Gondolatok

Gandalf írta: Az érzelmeket nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ha az ember szerelmes, hiába tudja, hogy bármikor bármi közbe jöhet, hogy semmire sincsen garancia. Egyszerűen oly mértékben fontos lesz számára a másik, hogy ezt csak egy lehetőségként gondolja csak, de igazából a szíve mélyén reméli, hogy ilyesmi nem történik meg. Mert a szerelmes szív nem szereti a racionális számítgatásokat, a statisztikai adatokat.

Ezzel messzemenőkig egyetértek és úgy gondolom h egyáltalán nem ellenkezik mindazzal amit eddig leírtam. Persze h az ember reméli h ő lesz a kivétel, de attól még számításba lehet venni azt a (valószínűbb) eshetőséget is h nem.

Üdv, Oisin

Oisin: a szerelem múlásával valóban szembe lehet és kell is nézni, de a baj akkor van, ha szeretet is elmúlik, vagy kezdettől fogva jelen sem volt a kapcsolatban.

Örökké nem élhet felfokozott érzelmek között az ember, az amellett, hogy természetellenes, nagyon gyorsan meg is betegítheti, csakúgy, mint az örökké vagy nagy mértékben elfojtott érzelmek.

Ami intenzív érzelem, azt meg- és ki kell élni, persze ha lehet, normális keretek között 8tehát másnak nem kárt okozva) de azt várni, hogy egy szenvedély örökké, azonos hőfokon jelen legyen, botorság.

A szeretetet elvárni nem lehet, mert az vagy van, vagy nincs. Kikényszeríteni nem lehet. A tisztelette el lehet várni, hiszen nem tiporhatjuk lábbal a másik méltóságát. Potenciálisan megtehetjük, de az minket jellemez. Persze fontos, hogy a tisztelet is szívből jöjjön.


Oisin: az, hogy potenciálisan jöhet másik, és ezt megmondom, nagyon kétélű dolog. Egyfelől őszinteség, de előfordul, hogy ezzel azt mondom ki őszintén, hogy rám nem lehet számítani, legalábbis nem hosszú távon. Akkor minek belekezdeni egy kapcsolatba? Egyéjszakás kaland várása esetén jó, ha ezt tisztázzák a felek, de hosszabb távon... nem tudom, én magam, ha belekezdek valamibe, amit szeretek csinálni, és különösen, ha az másokat is érint, szeretm, sőt magammal szemben elvárom, hogy számíthassanak rám. Ha épp olyan állapotban vagyok, hogy valami nem megy, inkább bevallom, és időt kérek.

Szerintem egy kapcsolatban ez az időkérés működhet. Különösen akkor, ha valakinek olyan természetű baja van, mai időlegesen megbénítja. De ebben az estben a másik fél azon túl, hogy időt ad neki, nagyon sokat segíthet pl. azzal, hogy nem engedi összezuhanni, teéljesen magába fordulni.

Velem ezt itt megtették, amiért élek, hálás leszek.

Estel és Idhren, teljesen egyetértünk. Úgy látom Ti pontosan értitek, mire gondoltam. Semmi olyasmit nem írtam, amit Felagund és Rabyn értett, hogy az a jó, ha az ember folyamatosan azt fontolgatja h kivel lenne még jobb és ki lesz a következő. Én csak azt írtam, hogy ezt a lehetőséget el kell fogadni, és ezt akár meg is lehet beszélni. Szerintem jó, ha tudatosítjuk magunkban és egymásban h valószínűleg nem leszünk mindig együtt, és így még jobban örülünk egymásnak, és igyekszünk kihasználni azt az időt, amig együtt vagyunk, mert tudjuk h minden együtt töltött pillanat értékes. És ha vmi miatt szétválnak az útjaink, azt nem katasztrófaként éljük meg, és nem fogja egyikünk sem a másikat erőszakkal visszatartani, mert mindig is számításba vettük ezt a lehetőséget. Ez nem a szerelem alacsonyabb fokát, hanem az őszinteség és a bizalom magasabb fokát jelzi...

