Gondolatok

Rabyn írta: Ami még számomra furcsa volt, hogy akikre vigyázok mindenhova kocsival mennek, ergo nincsen közlekedés kultúrájuk. Nem tudják hogyan kell a BKVn viselkedni. Ezt sem ártana megtanítani nekik.

Erre most beugrott hogy valaki ott áll a tábla előtt és mondja, hogy a metrón ne túrjátok az orrotokat, vagy valami hasonló
Jó, persze gondolom nem erről van szó.
(Szerintem alapból a szülő feladata lenne, hogy a gyereknek elmondja, hogy mi hogy biztonságos és a többi. De ha a szülő nem, akkor hol máshol mint az iskolában, szóval vehetjük úgy, hogy meg se szólaltam, csak olyan furán hangzott )

Finwe írta: Gimiben lehetne jogot meg adózással kapcsolatos dolgokat tanítani.

Vannak olyan iskolák ahol tanítanak ilyet, legalábbis jogot biztos.

Gimiben lehetne jogot meg adózással kapcsolatos dolgokat tanítani.

Finwe: meg fogsz lepődni de a kölykök pontosan tudják a jogaikat, csak a kötelességeikkel nincsen tisztában. Szerintem nem baj, hogy adózást meg ilyeneket nem tanítanak nekik, ehhez tényleg gyerekek még. De azt már egészen kicsi kortól meg lehetne tanítani, hogy hogyan kell élni.

Ami még számomra furcsa volt, hogy akikre vigyázok mindenhova kocsival mennek, ergo nincsen közlekedés kultúrájuk. Nem tudják hogyan kell a BKVn viselkedni. Ezt sem ártana megtanítani nekik.

Ami még az oktatásnál szerintem nagy probléma az az, hogy van a mindenki által szidott állami oktatás, és vannak az alternatív módszerek, de a kettő között nincsen átjárás. Pl.: ha egy waldorfban tanult gyerek átkerül egy államiba akkor vért izzad mire behozza a társait, míg ha egy államis kerül át a waldorfba akkor halálosan unatkozni fog. Azért ezt hozom példának mert ezzel kapcsolatban vannak tapasztalataim.

Attila írta: A minőségbiztosítás az egy nagyon jó dolog lenne, ha megváltoztatnák a koncepcióját, mivel nálunk ez úgy működik, hogy 2 havonta kitöltünk egy ilyet, és utána pedig odaadják azoknak a tanároknak, akikről írtunk, tehát mondjuk. X Y hon-és népismeret tanárra (csak, hogy ne legyen személyeskedés) a 11.c panaszkodott, mert teszem azt, 3 hónapig csücsült a dolgozatokon. Mit csinál a tanár? Megkapja ezt és onnantól kezdve még jobban rugdosni fogja azt az osztályt, már csak azért is.

Arról van szó igazából, hogy amit megtanultam, az nem ez mert ez így egy pofon a kakinak, már elnézést. Elméletileg ennek arról kéne szólnia valahogy, hogy nem a tanárnak mesélsz róla, milyen rossz tanár is ő, hanem annak, aki szakember, és idejött, hogy ellenőrizgessen. Elvégre, ha 20ból 19 diák azt mondja, hogy az órák unalmasak, a házifeladat nehéz, stbstb, akkor ott gond van, nem? Persze ez nincs így.(és akkor azt már nem is említem, hogy egyetemen bakker ennek a megtanulásával szívatnak, be se lehet az órára kerülni, de kötelező és rossz. hát csodás ). És itt tenném hozzá, hogy én az egyetemen töltöttem ki először ilyen kérdőívet. Úgyhogy szerencsések vagytok, hogy egyáltalán ti csináltok ilyet. Még ha értelmetlen is.

Egyszer régebben már volt erről szó, és a véleményem nem sokat változott, főleg amióta mind a két oldalt (sőt majdnemhogy hármat a bébiszittyóskodás miatt) látom.
Az oktatás szarban van, ez nem újdonság. Annyi felesleges dolgot kell tanítani és tudni, hogy az már-már fájdalmas.

