Gondolatok

Brisa,

Jól értettél. És valóban nem arról van szó h a legszebb pillanatokban is arra gondolsz h ez is el fog múlni egyszer, de nem is csupán arról h a pillanat/ szerelem/ élet/ akármi elmúlását utólag hogyan dolgozod fel. Inkább arról beszélek h mindent megelőzőleg, még a kapcsolat elején, vagy egyáltalán bármikor életedben gondold ezt át. Fogadd el h minden mulandó, és később ennek tudatában (de anélkül h erre konkrétan az adott pillanatban gondolnál) éld meg a pillanatot a maga mulandóságból fakadó teljes súlyában. És ha ez megtörtént, higgyétek el, sokkal könnyebben, és sokkal tisztább érzésekkel fogtok továbblépni, amikor eljön az ideje. És a veszteség fájdalmába nem keverednek mindenféle egyéb negatív érzések (pl. düh, csalódottság, sértettség).

Gandalf,

Nem, nem része.

Brisa újra,

Nos, persze h nincs egységes véleményetek. Ezt nem is vártam el. Ha ez jött le, akkor biztosan rosszul fogalmaztam. Azért én továbbra is kíváncsi vagyok a véleményetekre. És kösz h elolvastátok az enyémet.

Üdv, Oisin

Gandalf írta:

Brisa írta: És ne sírjuk vissza, ne kapaszkodjunk foggal-körömmel az élménybe, mert ezzel is olyan pillanatoktól vonjuk el a figyelmünket, amit meg kellene élnünk. (Pl. a szakítás utáni gyász-érzéstől.)

De hát a visszasírás, a foggal-körömmel kapaszkodás nem része a gyász-érzésnek, amit meg kéne élnünk? Akkor miért vonná el a figyelmünket? Nem ellentmondás ez?

Hátha Oisin szemléleténél maradunk, akkor a gyász során a veszteség fájdalmát éljük meg. És nem pedig mást! Elvileg ez a lényege a dolognak, ha jól éretem Oisint.

Angwen írta:

Oisin írta: más: nekem az a véleményem h a jelen pillanatot nem lehet a maga teljességében megélni anélkül h tisztában ne lennél a pillanat mulandóságával.

Szerintem meg soxor épp akkor nem lehet megélni. Nem tudod igazán élvezni, annyit gondolsz arra, hogy nem tart örökké.

Ez valóban egy nagyon nehéz dolog, de Oisin pont nem arra gondolt, hogy amikor épp azt a bizonyos pillanatot/életszakaszt éled, akkor gondolj arra, h ez el fog múlni. E szemlélet lényege éppen az, hogy maximálisan kiélvezed a pillanatot, nem tipródva azon, hogy hamarosan elmúlik. De amikor végetért, akkor tudd elfogadni, hogy ez megtörtént. És ne sírjuk vissza, ne kapaszkodjunk foggal-körömmel az élménybe, mert ezzel is olyan pillanatoktól vonjuk el a figyelmünket, amit meg kellene élnünk. (Pl. a szakítás utáni gyász-érzéstől.)

Bölcs szemlélet, de nehéz eszerint élni.

Oisin, a "profiknak" nincs egységes véleményünk. Ahány párkapcsolattal, szerelemmel foglalkozó pszichológiai könyvet emelsz le a polcról, annyi elmélettel találkozol. De mindegyikben van valami, mindegyik nagyon érdekes. Érdemes olvasgatni.

Oisin írta: Adim,

kicsit hosszabban: egy csomó mindenre azt írtad h nem lehet, meg h nem létezik.

Természetesen mindig vannak kivételek, amik erősítik a szabályt ugyebár, de túlnyomórészt úgy van.

Oisin írta: más: nekem az a véleményem h a jelen pillanatot nem lehet a maga teljességében megélni anélkül h tisztában ne lennél a pillanat mulandóságával.

Ezzel a gondolattal inkább Angwennel értek egyet. Amikor átélsz valamit, szerintem teljesen a hatása alatt vagy, olyankor nem gondolsz az elmúlásra, legfeljebb utána vagy előtte. Szerintem.

Oisin írta: Az a bizonyos sarok pedig valójában egyáltalán nem is sötét, csak akkor lesz az, ha nem mersz odanézni... Éppen az elmúlástól való félelem az, ami rossz dolgot csinál az elmúlásból, nem az elmúlás maga a rossz. És a félelem ellen a legjobb, valójában az egyetlen orvosság, ha szembenézel vele. Ha elfutsz előle, attól csak még erősebb lesz.

