figyelnek Rád/ránk a szülök, mert nem érdekeljük öket. Látom apámon, hogy mennyit melózik, hogy nekem és a tesóimnak mindent megadhasson. Hálás vagyok neki, nagyon, bár sokszor lelkiismeret-furdalásom van, ha pénzt kérek töle /szerencsére egyre ritkábban kell/, rosszul érzem magam, mikor este 10kor alszik a TV elött és tudom, hogy nem azért alszik, mert unalmas a focimeccs, hanem mert 5kor kelt, és egész nap rohangált, hogy legyen miböl kaját venni jövö héten. Szóval fel a fejjel! Amúgy meg, ahogy Te is, ök is fáradtak. Megvannak a saját problémáik. Próbálj velük hétvégén leülni beszélgetni. Esetleg olyankor, mikor nem melóznak egész nap, hátha akkor fogékonyabbak a dolgokra. Nem arról van szó, hogy nem szeretnek, de nekik is kell pihenés. És nekik is el kell mondaniuk a problémáikat valakinek. Támaszkodj a barátaidra, és próbáld megérteni a szüleidet, néha keress egy-egy alkalmat, hogy beszélgessetek. És legalább két-három naponta öleld meg öket, vagy csak adj nekik egy puszit... Mindent érted tesznek, nem csak magukért...
[size=9:10anihfj]
Néha úgy érzem magam, mint egy hülye vénember... Bocs, ha néhol túl "kioktató"-ra sikerült...[/size]

jocii: Már bocsi, de az ember ha elmegy mellette egy jó pasi/csaj arról csak külsőleg tud nyilatkozni az ember. És ha neki külsőleg tetszik az illető akkor már egy ok, h megismerkedjen vele belsőleg is. Csak azt nem értem, h ezt miért kell elítélni... mert ha egy műmájer a pasi, akkor legfeljebb arrébb állsz, és nem foglalkozol vele többet.

[size=9:awi46vxf]Egy másik témát elmesélnék, mert nagyon nyomja a lelkem...
Szóval nem tom, h volt vagy van e vki így a szüleivel, de sajna én most úgy vagyok velük, h nem is érdeklem őket sajnos. Hazajövök a suliból és csak a jegyeim érdeklik őket, meg hogy készüljek holnapra, és kész. Semmi más. Mesélnék vmit, h milyen jó új barátaim vannak, és h mennyire szeretem őket, meg, h hogy vagyok, erre, mintha meg sem hallanák, mondják tovább a sajátjukat. Meg ha rosszul vagyok észre sem veszik. Még a tanáraimnak is feltűnt, h mennyire rosszul vagyok lelkileg, akik alig látnak, de a szüleimnek ez nem tűnik fel sajnos. Már semmit nem vesznek észre...nem tom mit tegyek...[/size]

"Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan"

nálam ez a mondás sokat jelent jelent.
Viszont azt nagyon elitélem , ha valaki CSAK a külsö alapján kezd el valakivel ismerkedni.
El kell ismerni a szépséget , ebben nincs semmi rossz , de akkor se a külsötől függjön csak egy ismerkedés