Lényegében mindennel egyetértek. Hozzátenném azonban, hogy még az alapvető jogainkkal sem vagyunk tisztába. Szerintem alapszinten jogot is kellen tanítani, de csak azt ami az átlag emberre is vonatkozik. És persze ott van az adózás, azt mindenkinek kell, erről sem ártana valamit tudnunk.
Szerintem egyébként azért is alakulhatott ki ez az egész így mert a hatalmn levők többségének nem érdeke hogy az állampolgárok túlon túl intelligensek és tájékozottak legyenek... Ez valahol érthető is, hogy tudnának akkor átverni minket.
A Czeizel mondotta volt, hogy egy felmérés szerint az iskolát kezdő gyerekek kreativitása 220 %-a annak a szintnek mint ahova érettségi után jutnak (ettől lesznek érettek:)). Ez sokban köszönhető az oktatásnak.

Dindae írta: egyébként pont erre a problémára találták elvileg föl a minőségbiztosítást. na jó, erre a problémára is. Vagy legalábbis én úgy vélem, hogy az arra (lenne) való, hogy kiszűrje a hozzá nem értőket. persze, a minőségbiztosítást mi csak megtanuljuk az egyetemen, és pl. olyan helyeken használják csak, ahol vevő-gyártó-eladó jellegű viszony van, meg versenyhelyzet, mert ott lehet ebből profitálni. Csak elszomorító, hogy megtanuljuk, hogy márpedig ilyen az iskolákban is van, és mereszted a szemed, hogy tényleg? :shock: Mert a saját tanáraidon nem ezt vetted észre...

A minőségbiztosítás az egy nagyon jó dolog lenne, ha megváltoztatnák a koncepcióját, mivel nálunk ez úgy működik, hogy 2 havonta kitöltünk egy ilyet, és utána pedig odaadják azoknak a tanároknak, akikről írtunk, tehát mondjuk. X Y hon-és népismeret tanárra (csak, hogy ne legyen személyeskedés) a 11.c panaszkodott, mert teszem azt, 3 hónapig csücsült a dolgozatokon. Mit csinál a tanár? Megkapja ezt és onnantól kezdve még jobban rugdosni fogja azt az osztályt, már csak azért is.

egyébként pont erre a problémára találták elvileg föl a minőségbiztosítást. na jó, erre a problémára is. Vagy legalábbis én úgy vélem, hogy az arra (lenne) való, hogy kiszűrje a hozzá nem értőket. persze, a minőségbiztosítást mi csak megtanuljuk az egyetemen, és pl. olyan helyeken használják csak, ahol vevő-gyártó-eladó jellegű viszony van, meg versenyhelyzet, mert ott lehet ebből profitálni. Csak elszomorító, hogy megtanuljuk, hogy márpedig ilyen az iskolákban is van, és mereszted a szemed, hogy tényleg? :shock: Mert a saját tanáraidon nem ezt vetted észre...

Ez a "negatív csordaszellem" nem csak az órákon lehet így, egy baráti közösségben is észrevehető. Ha valamit megtanultam anyukáméktól az az, hogy ne engedd meg, hogy a többség visszahúzzon, ha te valamiben nagyon jó vagy.

Rabyn írta: hány versenyt nyernek a diákjai, mit tud mutatni kifelé, kap-e mindenféle érmeket, az szenved ezen a pályán.

És nem csak, hogy szenved, még a munkatársaival szemben gőgösebb is lesz. Saját életemből erre példa a zeneiskolám új zongora tanszakvezetője, aki, amíg nem kapta meg ezt a titulust, folyamatosan mindenkinek keresztbe tett. Idén, amikor a z. tanárom, aki a z. tanszakvezető volt, nyugdíjba ment, és ő kapta meg ezt a posztot, azóta folyamatosan ott mászkál a folyosókon, feltartott fejjel és mindenkinek úgy mutatkozik be, hogy B. L. zongora tanszakvezető...