Ezt nagyon jól megfogalmaztad! Az, hogy ki hogy áll a dolgokhoz, vérmérséklettől és egyebektől is függ. A Skorpiók pölö sokat agyalnak mindenen és mélyebb érzelmekkel teszik mindezt, míg én,vízöntő lévén próbálom szimplán átélni a dolgokat és a pozitív energiákat hasznosítani belőlük.
Sajnálom, hogy a hajón nem leszek ott , mert aznapra esküvői meghívásunk van. De lesz még hajó júliusban is, és azon (ha csak az Oroszlánkölyök közbe nem szól) ott leszek... De amikor odaadom a meghívókat, beszélhetünk ezekről...

Angwen, sajnos a szerelem mulandóbb, mint a barátság. DE ne aggódj, mert a szerelem időnként újra fellángol, és a kettő között pedig egy sokkal hatalmasabb erő kapcsolja össze a párokat, ez pedig a SZERETET!

Rabyn írta: De ugyan olyan barátok nem lesznek sohasem mint előtte.

De nem ám!!!
Ott van az a ha!! Mi lenne ha megint, vagy újra!! Mindig ott fog lebegni a két ember között az a dolog, hogy egyszer volt és hátha mégis. Ezért azán néha végképp elválik 2 ember útja mégha úgy is egyeztek meg hogy barátok azért maradnak.

Oisin írta: más: nekem az a véleményem h a jelen pillanatot nem lehet a maga teljességében megélni anélkül h tisztában ne lennél a pillanat mulandóságával.

Szerintem meg soxor épp akkor nem lehet megélni. Nem tudod igazán élvezni, annyit gondolsz arra, hogy nem tart örökké.

Adim,

nagyon röviden: egy szóval sem értek egyet abból, amit leírtál! :nono:

kicsit hosszabban: egy csomó mindenre azt írtad h nem lehet, meg h nem létezik. Csakhogy ezekre számos valós példa van, itt vagyok pld én is, én ezeket mind saját tapasztalatból írtam, úh kézből kontrázok, közben a saját lapjaimra mutogatva. :deal:

más: nekem az a véleményem h a jelen pillanatot nem lehet a maga teljességében megélni anélkül h tisztában ne lennél a pillanat mulandóságával. Ez adja ui a pillanat súlyát, mélységét, stb., tehát ez egyáltalán nem egy mérgező gondolat egy sötét sarokban, hanem az ember-lét alapvető sajátossága. Az a bizonyos sarok pedig valójában egyáltalán nem is sötét, csak akkor lesz az, ha nem mersz odanézni... Éppen az elmúlástól való félelem az, ami rossz dolgot csinál az elmúlásból, nem az elmúlás maga a rossz. És a félelem ellen a legjobb, valójában az egyetlen orvosság, ha szembenézel vele. Ha elfutsz előle, attól csak még erősebb lesz. Ez Melkor árnya az embereken. Ez űzte a númenoriakat is a vesztükbe. ...

Úgy tűnik, megvan a kezdőtéma a hétvégi hajókázásra...

Üdv, Oisin

Jó, abban megegyezhetünk, hogy a szakítás utáni barátság nem jellemző, nem gyakori, és sok eset van, amikor nem is érdemes próbálkozni vele. De létrejöhet akkor is, ha az egyik fél kevésbé zárta le magában az ügyet (és többnyire van egy ilyen fél). Azt nem mondom, hogy fájdalommentes... de elképzelhető.

Estelio írta: Hát, nem tom mit gondoltok, de szerintem egy jó barátságot igazán nagy hülyeség felrúgni egy bizonytalan kimenetelű kapcsolattal.

Ezzel viszont nem értek egyet. Valahogy azt feltételezi, hogy egy párkapcsolat múlandóbb, felszínesebb dolog, mint egy barátság. Az én szememben nem az. Sőt. Szerintem a párkapcsolatnak előfeltétele a barátság megléte, ami fordítva nem igaz.

Rabyn írta: De ugyan olyan barátok nem lesznek sohasem mint előtte.

Hát, nem tom mit gondoltok, de szerintem egy jó barátságot igazán nagy hülyeség felrúgni egy bizonytalan kimenetelű kapcsolattal.