Sok dolgo vetődött fe bennem
Lamorak: te emléxel rám tavaly farsangról? nekem akkor a társaság egy nagy tömeg vot, csak kevés embert ismertem, és őet se nagyon (Kivéve Rabynt, mert ő hozott ide, és Gollamot, mert őt sem akkor ismertem meg), és nagyon kevés arcra emléxem...
de az akkoris meglepett, hogy rám emlékeztek utána bizonyos emberek... (jaa, a pizsamás hobbit-))) )
most épp nagyon meg vagyok hatva, több dolog miatt is (amit Artemisz mondott, amit Lamorak, vagy ami a taálkozók topicban volt....), és egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy mi az bennem, ami egy kicsit mássá tesz a többi emberhez képest. Hogy miért van az, hogy azok is ilyen segítőkészek, akikkel egyzser beszétem talán, és akkor ráadásul épp egy rossz pilanatomban kaptak el, mégis kedvelnek valamilyen szinten. Megkérdeztem Rabyn, hogy szerinte ez mitől lehet. Azt mondta, hogy kicsit olyan vagyok, mint Momo, és van egy furcsa kisugárzásom. (amit persze nem látok, mert én ugye belül vagyok ). Ennek a Momos hasonlatnak nagyon örültem, mert nem tudtam, hogy valaki ilyen, hogy hogy tud így hallgatni másokat. Ezek szerint így. (bocsi, ez egy kicsit úgy hangzott, mintha egoista lennék, de megnyugtatak titeket: nem vagyok az, sőőőtt....)
szóval ami az ismerkedést illeti: én lazán köszönök bárkinek, és néha elpirulok az első beszélgetés során, mert nem szeretném rögtön megmutatni, hogy milyen pimasz és nagyszájú tudok lenni néha, szeretnék jó benyomást kelteni. Ez nem könnyű, de igyexik az ember. és ilyenkor jön az, hoghy egyfolytában vihogok lányos zavaromban.
Artemisznek igaza van, tudok véresen komoly is lenni, és akkro sem ilyesztő vagyok, csak nem olyan, mint általában. Nagyon keveset beszélgettem eddig komoly témákró, csak azokkal szoktam, akiket a barátaimnak tartok, de azért szeretlek titeket, mert veletek TÉNYLEG lehet BÁRMIRŐL beszélgetni. A gimiben az osztályom kegyetlen. Sajnos a a szó negatív értelmében. És ezért évekig nem találtam a helyem. azután jött egy tábor, meg egy másik, új arcok, új emberek...és nem értette soha senki, hogy miért nem szeretnek engem az osztáyban. Én sem tudom. Azt tudom, hogy biztos hibás vagyok én is, de nem tudom, hogy hol rontottam el, de most már kedvem sincs sem gondokodni rajta, sem tenni ellene. Az a baj, hogy nem csk én látom úgy, hogy nagyon sok az érdekember az osztályban. Ma pl tesióránk volt, és a fiúk egy kis lasztit dobátak. És egyszer az egyik fiú erőből dobta, és csak azért nemt alált ell, mert elhajoltam. Tudtam, hogy direkt dobta felém, és hogy nagy erővel. Pedig hozzá sem szóltam, rá sem néztem. Nem értem az ilyesmit. de már tényleg nem számít. Azért nem, mert tudom, hogy ha hazajövök, akkor elfelejthetem őket, nem kell rájuk gondolnom, nem azon fáradozom, hogy értük bármit is tegyek. Feljövök ide, és jól érzem magam. vagy elmegyek egy talira. Utána napokig nem lehet lemosni a vigyort az arcomró. és ezt is furcsán nézik a suliban, hogy mi olyan mosolyognivaló van az érettségin és a felvételin. nem tudom. de jól esik mosolyogni.

Artemisz: amit a túlmisztifikálásról mondtál: veem is ez van. Amikor még nem ismerek valakit, nem merek igazán odamenni, mert mi van, h nem vagyok szimpatikus neki, ha ezt vagy azt gondolja rólam. Ez persze többynire nics így, de ez van. és nem szeretem ezt az érzést. mert nem jó. De ha valaki odajön, akkor máris jobb kedvem lesz, és könnyedén elcseverészek bárkivel, bármiről. Csak hozzám oda kell jönni. Az eddigi életem igazolja, hogy nem mindenkinek vagyok szimpatikus. nem is akarok az lenni. csak olyan jó beszélgetni

bocsi, ha egy kicit elkalandoztam a témától, de ezek jutottak eszembe. -))
pusszantás mindenkinek
mogy.

ja, még a külső ítélkezésrő annyit: nem szokásom...meg kellene néznetek egy régi csoportképet egy táborról. rengeteg küönböző ember van rajta külsőr, és mind mind egyéniség. ezért szeretem őket-)

ami az ide való beileszkedést illeti: többször éreztem én is, hogy nem számít, h valaki "új", vagy "régi", itt mindig lehet nevetni, és sztem nem nehéz beillezkedni. nekem nem volt az, de lehet h egyéni eset vbgyok-)
úgy gondolom ez a társaság pont azért szép és jó, mert mindn ember különböző, de itt mindki mentes az előítéletektől, ami néha nagyon nehéz, csak önuralom kérdése...elég egyszer leüni valakivel beszégetni, és néha rájön az ember, hogy rosszul ítélte meg: lehet, hogy nem szimpatikus, lehet, hogy borzasztóan néz ki, de nagyon jókat lehet vele dumálni, és akkor újra és újra leül vele beszégetni, és a végén nagyon jó barátok lehetnek.


Mégvalami: én sem harapok!!!!-))))

Elanor írta: Kíváncsi lennék a véleményetekre ezzel az első benyomással kapcsolatban, vagyis inkább a külső és belső első benyomással (de hüén hangzik ) kapcsolatban.

Júj, ez kemény téma, de jó!