Ez így van. Nálunk az egyetemen van egy tanárom aki az életben nem látott még gyereket közelről, de ő tanít nekünk tantárgypedagógiát. Az ő óráin én csak részlegesen figyelek oda (ha tudok hozzászólok), a többiek általában egyáltalán nem. Pedig lehetne ez jó óra is...

A másik ami szerintem nagyon el tudja venni az ember kedvét a tanítástól az az, ahogy a vele egykorúak vagy a pályatársak viselkednek. Ha azt látom, hogy a csoportomban senkit se érdekel amit mondani fogok akkor nem készülök fel úgy, ahogy felkészülnék ha tudnám, hogy érdekelni fogja őket.
Ha azt látom, hogy a munka/pályatársaim nem úgy dolgoznak, hogy szívvel lélekkel akkor előbb-utóbb rám is átragad ez a stílus. Ezt a nyáron tanultam meg nagyon amikor telefonos kisasszonyként dolgoztam.

Egyébként a ped.pálya azért is baromi nehéz mert nincsen külső elismerése, nincsen státusza, és akinek nem az a fontos, hogy a gyerek igenis jól olvasson, értse amit olvas, ne keverje össze a sünit és a borzot ha lát egyet az erdőben, ne tépje le a védett virágot, hanem az, hogy hány versenyt nyernek a diákjai, mit tud mutatni kifelé, kap-e mindenféle érmeket, az szenved ezen a pályán.
Azt hiszem egy ped.nek az az igazán siker amikor egy régi diákja visszajár hozzá. Nekem legalábbis mindig nagyon örülnek a volt tanáraim, és nagyon örültek (bár bolondnak tartottak) amikor megtudták, hogy én is tanító leszek.

Rabyn írta: [...]hiszen ha a tanár nem jó mi is semmibe vettük[...]

Ehhez csak annyit fűznék hozzá, így jó pár tanár után, hogy nagyon sokan vannak a pályán, akik teljesen alkalmatlanok rá. Lehet, hogy megfogta és beseggelte azt, amit tudni kell, de ha a gyerekekkel nem tud bánni, ha nem köti le őket, akkor semmit sem ér. Személyes tapasztalatból látom, a saját óráinkon, hogy azok a tanárok, akik csak azért tanítanak, mert muszáj, sokkal rosszabbak az óráik, mind azoknak akik azért csináljak azt amit, mert szeretik. És ez most teljesen független attól, hogy valaki 24 éves és pályakezdőként utál tanítani, és valaki 55 éves és már nem pályakezdő, de szeret tanítani.

Egyszer régebben már volt erről szó, és a véleményem nem sokat változott, főleg amióta mind a két oldalt (sőt majdnemhogy hármat a bébiszittyóskodás miatt) látom.
Az oktatás szarban van, ez nem újdonság. Annyi felesleges dolgot kell tanítani és tudni, hogy az már-már fájdalmas. (nem a memoriterekre gondolok, hanem olyan dolgokra, hogy mennyi egy másik ország 1998as GDPje. Kit érdekel? Ma már úgyis több vagy kevesebb) és közben pedig az igazán fontos dolgokról nem esik szó. Mint pl.: A mit csinálj ha balesetet látsz, epilepsziás rohamot kap egy ismerősöd stb. Hogyan kell konfliktust kezelni, türelmesnek lenni, segíteni ha valaki bajban van, és hogyan kell segítséget kérni ha te vagy bajban. Ezeket mind, mind nem tanítja senki, a szülőknek általában kevés ideje van, hiszen azért gürcölnek, hogy a gyereknek legyen mit enni, így elvileg a tanárokra, tanítókra maradna, hogy ezeket megtanítsák, de időkeret az nagyon kevés van rá. Ezért a gyerekek többsége agresszívvá válik, hiszen nincsen kihez fordulnia. Voltam felsőben hospitálni és akkor döntöttem el, hogy nem szeretnék ott tanítani ha nem muszáj. Döbbenetes volt amit a gyerekek műveltek, az egy dolog, hogy a tanárt semmibe veszik, hiszen ha a tanár nem jó mi is semmibe vettük, de ahogy beszélnek, viselkednek egymással azt nézni is rossz volt. Közben pedig tőlünk kérdezik, hogy jó-e a hajuk, szép-e a ruhájuk, mert mi azért mégsem vagyunk tanárok, de mégiscsak felnőttek az ő szemükben.
Szóval ez a bizonytalanság nagyon csúnyán kihat rájuk is és a tanárokra is akikre bízva vannak napközben. Ezen pedig csak úgy lehetne változtatni ha a szüleiknek több ideje lenne rájuk, és nem kéne már 12-14 évesen teljesen egyedül megoldani a problémájukat, illetve átvenni a szüleik problémáját, mert nagyon sokaknak ekkor jön rá a drága anyja vagy apja, hogy mégsem jó a jelenlegi férje/felesége mellett és akkor még a válás is a gyerek nyakába szakad,főleg akkor ha a szülők valamelyike őt használja lelkiszemetes ládának ,mert nincsen más.