De ugyan olyan barátok nem lesznek sohasem mint előtte.

Oké, módosítok: a szakítást követően igen-igen ritkán lehetséges az, hogy a két fél barátságban maradjon (és erre gondoltam lentebb). Ha úgy váltak el, hogy mindkettejükben realizálódott a kapcsolat múlandósága és megértették a változás fontosságát, majd a tapasztalatokat hasznosítva külön válnak útjaik, az más (és fejlett személyiség kell hozzá), de egyébként csak jóval később tudsz nyugodtan találkozni a volt pároddal, ha már feldolgoztad a dolgokat.
Ha már mindkét fél új kapcsolatba kezd, úgy persze könyebb, de nem olyan könnyű feldolgozni egy mély kapcsolatot és újat kezdeni. Sokan évekig nyögik ennek a mellékhatását (a közvetlen baráti körömben is).

ADIM a Des írta: Még valami: szakítás utáni barátság nincs!

Már bocs, de ez így, ebben a formában egyszerűen nem igaz.

ADIM a Des írta: Még valami: szakítás utáni barátság nincs! Az elhagyott mindig többre fog vágyni, a régi szálon folytatni a dolgokat, talán még próbálkozik is helyrehozni az elbukott kapcsolatot. De újrakezdeni csak úgy lehet, ha elengeded a múltad, s csak a kellemes emlékeket, a bölcsességet tartod meg belőle.

Gandalf, a szakításon való túllépés folyamatában egyetértek.

1. De sztem szakítás utáni barátság lehetséges, abban az esetben, ha mindkét félnek van valakije, vagyis már "túlvannak" a dolgon és nem hiányzik úgy a másik, mint akkor. Ez elképzelhető hogy ilyen is működjön? Szerintem ez még elég racionális dolog lehet és kivitelezhető.

2. Gandalffal énis egyetértek. Okos dolgokat írsz/tál le mindig,szal abszolút egyetértünk.

[size=9:6q60ybjf]Gandalf-párti leszek [/size]

Oisin, ha megengeded, van itt némi véleményem a hozzászólásodhoz:

""Persze ekkor is megmarad valami egészséges félelem attól, hogy vége lehet, de ha ezt tudatosítottátok, akkor tudjátok kezelni.""

Egy kapcsolatot nem lehet úgy megélni, hogy attól félsz, vagy számításba veszed, bármikor vége lehet, hiszen akkor ettől el is kezdhetnél félni (főleg nem az elejétől). A kapcsolatban az ember boldog és a "minél tovább tartson" lebeg a szemei előtt, nem pedig az, hogy mi van, ha nem ő az igazi. Az az ilyen "mérgező" gondolatok nélkül is kiderül.


""Akkor jön az állandó féltékenykedés, egymás számonkérése, ami végül szépen lassan lerombolja a kapcsolatot.""

Szerintem a féltékenykedés a bizalmatlanságból és az önzőségből fakad. Ha szeretsz valakit, akkor magadnak akarod, ezért zavar, ha másokkal van, ha másra is ráveti a szemét, pedig az csak életének ugyanolyan része, mint a sport, vagy a munkába járás. Viszont, ha tudja és érzi, hogy mennyit jelent neked, és ez megnyugtatja (emellett tudja, hogy őszinte is vagy hozzá), akkor nem lesz féltékeny. A féltékenység másik része a kishitűségből, a kisebbségi érzésből is fakadhat, amikor a másik nem érzi magát elég jónak, és a szerinte jobb, csinosabb, okosabb vagy akármilyen emberekben vetélytársat lát, majd jönnek az átkos kis sugalmazások, gondolatok, amiből azt hozza ki a végén, hogy neked valaki más tetszik, hogy nem rá vágysz, a konkurencia meg rád akaszkodik. Pedig ez hülyeség, hiszen akkor miért vagy vele, ha más kellene? Ahhh, ki érti ezt?

A kapcsolat megingásakor vagy szakításkor való ijedtség, veszekedés és fenyegetőzés csak az elhagyott részéről áll fenn, aki nem akarja a szakítást, mert nagyon ragaszkodik a másikhoz, tehát túl önző ahhoz, hogy elengedje, s inkább megalkuszik, igéreteket csikar ki, és önámításba esik, csakhogy folytathassa a dolgot, ami innentől lassú halálra van ítélve, mert az árnyékát senki sem lépheti át...

Még valami: szakítás utáni barátság nincs! Az elhagyott mindig többre fog vágyni, a régi szálon folytatni a dolgokat, talán még próbálkozik is helyrehozni az elbukott kapcsolatot. De újrakezdeni csak úgy lehet, ha elengeded a múltad, s csak a kellemes emlékeket, a bölcsességet tartod meg belőle.

Mégmég valami: nem érdemes mélyen előre számolni dolgokkal, hiszen sosem tudhatod, mi történhet veled. És ha rossz dolgokat vetítessz előre, az ugyebár rossz kedvűvé tesz, talán aggodalommal is tölt el, ami valahol felesleges görcsölés lehet egy be sem következett dolgon. Értem én, hogy lényeges, hogy ne érjen váratlanul (és bizonyos szinten átfut az emberen a: mi lenne ha.. gondolata), de hidd el, a legtöbb szakítás mindig váratlanul ér valakit, nem lehet rá felkészülni. Azt szoktam mondani: "Azon a hídon még nem vagyok!" Elég kimerítő lehet a jelennel vagy a közeljövővel is foglalkozni, nem kell még, hogy ott motoszkáljon egy sötét sarokban a szakítás gondolata.

Gandalf, a szakításon való túllépés folyamatában egyetértek.

Gandalf,

Teljesen igazad van, egy kapcsolatnak számtalan, előre nem látható okból lehet vége - akárcsak egy életnek. És az is igaz h egy - benned még élő - szerelem elmúlását, vagy egy - hozzád közel álló - ember halálát érzelmileg soha nem könnyű feldolgozni. De nekem az a véleményem h még mindig könnyebb akkor, ha mindig is tisztában voltál az emberi érzelmek és élet mulandóságával, és előre végiggondoltad h mi lesz ha, ..., mint akkor, ha ezzel korábban soha nem vetettél számot, ha abban a hiszemben éltél h a szerelem örök, és az ember halhatatlan. Persze akkor sem könnyű, ha ezt megtetted, de mindenesetre szvsz könnyebb.

Úgy látom, abba az irányba tolódott el a beszélgetés h lehet-e az ember tiszta szívből és (a mulandóságra) mégsem vakon, vagyis az átlagosnál magasabb fokú tudatosság megőrzése mellett (hű, ez milyen szép lett! ) szerelmes? Ezzel kapcsolatban mik a tapasztalataitok? Szerintem: igen!

Üdv, Oisin

PiciRigó írta: Arra gondoltam, hogy amiatt hogy úgy tekintessz rá, "bármikor jöhet egy másik, egy jobb", ezt biztos megérzi a másik fél is és megijed, hogy ha netalán találkozol egy valakivel, aki úgy elsőre tökéletesnek tűnik (később kiderül hogy mégsem az,sőt.. ) és otthagyod érte, ...

Ez bizalom és őszinteség kérdése h ne így legyen. Ha Te ennek tudatában (nyitott szemmel) mész bele egy kapcsolatba, a párod viszont nem (azaz a szerelemtől vakon), akkor ez komoly probléma lehet és rossz érzéseket szülhet valóban. De ha az őszinteség és a bizalom elég ahhoz, hogy ezt is megbeszéljétek, akkor nem hiszem h ebből gond lehet. Sőt. Persze ekkor is megmarad valami egészséges félelem attól, hogy vége lehet, de ha ezt tudatosítottátok, akkor tudjátok kezelni. Ellenben ha tudattalan marad (és ez az az eset amit leírtál), akkor ez a félelem kezelhetetlen. Akkor jön az állandó féltékenykedés, egymás számonkérése, ami végül szépen lassan lerombolja a kapcsolatot. És ha ez megtörténik akkor jön a nagy ijedtség, cirkusz, veszekedés, fenyegetőzés, stb. Míg ellenben ha mind a ketten (és csak ekkor!) az elejétől fogva számoltok ezzel az eshetőséggel, ez mind elkerülhető. Valószínűleg ekkor is vége lesz egyszer (adják az istenek h ne így legyen, de ennek viszonylag csekély az esélye), de ekkor csak az elmúlás szomorúsága marad utána, nem gyilkos indulatok, és a barátság megmaradhat a szakítás után is... Ez kb. olyan érzés, mint amit Samuék éreztek Frodóék elhajózásakor. Én megtapasztaltam már mindkettőt, és az elsőből, köszönöm szépen, de többet nem kérek. "Jobb félni, mint megijedni" - szerintem.

