Versek

Ugyan nem haladja meg az előző versek és fordítások színvonalát... de én már csak ilyet írok, akár tetszik, akár nem.

Ólominduló

Menetel egy pici sorba
rezzenetlen, nyakig porba,
a festékszagú, festékízű
Ólomkatona had.
Bal. Bal. Bal, jobb, bal.

Ólomsúlyú ólomlábak
fáradhatatlanul járnak,
ólomsúlyú szemhéjak
könnyezve lecsukódnak.
Bal. Bal. Bal, jobb, bal.

Masíroz a pici sereg,
ólomló és ólomnyereg,
az ólomdob ólom-pereg,
ólomzászló ólom-lebeg.
Bal. Bal. Bal, jobb, bal.

Ólomarcú kis katonák
szakadatlan mennek tovább,
hátuk mögött ólomhomok,
ólomvisszhang, ólomnyomok.
Bal. Bal. Bal, jobb, bal.

2008. október 26.

Kar'sa: e a fordítás igen jó lett, szvsz! Hunnan van ez, saját?
Szofikám: örülök ennek a sorozatnak! Nehéz választani kedvencet... érzelmileg talán a Mátrai álom, amúgy meg az Éhség.
Well: jaja, piszkozatok, mi??? No és ha kész, milyen lesz, te:)))
Bounce: örülök, hogy végre megint van Tolkien témájú írás! Jól mondod, de talán "mívesebben" kéne fogalmazni (hamár Noldákról van szó) s a rímek, a rímek... ha rímesnek szántad, legyenek tisztábbak! Szerintem...

Hogy ne csak a nemlétező észt osszam...

Oscar Wilde: Szerenád

Tisztán fúj a nyugati szél
Az Égei tengeren át,
S a titkos márványlépcsőnél
Gályám várakozik Terád.
Nézd bíborszín vitorlámat,
Szunnyad a várban az őrszem,
Hagyjad ott liliom-ágyad,
Gyere hozzám, gyere, Hölgyem!

Nem fog jönni, ismerem jól,
nem érdekli hű eskü sem,
Kevés jót szólhatok arról
Ki ily tiszta s ily kegyetlen.
Nőknek a szív csupán játék,
Bánják is a szív fájdalmát!
S én, a szívem szeretetét
Mindhiába pazarlom Rád!

Kormányos, a valót mondjad,
Nézd, nem aranyhaj csillog ott?
Vagy csupán ragyogó harmat,
Mely virágszálon lecsorgott?
Mit látsz arra, jó matrózom,
Hölgyem kezét, liliomot?
Vagy csak fényt a hajóorron,
talán az ezüst homokot?

Nem! Ez nem ragyogó harmat,
S nem is fodros ezüst homok;
Ő az! Nézd az aranyhajat,
Keze, mint a liliomok!
Gyerünk, irány Trója földje,
Húzd jó matróz a lapátot,
Élet s öröm Királynője,
Itt hagyjuk a Hellén partot!

Lassan sápad s kékül az ég,
Egy órát pihen a csendben;
Fedélzetre, jó legénység!
Gyere Hölgyem, messze innen!
Kormányos úr, irány Trója!
Húzd jó matróz az evezőt!
Ó, én szívem választottja,
Mindörökre imádom őt!

2008-10-22


Oscar Wilde: Serenade

The western wind is blowing fair
Across the dark

Vívódás

Meg kell hát gyilkolnom
az ébredő szerelmet?
Ki kell őt irtanom
magamból? Nem lehet!
De hát miért is hordom
ruhán kívül a lelket?
Mért kellene tudatnom,
amit nem érezhet?!

Mátrai álom

Házat szeretnék itt,
s egy kökényszemű kis angyalt -
egy kisfiút, akit majd
felnevel szivünk.

Mókusok motoznak,
és együtt várjuk a hajnalt
a hegytetőn: a tájban
hazaérkezünk.

Ébredés

Majd ha felnyílnak révült szemeim
és már nem marja torkomat az álom,
megnyílnak addig süket füleim,
és meghallom, hogy mennyire kivánom:
beteljesüljön szívem rejtekében
dédelgetett régi látomásom.

Sötét Úr írta: Well: rosszul is esik, hoigy hanyagolsz minket.

Nos ez így ebben a formában azért nem állja meg a helyét Kissé tényleg bizonytalan vagyok az általam kreált dolgok használhatóságával kapcsolatban, így aztán könnyebb talán csendben maradni.

De igaz is, hogy ne csak off és általánosságban beszéljek, íme néhány ezek közül. Piszkozatok csak, még sok munka lesz velük, érzem...