A kicsiknél sem sokkal könnyebb, bár ők nagyon hálásak még azért ha szeretik őket, és érdeklődőek, és ezt ki is tudják mutatni. Ahova mi járunk tangyakra ott van mindenféle gyerek és nagyon szépen tudnak együtt, egymás mellett dolgozni, és ez a tanítójuk érdemes aki szereti őket. Mert ez a legfontosabb, hogy szeresse őket valakit, ha már a többi felnőtt nem ér rá. Elvégre az ébren töltött idejük nagy %át az iskolában töltik.

A türelemmel és a várakozással kapcsolatos legdurvább élményeim egyike az volt, amikor a kislánynak akire vigyázok késett a játékcsomagja ami minden hónapban jön, és komolyan hisztirohamot kapott és csapkodta magát a földhöz mert egy órával később jött meg a csomag mint ahogy azt ő elképzelte.

Hmm, na ez is egy érdekes téma, erről is beszélhetnénk: az oktatás. Milyen tapasztalataid vannak? Diákok, tanárok körében? Meg egyáltalán óraadás. Pozitív negatív tapasztalatok.

Finwe: Gyakorlótanítok még csak. Jövőre megyek tízhetes tangyakra, és utána kapok diplomát.

A skatulyákról: Van itt nem is egy olyan ember (most így hirtelen hármat tudnék mondani, érdekes mind fiúk) akik az elmúlt egy évben pozitív csalódást okoztak nekem, pedig benne voltak egy-egy skatulyában ők is, de képesek voltak arra, hogy megváltozzanak, illetve én ismertem meg őket jobban.

Egy erőteljes gyökeres változáshoz sok idő és sok energia kell, és sokszor fel sem tűnik másoknak, mert már rögzítettek valamilyenként - ha úgy tetszik beskatulyáztak.

Erről beszéltem, ha beskatulyázol valakit a változásokat sem veszed majd észre. Ha nem ismerjük a másik embert, nem tudjuk milyen gondokkal küszködik, lehet e rá számítani a bajban, csak egyszer-kétszer láttad őt akkor csak homályos benyomásaid lehetnek arról hogy ki ő, és ennek nem sok köze van a valósághoz. Ha pedig leírhatónak, megragadhatónak, birtokolhatónak is tartod akkor még annyira sem:)

Részermől ennyi:)

Rabyn én is így vagyok vele (bár én néha Pannizlak, de ritkán ). 3 évig Dorottyázott minden tanár az egyetemen, és nagyon utáltam. Sehol máshol nem szólítanak Dorottyának -.- Itthon Dóra vagyok (évek harca sem segített megértetni a családdal h az egy másik név) vagy Docsi, veletek Dodie, Dodáj, melóhelyen Dóri, és vannak barátaim akik Inshnek hívnak És én is mindenhol kicsit más vagyok. Az első találkozások a legrosszabbak, mármint amik nem "hivatalosak" csak ilyen barátiak. Általában megkapóan idiótán viselkedem idegenek között Az volt a csúcs mikor először találkoztam Galc Pistijével, és közölte h igen, Rita felkészítette hogy furcsán fogok viselkedni, ne lepődjön meg, nem vagyok őrült Vagy rámjön az irgalmatlan szófosás, és elkezdek mindenféle baromságról hadarni, vagy szinte meg se szólalok Nem tudom melyik a jobb
Jah meg ez a riadt tekintetű "Azt hiszem veled még nem találkoztam, ugye? Bár lehet h igen, nagyon szar az arcmemóriám, hehehe" xDDD MTTben kevésbé jön elő, lehet h biztonságban érzem magam köztetek

No már tanítasz is? Mit tanítasz?

