Gondolatok

[size=9:1br98r6q]

Sahriar írta: Vannak kiváltságos érzések, amelyek kiváltságos emberekhez fűződnek, s amelyek dimenziókat átugrálva forrasztják egybe a lelkeket - ilyen a szerelem.

[/size]
[size=9:1br98r6q]Megijeszt ez a kijelentés kicsit... persze egy kis gondolkodás után már nem annyira rémisztő... merthogy azt írod, ilyen a szerelem... de más is van ezek szerint, ami ehhez nagyon hasonló... vagy már az is szerelem? Jaj, ebbe mindig belezavarodom... de nagyon szép a gondolat, amit írtál.[/size]

Nirocco: nyugodtan:)))

Büszkeség

Büszkének lenni több dolgot is jelent. Többféle van. Az ember büszke lehet a tetteire, a gyerekeire, és önmagára.. És van a makacs büszkeség is. Én is büszke vagyok egy két dologra.. Büszke néhány tettemre, a barátaimra, a családomra, a tulajdonaimra.. Szerinetm a büszkeséghez nem kell feltétlenül önszeretet is. Találkoztam már olyannal aki marha büszke volt, de közben nagyon volt jóban magával..
Büszkeség valami olyasmi lehet, amit itt már többen leírtatok, hogy az ember kitart a véleménye, az elvei, öszöntei mellett még akkor is ha nincsen igaza.. (hmm akkor én kémia órán nagyon büszke szoktam lenni..)

Nimrocco írta: Tudom, hogy ez nagyon nem ide vág, de a suliban iskolaújságot kell készíteni és ti nagyon szép és elgondolkodtató dolgokat írtok itt a szerelemről.Esetleg közölhetném benne?

naná

Tudom, hogy ez nagyon nem ide vág, de a suliban iskolaújságot kell készíteni és ti nagyon szép és elgondolkodtató dolgokat írtok itt a szerelemről.Esetleg közölhetném benne?

Brisa:

Mitől ember az ember? Csak akkor találsz rá választ, ha megpróbálsz túllépni azon, amit a szemed lát. Mert azon túl leled meg a választ is.

Büszkeség:

Az elvárás szó rettegett fogalom az emberek körében, mégis valahol mindenki természesnek veszi. Pedig nem az. Azt mondják, az elvárások biztosítják számunkra a szabadságot. Kérdem: azok vagyunk?

A kor elvárásaitól mentesen az én véleményem: az ember mindig legyen büszke magára. Az egészséges büszkeség más szóval élve: önszeretet. Az önszeretet pedig a mások iránti szeretet kapuja. Így az elvárásokat nem a büszke, hanem a magukat szégyellő emberek találták ki. A "szabadság" nevében.

Vannak kiváltságos érzések, amelyek kiváltságos emberekhez fűződnek, s amelyek dimenziókat átugrálva forrasztják egybe a lelkeket - ilyen a szerelem. Ami összetartozik, az szétválaszthatatlan. Ami egy, az nem lehet kettő. De ezt csak a szerelmesek értik. Senki más.
Akik csak egyszer is belekóstoltak ebbe, vagy meglátták a másikban önnön arcukat, azok többé, hacsak el nem torzulnak bennük a szeretet sugalmai, nem tudják nem látni egymást. Minden nap minden percében ott csírázik bennük az a kis magocska, amit egyszer közösen ültettek el.

A mag elhintése a szerelem. Az a mérhetetlen, csodálatos öröm, amikor kéz a kézben helyezik azt az életet sugárzó földbe. A szerelem csak a kezdet. Biztos záloga a harmóniának. A mag kivirágzik egyszer, és sokáig él még, ha öntözik és gondozzák. Ketten, és sohasem egyedül.

Namarië írta: Szerintem a szerelem mindenféleképp kegyelmi állapot. Még akkor is , ha viszonzatlan, hiszen még ekkor is megtapasztalhatjuk, hogy mennyire tudunk szeretni. Azt hiszem, minden alkalom, amikor szerelmes az ember, az egy különleges, ritka adomány. Ha szerelemhez szeretet is kapcsolódik, akkor képesek vagyunk arra, hogy lelkünk legjavát adjuk, és a leleki tökéletelenségeket, hiányosságokat átalakítsuk, jó, pozitív érzelmekké formáljuk. Amikor azt mondtam, "lelkünk legjavát adjuk" akkor értettem ezte leghétköznapibb cselekedeteinkre éppúgy, mint komoly szellemi munkáinkra is.