Búcsúvers a szárdeszi egyház angyalához

összezárul a csupafog éjszaka,
megtérnek a hajók a réven túli csendbe
tested zuhan: a lélek vadhús benne, húzza,
s leomlik rád az Isten sziklakertje

ott vártalak a nyitott ablakokban,
egész tájakat szaggattam ki érted
a földből s önmagamból: melletted voltam,
mikor arcodról járomcsontig tépted
a bőrt (az Isten képmását), s mosolyogtam benned -
úgy szerettelek,
ahogy ki mindent elveszített,
csak az szerethetett

de te sebeimet szétkapartad,
s a kebledre játékszeredként vontad a Holdat:
lelkemben Isten boncmesterévé lettél
s ahogy kettéhasított minket az éjfél,
vénáim rándulását egyszerre elkötötted -
elhaltak bennem a kertek,
elüszkösödött az örökzöld élet

s összezárult végre a csupafog éjszaka,
mellemben csend dobog: kortalan és néma -
ha elveszni visznek, nélküled megyek
s a homlokomba égett emlékképeket,
ahogy a körmödbe nőttem s a lelkünk pincemélyén
én te lettem, s te olyanná váltál, mint én,
mind összegyűjtöm. Hulltomban még egyszer meglátogatlak,
s visszaadlak az örök Sarkcsillagnak

a Sarkcsillagnak, ki az élet leállósávján
magának jelölt meg reflektorfényével;
eljön hozzám a zuhanás vigiliáján,
s a fülembe súgta: "mi eggyé lett, többé nem válhat széjjel"
ígéri: majd ha földet érek, kinyílnak a kertek
(a folyók a torkolatban mindig találkoznak)
az árvák asztalánál sírva ölelkeznek
a rég látott halottak, kit élőnek hívnak

gyújts gyertyát értem a katedráliskertben
a vízköpőért, akivé átvedlettem
anyag csupán, vértelen viasztest
quia nomen habes quod vivas -
et mortuus est


Nagypéntek délutáni Exultet

nem láttad, mivé lettem
aznap éjjelre már visszavonultál
hálótermeidbe. Csak a repedéseket a mennyezetben,
a zuhanás lármáját, ahogy egy borospohár
a földre csattan, s a szőnyegen a cseppek
szétcsordogálnak: csak azt értetted meg -
hozzád csupán az árnyak beszélhettek

s a könnyeket sem láttad a sötétben -
arcom patenáját velumába vonta
az éj; ketten maradtunk önmagunkra bennem
s a néma várkastély ráhullt az eltávozókra
miközben a csend nagy szárnyverdeséssel
úgy kushadt bennünk, akár az állatok
amikor szentet tépnek az arénákban széjjel
csillárjaink kristályfénye többé nem ragyog

nem láttad, mivé váltam,
nem láthattad, mert mint cigarettacsikket,
úgy nyomtál el engem lelkem hamutáljában
a földről etetted fel velem a sorsot, s az ítélet
mit együtt fogalmaztunk, ajkainkra rothadt
s a velőscsontból csorgó torzszülöttedet
kit teremtettél, végül összezúztad
jó tanító voltál, úgy rágtad a lelket,

hogy meg sem láthattad, mivé lettem,
hisz besötétedett, s a függönyök mögött
csendben megfulladtál.
hitvallók égnek a szekrényekben,
vértanúhalál a kopjafáknál


Túl a kerítésen

a szívlapátok tompa dobbanásait
azt hallottam meg mind közül először
amikor a szeretet, a remény meg a hit
meddőhányót vajúdott a földből
ahová az Isten elől a lelkemet elástam
hallottam a szelet az arcomba nevetni
lent volt az ég, s a horizont magamban
a pusztulás látod, csak szemvillanásnyi

aztán a templomtornyokra szúrtam fel az eget,
kifeszítettem a corpus száraira,
vérét vettem, miközben suttogta: szeret
megégettem, s szétszórtam önmagamra
s amikor önnön torzómra vetettem a testét,
ránk alkonyult, s a kertek elégtek velem
megvirradt aztán, s az ajkaimra csontjég,
csendesség omlott, néma, reménytelen

s ha Karácsony táján templomkertbe térek,
feloldozást csak a holtaktól kapok,
kik megmutatják, hogy mit jelent az élet,
a hontalanság: hogy egymagam vagyok

Szofi írta: Kar'sa, drágaszivem, ez...ez üt. Ez szép. Ez csilingel és alattomosan, hátulról rúg herén keresztül a szívbe. Qrvajó! Szépek a képek. Ritmusa van neki? Ha igen, az én szivemnek idegen. Az angol az anyanyelved, te ördöngös ifjonc, az a szíved anyanyelve, a fenébe is. Kár, h magyarban nem jön ki, h az alany az első vsz-ban hím-, utána meg végig nőnemű! Ezt a fordításban vhogy érzékeltetni kéne, nem?