Üdv, Oisin

Oisin írta: Ha bevallod, ha szembenézel az emberi érzések mulandóságával, akkor egyrészt értékesebbé válik minden együtt töltött pillanat (pontosan azért, mert tudod, milyen törékeny ez a boldogság), másrészt nyitott szemmel jársz, könnyebben észreveszed és könnyebben elkerülöd a csapdákat és a szakadékokat, amik minden kapcsolatra veszélyt jelentenek.

De az ok, hogy szembenézel a múlandóságával az érzéseknek, bár ezt szerintem egy icike szünettel meg lehet oldani. Így rájön az ember hogy milyen egyedül van a nagyvilágban és hogy hiányzik neki valaki, és nem akárki, hanem az a bizonyos valaki. és happy end. (remélhetőleg) Szal röviden egy kis szünet mindenképp kell, ha már hosszú ideje működik a dolog meg ilyesmi. Mindkét félnek kell egy kis mozgási teret biztosítani, hogy ne állandóan együtt legyenek és akkor szerintem az emberi faj kiküszöbölte egyetlen egy helyen a múlandóságot

Hát nekem az jött le, hogy vannak akik eleve úgy kezdenek bele egy kapcsolatba, hogy "há most ezt van de majd lehet, hogy elsz jobb"
én ha belemegyek egy kapcsolatba ilyenekre nem gondolok, mert nem akarok jobbat annál mint amit akkor kapok. Hiszen akkor az a legjobb nekem.

Ha valakivel együtt vagyok és szeretem az illetőt akkor nem nézek rá másra úgy, hogy "na lehet, hogy majd ő lesz a következő". akkor azt nézem akivel vagyok.

Foglalkozni nem is kell vele, hogy jöhet másik, csak tudomásul venni, mint tényt. Attól még nyugodtan átadhatod magad az aktuális párodnak... (Lásd az élettel való analógia... annak sem kell állandóan foglalkozni a végével, mégis lehetséges teljes szívvel élni úgy, hogy közben tudomásul vetted, hogy minden egyes pillanatban közeleg a halál. )

[size=9:2wqcooyu]Remélem, egyikőtöket sem értettem félre, és mégis sikerült megtalálnom a konszenzust a két álláspont között... [/size]

Azt hiszem félreértettél: nem azt mondom, hogy ha valakivel "jár" az ember, akkor amellett már ki kell tartania élete végéig függetlenül attól, hogy összeillenek-e vagy sem, hanem azt, hogy mikor valaki elkezd "járni" valakivel, akkor teljesen, testestől-lelkestől adja át magát neki, és ne foglalkozzon azzal, hogy esetleg jöhet másik. Nyilvánvaló (legalábbis számomra), hogy egy ember csak akkor kezd járni valakivel, ha azt gondolja, hogy abban az adott pillanatban ő tűnik a legjobb választásnak. Ha nem, ott már baj van (szerintem). Tehát nem értem, hogy ebben a boldog állapotban valakinek miért azt kéne fontolgatnia, hogy lehet-e jobb. Ha ez felmerül, ott a kapcsolattal már valami baj van, véleményem szerint...

Felagund írta: Nézd... Ha egy kapcsolatnak úgy mész neki, hogy már kezdetektől fenntartod a lehetőséget, hogy "jöhet másik", az már eleve halott dolog véleményem szerint...