Igen... ez igaz. De szerintem ha nincs viszonozva a szerelem, akkor az ember csak rosszabbul viselkedik, mint ahogy kéne... Pl én nem voltam eddig túl sokszor szerelmes. Szám szerint kétszer. Az első gyerekkori szerelem volt, nagyon plátói. Ez végig csak jó érzéssel töltött el. És ezért valóban a legjavamat adtam sok dologban. A másodiknak egy nagy csalódás lett a vége. Akkor nagyon sokszor nem úgy viselkedtem, mint ahogy kellett volna. Mert képtelen voltam másra gondolni, csak a csalódásra és a fájdalomra. De amikor még azthittem, hogy Ő is szeret, akkor valóban csupa jó és pozitív dolgot adtam át magamból másoknak. Ez ilyen kétoldalú dolog...

Szerintem két külön dolog, ha az ember valamire büszke, vagy csak általában az: az előbbi egy érzés, az utóbbi egy tulajdonság. Egy érzést nehéz elkönyvelni jónak vagy rossznak: tényleg attól függ, mi iránt érzed. Az utóbbiról sem tudnék egyértelmű besorolást adni: lehet az elbizakodottság, de ugyanúgy az emberi tartás alapja is. Szerintem az a fontos, hogy kellő egyensúlyban legyen az alázattal, vagyis saját fontosságunk tudatától még ne szálljon el az agyunk.

Kétségtelen, hogy a szerelemhez fontos a bizalom--de nem gondoljátok, hogy az önbizalom is? : Tudhat igazán szeretni az, aki nincs egyenesben önmagával? Úgy értem, igazán, önzetlenül, a másikra odafigyelve és nem egyfolytában attól félve, mit ront el?

Szerintem a szerelem mindenféleképp kegyelmi állapot. Még akkor is , ha viszonzatlan, hiszen még ekkor is megtapasztalhatjuk, hogy mennyire tudunk szeretni. Azt hiszem, minden alkalom, amikor szerelmes az ember, az egy különleges, ritka adomány. Ha szerelemhez szeretet is kapcsolódik, akkor képesek vagyunk arra, hogy lelkünk legjavát adjuk, és a leleki tökéletelenségeket, hiányosságokat átalakítsuk, jó, pozitív érzelmekké formáljuk. Amikor azt mondtam, "lelkünk legjavát adjuk" akkor értettem ezte leghétköznapibb cselekedeteinkre éppúgy, mint komoly szellemi munkáinkra is. Számomra a szerelem szentség, és azt hiszem, nem véletlen, hogy az Énekek éneke a Bibliában olvasható...tényleg közelebb kerülhetünk általa valami megfoghatatlanhoz..

Épp ezért megbecsülendő, és épp ezért nem szeretm, ha a szerelem nevében mindenféle ócska TV - műsorok készülnek.

Örök szerelem: szerintem létezik. Van olyan eset, hogy valaki az emlékét egy életen át a szívében hordozza, egy fiatalkori szerelmenek, ami valami miatt nem teljesedhette be. Vannak olyan szerelmi házasságok, ahol, ha az egyik fél eltávozik, rövidesen követi őt a másik. (Pl. Fellini és Guilette Masina).

Szakítani is lehet kulturáltan, azon igyekezve, hogy a másiknak minél kevesebb fájdalmat okozzunk. Nagy közhely, de igaz, hogyha valaki tényleg szeret, el képes engedni a másikat, annka az érdekét nézve, ha ő menni akar. Ekkor van esély a bánat és a csalódás kiheverése után barátságra, mert a felek kölcsönös tisztelettel és megbecsüléssel közelítenek egymáshoz.

Hű, gyerekek, jók ezek a témák!
Gandalfnak bizonyos mértékben igaza van, sokszor csak az érzéseket akarjuk megtartani, megszokásból, a régi emlékeket, melyek szépek voltak, volt ez már így velem is, foggal körömmel ragaszkodtam volna hozzá, de ez csupán ragaszkodás, és ez nem tud boldoggá tenni, később persze rájössz, h mindez csak az szerelem utáni vágy és nem a konkrét ember iránt, akit szerettél.