Köszi... hímnem, nőnem megkülönböztetés... nem tudom, annyira nem fontos, a lényeg, hogy három különböző ember.

[size=9:3soh5nu6]Eunuchok csodagyógyszere lenne hát versem, mely még egy nőre is herét varázsolt?[/size]

És bár Kar'sának most nincs annyi agya, hogy bármi konstruktívat hozzászóljon a versáradatodhoz, ígéri, hogy nem mulasztja el.

Éhség

Szeretnélek szeretni… Ha hagynád.
Ha elfogadsz, és közelebb engedsz.
Feltételek… Ugyan! Mi maradt hát?
Szeretlek. Az élet majd csak szebb lesz...

Türelmetlen nem-szonett

Meddig kell még várnom: visszajelezz végre –
Meddig várjak arra, hogy megértsd szavam?
Meddig ácsingózzak az ismeretlen kéjre –
Meddig várjak arra: én kelljek, magam?

Meddig tart még álmod? Fel, mondd, mikor ébredsz?
Mikor veszed észre: szabad már az út?
Meddig tart belátnod: ez egyszer te tévedsz,
S nem kell tovább várnod a 'darázsalkatút'?

Sántikálok, ahogy szonettnek is sánta
Felező tizenkettes – így dobog szivem.
Nem érthetlek téged, bárha szívem vágya
Ez volna is… De szólj csak – és én elhiszem!

(Utódal

Csak te dönthetsz arról: közel meddig engedsz.
Csak te szabhatod meg: hol feszüljön határ.
Fájhat nekem, ha látom, miért, kiért szenvedsz –
És mégse szóljak tisztán: „Itt valaki rád vár!”?!)

Kar'sa, drágaszivem, ez...ez üt. Ez szép. Ez csilingel és alattomosan, hátulról rúg herén keresztül a szívbe. Qrvajó! Szépek a képek. Ritmusa van neki? Ha igen, az én szivemnek idegen. Az angol az anyanyelved, te ördöngös ifjonc, az a szíved anyanyelve, a fenébe is. Kár, h magyarban nem jön ki, h az alany az első vsz-ban hím-, utána meg végig nőnemű! Ezt a fordításban vhogy érzékeltetni kéne, nem?

Ferdítettem egyet kissé szabadosan:

<table style="font-size:12px;" cellpadding="5" width="100%"><tr><td valign="top" width="50%" align="right"><b>Miracle</b>

A look of wonder for the loved one;
a life ends, by itself it's undone.
Embraces the ground and it takes him in.
Falls fifty feet straight into his coffin.

It's a miracle.
Or so they thought.
It's a miracle
he was not caught.
It's a miracle
that he's not dead
despite all the blood
that he had bled.

A look of wonder for the careless;
a life keeps on being in distress.
Embraces the sea and it takes her in.
Sails undersea, currents are her captain.

It's a miracle.
Or so it seemed.
It's a miracle
she had not screamed.
It's a miracle
she's still breathing
while there's no air for
her to breath in.

A look of wonder for the verdant;
a life keeps being ever stagnant.
Embraces the skies and they take her in.
Floats in space and space is what is within.

It's a miracle.
Or so it seems.
It's a miracle
the way she gleams.
It's a miracle
she's still alive
while there's no way for
her to survive.

A look of wonder for the hated;
the world ends as it was befated.
Embraces our race and we take over.
Passes away. Lowers even lower.

It's a miracle.
Or so you think.
It's a miracle
- there's no such thing.
It's a miracle
that I can breathe
when the obstacle
is my own wreath.</td><td valign="top" width="50%" align="left"><b>Csoda</b>

Egy csepp csoda a szeretteknek;
E lét önmagának vetett véget.
Átöleli a földet, és az befogadja.
Húsz métert zuhan a koporsóba.

Kész csoda,
avagy hitték csak.
Kész csoda,
hogy fenn nem akadt.
Kész csoda,
hogy még mindig él,
mikor ennyi sok
folyt belőle vér.

Egy csepp csoda a gondatlannak;
E lét folytonosan szorong csak
Átöleli a tengert, és az befogadja.
Vízben suhan, áramlat a kapitánya.

Kész csoda,
vagy úgy látszott.
Kész csoda,
hogy nem sikított.
Kész csoda,
hogy lélegzik, hisz
levegője, mit
lélegezhetne nincs is.