Hadd meséljek el egy sztorit ennek kapcsán:
Ismerek egy idős nénit, egyedül él, nincs gyereke, a rokonai az Alföldön. Néha átjárok hozzá, bevásárolok neki, de mióta Pesten vagyok, erre nem sok időm van.
Kertes háza van a néninek, meg szőlője is, és hát tudjátok, azzal mi dolog van. A házkörüli férfimunkákra egy hajléktalan pasat szokott megkérni, aztán fizet neki egy kis pénzt, meg vesz neki sört, főz neki ebédet, stb.
És ezt a pasast én is ismerem, és túlzás nélkül állíthatom: kedvelem.
Udvarias, jó fej, dolgos, becsületes.
Tényleg.

És sokszor gondolok arra, ha nem ismerném, és először ott láttam volna meg a Főtéren a kartondobozai meg az ócska pokrócai között, valszeg undorral mentem volna el mellette. Így meg..
A minap rámköszönt, én meg vígan, hangosan visszaköszöntem, gondolhatjátok, hogy néztek rám az emberek..
De nem érdekelt!

Pont ma gondolkoztam azon, hogy hogyan lehet az, hogy ez a társaság ennyire jól összejött. Úgy értem, ha jön egy egy új tag, akkor azt nem fogadja elutasítás, mindenkinek van esélye, hogy bekerüljön ide, itt nem lehet érezni azt a nagyon sokszor tapasztalható reagálást, hogyha ez zárt közösségbe új tag érkezik, akkor kiritkusan, elzárkózva fogadják. (Nna, ez nagyon magyaros lett )
de talán ez pont azért van, mert maga a közösség is így alakult ki: nem volt egy magja, hanem sorra jöttek az emberkék, akiknek először csak a személyiségét, vagyis inkább a belső jellemzőit ismerte meg a másik, és nem ítélt elsőre a külsőböl. Aztán személyes találkozók, amiken már annyira nem számított, hogy hogy néz ki a másik, hiszen a fórumon már szimpatikus lett, és onnan már nem számít, ki hogy néz ki. És talán ez fontos... sokszor ítélünk a külső alapján, de egy netes közösségben ez nem történik meg, és amikor személyes találkozásra kerül a sor, akkor meg már nem az lesz az elsődleges. Ez egy kicsit most más téma volt, és a jelenre annyira már nem érvényes, mert azért már van egy kialakult társaság, és ismerik egymást az emberek, de sztem a kezdetekkor ez így volt, és így van ma is az új tagokkal.

Kíváncsi lennék a véleményetekre ezzel az első benyomással kapcsolatban, vagyis inkább a külső és belső első benyomással (de hüén hangzik ) kapcsolatban.

Orsie, kösz az együttérzést, jólesett!

LÉLI: *perme vörösödik a gép előtt ezerrel*
Te, tudod, mi a slusszpoén? Ha emléxel a táncpróbai dumcsinkra, lehet, hogy másképp állunk az emberekhez (elsőre legalábbis, te vmivel komolyabb vagy alapból, emiatt van, hogy néha jobbnak véllek magamnál), de meglepő hasonlóságot lehet felfedezni a baráti kapcsolatainkban, persze nem egyazon emberekkel.
És ez tökjó, mert ez egy soha ki nem fogyó beszédtéma!

[size=9:28e5a3ss]Ilyen "véletlen barátság" nekem asszem Elenielé meg egy kicsit Hajnié.
Eleniel ki tudja, miért, szimpatikusnak vélt (ÉPP ENGEM) annyira, hogy CSAK NEKEM megmutassa az írásait.
Hajnit meg én környékeztem meg egy csipet szívből jövő, naiv együttérzéssel, innen eredeztethető a barátságunk.[/size]

El se hiszed, mennyire jólesik, hogy egyetértesz velem!

Lamorak írta: Léli: ezt tényleg én mondtam? biztos?

Igen Dátumra pontosan január 26-án

Artemisz (Celebthil) írta:

Lamorak írta: Kérdezd meg Fát, meg Rouge/Arwent, meg Lélit, mennyire vagyok komoly

Én néha Lélit is messze különbnek vélem magamnál, ennek tudtam be, hogy jóban vagytok.