A milyen vagyok kérdéskörhöz:

Szerintem azért sem lehet megmondani, hogy ki milyen embert, mert ez a környezetétől is függ. Másmilyen vagyok a családommal, más a barátaim közt, más amikor kettesben vagyok a kedvesemmel, más amikor a csoportomban vagyok a lányokkal, más amikor tanítok, más amikor dolgozom, más amikor olaszórán vagyok, más ha leviszem a kutyát és más kutyásokkal találkozom, más a tömegközlekedésen, másképp viselkedem az idegenekkel, másmilyen vagyok a piacon bevásárláskor.
De ez mind én vagyok, csak mindenhol másmilyen egy kicsit.
Azt hiszem nem véletlen, hogy ezeknek a más-éneknek szinte mind más a neve is.
Az Anna a hivatalos, a Panni a családé, a Rabyn a barátok által használt nevem. És érdekes módon nem is szeretem ha ezek keverednek. Nem szerete ha Annáznak a barátaim, de a Rabynozást se viselném el az egyetemen.

Furcsa nem?
És még is mind én vagyok.

Én meg nem ilyennek tartalak. Kinek van igaza? Hogy lehet ezt eldönteni?

Én, a Te esetedben pedig te. Bármikor megnyilvánulhatnánk egymásnak őszintébben is. Ez nem a másikon múlik, hanem rajtunk és akkor a másik is másnak látna. Az a tévedés, ha az ember azt gondolja hogy a másik olyan mint egy szobor, eddig ilyennek láttam, mindig is ilyen lesz. És ezt objektíve mondom: teremtő, alkotó lények vagyunk, és ez a megjelenésünkre, jellemünkre is vonatkozik.

Szerintem ott volt igazad, amikor azt mondtad, hogy mi csak a felszínt kapargatjuk. Te csak ilyennek látsz, már amennyit megmutattam magamból, azok alapján, s az nem sok. Nekem jó érzés, ha a másik nem hiszi el, hogy olyan gyenge és öntelt vagyok, mint amilyennek látszom, mert ez csak eddig volt így, bármikor lehet változni és annak van igaza, aki az élet, a változás, az önmagába és a másik emberbe vetett hit mellett voksol.
Nem tapasztaltál még olyat, hogy valóban jobb, szebb ember lettél, vagy erősebb mert valaki annak látott?
Én már igen és jó érzés, valóban megerősít. Még így évekkel utána is.

Ugyanakkor abban igazad van, hogy azzal is tisztában kell lenni, hogy mennyi valósult meg ebből.

Most akarjam vagy ne akarjam? Mi az, hogy okosan használni az akaratomat?

Rugalmasan. Folyt köv lentebb!

Miért engedjem el az elképzelésemet, ha tudom, hogy úgysem valósul meg pont úgy? Legalább egy elképzelés, egy terv, amihez képest változik a valóság.

Hát ha ezt így leírod akkor te is tudod. Pontosan ezt jelenti, van egy elképzelésed de tudod, hogy ez úgy sem így lesz. És minél könnyebben tudsz új elképzelést gyártani vagy akár elfeledkezni róla, annál szabadabb leszel. De ez nem akarat, hanem szabadság kérdése. Egy pillanatra itt is bevillan az akarat, amikor úgy döntesz, hogy a veszélyek ellenére is vállalod a szabadságot, az örömöt, a szépséget. De utána eltűnik.
Ezért nehéz erről beszélni, mert egy szóval illetünk valami megfoghatatlan dolgot, aminek rengeteg megjelenési formája van. Így már érthető?