Egy csepp csoda az ügyetlennek;
E lét soha nem változik meg.
Átöleli az eget, és az befogadja.
Űrben lebeg, s szívét is űr lakja.

Kész csoda,
vagy úgy tűnik.
Kész csoda,
hogy hogy fénylik.
Kész csoda,
hogy még életben
van, bár nincs rá mód,
hogy élhessen.

Egy csepp csoda a gyűlölteknek;
Ím, a világ végzete szerint áll meg.
Átöleli népünk, és mi elpusztítjuk.
Eltűnik, elsüllyed, elnyeli egy fekete lyuk.

Kész csoda,
vagy csak hiszik.
Kész csoda
- olyan nem létezik.
Kész csoda,
hogy lélegzem,
mikor az
akadály síremlékem.</td></tr></table>

soksok bocsánat érte...

Szemembe süt az idő,
Elvakít a jövő, s a múlt.
B**** meg megint nem látok semmit!
Ki kapcsolta fel a világítót?

(nem én követtem el, hanem egy osztálytársam, tesióra alatt....)

Ametiszt

Zaciba csapom tán gyűrűm - Tőle kaptam&#8230;
Nem jelent mást nékem, mint mit szakadatlan
Felejteni vágynék: egykor-volt ajándék&#8230;
Szerencsekövemből így lesz tán táplálék!

Térdre roskadva&#8230;

Összeroppantott hát verseidnek súlya -
Személyiségedé, s az életé, mit éltél.
Nem vacoghatok mégse, érzés elől bújva
Takaróm alatt most - ok: szentebb a vég-nél!

Sorok között


&#8222;Tanítvány vagy, és én növekszem veled,
Emlék vagy, aki semmit nem feled&#8230;&#8221;
/Ákos/


Mondják: fogyó Holdnál nem jó kezdeni
Semmit &#8211; így hát inkább folytattuk, mit kezdtünk.
Kibomlott egy élet előttem: versei
Tükrében szilánkok. Angyalszárny felettünk.

(08.10.18. 14:30-23:30, Feneketlen tó, Eszék)

Well-of-Souls írta:

Szofi írta: Kar'sa: köszi szépen, jól esik, h vki még észreveszi a létezésem.

ugyanmár, más is észreveszi, csak nem az a beírogatós típus

Egyetértek, még ha off is. Mindennap jövök, olvasok, gyönyörködöm, de aztán sajnos rohanok is tovább, de vannak, akiket hiányolok, és akkor is eszembe jutnak, amikor messze nincsenek fórumközelben.

Szofi írta: Kar'sa: köszi szépen, jól esik, h vki még észreveszi a létezésem.

ugyanmár, más is észreveszi, csak nem az a beírogatós típus
[size=9:2sybzb6a](bár igaz, ezt pont nem nekem kéne mondanom, akinek már az emléke is eltűnt innen )[/size]

Szofi, SÚ: Köszönet.
Nagyon többre most nem telik tőlem. XD

Na hát akkor igen, az elmúlt 2 óra szüleménye:

A nolda harcos

Nem tudhatod, én hogyan érzek lelkem mélyén,
Azt harc tüze égeti, csillan szemem fényén.
Ám titkon a szívem örökkön-örökké vár,
Vár egy kegyes szóra egy országból; időkön át.

Emlékszem a fényes ország örök békéjére,
Üldöz a Homályban a Szépek világának képe.
Száműztek a boldogok földjéről régen,
Itt, tengereken túl, fény nélkül elenyészem.

Így hát a Hatalmasok kegyére várva &#8211;
Míg kardom pengéjén testvéri vér szárad &#8211;
Megkeményítem lelkemet, feledem bánatom;
Leszállt a Sötétség, s most e földért harcolok.


Ihlet: a háttérképem

De jól esett verset írni - akármilyen lett.. - jobban érzem magam. ^^

Huh, köszönet a kritikákért, örülök, ha tetszik valakinek, amit írok.

freedom: Igen, én vagyok Rég láttalak már, hallod-e?

Sú: (Sú? Nem így hívják az egyiptomi levegőistent? Vagy az rövid u-val van? Elfeledtem ) Köszi, és kíváncsian várom ám a részletes elemzést, ha időd engedi

Hadd fűzzem még hozzá a Szeretlek, féltelek-hez és az Otthonról hazafelé című vershez, rendkívül értelmesen, hogy: "De szépek!"
Van, amiről nem lehet beszélni. Erre való a vers.