8O Öh.. izé... abban egyet értek, hogy másmilyen vagyok, mint te, de hogy különb lennék, azt azért nem... Artemis, mi nagyon különbözünk egymástól. Másként nőttünk fel, máshogy állunk az élethez, az emberekhez, stb... de ez nem baj Sőt, pont ezért érdemes barátkozni, hogy megismerjük, milyen a másik (és aztán jó kis novellákat lehessen írni mindeféle kevert jellemű emberek szereplésével ).
Az meg hogy én Lammal jóban vagyok, csak egy 'véletlennek' köszönhető, igazából bárki lehet jóban vele

Lamorak írta: ON ismét, szerintem ez a téma azért nem kimoderálandó mert (1) rólam szól

Az LFK ezt az állítást erősen támogatja

Lamorak írta: (2) mert ezen keresztül jóval fontosabb kérdéseket is vet fel, a társaságon belüli viszonyulást ill. az ember saját magáról, jelentőségéről és jelentéséről alkotott képét. -- a (2)-hez kapcsolódva pedig várom a gondolatokat: hogyan és miért alakulnak ki ebben a társaságban a kapcsolatok, ki hogy (és miért) csinálja, stb. stb.

Húha... hogyan alakulnak ki a kapcsolatok? Igazából itt szerintem csak úgy vannak (mindenkinek van valamilyen kapcsolata a másikkal), csak néhány megerősödik, néhánnyal meg nem törődnek. Konkrétan: pl. én Eiával még régebben a Kószák Könyve (emlékszik még arra valaki? ) kapcsán ismerkedtem meg, aztán szép lassan összebarátkoztunk. Veled meg Eia révén, meg amikor kint voltál Amerikában, és minden nap feljöttél a chatre, akkor ismertelek meg igazán.
De szerintem itt minden kapcsolatban az a fontos, hogy egyszer csak eljön egy pont, amikor az emberek (hobbitok, orkok és egyebek) kapcsolata megváltozik, és a felületes beszélgetésből átalakul baráti társalgássá. Ez lehet egy észrevehetetlen dolog, egy hosszabb távollét, vagy egy konkrét mondat...
Hogy érted, hogy 'hogy és miért csinálja'? Mármint miért barátkozik, vagy miért pont azokkal, akikkel, vagy..?

Artemisz (Celebthil) írta: Nos, én úgy vélem, az, aki tudja (vagy azt hiszi), hogy nem rendelkezik bizonyos általa fontosnak vélt tulajdonságokkal, automatikusan olyan emberek társaságát keresi, akikről úgy hiszi, számára vágyott és elérhetetlen módon rendelkeznek ezekkel.
Keresi a társaságukat, ugyanakkor felnéz rájuk, és ezért kicsit tart tőlük. Én ez máris megnehezíti az oldott kommunikációt.
A másik ember pedig, ha fény derül ezekre, sokszor megdöbben, mert ő sincs tudatában, mit csodált benne az illető, sőt lehet, hogy ő meg egy harmadik ember iránt érez ugyanígy.

Milyen igazad van! Nekem nem egy barátságom kezdődött így itt. Ha már ennyit beszéltünk Lamról, vegyük példának őt ( ). Sok ideig úgy voltam a barátja, hogy több dolog miatt felnéztem rá, meg tiszteltem, meg ilyenek, de ő ezekről nem tudott, és emiatt néha fura volt beszélgetni vele (csak erről se tudott ). Aztán eccer elmondtam neki chaten, és nagyon meglepődött, meg minden, és azt hiszem, némiképp még tiltakozott is ellene De azóta már rendeződött a helyzet, én ugyanúgy felnézek rá bizonyos dolgokban, de azzal, hogy elmondtam neki, már tudom ezt magamban is kezelni, és azt hiszem, ő is jobban megérti néha egy-egy 'furcsa' cselekedetemet

Léli

Lamorak írta: Tehetség meg ilyenek: csatlakozom, a lényeg nem az, h mindenki világhírű legyen. A lényeg, h jól érezd magad, h azt csináld, amit szeretsz, és h a teljesítményedet mint ilyet ítéljék meg. A 'művészeti' vagy 'tudományos' világ már eleve versenyszellemű, kicsit piac, kicsit lobbik határozzák meg; az már egy másik keret, amibe belépve az embernek fel kell készülnie sok mindenre. De szerintem a Tolkien Társaság kezdettől fogva határozottan nem ilyen versenyszellemű keretet akar létrehozni, hanem elsősorban baráti közösséget, és én személyesen nagyon boldog vagyok mindig, mikor találkozom veletek, mert azt látom, h mennyire előreláthatatlanul jól sikerült egy ilyet csinálni.

nagyon egyet értek veled, főleg azzal amit az MTTről írsz. nagyon fontos hogy mindig odafigyeljünk arra, hogy ez egy baráti társaság, barátságon és szereteten alapul. ne áldozzuk ezt fel bármilyen profizmusért sem, nem éri meg.