Sose felejtsd el h akár tudatában vagy ennek, akár nem (akár hagyod h elvakítson a szerelem, akár nem) mindig jöhet valaki, aki jobban illik hozzád, mint a jelenlegi párod. Nem az a kérdés, hogy ezt a lehetőséget fenntartod-e vagy kiküszöbölöd (ez nem áll hatalmadban!!!), hanem csak az, hogy hajlandó vagy tudomásul venni, vagy sem. Amint látod, én nem hiszek a NAGY Ő-ben. Nem hiszem h lenne egyetlen olyan személy, aki, ha találkozol vele, mindenki másnál boldogabbá tud tenni. Már csak azért sem, mert az ember élete során sokat változik, és aki vmikor tökéletes partnernek tűnt, az később eltávolodhat tőled. Ez nem is lenne jó, mert valószínűleg soha nem találkoznál vele (a Földön 6milliárd ember él, ebből Te egy élet során valamennyire megismersz mondjuk 600-at?). Én abban hiszek h pontenciálisan rengeteg emberből lehet tökéletes (na jó, majdnem tökéletes ) partner, és nem az számít h közülük kikkel jöttél össze, hanem az h milyen kapcsolatot tudsz kiépíteni azokkal, akikkel összejöttél. Az, hogy mit hozol ki abból, ami a véletlen (vagy az istenek, ahogy tetszik) szeszélye folytán megadatott Neked. És ez csak rajtad (és a párodon) múlik, senki máson. A NAGY Ő elmélet szerintem azért olyan népszerű, mert (látszólag) leveszi a válladról a felelősséget. Ha valamit elrontasz, azt mondhatod: "Hát, úgy látszik, mégsem ő volt a nagy Ő", és kész. Így nem kell szembenézned a hibáiddal. Ez biztos kellemes dolog, de hosszú távon nem jó stratégia, mert így újra és újra el fogod követni ugyanazokat a hibákat.

Kösz a türelmét mindenkinek, aki végigolvasta. És bocs h előbújt belőlem az amatőr pszichológus. Különben, ha már itt tartunk, én nagyon kíváncsi lennék a profik véleményére is ezekkel a dolgokkal kapcsolatban...

Üdv, Oisin

Phaedra/Namarie írta: Örökké nem élhet felfokozott érzelmek között az ember, az amellett, hogy természetellenes, nagyon gyorsan meg is betegítheti, csakúgy, mint az örökké vagy nagy mértékben elfojtott érzelmek.

Néha úgy érzem, megérné...

Nem csak a párkapcsolatokban, de a barátságban is érdekes megfigyelni,
ezt az ellentéltek vonzzák-e egymást kérdést.
Nekem egy csomó olyan barátnpm van, akik iszonyúan különböznek
egymástól, és magamon kívül idáig nem láttam bennük semmi közöset...

Szerintem attól jó egy párkapcsolat, ha közben mindig a másikra
gondolsz, mégis szabad vagy!

Oisin írta:

PiciRigó írta: De ettől pont hogy nem ragaszkodsz hozzá annyira, ezt valszeg érzi is a másik és ezért ő sem fog.

Az attól függ, mit értesz ragaszkodás alatt. Ha azt h MINDENÁRON magadhoz akarod kötni a párodat, akkor igazad van, de ez nem baj, sőt. Ha azt h inkább vele akarsz lenni mint bárki mással, addig, amig az mindkettőtöknek jó, akkor viszont nincs igazad. Ezt a fajta ragaszkodást nem csökkenti, ha tudjátok h a szerelem véges. Ellenkezőleg.

Üdv, Oisin

1. Kösz a javítást

2. Arra gondoltam, hogy amiatt hogy úgy tekintessz rá, "bármikor jöhet egy másik, egy jobb" , ezt biztos megérzi a másik fél is és megijed, hogy ha netalán találkozol egy valakivel,aki úgy elsőre tökéletesnek tűnik (később kiderül hogy mégsem az,sőt.. ) és otthagyod érte, mert "bármikor jöhet egy másik, egy jobb" ezt a legelején lehet érezni a másik hozzáállásából. Vagyis ő is így fog viszonyulni a dolgokhoz és lassan olyanba megy át az egész hogy mindketten valaki mást szeretnétek, mert emiatt nem bíztok meg se magatokban, sem a másikban.


U.I.: Bocs a helyesírási hibákért..manapság nem vagyok formában..

Skacok, szerintem egy jó kapcsolathoz a következők kellenek:
Szeretet, türelem, őszinteség, elfogadás, megértés, megbízhatóság, kitartás a nehéz körülmények között is, humor, szex. Ez persze nem recept, ám lényeges kulcsszavak, és asszem a jelenlegi több mint kilenc éves kapcsolatommal átmentem már néhány dolgon.

Ami a párodat illeti, sosem tudhatod, ki az igazi, de talán meg lehet érezni. Legtöbbször nem is úgy indul az egész, hogy ránézel és tudod: Ő az igazi, inkább lassan mélyül el a dolog, és egyszer csak észreveszed, mennyit is jelent neked. Akkor persze már ő is tudja.
Picirigónak igaza van abban, ha nem érzi, hogy ragaszkodsz hozzá, nem vesz komolyan, mellesleg a nőknek fontos az érzelmi biztonság. Ha nem túl jó az anyagi helyzet, az még változhat, de ha érzelmileg nem érzi magát biztonságban, akkor lőheted!

Ha túlságosan ragaszkodsz valakihez, azzal megfojthatod, nem zárhatod kalitkába, mert azzal csak elriasztod magad mellől. A bizalom jegyében szabadságot kell adni neki, ám ha érzi (nem elég tudni, éreztetni kell vele!), hogy neked ő a legfontosabb és őt szereted a legjobban, akkor nem fog semmilyen helyzettel visszaélni, hiszen minek rúgna fel egy szeretetteljes kapcsolatot, ahol ő a te kis világod központja (még ha az egód is a legfontosabb a túléléshez, hiszen amig te nemvagy rendben, hogyan is tudnál segíteni bárkin).

Ami a hasonlóságot illeti, az inkább a hétköznapi dolgokban lényeges, mint ízlés, stílus, zene, házimunka (ezt sem szabad csak az egyik félre tolni!), humor, különböző nézőpontok, esetleg vallási politikai állásfoglalás. A hobbi, a sport, a terveid az egyéniséged része, abban nem baj, ha különböztök, hiszen érdekes élményekkel lehettek gazdagabbak egymáson keresztül. Ha olyasmibe vág, ami szerinted kevés sikerrel kecsegtet, akkor sem árt, ha biztatod (de csak ha őszinte), hogy érezze, hogy mellette állsz. Azért ne szálljon el magától, de ne vedd el az önbizalmát.

Idhren, valóban mindkét nemben ott van a másikból is egy darab. Én a szelídebb (nőiesebb) férfitípust képviselem, de nincs ezzel semmi gond. Viszont lényeges, hogy két irányító ne legyen egy csapatban, mert abból állandó feszültség keletkezhet, míg a két passzív ember között nem sok minden történik, ami lendítene a kapcsolaton, ha nincs motorja.

Bocsi, hogy beszóltam...

Ellentétek vonzzák egymást:

Igaz, és jó is, de csak egy bizonyos mértékig. Kell, hogy legyen különbözőség, mert ha valaki arra törekszik, hogy olyan legyen, mint a párja, vagy rosszabb esteben, hogy a párja legyen olyan mint ő és mindenben felejen meg az igényinek, az nem más, mint a saját személyiség meghosszabbítása. Pszichológiai könyvek ebben az esteben azt kérdezik, hogy mégis, akkor hogy érezzenek a felek vágyat a másik iránt.

Nyilvánvaló, hogy fontos, alapvető értékek egyezzenek. Nem szerencsés, ha pl. az egyik kutató, a másik meg az egész tudományt felesleges cifraságnak tekinti, és cseszegteti érte a másikat. Fontos, hogy a két fél elismerje egymást, egymás bogarainak létjogosultságát, és törekkedjék elviselni azt, valamint, a saját bogaraikból némiképp csökkenteni.

Pl. ha ez egyik trehány, a másik pedáns, akkor a trehány némileg erőlködjön nem széthagyni a mostalant, a pedáns meg próbálja meg belátni, hogy ge ymostalan edény még nem jelenti azt, hogy itt a világ vége.