Kar'sa: köszi szépen, jól esik, h vki még észreveszi a létezésem.
A tiéd is jó, olyan szikár, mint az éjféli szó, egy házibuliban, amikor két idegen lénye egymásba hatol. A magány benne, mint a téli éj, amikor a hó felszikrázik a holdfénynél. Telihold van.

Ez az Olvadás, ez tetszik... komolyan. Jó kis vers.

Hoztam. Saját:

Szeretlek, féltelek

Ahogy szeretsz, úgy szeretlek én is;
mindig szerelmes, hívő és konok.
Ahogy a szíved dobog a mélyben,
úgy élek én, és úgy gondolkozok.

Védelek én szóval, karddal, ha kell,
És küzdök érted szakadatlanul;
szelíden, mint a szűzi hóvirág,
s mint az anyafarkas, ha megvadul.

Néped tart életben, s ha az elvész,
örökre kialszik régi fényed&#8230;
Hazátlan kóborolok majd akkor -
szegények közt is a legszegényebb.

Fordítás:

J. M. Plunkett: A kis fekete rózsa piros lesz végül

Mert megosztjuk bánatunk és örömünk,
És enyém minden drága gondolatod;
Kürttől és csatazajtól meg nem rettenünk,
Hisz&#8217; tudjuk: álmaink igaz jóslatok,
S amikor szíveden elpihen szívem,
Folyamuk ár-apályként dobban vadul
Test és tudat minden kis szegletében,
- Majd a vér a végső gáton túlcsordul,
hogy azt az egyetlen forrást meglelve
belefolyjon s megmutassa hatalmát;
S mi, két szerető, egy lélek s elme,
S végül egy hús leszünk; Áldd az Ég Urát,
Mikor véremen beteljesül sorsa,
S pirosra fest téged, fekete rózsa.

2008-09-18

To Caitilin ni hUllachain:
The Little Black Rose Shall be Red at Last

Because we share our sorrows and our joys
And all your dear and intimate thoughts are mine
We shall not fear the trumpets and the noise
Of battle, for we know our dreams divine,
And when my heart is pillowed on your heart
And ebb and flowing of their passionate flood
Shall beat in concord love through every part
Of brain and body--when at last the blood
O'erleaps the final barrier to find
Only one source wherein to spend its strength
And we two lovers, long but one in mind
And soul, are made one only flesh at length;
Praise God if this my blood fulfils the doom
When you, dark rose, shall redden into bloom.

Elemmíriel: Valami miatt (lehet, hogy az én hibámból) de kicsit szakaszosnak tűnik, nem érzek egy "összefogó erőt". De ötletes, nekem tetszett. Csak így tovább.

Hát sziasztok!
Huh de rég írtam ide:( és verset is. Viszont most újra kapcsolatba lépek veletek ha nem gond, és ezt egy verssel kezdeném. Úgy nézzétek, hogy már 1 éve nem írtam, és ez is csak egy két perc szüleménye.


Kábultan

Kavarog a világ,
Forog a végtelen,
Nem akarom
De jó éreznem

Elmosódott arcok,
Csíkba folyik minden,
Melegem van,
Mindez nem véletlen.

Nem is tudom hol vagyok,
Azt se tudom ki vagyok,
Nem is érdekel,
Már nem is akarom.

A színek egybefolynak,
Szívem kiesik,
Jaj, félek belehalok,
Félek nem létezem.

Hirtelen reszketek,
Csíkokból csillag
Nagy fehér kép az egész,
Melyben ablak nincsen.

Elsötétült a világ,
Megszűnt a végtelen,
Már nem félek,
Nem létezem.

Halk hang úszik fülembe,
Sípol a szívem,
Majd rezzenek.
Fázom, fázom.

Kinyitom szemem,
Kiver a víz,
Anyám látom &#8211; zokog.
Többet nem teszem!



Ui.: Ez nem az én élményem, csak az én agyam szüleménye. Ellopni tilos, és törvénysértő!

Elemmíriel Gilluin: ugye belőled csak egy tekereg neten? amúgy tetszenek az írásaid, újraolvastatták magukat (túltengésben szenvedő agyacskámnál ez jelen pillanatban dicséret:) ) és még mindig jó ide benézni egy adag forró teával és csak olvasniolvasniolvasni:D

Az Olvadás-sal kapcsolatban:
Volt egy-két rész amit most még nem értettem, de ezt balladai és a saját fejemben jelenleg tartózkodó homálynak tulajdonítottam. Összességében ügyes vagy és kreatív (nah ezzel most nagyot mondtam és sokat segítettem mi? ).
Az az igazság hogy ide mindig élvezkedni jövök ugyanis botfülem van a versíráshoz és elemzéshez egyaránt.