És mire alapozod ezt a véleményedet? Merthogy az én tapasztalataim pontosan az ellenkezőjét igazolják. Ugyanis igenis mindig jöhet másik. Ezt vagy bevallod magadnak és a párodnak, vagy nem, de ettől még így van. Ha bevallod, ha szembenézel az emberi érzések mulandóságával, akkor egyrészt értékesebbé válik minden együtt töltött pillanat (pontosan azért, mert tudod, milyen törékeny ez a boldogság), másrészt nyitott szemmel jársz, könnyebben észreveszed és könnyebben elkerülöd a csapdákat és a szakadékokat, amik minden kapcsolatra veszélyt jelentenek. Ettől őszintébb és valószínűleg tartósabb is lesz a kapcsolat. Ha nem vallod be, akkor csak áltatod magad és a párodat, túlzott biztonságérzetbe ringatod őt is és magadat is, gyakorlatilag bekötött szemmel botorkálsz, és hamar bele fogsz esni egy gödörbe (vagy mondjuk egy másik személybe, akivel elölről kezded ezt az egész szembekötősdit). Mert hiába kötöd be a szemed, a gödrök attól még ott maradnak. Ráadásul olyan elvárásokkal terheled meg a kapcsolatot (és a másikat) azáltal, hogy elvárod tőle, hogy az egyszer és mindenkorra üdvözítő örök szerelmed legyen, amit a szerelmek (és az emberek) legnagyobb része képtelen sokáig elviselni. Szóval amit leírtál, az szerintem súlyos tévedés, az igazság szerintem ennek pontosan az ellenkezője. Minél kevésbé veszed figyelembe azt a (nagyon valószínű) lehetőséget, hogy a szerelem előbb vagy utóbb véget ér és jön egy másik, annál hamarabb fog ez - számodra váratlan és érthetetlen módon - bekövetkezni. És annál súlyosabb következményekkel fog - a felfokozott elvárások miatt - járni. Legalábbis ezt tapasztaltam.

Üdv, Oisin

szerintem egy párkapcsolattól hosszú távon az egyetlen reális elvárás az, hogy némileg élhetőbbé tegye mindkét fél életét (meg persze sok szép közös élmény, bla-bla-bla. tudjuk.) rövid távon meg végsősoron akármi, egy darabig lehet lángolni, mint egy felrobbanó lisztsiló... (azt hiszem, mindannyian láttunk már erre szép példákat.)

persze lehet, hogy túl kevéssé vagyok idealista.

Nelossel írta: Persze nem arról. Legfeljebb egy picit-nagyon régebbiről. Én legalábbis úgy értettem Pici-rigót.

Azt nem tudom, mert manapság saját magamat sem értem. Mondatokba foglalni a gondolataimat meg abszolút nem tudom,szal így nehéz megfogalmazni, hogy pontosan mire gondolok. De szerintem egy idő után elmúlik az a bizonyos "tűz" és átalakul, mielőtt bárki félreértené nem barátsággá alakul. Annál nem azt modnom, hogy erősebb,mert a barátság se kutya,meg változó, sazl inkább olyan szerelem-barátság keverék jön ki belőle. Ez az igazi! Mikor vannak némi lángok,amik takarékon üzemelnek ugyan, és időnként fellobbannak, úgyanúgy mint akkor mikor még nagyon ropogott a tűzben a fa nyah ezt megint jólmegaszontam

Sirgon Esgalnor írta: Az iszlámot hagyjuk. Nem tartom haladónak, hogy a férjnek van joga egyoldalúan a másik megkérdezése nélkül eltaszítani a feleségét, ha nem fél a nö családjának bosszújától. Viszont a nönek semmihez sincs joga, és ha bármivel próbálkozna ami elhagyásnak, megcsalásnak minösíthetö, akkor bebörtönzik, megkövezik, megverik, kinyírják, elvágják a torkát stb.

Én azt mondtam, hogy valamikor, nem mostanában.
A középkorban mindezt megtehette a férj a feleségével, és semmi joga nem volt a nőnek.
akkoriban már az iszlám nők elválhattak a férjüktől, követelhették a jogaikat, ami sokszor nem volt más, mint a tisztességes ellátás, ok nélkűl nem taszíthatta ki a férj a feleségét, sem ágyasát...

Az iszlámot hagyjuk. Nem tartom haladónak, hogy a férjnek van joga egyoldalúan a másik megkérdezése nélkül eltaszítani a feleségét, ha nem fél a nö családjának bosszújától. Viszont a nönek semmihez sincs joga, és ha bármivel próbálkozna ami elhagyásnak, megcsalásnak minösíthetö, akkor bebörtönzik, megkövezik, megverik, kinyírják, elvágják a torkát stb.

Gandalf írta: Mikorról beszéltek? Már hogyne lehetett volna elvállni! És mi az hogy nem szerelemből köttettek a házasságok? Mikor, melyik koszak?
Mert hogy a nagyszüleim korára már nem ez volt a jellemző, az biztos!