Moota, elég sok mindenben egyet lértek veled, különösen az utolsó két mondat teccet Ám talán meg lehet tartani a barátságot egy kapcsolat után, bár még nem tudom elképzelni hogyan, mert eddig nekem nem sikerült, de az biztos, hogy valamilyen szintű érzelmi kötődés marad az emberben, kivéve ha tényleg csak ámította a másikat, és nem is volt szerelmes. Ha becsapta, akkor tényleg el tud válni érzelemmentesen, és valószínűleg nem is fogja megéreteni a másikat, hogy az mért nem képes közömbösen viszonyulni hozzá. Mint tudjuk ilyen dolgokat csak az idő old meg, és nagyon nehéz. Nehéz úgy kezelni valakit, mintha mi sem történt volna, és kiirtani minden régebbi érzést...lehet hogy közben még bántaná is azt, akit a világon mindennél jobban szeret...
Ha valaki szerelmes, tényleg elfogadja a másikat olyannak amilyen, de valamilyen szinten az emberben saját magában néha felmerül a kétely magával kapcsolatban, és ez lehet ösztönzés pl. egy jobb alak eléréséhez...de hát ugye az ember mindent megtesz azért, akit szeret...( hűúű, ez egy kicsit bonyolultra sikeredett )
Örök szerelem? nehéz kérdés. Most lehetne okoskodni, érvelni az igen vagy a nem mellett, de részemről még nem tapasztaltam, és talán ezért nem tudok válszolni. Szeretnék hinni itt néhányotoknak, akik állítják, hogy létezik, valószínűleg igaz is, abból kifolyólag, h vmi nem múlhat el nyomtalanul, de az ember annyira kiszámíthatatlan, és esendő. Mi törpénik, ha valaki úgy érzi, ez örökké tart és soha nem lesz más (de szép is lenne) és mégis beüt valami, amire nem számított? Ebben sajnos tényleg csak azt tudom mondani, h nem tudom. Szeretném ha egy bölcs ember ezt bizonyítékkol alátámasztaná, h van...de az ember természete úgyis olyan, h meghazudtolja...Bár én is voltam szerelmes 14 évesen, és nem, csak rajongás volt, mert ismertem a fiút minden hibájával és jóságával együtt és még most sem múlt el nyomtalanul, ez tény. Bár átalakult valamivé a távolság és a közelségének hiánya miatt, de még mindig nagyon közel áll hozzám, én így érzem. Ebben az esetben viszont azért könnyű barátnak maradni, ha találkozunk, mert mindig is azok voltunk, és nem több... sajnos...

Iru

Dae-elena/sissee:

A büszkeségről:

Nem rossz, amit Felagund írt, de szerintem az inkább a kitartásról elveink mellett és az önmagunkba vetett hit megtartásáról szól.
Szerintem a büszkeség lehet negatív is és pozitív is. (Attól függ, honnan nézzük, és hogy mettől meddig terjed az emberi büszkeség mércéje.)
Mert pl. ha valaki büszke az eddig elért sikereire az jó!
Persze attól függ, hogy mik is azok a sikerek, melyekre büszkék vagyunk.
Megpróbálom példával illusztrálni a dolgot:
pl. ha egy sorozatgyilkos vállalja és bevallja tetteit, büszke az elkövetett gyilkosságaira, akkor azt emberi mércével mérve negatív büszkeségnek nevezzük, és elítéljük. De a gyilkos szemszögéből nézve ez is büszkeség. (Ne feledjük, hogy pl. a zsenialitást az ostobaságból is csak egy vékony hajszál választja el!)

„A mennyország és a pokol is benne van életünkben, mi tesszük azzá cselekedeteinkkel.” /George Harrison/


De ha egy ember mondjuk szinte a semmiből, saját ötletéből eredően csinál egy céget, amit a megpróbáltatások ellenére is ápol, fejleszt, hogy végül jól működjön és mind anyagi, mind erkölcsi sikerekhez juttatja tulajdonosát, aki ezáltal jogosan büszke az elért eredményeire -ezt nevezzük pozitív büszkeségnek.

Persze nem szabad átesni a ló túloldalára sem, mert a büszkeség nagyon közel áll a gőghöz, a hiúsághoz, a kapzsisághoz és az irigységhez is. Nehéz megtalálni az egyensúlyt és a határokat ezen emberi tulajdonságok között… hisz gyarlók vagyunk mindannyian.

"Az az igazi méltóság, amely nem csökken mások tiszteletlensége miatt.
A Niagara vízesés nagysága sem csökken attól, hogy beleköpsz."
/Anthony de Mello/

Hozzáteszem, ez csak az én véleményem, de szerintem így lehet legegyszerűbben megfogalmazni a büszkeséget, mint emberi tulajdonságot.


Nihil

Érdekes téma

A büszkeség szerintem az, ha valaki az elveit még akkor is vállalja, ha ott és akkor az nem túl előnyös (magyarul: hátrányos)
De a "büszke" jelző gyakran pejoratív is, olyan emberekre, akik képtelenek beletörni valamibe

Volna hoszabb véleményem is, csak most nem tudnám összeszedni

Szeretnék egy új témát feldobni, mintegy közvéleménykutatásként, mert filozófia házidogámhoz körbe kell kérdeznem erről a dologról néhány embert, és ti olyan okosak és szépek és ügyesek vagytok.

Viccet félretéve: mi a büszkeség? Mire lehet büszke az ember, ti mire vagytok büszkék? Pozitív vagy negatív dolog-e?

Nagyon leköteleznétek, ha írnátok róla, akár csak pár gondolattal is

Mindig azt hittem, a szerelem főnixszé tesz.
Elemészt, de feltámadsz benne újra és újra...

Én inkább azt mondanám, hogy ha egyszer valakit szerettél, az iránt többet közömbös sosem leszel. Lehet, hogy utálni fogod, lehet, hogy kicsit mindig is tetszetni fog--amiből szerintem egyáltalán nem következik, hogy "veszélyes" vele találkoznod, ha te is tisztában vagy vele, hogy ez csak egy visszhang a múltból--lehet, hogy barátilag érzel, de teljesen hidegen hagyni nem fog. Ha a visszhang túl erős, vagy még nem álltál talpra, vagy úgy oldod meg a fájdalom elviselését, hogy egy ideig gyűlölöd az illetőt, akkor valóban nemigen lehet barátság a dologból, legalábbis egy ideig.

Silmeniel :bawling: Ne fájdítsd...

Melawar írta: Igen valoban lehet láttni a szemben ha valaki szerelemes.
Ezt talán ugy tudom leirni , hogy amikor megláttod vagy ö meglátt téged egy találkozonál , akkor ragyog a szemetek.Belenézel a szemébe és láttod a boldogságot , az örömet.
Teljesen más , mintha egy "hétköznapi" ember szemébe néznél.
Gyakran ez a nézés többet elárul , mintha mondana dolgokat

Ó, jesssz! Bár a legszebb az egészben, mikor az illető váltig tagadja, hogy neeeem, nem szerelmes beléd, közben meg úgy néz rád, mintha te volnál az egyetlen nő/férfi a földön. Míg élek, ezt föl nem foghatom

Szép gondolatok, srácok! Jó látni, hogy mi, gyerekek mennyire komolyan gondolkodunk.

[size=9:2bchvvpb]Moota, jó gondolat, hogy az elvarratlan szálak nehéz perceket okoznak... de azt nem hiszem, hogy a barátság nem maradhat meg, vagy ne alakulhatna ki két ember közt, akik egyszer minden szinten összetartoztak. Én mindenkitől úgy váltam el, hogy a mai napig szívesen találkozom velük bárhol, bármikor és - úgy érzem - ők is velem... (ha nagyon nem hihető, megadom a nickjét annak, aki szerintem még mindig így gondolja). Tehát azt hiszem ha emberségesen és intelligensen intézi az ember a kapcsolatait, akkor semmi nem állhat egy barátság útjába. Ha egyszer szerettél valakit, ha egyszer valaki az egész világot jelentette, azt nem dobhatod el magadtól azzal a kijelentéssel, hogy képtelen vagy vele fönntartani egy barátságot. Mert azzal meghazudtolod az elmúlt időszakot. Persze ez csak és kizárólag abban az esetben igaz és érvényes, ha tényleg ember módjára váltatok el és a bizalom semmilyen téren nem veszett... szeretet... szerelem... számomra majdnem egy és ugyanaz a kettő... gyermekien tudok szeretni... néha sajnos.[/size]

Hmm...
Pár dolog nekem is megfordult a fejemben. Lehet, hogy a következő szavakért megköveztek, de vállalom.
Először is: én nem nevezném szerelemnek azt aki valaki iránt nagyon vonzódik, akit nem érhet el... Szerintem ez inkább sóvárgás egy elérhetetlen(nek tűnő) cél felé. Ez _nem_ szerelem! Valamilyen szinten szánalmas, de valamilyen szinten természetes. Szerintem ennek inkább a példakép kiválasztásában lehet szerepe (ok. ellenkező neműről van szó, de mégis...). Vagy divatból. Mindenki a sztárokért ugrál, akkor én miért legyek kivétel? Menni kell a Csorda után... Bocs, ha kicsit cinikus voltam.
13-16éves fejjel nem ugyanaz a szerelem. Míg ekkor még "elég" a lelki része, később bekapcsolódik a szexualitás is. Ez 13-16évesen még szinte felfoghatatlan, később pedig már természetes, szinte "követelmény" egy kapcsolatban (ne a rossz értelemben értsétek).
Lehet, hogy korábban érnek a lányok _agyilag és testileg_, de szerintem érzelmileg is fel kell nőni.
Eh... Nemtom szerencsének nevezzem-e, de 20éves fejjel általában 16-17nek néznek. Múlt héten is fel akart szedni egy 14éves kislány... mindegy. Jártam egyszer egy 15éves Hölggyel (megérdemli a nagybetűt és a megszólítást) aki agyilag tényleg nagyon érett volt. Semmi gond nem volt vele, de érzelmileg még nem... Ezt nem bántásképp mondtam, nem tehet róla. Azt hiszem a szerelem kicsit hasonlít a szerepjátékhoz, tapasztalatot kell gyűjteni. Ezt a saját példámból mondom. Az első _igazi_ barátnőm 19évesen volt. Ez volt az első teljes kapcsolatom, ahol mindent megkaptam és megadtam. Ezután átértékeltem az addigiakat. Általában inkább vonzódás, vagy sóvárgás volt, hogy szeressen/szerethessek valakit. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenki rohanjon és ajándékozza oda a szüzességét, mert ahhoz is előbb agyilag fel kell nőni. 13évesen lett volna rá először alkalom, de nem bántam meg hogy vártam vele. Az pedig tényleg így van, hogy ha valakit igazán szerettél, utána nem tudsz vele barátságban lenni. Csak ha ezt nem teszed nagyon mélyen el, vagy nem próbálod elfelejteni (jó vicc, felejtsd el azt, ami talán eddig legszebb volt az életedben) addig egy két lábon járó érzelmi hulla vagy. Mint én. Azt hiszem sok kapcsolat ezek az elvarratlan szálak miatt megy szét, vagy pedig a baráti kör destruktív hozzáállása miatt.
De van igaz szerelem! És mindig az épp aktuális partner a Nagy Ő! Mert ha ez nem így van, akkor az nem szerelem és kár kínozni az illetőt.

Alyrral értek egyet. Szerintem is vagy elfogadja a másikat valaki olyannak amilyen (ez is a bizalom egyik jele!) vagy inkább ne okozzon neki fölösleges fájdalmat. Személy szerint éktelenül dühítene, ha valaki azt mondaná, hogy X.Y - nak milyen jó alakja van, ugyan csináljak már a magaméval is valamit. (Ha ezt úgy mondaná, hogy mostanában kicsit fölszedtem, akkor persze rögtön más, akkor tennék is valamit. , mert feltételezem, hogy jóindulattal mondja).


Olvastam egy Weöres- idézetet, szerintem minden emberi kapcsolatra érvényes: "A legnagyobb ajándék, amit adhatsz egy másik embernek, az, hogy elfogadod őt olyannak amilyen."

Akkor én ezentúl csukott szemekkel fogok járni

A bizalom vak?