Ez természetesen nemcsak szerelemre, hanem barátságra is vonatkozik.

Szerintem, amit meg kell nézni, hogy a felek hogy tudnak együtt dolgozni? Az nagyon sok mindent elárul.

Felagund írta: Nézd...
Ha egy kapcsolatnak úgy mész neki, hogy már kezdetektől fenntartod a lehetőséget, hogy "jöhet másik", az már eleve halott dolog véleményem szerint...

Ebben igazad van, de én nem is ezt mondtam....
Szerintem igenis minden kapcsolatnak úgy kell nekimenni, hogy lehet hogy ő lesz az igazi, és amíg tart, addig mindent beleadni, és szeretni. De ha már véget ért a szerelem, vagy ha jön egy másik akit még jobban szeretsz, akkor tudni kell elengedni is. A görcsös ragaszkodás szerintem mindennél rosszabb.....(nem csak szerelemben, másban is). És sajnos, az élet semmire nem ad garanciát...... sose tudhatjuk, meddig leszünk együtt. És ha az, akit most nagy Ő-nek tartunk, meghal egy év múlva? Akkor is tudni kell újrakezdeni, és (szerintem) nem szabad bezárkózni egy életre, mert lehet hogy jön egy másik nagy Ő, akit ugyanúgy tudunk szeretni, anélkül, hogy sértenénk az első emlékét....
Huh, kicsit szomorkás irányba kalandoztam, bocs. Remélem most már értitek, mire gondoltam.

PiciRigó írta: De ettől pont hogy nem ragaszkodsz hozzá annyira, ezt valszeg érzi is a másik és ezért ő sem fog.

Az attól függ, mit értesz ragaszkodás alatt. Ha azt h MINDENÁRON magadhoz akarod kötni a párodat, akkor igazad van, de ez nem baj, sőt. Ha azt h inkább vele akarsz lenni mint bárki mással, addig, amig az mindkettőtöknek jó, akkor viszont nincs igazad. Ezt a fajta ragaszkodást nem csökkenti, ha tudjátok h a szerelem véges. Ellenkezőleg.

Üdv, Oisin

Angwen írta: És mi a véleményetek az ellentétek-vonzzák-egymást felállásról? Mi a jobb: ha egy pár két tagja minél inkább hasonlít, vagy ha minél kevésbé?

Mindkettő szerintem. Nyilván a hasonlóság a döntő. (Ilyen módon a tartósság egyik legjobb mérhetősége a "mennyire illünk össze az ágyban" kérdésre adott válasz.) De kellenek a 180 fokos elvi ellentétek is, különben mitől lenne izgalmas egy kapcsolat? =)

Gandalf írta: A nagy Ő-nek nem kell tökéletesnek lennie. A lényeg az, hogy mellette nagy Én-nek érezhessem magamat!

Ez mekkora jó mondat volt =)

Gandalf írta: És azt kell vele csinálni, hogy *cenzúrázva*, meg azt, hogy *mégjobbancenzúrázva* de az is jó, amikor *cenzúraaköbön*! Ő meg azt csinálja veled hogy *ihajcsuhajcenzúrazuhaj* meg azt hogy *kitakartéskisípolt*, esetenként, ha elég bevállalós, akkor *ezmártúlvanmindencenzúrán*.

:biggrin2: LOL

Oisin írta:

Gandalf írta: Az érzelmeket nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ha az ember szerelmes, hiába tudja, hogy bármikor bármi közbe jöhet, hogy semmire sincsen garancia. Egyszerűen oly mértékben fontos lesz számára a másik, hogy ezt csak egy lehetőségként gondolja csak, de igazából a szíve mélyén reméli, hogy ilyesmi nem történik meg. Mert a szerelmes szív nem szereti a racionális számítgatásokat, a statisztikai adatokat.

Ezzel messzemenőkig egyetértek és úgy gondolom h egyáltalán nem ellenkezik mindazzal amit eddig leírtam. Persze h az ember reméli h ő lesz a kivétel, de attól még számításba lehet venni azt a (valószínűbb) eshetőséget is h nem.

Üdv, Oisin

De ttől pont hogy nem ragaszkodsz hozzá annyira, ezt valszeg érzi is a másik és ezért ő sem fog. Vagyis ez megint egy ördögi kör..