A mult század elején még jellemző volt az, hogy kerítettek feleséget, férjet.
Akkori normák ezek voltak, mindenki tudta a helyét a társadalomban, talán nem voltak annyira elveszve benne mint mostanság...
Akkor is lehetett válni, bár nem nézték tényleg jó szemmel. Ebben a dologban az iszlám szvsz kicsit haladóbb gondolatot képviselt... (nem vagyok benne biztos, de a középkorban biztosan)
Mi férfiak valahogyan nem találjuk a helyünket ebben az új rendben... szvsz


:hello: :hello: :hello: :dance: ezredes lettem! :dance:

Persze nem arról. Legfeljebb egy picit-nagyon régebbiről. Én legalábbis úgy értettem Pici-rigót.

De akkoriban más volt egy házasság is. Nem lehetet válni, azokat akik elhagyták a férjüket/feleségüket az emberek kiközösítették. Szégyen volt számukra, a családjuk és rokonaik számára. És ezt a házaspárok nagyon is jól tudták. Ha egyszer házasok, akkor házasok és kész. És hát könnyebb volt úgy leélni egy életet, hogy megvannak egymással, minthogy állandóan veszekszenek. Ma viszont...

De régebben nem volt ilyen rohanás, hogy nincs idő a másikra, meg megfelelni mindenkinek stb.. Szal ezt ennyiből értettem "könnyebb"-nek. De végülis.. elég sokan sokkal jobban megvannak, akik úgy találtak társat, hogy választottak nekik, mint ma, hogy magunk választunk. Érdekes..

Tulajdonképpen régebben nem volt más választás. A Hegedűs a Háztetőn c. filmben volt egy nagyon szép rész, amikor a főszereplő megkérdezi a feleségét, hogy oké, hogy együtt élnek X éve de szerette-e ? Szereti-e?
Mert ha megnézitek azért régebben általában nem szerelemből házasodtak a népek.

PiciRigó írta:

Gandalf írta: Nekem mindig az apai nagyszüleim lesznek a példaképem házasság szempontjából. Több mint fél évszázadon át éltek együtt egy párként, s még életül utolsó éveiben (nagypapám 90 fölött volt) is olyan szépen tudták egymás kezét megfogni, vagy egymásra nézni. Nagymamám még a nagypapám halála után is írt szerelmes verseket hozzá... több mint 50 év házasság után! Ezeket a nagymamám halála után találtuk meg a lakásukon... Ne mondja nekem senki, hogy csak érdekből lehet tartós egy házasság!

Lehet (sőt, valószínűnek érzem), hogy nekem ilyesmi nem adatik majd meg, de megnyugtat akkor is a gondolat, hogy létezik ilyen is.

Szép dolog az ilyen sőt..nagyonis szép. Csak talán az lehet a bökkenő,hogy a mai világ meg az a világ teljesen más. Akkor még elhittük, hogy van szőke herceg, meg üvegcipő, meg mindenki egy hercegnő, akire vár valaki. Manapság már sokat változtak a dolgok. Mindenki arra van nevelve, (na jó,a többsége az embereknek) hogy magával foglalkozzon és így teljesen elridegültünk a másik embertől. Nem tudunk megbízni benne, mert senkiben sem tudunk megbízni, még magunkban sem. Egy kis bizalommal, meg egy kis bizalomnemvisszaéléssel szerintem minden megoldható.

Én nagyon máshogy látom a dolgokat. Szerintem az emberi természet igazából nem változik. Nem hiszem, hogy régebben könnyebb lett volna jó házasságban élni, mint most. Csak innen, messziről nézve tűnik úgy.

Gandalf írta: Nekem mindig az apai nagyszüleim lesznek a példaképem házasság szempontjából. Több mint fél évszázadon át éltek együtt egy párként, s még életül utolsó éveiben (nagypapám 90 fölött volt) is olyan szépen tudták egymás kezét megfogni, vagy egymásra nézni. Nagymamám még a nagypapám halála után is írt szerelmes verseket hozzá... több mint 50 év házasság után! Ezeket a nagymamám halála után találtuk meg a lakásukon... Ne mondja nekem senki, hogy csak érdekből lehet tartós egy házasság!

