Gondolatok

Ebben egyetértek Morgana-val, szerelem sosem tudatos... Ha gondolkodni kell rajta, akkor ott már valami nagyon nincs rendben. De a szabadságot és egyéniséget is meg kell őrizni... Amit Rouge mond, hogy személyes szabadság nélkül nincs szerelem, az is igaz vmilyen szinten, bár nemtudom, hogy milyen szabadságra gondolt, mert lehet értelmezni a szövege alapján úgy,hogy a szülei miatt nem érzi magát szabadnak, és lehet úgy értelmezni, mint Morgana, hogy maga az egyén szabadsága a fontos... A szülői tiltás ellen egy megoldás van, le kell ülni és elmagyarázni nekik azt, amit érez az ember, megértik, ők is voltak fiatalok...

Úgy gondolom, a szerelem valami olyan 'dolog', amiben egészen feloldódsz, és nem törődsz tudatosan azzal, hogy mi lesz így a szabadságoddal, a személyiségeddel. A kölcsönös szerelemben mindez megmarad.

Éppen ez a szép benne:
odaadod magad egészen, ugyanakkor mégis önmagad maradsz.

Vannak gyönyörű ellentmondások a világban...


Csak egy kósza gondolat...

Rogue/Arwen írta: Ráadásul személyes szabadság nélkül nincs szerelem sem, és megint ugyanott vagyok: teljesen kétségbeesem.

A rab madár is énekelve hívogatja ketrecéből a kedvesét, hiába látja maga előtt a rácsokat. Álmában emlékezik a szabadságra. S az álmok egyszer mindig valóra válnak. Csak énekelj tovább

Rouge... Fájó pontra tapintottál azt hiszem... Olvasom, hogy "nekem is, meg nekem is, meg nekem is ugyanez a problémám..." Igen, mindenki ugyanígy érzi... Én tavaly októbertől májusig depressziós voltam, pszichomókushoz jártam, minden este és reggel kibőgtem magam, aztán meg néha napközben is, ha pl. valaki nem úgy szólt hozzám, ahogy szerettem volna, vagy nem készültem és pont engem szúrt ki a tanár...
Ez nem azt jelenti, hogy Ti mind depressziósok vagytok, sőt azt sem jelenti, hogy én tényleg az voltam. Ez most egy figyelmeztetés! Lehet,hogy üresnek érzitek magatokat, lehet,hogy egyedül vagytok, eltávolodtak a fontos emberek (én fél év alatt 4 BARÁTOT vesztettem el, és úgy érzem, ok nélkül), de ez mind azért van így, mert most válunk érettebbé. Most kezdődik a nagybetűs ÉLET, bele kell törődni, hogy a gyerekkornak vége, azért foglalkoztatnak ezek a dolgok, mert már nem ugyanaz vagy, mint fél éve. Változunk, ahogy változik minden. Bele kell törődni, ki kell nevetni az élet minden pofonját, és sokkal könnyebb lesz!!! Higgyétek el nekem, nem éri meg elmerülni az önsajnálatban, sokkal nagyobb károkat okoztok magatoknak és másoknak is ezzel! Ha pedig nem kértek segítséget, csak magatokat emésztitek, nem biztos,hogy ki tudtok mászni belőle. Én azt mondom, ami nekem is segített. Az a pár barát, akik megmaradtak, olyan emberek, akikről sosem hinnétek, segíteni fognak, csak nyújtsátok ki a kezeteket. És igenis, álljatok a szülők elé, mondjátok el nekik,hogy mit éreztek, segíteni fognak, mert szeretnek titeket. Én apámmal ezelőtt nagyon sokáig alig beszéltem. De leültem vele, elmondtam,hogy rosszul esik,hogy 5 évesként kezel, és azóta lazábban fog. Elenged, ha tudja, hol vagyok, kikkel, és bízik bennem. Csak tudni kell ápolni a kapcsolatokat. Ez mindenre igaz. Keressétek meg azt a pár fontos embert az életetekben, akikhez érzelmek kötnek. Menjetek oda hozzájuk, öleljétek meg őket, adjatok nekik puszit, és mondjátok el, hogy milyen különlegesek. Lehet, hogy meglepődnek majd, de ha akkor őszintének látjátok az örömüket, tudni fogjátok, mennyire bízhattok bennük. És ez nagyon sokat számít, sokkal jobban lesztek tőle. Ez mindenkinek szól, aki bizonytalan, bánatos, szomorú.
Nem vagytok egyedül, csak ha egyedül akartok maradni. Barátok mindig vannak, nincs olyan ember, akit ne szeretnének. Higgyétek el, hogy értékesek vagytok, mosolyogjatok a világra, és vissza fog mosolyogni. Nekem sikerült, nektek is fog...

[size=9:9fpyhq61]Bocs, hogy kicsit hosszú lett... [/size]

Kimutatni az érzelmeket... néha megéri, még akkor is, ah az ember azt hiszi, gyengének látják miatta. Életem egyik legrosszabb estéje is emiatt volt.. mert szenvedtem, őrülten szenvedtem, mégis mosolyogtam!! Hát nem morbid? Mosolyogtam, mert nem akartam, hogy lássák rajtam hogy szarul vagyok, hogy nagyon szomorú vagyok, hogy fáj valami, és közben mégis, nem vágytam semmi másra, mint hogy valaki kéretlenül is észrevegye, hogy valaki segítsen, valaki szüntesse meg ezt a fájdalmat.. de persze nem tette meg senki, hisz nem is tudtak róla! hogy is tudtak volna, ha nem mutattam.. olyannak láttak minek látszani akartam, az eszemmel... és nem a szívemmel. és őrülten eltompultam. mint valami maszkot viseltem azt a mosolyt, a vidámságot, és már fájt a mosolygás.. legszívesebben futottam volna, vagy üvöltöttem volna, bármit, csak szakadjon már fel ez a köd, a tompultság, múljon el.. és mit tettem? az égegyadta világon semmit. Játszottam tovább a mosolygó robot szerepét... ma sem értem miért...
sírás: kb ugyanez. néha nagyon is jó sírni.. most erről egy vers jutott eszembe:
"A Könny és a Szeretet édestestvér.
Nem is szeretet az, mely egy könnyet sem ér.
Aki sohasem sírt, az sohasem szeretett,
Mert a Könny és a Szeretet egy napon született."

De most mondd meg mit kezdjek ezzel, hogy a+b ez csak
egy elmélet, és folyamatosan csak nyamvadt elméletekkel foglalkozunk,
hogy mi lenne ha...
voltam ezen az országos diákparlamenten, de az egész csak felhajtás!
semmi értelelme nem volt, azt hallgatták meg, akinek a leghangosabban
tudott orítani!

Sziasztok!

Szerintem ad egy széles, de rövidlátókört a világra -öhm, tehát a természet-és társadalomtudományokra az iskolai tantárgypaletta, még ha fölöslegesnek érezzük is egyiket-másikat. Lehet, hogy 10 év múlva szükséged lesz valamelyikre, amiről most még álmodni sem mersz(=nincs bátorságod álmodni róla ). Mindegyik tárgy összefüggésbe hozható egy másikkal, később beszélgetés, esszéírás, vita során jól jöhetnek majd. Most nem arra gondolok, hogy mennyi a Planck-állandó értéke, hanem arra, hogy milyen előkészületek, tervek, módszerek kellenek egy kísérlethez, hogyan lehet (próbálkozni) objektív szöveget írni, amely készségnek például jogszabályoknál, okiratoknál, beszámolóknál vehetjük hasznát.
Úgy tudjuk általánosságban, hogy Magyarországon lexikai tudást, míg az USA-ban, Nyugat-Európában kreatív tudást ad az iskolák nagy része. Ez sok minden különbségnek forrása lehet, érdemes vizsgálódni. Az oktatás komplex problémakör, nagy jelentősége van, hiszen a benne felnövekvők lesznek majd az ország felnőttjei. (Akkor lehet is izgulni, mi lesz itt harminc év múlva )
Szívesen látnék olyan tanórákat, ahol vitázást, illemtant, kommunikációt tanítanak már kicsiknek is. Könnyű beszélnem, ehhez tanárok kellenek, méghozzá nem is akármilyenek, sőt, nem tanárok, pedagógusok kellen(én)ek. Tervezetek, próbák, továbbképzések, pénz. De megérné, úgy érzem.

Bárcsak télleg lényegtlen lenne hogy hgyan tanulok.. dehát a jövö miatt muszáj..
utálom, hogy azt is meg kell tanulnom ami nem rédeke.

Aeglos: Igazad van! Valahogy mostanában kezdtem érezni,
hogy a felnőtteknek néha tényleg igazuk van mert egyszerűen több éve élnek, és megtanultak egysmást!

Aki nem sír abban csak jobban nő a feszültség. Valahogy úgy is
ki fogja adni ezt! Én sokat sírok, de miután sírtam, sokkal jobban
érzem magam! Van egy fiúhaverom, aki nem tud sírni.
Eccer sírt amikor meghalt az apukája. Azt mondta utálja, de hát
tényleg nem tud.

Én még a jókislány szerepében vagyok...utálom a veszekedéseket,
mer a nővérem állandóan veszekszik, hogy engedjék el, és még én
is... (bár mostmár se szó se beszéd elmegy, úgyhogy ma már nincs ez!)

Igazából nem azért járunk suliba, hogy tanuljunk. Ez is az élet iskolája,
hogy hogy tudsz tanulni, milyen szerepet játszol az osztályban...
a többi csak látszat, de mégis kell...

Ám korlátok se véletlenül vannak, van sok jó korlát is még akkor is, hogyha ezt egy gyerek-felnőtt átmenet nem látja be .
Azért mondom, mert én is sokszor vagyok így, pedig igaza lenne a felnőtteknek.
Ők mindig hosszabb távlatokban gondolkoznak, és nem csak azt nézik, hogy pillanatnyilag mi lenne kellemesebb/előnyösebb.

Rogue! Teljesen megértelek... Velem is ugyanez a helyzet, ezért is kezdtem el naplót írni. Leírom az emlékeimet, az érzéseimet. A bkvn én is mindig mosolygok, és segítek leszálni a babakocsisoknak... küzdök érte, hogy ne legyek érzéketlen... Néha nagyon nem sikerül... Sírni szeretek... megtisztít... segít... gyakran szoktam, és nem is széggyellem. Aztmondják az a gyengeség jele. Hátjó. akkor gyenge vagyok... Nemérdekel... nahát, megint érzéketlenség...?! Nemérdekel... Sajnos azthiszem túl sokszor ez a válaszom... próbálok küzdeni ellene...
Amúgy a szüleim engem is elég gyakran lefognak, de megtanultam lázadni ellenük. Régebben inkább csendben tűrtem, csak hogy ne legyen veszekedés. Most is utálok veszekedni velük, mert szeretem őket, de így nekem sokkal egyszerűbb észrevetetni velük, hogy nincs igazuk. Nekem még bejön a képbe egy bátty is, aki sajnos elég sokat ront a helyzetemen, mert azthiszik a szüleim, hogy én is olyan leszek mint ő, és én is részegen fogok valamelyik nap hazatántorogni. Én megértem, hogy félnek, de észrevehetnék, hogy alapvetően más vagyok, mint a bátyám, és hogy bízhatnának bennem. De sajnos bátyuskám minden bizalmukat felemésztette... neértsétek félre, imádom... Komolyan. Sokkal jobb viszonyunk van, mint általában a hug-báty kapcsolatok. Nagyon megértjük egymást. Neki én vagyok az egyetlen igazi barátja. Nekem van több is. Ha így belegondolok, olyan nagyon igazi, három van. Nem szeretném elveszteni őket... félek, mert a régi legjobb barátnőmet is elvesztettem... félek, hogy nem maradnak barátaim...
Szerelem: hiányzik, nagyon, nagyon, nagyon...

Remélem nem lett nagyon összevissza... Nembaj, ha nem olvassátok el, végülis nem azért írtam, de jólesett itt kiönteni pár érzést. Köszönöm!

Rabyn írta: Felgaund:

ÁÁÁÁAAARRRRHHHH...

Rabyn írta: az igaz, hogy a gyerekek is korlátok között élnek, de mit látnak belőle? Jó esetben semmit! s én nem láttam korlátokat kiskoromban.

Pont ez az!
Ahogy nősz, rájössz, hogy korlátaid vannak, és ki akarsz törni. És ez a folyamat az, ami fájdalmas, mert rengeteg súrlódással jár...

Teljesen bele tudok érezni a helyzetedbe! Pár hónapja, nem is, lassan már több mint egy éve ugyanezeket éreztem én is. Hogy üres vagyok. Az akkori barátaim közül mára 2-3 maradt meg nekem (pedig voltak szép számmal) De most már rájöttem azok akkor nem barátok voltak. Csupán haverok, múló haverok. Én sem akartam sírni! Én sem akartam érezni, és büszke voltam rá én is! De ez is kell, és jó, hogy nem akarsz érzéktlenné válni, mint az a sok ember akiket reggel látok a BKVn és akikre ha rámosolygom akkor egy csunya fintor a válasz..

Egyébként én nem tudom hogyan lábaltam ki ebből, talán ugy, hogy jött egy új társaság (TI) és ez segített nekem. Nomeg közben visszakptam valakit akiről azt gondoltam elveszítettem.

Felgaund: az igaz, hogy a gyerekek is korlátok között élnek, de mit látnak belőle? Jó esetben semmit! s én nem láttam korlátokat kiskoromban.

Igen, ez még ment 2 hete...de már nem.

Hé!

Ne hagyd el magad!
Velem is van, hogy így érzrk, de valahonnan mélyről jön valami, amitől felemelem a fejem, elviselem a csapást és megyek tovább. Én se zudom honnan, de mindig megy tovább a világ...

Fel a fejjel (amíg van )

Azon veszem észre magam, hogy kezdek nem-érezni. Nemrég gondolkoztam, és tök büszke vagyok rá. Nagyon régen nem írtam ide, ami megint bizonyítja: lusta vagyok érezni és gondolkodni. Ha valami szép történik velem, ami olyan szép, hogy már "túlcsordul", akkor lusta vagyok leírni, szavakba önteni, rendesen megfogalmazni, inkább eltemetem magamban, mert hiányzik és/vagy fáj. Ez volt például a velemi táborral is. Úgy érzem, hogy csak élek, kényelmesen, bele a világba, és nincs bennem egy szikrányi empátia, kezdenek elfogyni körülem a szép érzések, nem törődöm semmivel. Érzéketlenné válok. És ettől nagyon megijedtem.
Például elég rég nem sírtam. Nem hagytam magam sírni, mert ugye az fáj. Lehet, hogy hülyén hangzik, de sírni jó. Nem a hisztiről beszélek, az nem ide tartozik, de az igazi sírás nagyon sokmindent felszabadíthat. És ha sírsz, ha tudsz sírni, az bizonyítja, hogy még érzel. Elhatároztam, hogy mostantól nem hagyom magam mellett elmenni a dolgokat, vissza akarom kapni az igazi érzelmeimet. Azt hiszem, kezd sikerülni. Most két dolog miatt sírom szét a párnámat a szerelem és a szabadság. (tök költői, nem?!) Mindkettő önző dolog. Nem igazán engednek el sokfelé, mert azt akarják, hogy tanuljak, egyetemre mehessek, stb. Ez mind teljesen jogos, csakhogy közben kezdem úgy érezni, hogy a mostani, legszebbnek nevezett éveim kifolynak a kezem közül. Nem mondom, hogy sehova nem mehetek, de van, mikor valahova NAGYON szeretnék elmenni, és a válasz egyszerűen nem. Ilyenkor úgy tűnik, hogy összedől a világ...Az agyammal tudom, hogy pár év múlva esetleg röhögök ezen, de abban a pillanatban ez nagyon fontosnak tűnik, és azt is akarom, hogy fontos legyen. Mert ezek miatt a dolgok miatt (pl. veletek tali) lesz több az életem.
Aztán a második a szerelem. Hát, ehhez nincs sok hozzáfűznivalóm. Ugyanaz: lehet, hogy évek múlva egyáltalán nem lesz fontos, de most most van, és engem nem érdekel, hogy 2 év múlva mit fogok érezni, jelenleg ezt érzem és kész. Ezek a dolgok, amiket leírtam, mindkét dolog teljesen reménytelennek tűnik. Teljesen. Ráadásul személyes szabadság nélkül nincs szerelem sem, és megint ugyanott vagyok: teljesen kétségbeesem.
Végül pedig az apróságok: a hátam mögött beszélnek rólam, bántanak (ja, igen...akinek szól, az tudja magáról: nem az zavar, hogy itt vagy, hanem hogy szemétkedsz. Névtelenül célozgatni mindenki tud, látod, én is. Ostoba, gyerekes dolog, nem gondolod?!), a barátaim eltávolodtak tőlem. Itt van sok ember, akit szeretek, úgyhogy sziasztok, itt vagyok. Valaki magyarázza el nekem: "jogos" a reménytelenségem? Vagy tényleg olyan fontos a jövő, hogy érdemes érte feladnom a mostani boldogságomat?! Mert szerintem nem. Valamilyen kompromisszum kell, hogy legyen. Olyan lett ez, mint egy ritka sz*r novella. Boccs.
Puszi

Rogue

Igaz, de a gyerek léte is be van határolva, nincsenek olyan lehetőségei, mint egy kamasznak, vagy felnőttnek. Egyébként én is most megyek át ezen az állapoton, és, mi tagadás, elég kellemetlen élményekkel van tele...

Egy kicsike kis irományt adnék itt közre.. Ma reggel fogalmazódótt meg bennem. Ahogy a HÉV felé siettem egy anyuka meg egy kisgyerek sétáltak az utcán (valószínűleg, óvódába vagy bőlcsődébe mentek) A kicsi nevetett, szaladgált, pedig reggel hét óra volt, mások ilyenkor még az álmukon gondolkoznak. Erről az jutott eszembe, hogy amikor még kicsi voltam, akkor voltam igazán SZABAD akkor még igazán én voltam én! Nem voltak korlátaim, minden körülttem forgott, és maximális biztosngában éltem a saját kis világomban. Aztán ahogy egyre nőttem felfelé, egyre kevesebb lett a biztosnág. Megdőltek azok a dolgok amiben hittem, anya, apa szava, a felnőttek igazmondása, az egész világ amiben eddig éltem. Ez persze szépen fokozatosan történt. Meg kellett tanulnom, mit lehet mit nem, mi illik mi nem. Gátlásokkal teli lettem, olyan gátlásokkal amikre tulajdonképpen semmi szükségem nem lenne. Aztán megint jött egy fordulat, a lázadás korszaka után, a megnyugvás, amikor beletőrődtem mindenbe, amikor minden mindegy volt.. Ebből lábalok most éppen kifelé. És azt vettem észre, hogy mindenki így van ezzel. Kiskorában az ember szabad, majd korlátok közé szorul, végül beletőrődik a korátokba, elfogadja azt ami van. És közben a másik felem még mindig hadakozik a korlátok ellen. Azt is megfigyeltem a reggeli töümegközelekdésen, hogyha valakire rámosolyogsz, dúdolni kezdesz egy dalt, vagy nem úgy cselekszel mint az átlag, akkot csúfan néznek rád, elfordulnak tőled, még komorabbak lesznek, de senki sem nevet veled.. Mintha ahogy az ember felfelé nő megsavanyodna....

Sziasztok!

Rabyn írta: Én ha egyedül vagyok nem érzem magamnak se szabadnak, se boldognak..

Boldognak én sem feltétlenül. Ezt nem is mondtam. De szabadnak mindenképpen. Ha egyedül vagy csak te vagy és nem érvényesül semmilyen szabály. Legföljebb csak a te szabályaid, de miért ne oszlatnád fel őket? Hiszen mások miatt születtek és most nincsenek mások... Én itt megtalálom a szabadságot.
Ez ugyanolyan, minthogy a boldogságot se mindenki találja meg egy helyen.

Dodiee: Tehát engem sem tesz ez boldoggá. Mert a szabadság nem egyenlő a boldogsággal...
Értetek?

Ez egy kicsit buddhista felfogás is lehet...
"- Mi az oka az öregségnek és a halálnak?"
- A születés.
- Mi az oka a létezésnek?
- A kapcsolatok a kötődések.
Azért vannak kötődések, mert van vágy.
Azért van vágy, mert van érzékelés.
-Mi az oka az érzékelésnek?
- Az érintkezés.
- Mi az oka az érintkezésnek?
- A hat érzék.
- Mi az oka a hat érzéknek?
- A név és a forma.
- Mi az oka a névnek és formának?
- Az észlelés.
- Mi az oka az észlelésnek?
- A benyomás.
- Mi az oka a benyomásnak?
- A tudatlanság."

Azt hiszem most már nem is árulom el, hogy értettem...így sokkal izgibb

Brisa írta: Nehogy azt hidd EdWood, hogy ez csak a férfiak kiváltsága. A nőknek is épp oly fontos mindez, mint nektek.

Igaz;ezt nem tudhatom.A női lélek olyan megfoghatatlan !

Nehogy azt hidd EdWood, hogy ez csak a férfiak kiváltsága. A nőknek is épp oly fontos mindez, mint nektek.

Darkman írta: Gondolatok, ötletek, életek, élmények, tettek, szavak, intelmek...mind egy fazék. Dobd el a fazékot, s nem lesz semmid. Ha nem lesz semmid, akkor leszel csak igazán szabad. S ha szabad vagy, végre boldog lehetsz...

Hm.
Mélyebben belegondoltam; hiszen minden férfinak van egy "magányos" időszaka; amikor elvonul, számot vet, és értékeli mindazt, amit fontosnak tart.
Olyan ez, mint egy mély meditáció, vagy valami ősi indián rítus; a magány végére azonban rájön,mit is akar valójában, és ezt kivel osztaná meg.
De ez a fajta magány, szabadság nem egyenlő a boldogsággal; az majd csak utána következik be.

Látom, Darky ismét elérte célját, felbolydulást keltett a topicban(ehhez értesz, mi? )
Szméagol: Miért kell egyedül maradni? mmnt úgy érted, huzamosabb ideig, esetleg örökké? Nem mondhatom azt, hogy ez nem lehetséges, lehet hogy valakit boldoggá tesz az abszolút magány, én biztosan megőrülnék tőle..

Én ha egyedül vagyok nem érzem magamnak se szabadnak, se boldognak..
elf: mért természetes, hogy nem értek veled eggyet? (télleg az eggyet az két gy?)

Sziasztok!

A szabadság nem egyenlő a boldogsággal...

Darkman írta: Gondolatok, ötletek, életek, élmények, tettek, szavak, intelmek...mind egy fazék. Dobd el a fazékot, s nem lesz semmid. Ha nem lesz semmid, akkor leszel csak igazán szabad. S ha szabad vagy, végre boldog lehetsz...

Nem kell semmit eldobni, ha nem akarod. Csak egyedül kell marasdni...

Aiya...

Én is azt mondom, ha eldobsz mindend, lehet, hogy szabad leszel, de nem boldog, és semmiképpen sem önmagad... Így csak egy üres test leszel, lélektelen, múlttalan szervezet... A jövőnek és jelennek is csak a múlttal együtt van értelme, ahogy a boldogságot is csak úgy ismered meg, ha tudod, milyen a bánat. És azt mondom, hogy a menekülés, a céltanal előre és felfelé törés értelmetlen, harcolni kell, és boldog leszel, de nem úgy, hogy mindent felégetsz magad körül.

Sziasztok!
Már rég jártam erre,de ehhez muszáj hozzászólnom:

Darkman írta: Gondolatok, ötletek, életek, élmények, tettek, szavak, intelmek...mind egy fazék. Dobd el a fazékot, s nem lesz semmid. Ha nem lesz semmid, akkor leszel csak igazán szabad. S ha szabad vagy, végre boldog lehetsz...

Ilyet az az ember mond,aki rossz helyen keresi a boldogságot.
Az,aki nagyonis vágyik valamire,vagy akár valakire,de azt hiszi,hogy ha elmenekül előle, jobb lesz.talán nem érzi magát elég erősnek hozzá.
Hát nem tudom; de a szabadság számomra nem azt jelenti,hogy eldobok mindent.Nem ez a megoldás, ez menekülés.És az így szerzett boldogság kétes,múlandó.