Alyr Arkhon írta: Cicafül: Ez a taktika sok veszélyt rejt magában, mert megtörténhet, hogy addig-addig figyelünk valakit, addig másoljuk le a dolgait, amíg el nem veszítjük magunkat...

Azért nem kell olyan véresen komolyan venni a dolgot...hisz végülis csak "játék". De most komolyan - felmerül a kérdés, hogy hogy jön létre a személyiségünk? Nem tudatosan - de megfigyelünk valakit (szüleink, barátaink, környezetünk) és az hatással van ránk, és egy idő után azt már a magunkénak, a részünknek valjuk. Ha ezt valaki tudatosan is tudja csinálni abban nincs semmi rossz. Valaki biztos azt mondaná, hogy egy ilyen embernek nincs személyisége - szerintem ez nem igaz. Olyan dolgokat kell beépíteni magunkba, amivel 100%ig tudunk azonosulni - akkor nem veszítjük el magunkat.

Artemisz (Celebthil) írta: Lamorak, te az ALAPVETŐ érzést fogalmaztad meg, amit én is szeretnék "elérni": ugyanis ha befutok egy MTT-talira, általában aggályosan kémlelek körbe, vajon örülnek-e nekem egy kicsit, még mindig figyelem, nem villan -e meg valakinek az arcán egy pillanatra egy lenéző fintor vagy "jaj, ne már megint, elegem van, csak ezt ne"-féle szemforgatás, amelytől annyit szenvedtem...
Könnybe tud lábadni a szemem, ha az Élménybeszámolók topicban esetleg valaki megemlíti, hogy jó volt velem beszélgetni, vagy efféle...

Artemisz, szerintem a világon az egyik legfontosabb és legnehezebb dolog, hogy az ember tisztában legyen önmagával. Mert ha ez működik, többé nem kell félve mások reakcióját kémlelni, hogy vajon mit gondolnak Rólad mások. Természetes, hogy az ember, lévén szociális lény, vágyik az elismerésre, a szeretetre. De el kell fogadni, hogy mindig lesznek olyanok, akik nem fognak szeretni. Nem kell és nem is szabad mindenkinek megfelelni, ezzel a saját egyéniségét áldozza fel az ember! Én ha elmegyek valahova, csak az érdekel, hogy az a pár ember, akiket a barátaimnak tartok, és ők is engem, hogyan viszonyulnak hozzám. A többi nem számít. Ez nem azt jelenti, hogy a többiek nem érdekelnek, mert bárkivel szívesen elbeszélgetek, és lehet, hogy szerzek új barátokat is, de nekem elég az a pár ember. Persze rossul esik ha valakin látom, hogy nem kedvel, de ha tudom, hogy nem is ismer, mert még sosem beszélgettem vele igazán, akkor az ilyesmi hidegen hagy. Ha tudod, hogy aki esetleg rossz szemmel néz Rád, abszolút ok nélkül teszi, akkor hidd el, nem kell vele törődni. Vagy ha nagyon foglalkoztat, rá lehet kérdezni, hogy mi a baja. Volt már ilyen, hogy valaki "csúnyán" nézett Rád? Vagy ez csak egy félelem, ami Benned van? Lehet, hogy alaptalanul félsz.
A lényeg: tudd, kik a barátaid, légy magadban biztos, örülj annak, aki vagy, az erényeidel és a hibáiddal együtt, mert így vagy egyéniség! És mások véleményére a kelleténél többet ne adj! Mert az igazi barátaid mindig melletted leszenk, és az ő véleményük számít igazán. Ők megmondják, ha valamit jól csináltál, szeretnek, becsülnek, önmagadért, és ha valamit nem jól csinálsz, azt is elmondják, és segítenek. Hidd el, ha van egy pár ilyen ember az életedben, akkor Te már egy hihetetlenül szerencsés ember vagy!

Artemisz (Celebthil) írta: Nos, én úgy vélem, az, aki tudja (vagy azt hiszi), hogy nem rendelkezik bizonyos általa fontosnak vélt tulajdonságokkal, automatikusan olyan emberek társaságát keresi, akikről úgy hiszi, számára vágyott és elérhetetlen módon rendelkeznek ezekkel.
Keresi a társaságukat, ugyanakkor felnéz rájuk, és ezért kicsit tart tőlük. Én ez máris megnehezíti az oldott kommunikációt.
A másik ember pedig, ha fény derül ezekre, sokszor megdöbben, mert ő sincs tudatában, mit csodált benne az illető, sőt lehet, hogy ő meg egy harmadik ember iránt érez ugyanígy.