Lehet (sőt, valószínűnek érzem), hogy nekem ilyesmi nem adatik majd meg, de megnyugtat akkor is a gondolat, hogy létezik ilyen is.

Szép dolog az ilyen sőt..nagyonis szép. Csak talán az lehet a bökkenő,hogy a mai világ meg az a világ teljesen más. Akkor még elhittük, hogy van szőke herceg, meg üvegcipő, meg mindenki egy hercegnő, akire vár valaki. Manapság már sokat változtak a dolgok. Mindenki arra van nevelve, (na jó,a többsége az embereknek) hogy magával foglalkozzon és így teljesen elridegültünk a másik embertől. Nem tudunk megbízni benne, mert senkiben sem tudunk megbízni, még magunkban sem. Egy kis bizalommal, meg egy kis bizalomnemvisszaéléssel szerintem minden megoldható.

Gandalf: sztem nem kéne ezt így ennyire feladnod. Honnan tudod, hogy nem?

Bocs, de ez most nagyon izére sikerült.. Majd ha megtanultam magyarul, írok

Nézd...
Ha egy kapcsolatnak úgy mész neki, hogy már kezdetektől fenntartod a lehetőséget, hogy "jöhet másik", az már eleve halott dolog véleményem szerint...

Ilweran írta: imádjuk egymást, boldogok vagyunk, most vele tervezek, de lehet hogy holnap vagy holnapután ő vagy én találkozunk valakivel, akiről kiderül, hogy még igazibb...

Én is éppen erre gondoltam, többek között, amikor azt írtam, hogy ne várjunk TÚL sokat egymástól ill. egy kapcsolattól. Ezt a lehetőséget mi is az első pillanattól kezdve szem előtt tartottuk, megbeszéltük, elfogadtuk, és ezért tudjuk maximálisan kiélvezni, hogy MOST együtt vagyunk, és boldogok vagyunk együtt, ahelyett, hogy azon görcsölnénk, mi volt / mi lesz. Boldognak lenni csak MOST lehet, mindig csak MOST, soha nem a múltban vagy a jövőben, és ha túl sokat foglalkozunk a mi volt / mi lesszel, akkor éppen ezt a lehetőséget veszítjük el. Az emberek túl sokat foglalkoznak azzal, hogy mi lesz, és ezért nem tudják megbecsülni azt, ami VAN. Ez benne van az emberi természetben, de manapság extrém mértékben felfokozottan érvényesül, úgy látom.

Üdv, Oisin

Brisa írta: Az én szememben az igazi párkapcsolati nehézséget a "tűz" és "robbanóanyag" párosítás adja.

Na szerintem mi éppen ez vagyunk..... :biggrin2:

Szerintem nem létezik egy nagy Ő, egy Igazi, persze kiköthetsz valaki mellett, leélhetitek együtt az életeteket, és mondhatod aztán, hogy ő volt a nagy Ő, de sosem tudhatod, hogy mikor jön/jött volna egy még nagyobb Ő?! Én most -bármennyire nem trendi ezt bevallani- egy rendkívül harmonikus, szeretetteljes kapcsolatban élek a vőlegényemmel, imádjuk egymást, boldogok vagyunk, most vele tervezek, de lehet hogy holnap vagy holnapután ő vagy én találkozunk valakivel, akiről kiderül, hogy még igazibb...... szerintem ez olyan dolog, amiben az ember sose lehet 100%-ig biztos. Mindezt úgy mondom, hogy tényleg szerelmes vagyok.
Más kérdés, hogy a kapcsolat intenzitása sosem lehet hosszú távon ugyanolyan. Nem arról van szó, hogy a szerelem egyszer csak elmúlik és más -szeretet, megszokás, kényelem- lép a helyébe, inkább egy hullámzó folyamat. Az elmúlt négy évben sokszor volt olyan időszak, amikor kevésbé figyeltünk egymásra, sok volt a gond, inkább szeretetteljes volt a kapcsolatunk, mint szerelmes, és volt az ellenkezője is. Ezek az időszakok váltják egymást, szerintem ez normális.
A legfontosabb szerintem egy együttélésben egymás kölcsönös tisztelete. Ha nem tartom tiszteletben a véleményét, ha nem értékelem az eredményeit, ha nem figyelek oda rá, akkor nem is szeretem. Engem -bevallom- ezzel fogott meg a párom. Én még soha senkitől -még a szüleimtől se- kaptam annyi figyelmet, tiszteletet, odaadást, érdeklődést, mint tőle. Nem is hittem, hogy létezik ilyen kapcsolat.
Azt hiszem, ezért szerettem bele. Egyébként az ideálokat nem árt jó korán elfelejteni. Lehet hogy létezik az a pasi/nő akit elképzeltek magatoknak, de nem lehet tudni, mikor jön, és hogy addig hány szerelmet hagytok ki, mert várjátok a herceget/hercegnőt fehér lovon?! Az én párom messze nem ideális ember, se külsőre se belsőre nem ő volt az álompasim, mégis szerelmes lettem. Nem hiszem, hogy ez megalkuvás lenne. Mindig kell tudni engedni az ideálokból, kompromisszumot kötni, és igen, el kell fogadni a másik hibáit/hiányosságait/másságát, amíg nem bánt vele! Szerintem az igazi szerelem az, ha valakit a hibáival együtt szeretünk. Lehet próbálkozni a megváltoztatásával, de ez sokesélyes játszma: lehet hogy megváltozik, de utána már nem az lesz, akit megszerettél.

Angwen írta: És mi a véleményetek az ellentétek-vonzzák-egymást felállásról? Mi a jobb: ha egy pár két tagja minél inkább hasonlít, vagy ha minél kevésbé?

Én azt gondolom, hogy egy hosszútávú kapcsolatban elengedhetetlen, hogy a legfontosabb dolgokról hasonlóan gondolkozzanak a felek. Pl. értékrend, közös célok, életritmus stb. Az apróságokban is csak akkor "javasolt" a különbözőség, ha a felek nagymértékű toleranciával rendelkeznek. De egy hosszútávú kapcsolatban nagyon-nagyon ajánlott "nagymértékű toleranciával" rendelkezni, ugyanis az életben nem fogsz olyan emberrel találkozni, aki mindenben hasonlít hozzád. Pl. meg kell tanulni, hogy elengedd a párodat mondjuk kocsmába, még akkor is, ha te utálod azt a helyet. Teret kell hagyni az eltérő hobbiknak, zeneműfajok hallgatásának, vallásos életnek (ha az egyik fél vallásos) stb. stb.
Azonban nehéz lesz úgy gyereket nevelni, ha a pár nem ért egyet a nevelési módszerekben...

Egyébként a "tűz" és "víz" kioltja egymást, ami azt jelenti, hogy vagy nem közelítik meg egymást nagyon a felek, és akkor megőrízhetik eredeti önmagukat, vagy ha igen, akkor viszont mindketten átalakulnak egy harmadik dologgá: gőzzé. (Az hogy ki milyen mértékben veszít az eredeti önmagából az a hatalmi különbségektől függhet.)
Én amúgy nem feltétlen látom a "gőz"-dolgot rossznak, hiszen lehet, hogy a változás pozitív lesz, és csak gazdagodnak a személyiségek, sőt így képesek lesznek együttélésre is.

Az én szememben az igazi párkapcsolati nehézséget a "tűz" és "robbanóanyag" párosítás adja.

Szerelem témakör: barátnőm a barátjával 3 éve van együtt. Nem az a hudenagy szerelem lángol közöttük. Inkább már lassan a megszokás. És mégis alig veszekednek, jól kijönnek egymással.

Szóval kell egy bizonyos időn túl már a megszokás is. és Legfőképp el kell fogadni olyannak az embert ahogy megismertük. Ne akarjon senki változtatni a másikon.Mert egyrészt beletörik a bicskája, másrészt az emberke igen csak meg fogja utálni.

Oisin, az általad írtakkal mélyen egyetértek. :agree: