Gondolatok

Esgal írta: Nekem se voltak egyszerű osztályaim...általánosban az összes gyökér engem szivatott, minden különösebb ok nélkül, a gimiben pedig nem volt osztályközösség, így volt talán összvissz 3 haverom, a többieket vagy nem ismertem, vagy kölcsönösen utáltuk egymást. A mostaniakkal jól megvagyok, mondjuk ez egy érettségi utáni képzés, és mivel mindenki elég felnőtt agyilag a feladathoz, nincs különösebb széthúzás.
Régen néha engem is elrángattak bulizni, dumálni satöbbi, még az általánosban, némi leereszkedő célzattal. Ilyenkor ültünk a MekDumászban, ők beszéltek, és mikor néha én is véleményt kívántam nyílvánítani, úgy néztek rám, mintha a szomszéd asztaltól szóltam volna be. Asszem, valahogy túl előkelőnek érezhették magukat ahhoz, hogy közvetlenül megszólítsam őket--de hogy akkor mi az ördögnek hívtak, az nem fért a fejembe soha.

Silmeniel írta: Én nagy bajban vagyok az oszályommal... Alapvetöen toleráns embernek tartom magam, még ha meg is bánt valaki, akkor is kap második, harmadik, stb. esélyt. És ez az osztályomban is így van. Vannak bizonyos emberek, akikkel különösen jóban vagyok, évek óta. Söt, van akivel szinte 5 éve barátinak mondható a viszony. Mégis vannak, akikkel nem találom a hangot, bármennyire szeretném. Van egy srác pl. akit most - elöször az 5 év során - tudtunk elrángatni bulizni. [size=9:2vok4acx]Kicsit kusza lett, bocsi érte....[/size]

Alyr Arkhon írta: Persze alkotok a humor topicba, de nem hiszem hogy komolyan neheztelne érte valaki ha abbahagynám...

Alyr Arkhon írta: Ez egy jó társaság, de annyira jó, hogy sokkal jobb annál mint aminek én rendes tagja lehetnék...

Elanor írta:

Esgal írta: Tulajdonképpen tényleg az a fontos, hogy te magad örülj annak, amit csinálsz. Ugyanakkor én mindig frusztrálva érzem magam, ha egy adott területen nem sikerül a maximumot nyújtanom, mert enélkül eluralkodik rajtam a fölösleges ember-érzés. Hogy nem rossz, nem rossz, de bezzeg a nemtomki, az aztán a csúcs, és a többi. És ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy fontos-e ez az egész egyáltalán bárkinek is, vagy ne erőlködjek, és húzzak el a vérbe. Az a baj, hogy az elismerés utáni vágy az emberek nagyobbik felében ott van, és mondhatok akármit egy adott szituban eshet rosszul, ha észre sem veszik, hogy alkottam valamit.

basszus, olyan érdekes valaki más által leírva látni az én gondolataimat is
szóval igen, teljesen egyetértek.
És még tovább is mennék. Ahhoz kapcsolódik, amit Esgal leírt, hogy mindenben szeretné a maximumot nyújtani. Én ezt más oldalról közelítem most meg: nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de bennem van egy olyan hülye kényszer, hogy azt szeretném, h mindenki szeressen. De közben tudom, h ez nem lehetséges, lesznek olyan emberek az életem során, akikkel össze fogok különbözni, nem ugyanaz lesz a véleményünk, vagy az életszemléletünk, és emiatt ellentétek lesznek köztünk. De én ezt nagyon sokáig nem tudtam elfogadni.
És rájöttem, hogy pontosan ez az, ami miatt nagyon sokáig nem voltam képes feloldódni egy társagában, Féltem, hogy olyat mondok, vagy teszek, ami akárcsak egy valakinek nem fog tetszeni, és emiatt az a vki nem fog engem szeretni, nem leszek neki szimpatikus. És emiatt inkább nem is mondtam el a véleményen, passzív kivülálló maradtam. De arra nem jöttem rá, hogyha nem vállalom fel magamat, akkor attól a lehetőségtől fosztom meg önmagam, hogy a hozzám hasonló emberek rájöjjenek, hogy hozzám hasonlóak, pedig, ha felvállalnám magam, akkor több esélyem lenne megtalálni ezeket az embereket.
Ez egy iszonyatos ördögi kör, aminek a felismerése nagyon meglepett, mert rájöttem, hol rontottam el. Csak az a baj, h lehet h rájöttem, de változtatni nem olyan könnyű......

(bocsi, hosszú voltam, és zavaros, de nagyon fontos volt nekem, h ezt leírhattam)