Csók, angelina édes egyetlenem Hogy teccik lenni?

Ja, bocs az Offért

Seth

Igen elfogadjuk , de egy kis javitás soha nem árt

Lunepierre és angelina is sok dolgot leirt , ami egy igazi jo szerelmi kapcsolatnak nagyon fontos alapja.
A bizalom valoban fontos , meg kell bizni a másikban hogyha pl ránéz másra , az nem feltétlen jelent mást.
Vagy ha valakire megjegyzik hogy jol nézz ki , az se jelent ennél többet
Lehet egy kis féltékenység , talán az még jot is tesz , hisz jobb alak megformláásra biztatja a másikat.
DE fontos még a Hüség is , azaz szerelmi és testi téren csak egy ember létezen számodra.
Egyébbként ha valakit igazán szeretünk , ako nem üvegkalitkában tartjuk , hanem szabadságot adunk neki.Ezzel is biztositva arrol , hogy szeretjük és megbizunk benne.

lunepierre írta: Furcsa témát vetettetek föl... én a mai napig kicsit máshogyan gondolkodom a szerelemről, mint általában mások szoktak... találkoztam már olyan emberrel, aki megértett (ugye?), de nagyon kevesen értenek egyet velem. Azt gondolom, hogy ha igazán elárad a szeretet egy emberben, akkor mindent és mindenkit ugyanúgy szeret... csaknem szerelemmel. Viszont van, akit sokkal közelebb enged magához... testileg és szellemileg egyaránt, és lehet, hogy ezzel at illetővel éli le aztán az egész életét, de közben nagyon sok másik embert legalább annyira szeret, mint a "párját"... és - itt jön a csavar - a párja ezt megérti és elfogadja és teljesen tisztában van azzal, hogy nem korlátozhatja a másikat, mert akkor azon nyomban eltűnik az a bennsőséges kapcsolat, amit az évek során kialakítottak egymás közt. Tehát hagyják egymást élni és szeretni bárkit, de egymást szeretik a legjobban és persze testileg is csak a másikat engedik közel magukhoz... tudom, hogy bizarrul hangzik, de én ezt gondolom a szerelemről.
size]

IGEN!!!
Mert a szerelem alapja a bizalom.Ahol nincs bizalom, ott nincs szerelem;sőt; ott semmi sincs.
A bizalom pedig lehetővé teszi a szabadságot; ami szintén a kapcsolat "tartókőve".

pusz

[size=9:y5fi72s3]Furcsa témát vetettetek föl... én a mai napig kicsit máshogyan gondolkodom a szerelemről, mint általában mások szoktak... találkoztam már olyan emberrel, aki megértett (ugye?), de nagyon kevesen értenek egyet velem. Azt gondolom, hogy ha igazán elárad a szeretet egy emberben, akkor mindent és mindenkit ugyanúgy szeret... csaknem szerelemmel. Viszont van, akit sokkal közelebb enged magához... testileg és szellemileg egyaránt, és lehet, hogy ezzel at illetővel éli le aztán az egész életét, de közben nagyon sok másik embert legalább annyira szeret, mint a "párját"... és - itt jön a csavar - a párja ezt megérti és elfogadja és teljesen tisztában van azzal, hogy nem korlátozhatja a másikat, mert akkor azon nyomban eltűnik az a bennsőséges kapcsolat, amit az évek során kialakítottak egymás közt. Tehát hagyják egymást élni és szeretni bárkit, de egymást szeretik a legjobban és persze testileg is csak a másikat engedik közel magukhoz... tudom, hogy bizarrul hangzik, de én ezt gondolom a szerelemről.

Arról pedig, hogy valakit rajongásig szeretünk, de ő nem viszonozza, van egy történetem. Én is beleestem ebbe a helyzetbe egyszer. Annál jobban éreztem az égető szerelmet, minél eltaszítottabb voltam. Aztán már egy barátsággal is megelégedtem volna, csak annyival, hogy hozzámszól az illető. Végül távolra kerültünk egymástól, szépen lassan elbújt bennem ez az érzés és jött valaki az életembe, aki a fent leírt módon elvarázsolt. Akivel teljes a harmónia és csak egyre teljesebb. És - természetesen - újra találkoztam azzal az emberrel akit azelőtt jobban szerettem bárkinél. Legalábbis azt gondoltam. És beszélgettünk és most az egyik legjobb barátom. Megbeszéltük az akkori történéseket és én rájöttem, hogy ő volt az, aki megtanította nekem, hogy hogyan lehet a lehető legtöbb szeretetet sugározni mások felé még akkor is, ha ők nem viszonozzák azt. Megtanított várni, türelmesnek lenni és mindenekfelett lehetővé tette, hogy a mostani szerelmem ilyen gyönyörű legyen, mint amilyen.