Hasonlóan megragadhatatlan, mint aminek most gondolkoztam el a misztikáján: magaban gondolkodom, vagy elképzelek valamit. Ilyenkor a saját hangomon beszélek, és bárkit, bármit el tudok képzelni. De valóban van hang? Rögzíthető? És a képzelet, még megfesteni se tudom amit elképzelek, Nincs is formája, de még homályosnak se lehet nevezni. Valamit mégis látok.
Minél bentebb megyünk a lélek világába, annál megfoghatatlanabbak a dolgok és szerintem mit túlontúl logikusan gondolkodunk, és irreális hogy racionális, ellentmondásmentes feleletet kapjunk a legfontosabb kérdésekre. A nyelv alkalmatlan erre.

Nem, nem egyértelmű a szándék. Illetve csak nagyon ritka esetben.

Azt hogy jó vagy rossz szándék vezérel, hogy önös vagy önzetlen, szerintem ezek olyan dolgok amit mindig vizsgálni kell és ha nem is lehet pontosan mgfejteni mindent, tisztázni kell magunkban nap mint nap, milyen szándék vezérel, nem pedig kategórikusan kijelenteni, hogy erre nem lehet pontos választ adni. Nem az a lényeg, hanem hogy törődjünk magunkkal, egymással. Hogy beszélgessünk, érdeklődjünk és segítsük egymást az önismeret útján, ami épp ezzel kezdődik.

Ja, feltételezéseket lehet gyártani a másik ember szándékairól és érzéseiről. És? Mi célból? Milyen pontossággal?

Ezt Te mondtad, én azt mondtam, hogy lehet vele beszélgetni és nem a pontosság a lényeg, hanem hogy pozitív szándékkal történt e valami vagy nem. Önző szándékből vagy nem. Erről beszélgettünk.
Azért, hogy segíts!

:zenmester: Milyen lelke milyen legmélyén? Mi alapján definiálod magadat másmilyennek? Ez mitől lesz objektív igazság?

Sehol sem definiáltam magamat másmilyennek:) Amit írtam mindenkire igaz:)

Ezek szerint minimum az a célod minden szándékos cselekedetnek, h örüljél - még akkor is, ha próbálsz spontán nem gondolni rá, h ezt te akarod. (Tehát, mégiscsak érdekből teszed - az az érdeked, hogy örüljél. Vagy kiegyensúlyozott legyél, vagy eljuss a nirvanába, vatevör.)

Azt nem tudom, hogyan hoztad ki, hogy minden tettemnek szándékos célja hogy örüljek, én ennek pontosan az ellenkezőjét írtam.
Szerinted az ember mindig csak valaminek örül? Nem lehet, hogy inkább valami néha napján előcsalogatja belőlünk azt ami egyébként is ott van. Én inkább ezt tapasztalom. Például gyerekek környezetében felszabadultabb vagyok, mert valahogy biztonságban érzem magamat.
Volt amikor nagyon rossz kedvem volt és azzal a szándékkal mentem ki a játszótérre, hogy ott majd fölvidulok, hát épp ekkor nem sikerült. Viszont amikor mindenféle cél nélkül egyszerűen csak észrevettem a szépségeket akkor lett jó, még a gyerekek is odajöttek, dumáltun kicsit, még táncoltunk is. Így szép az élet. De az ilyen dolgok akkor történnek meg az emberrel, ha kikapcsolja az álomgyárat. És akkor elfeledkezem érdekről, sikerekről, jövőről, bánatról, célokról, stb, és elfogadom az életet kudarcaival, sikereivel, olykor számomra felháborítóan megragadhatatlan és leírhatatlan sokszínűségével:)
Kívánom hogy Neked is legyen sok ilyenben részed:)
:zenmester: meghajol:)

Finwe:

Hogy ki kicsoda, az mindenkinek a lelke legmélyén dől el ezt legalább mindenki érzi, legfeljebb nem meri megismerni és megélni.

:zenmester: Milyen lelke milyen legmélyén? Mi alapján definiálod magadat másmilyennek? Ez mitől lesz objektív igazság?

Figyu amikor valamit el is akarsz érni akkor sem tölt el teljesen ez az akarat (jó esetben), amennyire el tudod engedni ezt az akaratot, annyira lehet esélyed arra hogy örülj.

Ezek szerint minimum az a célod minden szándékos cselekedetnek, h örüljél - még akkor is, ha próbálsz spontán nem gondolni rá, h ezt te akarod. (Tehát, mégiscsak érdekből teszed - az az érdeked, hogy örüljél. Vagy kiegyensúlyozott legyél, vagy eljuss a nirvanába, vatevör.)

Meg milyen akarat tölt el? Hogy érted ezt pontosan? Egészen biztos vagy abban, hogy lehet örülni annak, amire már nem vágysz (nem akarsz)?

A szándék és érzés megléte még külső figyelő számára is egyértelműen érezhető, hát még ha nem csak szemlélő, de érző lény is és mondjuk őszintén tud beszélgetni is az illetővel akinek a szándéka, érzései érdeklik:)

Ja, feltételezéseket lehet gyártani a másik ember szándékairól és érzéseiről. És? Mi célból? Milyen pontossággal?

Alapvetően tarthatod magad akárminek, meg mi is tarthatunk valami másnak, és ezek egyike sem biztos, hogy megfelel a valóságnak

Én egy beskatulyázhatatlan, leírhatatlan, megragardhatatlan, birtokolhatatlan valakinek tartom magam és ezt tökéletesen megfelel a valóságnak. Hogy ki kicsoda, az mindenkinek a lelke legmélyén dől el ezt legalább mindenki érzi, legfeljebb nem meri megismerni és megélni.

Tehát ha arra törekszem, hogy örömet szerezzek magamnak, rögtön meg is fosztom magam tőle?

Figyu amikor valamit el is akarsz érni akkor sem tölt el teljesen ez az akarat (jó esetben), amennyire el tudod engedni ezt az akaratot, annyira lehet esélyed arra hogy örülj. Az elképzelést kell elengedni, mert biztos nem úgy valósul meg ahogyan gondolod. Az élet szerintem erről az egyensúlyozásról szól, ott van bennük az ego ami jó, mert megvéd minket, de rossz is lehet mert túlzásokba esik. Jól kell akarni, de a legigazibb, a legőszintébb, ha nem akarunk elérni valamit, ez ritkán valósul meg de arra lehet gyúrni mindenkinek, hogy okosabban használja az akaratát és akkor biztos több esélye van a békére.

A szándék és az érzés megléte, vagy meg nem léte külső szemlélő számára nem könnyen vizsgálható valami, és így tökéletesen értelmetlenné teszi a vele történő érvelést. Elképzelhető, hogy egy alapjaiban helyes absztrakció, de szerintem egyszerűbb, és célravezetőbb nem figyelembevenni, és a cselekedetet csak önmagában tekinteni, függetlenül egy ilyen nehezen vizsgálható, nehezen körülhatárolható valamitől, mint a szándék.

Tehát ha valaki megagyal valakit ne nézzük azt hogy milyen szándékból tette, önvédelemből vagy pedig azért mert el akart venni tőle 40 ft-ot. A szándék és érzés megléte még külső figyelő számára is egyértelműen érezhető, hát még ha nem csak szemlélő, de érző lény is és mondjuk őszintén tud beszélgetni is az illetővel akinek a szándéka, érzései érdeklik:)

Finwe írta: Az érdekben ott van a számítás, az önzetlen tettben ez nincsen, nem azért cselekszek jót, mert végiggondolom ravasz módon, hogy ebből majd nekem jóérzésem származik valamikor. Fordítva! Maga a tett születik jó érzésből és jó szándékból.