Nem rég beszélgettem hasonlóról egy nagyon értékes emberrel, és neki van egy nagyon érdekes "taktikája" - amit személy szerint én nem tudok alkalmazni, de szerintem "játéknak" se rossz...
Mégpedig: ha valami jó, általunk jónak ítélt tulajdonságot vélünk felfedezni a környezetünkben valakiben, azt nemcsak csodálni kell, és azért keresni a másik társaságát, hogy kompenzáljuk magunkban a hibát, hanem megfigyelni, kiismerni, és beépíteni a saját személyiségünkbe. Minél nehezebben kiismerhető az illető, annál nagyobb a kihívás
Végülis a lényege: hogy tenni kell azért, hogy olyanná váljunk, amilyenné szeretnénk.

OFF: Nem tudok csetelni az egyetemről, inaktiválták a mailcímem, nem mehetek be a csetre. De azért kösz...

ON:
Hogyan látjuk egymást?

Nos, én úgy vélem, az, aki tudja (vagy azt hiszi), hogy nem rendelkezik bizonyos általa fontosnak vélt tulajdonságokkal, automatikusan olyan emberek társaságát keresi, akikről úgy hiszi, számára vágyott és elérhetetlen módon rendelkeznek ezekkel.
Keresi a társaságukat, ugyanakkor felnéz rájuk, és ezért kicsit tart tőlük. Én ez máris megnehezíti az oldott kommunikációt.
A másik ember pedig, ha fény derül ezekre, sokszor megdöbben, mert ő sincs tudatában, mit csodált benne az illető, sőt lehet, hogy ő meg egy harmadik ember iránt érez ugyanígy.
Konkrét példát hoznék: mogyi, a táncpróbán kedden egész idő alatt az járt a fejemben, de csodállak, hogy a korodhoz képest milyen komoly tudsz lenni, ha azt kell, és emellett milyen vidám! És milyen aranyos. Magamat meg egy idegesítő kis senkinek láttam, aki csak a bajra van ott!
Na, most gondolom, lepottyantál a székről a döbbenettől!
Ezért fontos az őszinteség! Ha vki (hebegve, meg összevissza ugyan) el képes mondani, mi jár a fejében, roppant érdekes és szívet melengető dolgokra derülhet fény!

Venni kell a bátorságot, hogy elsőként nyíljunk meg, mert több mint valószínű, hogy a másik is csak erre vár, és ha senki sem lép, akkor meg van lőve a dolog, sajna.
Ezért szoktam általában én lépni. Méghozzá sokszor(akárcsak most). És bátran ki merem jelenteni: SOHA NEM BÁNTAM MEG!!!!!!!

Artemisz (Celebthil) írta: Ez már pingpongozás, és inkább csetre illene, de igaz, ami igaz, Léli mesélt rólad egyet-mást, nekem meg csak a szemem forgott, hogy ja, igen, a szerencsések....
Én néha Lélit is messze különbnek vélem magamnál, ennek tudtam be, hogy jóban vagytok.

Hát igen, keservesen kiütközik rajtam a nagytestvér (meg úgy egyáltalán a testvér) hiánya: ha szimpatikus nekem vki (főleg ha idősebb nálam), és elsőre nem tudom, milyen hangot üssek meg vele, vhogy elbátortalanodom..
Ez az a túlmisztifikálás, amiről előbb beszéltem!

Ha mér chatesek vagyunk... !kérek egót Artemisznek Papi biztos tud adni.

ON ismét, szerintem ez a téma azért nem kimoderálandó mert (1) rólam szól (2) mert ezen keresztül jóval fontosabb kérdéseket is vet fel, a társaságon belüli viszonyulást ill. az ember saját magáról, jelentőségéről és jelentéséről alkotott képét. Szerintem ezekről tök jó lenne beszélni, pláne mogyi felvetése után--az, h az ember hogy látja magát, és hogy lát másokat. Az (1)-es ponthoz kapcsolódva felhívok mindenkit, h ne misztifikáljon engem (és ezzel abba is hagyom a magamról beszédet)-- a (2)-hez kapcsolódva pedig várom a gondolatokat: hogyan és miért alakulnak ki ebben a társaságban a kapcsolatok, ki hogy (és miért) csinálja, stb. stb.