Ennek ellenére még mindig van mit tanulnom magamról és az érzéseimről, mert sokszor olyan dolgok törnek föl bennem, amikkel még nem találkoztam ezelőtt és ilyenkor kicsit nehezebben rakom össze magamban a helyes konklúziót.

Hát csak ennyit szerettem volna. "Csak".[/size]

nya ide is ritkán tévedek , de most keyboardot ragadok , mert van nekem is pár irnivalom ahhoz amit feszegetek itten

Artemisz (Celebthil) írta: Apropó, ti egyetértetek azzal a teóriámmal, hogy egy igazi szerelem TELJESEN SOSE MÚLHAT EL? Épp mert örökre megváltoztatja az érzelemvilágunkat!

Az elsö "igazi" szerelemnek nevezhetö érzés és kapcsolat szerintem is SOHa nem mulik el.MIndig is emlékezni fog az ember az eltöltött szép percekre. Pláne ha ehhez a kapcsolathoz még talán egy életet meghatározo dolgok is tartozhatnak Pl elsö csok

Artemisz (Celebthil) írta: ha vkit elhagynak!!! HIába talál vki mást, a régivel minig "veszélyes" marad kissé az újabb találkozás...

Na ebben nem minden szempontbol értek egyet.
Mert ha pl durva volt a szakitás , és rájön az ember hogy pl csak kihasználta a másik , akkor találkozhat vele akárhogy , nem hiszem hogy ujra fellángol a szerelem.
Vagy ha van épp egy társad akit nagyon szeretsz , akkor se nagyon .
/ legalábbis nálam ez igy van , hisz Hűség is van a világon , ami egy szerelmi kapcsolat egyik alapja/

Nimrocco írta: (láttam a szemében-tudtátok, hogy ez látszik?

Igen valoban lehet láttni a szemben ha valaki szerelemes.
Ezt talán ugy tudom leirni , hogy amikor megláttod vagy ö meglátt téged egy találkozonál , akkor ragyog a szemetek.Belenézel a szemébe és láttod a boldogságot , az örömet.
Teljesen más , mintha egy "hétköznapi" ember szemébe néznél.
Gyakran ez a nézés többet elárul , mintha mondana dolgokat

Lehet, hogy most halálosan szerelmes vagy vlkibe, de lehet, néhány év múlva már ezt mondod:
Te jó ég én ezt a lányt/fiút szerettem?? De hisz ez szánalmas/komikus/szomorú...

ez a jelenség szerintem sok mindenhez köthetö.
DE gyakran pl ifjukori szerelem miatt , vagy a szerelemhiány miatt az elsö ember karjaiba rohan .
Majd egy durva szakitás után már má szemmel láttja a másikat .
Hülye példa , de pl valaki azé szeret meg egy lányt/fiut mert szép.
Aztán idövel kiismeri és rájön , lehet szép , de belsöleg inkább nem mond rola semmit./ jot vagy semmit alapon/

Artemisz (Celebthil) írta:
Apropó, ti egyetértetek azzal a teóriámmal, hogy egy igazi szerelem TELJESEN SOSE MÚLHAT EL? Épp mert örökre megváltoztatja az érzelemvilágunkat!
Értem ezt arra, hogy ha vkit elhagynak!!! HIába talál vki mást, a régivel minig "veszélyes" marad kissé az újabb találkozás...

Igen, ezzel egyetértek... És tudod, az a legrosszabb az egészben, hogy ezzel nem csak ők ketten szívnak... Hanem esetleg ha van egy harmadik személy, aki valamelyikbe beleszeret a kettő közül... Akkor ő fog a legtöbbet szenvedni emiatt, ha a szeretett személlyel van, ha nem...