A szándék és az érzés megléte, vagy meg nem léte külső szemlélő számára nem könnyen vizsgálható valami, és így tökéletesen értelmetlenné teszi a vele történő érvelést. Elképzelhető, hogy egy alapjaiban helyes absztrakció, de szerintem egyszerűbb, és célravezetőbb nem figyelembevenni, és a cselekedetet csak önmagában tekinteni, függetlenül egy ilyen nehezen vizsgálható, nehezen körülhatárolható valamitől, mint a szándék.

code a rat the monster on doom in it

Finwe írta: Szerintem pedig jobban tudom hogy minek tartom magamat mint Te:)

Alapvetően tarthatod magad akárminek, meg mi is tarthatunk valami másnak, és ezek egyike sem biztos, hogy megfelel a valóságnak

code a rat the monster on doom in it

Nem kell ehhez ravasznak lenni. Azért eszel, mert éhes vagy, és ezen sem gondolkodsz sokat előtte

Na látod erről beszélek én is, nem gondolkodsz rajta mert a dolog természetes. Nem azért mégy ki a konyhában mert odakinn jó érzések várnak, hanem mert finom ínycsiklandozó illatok szálldogálnak és ez már akkor örömmel tölt el, ezért mégy ki enni:)

Szerintem nincs semmi baj annak a beismerésével, hogy celekedeteinkkel valamit el akarunk érni a világtól.

Akkor akarsz valamit elérni a világtól, ha éppen az adott pillanatban nem jó Neked. De ha igazán önfeledt és önzetlen vagy, akkor csak teszed azt ami éppen jól eseik, vagy amit a lelkiismereted diktál. De ez nem egyenlő azzal amit el akartál érni.
Azt hogy váratlanul jó kedved legyen, hogy valami kis apróságnak megörülj, a leveleknek az utcán, a napsütésnek, azt nem lehet akarni, mert épp az akarat az akadálya annak hogy észrevedd, értékeld. A derű, a szeretet sokkal hatalmasabb annál mint, hogy te akarattal közvetlenül elérd, efölött nincsen hatalmunk, csak átadhatjuk neki magunkat akkor ha nem akarunk valamit úgymond "elérni"
Természetesen bizoníos dolgok csinálása közben nagyobb eséllyel élhetünk át örömöt, de ez is csak önfeledtséggel történhet.

Azon segítesz, akin "megesik a szíved" - azért, h ne legyen továbbra is megesve a szíved. Ez nem önzés

De! Ez azért elég nagyfokú önzés, legalábbis ahogyan megfogalmazod (persze ott is hagyhatnád az illetőt:)). Nem azért segítek, hogy ne legyen meg esve a szívem, hanem azért, hogy a másiknak ne legyen rossz, amit te mondasz az azt jelenti, hogy ha valaki bajban van én akkor is a saját érzéseimet nézem végős soron, segítek, hogy valamennyire megnyugtassam a lelkiismeretemet.
De ha igazán szeretek valakit, vagy legalább is együttérzek, mert nagy bajban van, akkor félreteszem a saját egómat. Ez persze örömöt jelent, de az csak akkor lehet megélni ha "nem nézem a saját érdekeimet". Ez az áldozathozatal értelme.
Az érdek személyes örömöt jelent. Valamit, ami elsősorban nekem jó. Az önzetlen cselekedetben viszont lemondok erről, ld.: akkor is segítek valakin ha abból esetleg valami bajom lesz, mert ne adj isten belehalok. Ekkor pedig értelmetlen arról beszélni, hogy "mi lesz velem azután", meg hogy "Nem lesz megesve a szívem"!
Nyilván egy ilyen tettet is megelőz egy józan mérlegelés, de a tiszta önzetlen tett ezt jelenti

Finwe:

nem azért cselekszek jót, mert végiggondolom ravasz módon, hogy ebből majd nekem jóérzésem származik valamikor.

Nem kell ehhez ravasznak lenni. Azért eszel, mert éhes vagy, és ezen sem gondolkodsz sokat előtte. Azon segítesz, akin "megesik a szíved" - azért, h ne legyen továbbra is megesve a szíved. Ez nem önzés. Legalábbis nem a hagyományos értelemben.
A szándékos dolguknak céljuk van. Én ezt nevezem cselekedethez kapcsolódó érdeknek.