Gondolatok

Sziasztok, ritkán járok ide, de most van valami, ami nem hagy nyugodni. Olyasmi örtént velem, amit vagy úgy élek meg, mint egy csodát, vagy nem hiszem el.
Mi a véleményetek arról, hogy léteznek az ember életében bizonyos pontok, amikor lehetőséget kap, hogy egy csapásra gyökeresen kiforduljon az addigi életéből. Nem biztos hogy jófele, hisz az csak utólag derülhet ki, de új utak fele. De olyan módon kapja meg ezt a lehetőséget, hogy az előtte eltöltött évek alatt számtalan véletlennek, jelentéktelennek tűnő dolog mind erre az útra tereli.
Szerintetek el kell fogadni, vagy vissza kell utasítani az ilyen ajándékot?
Én elfogadtam, de kíváncsi vagyok ti mit választanátok.

Dodiee Took írta: Miért? Miért olyan más itthon minden? Nem a megszokott arcok, nem a megszokott illatok, nem a megszokott hangulatok.. Sosem lesz már olyan csillagos az ég, olyan felhőtlen az élet.. nem lesz már sosem olyan, mint Veletek Velemben... Tudom, hogy ez törvényszerű, s hogy tán jobb is lesz még.. de nem lesz soha olyan. Hiányoztok. Olvasom a hozzászólásaitokat.. beszélünk a cseten, néha élőben is. De más. Keresek valamit, amit már sosem fogok megtalálni... A szívem egy részét ott hagytam Velemben, a fenyők alatt, vagy tán a tábortűznél.. Lehet, hogy a kívánságért cserébe a hullócsillag a pillanatot kérte cserébe? Egy egész más világ volt. Ost in Edain volt nekünk Velem egy hétig. Miért kell elmúlnia a szép dolgoknak? Talán hogy igazán tudjuk őket értékelni... Ott nem is vettük észre. Mikor valami állandó, nem érezzük a hiányát, el kell veszítenünk, hogy értékessé váljon a számunkra? Annyira fáj...sajog valaminek a helye, amit elvesztettem, és nem tudom megfogalmazni, mi az...

Azt veszem észre magamon, hogy mostanában mintha elzártam volna a szívemet. Ha történik velem valami gyöyörű, és vége lesz, akkor inkább elterelem róla a gondolataimat, mert nagyon fáj. Nem értem ezt, mert régen ne voltam ilyen. Csak azzal tudom ezt magyarázni, hogy így próbálom magamat óvni a fájdalomtól. De hogy miért...? Viszont most valaki kimondta helyettem azt, amit én úgysem tudtam volna megfogalmazni.

Doodie: Én sem voltam ott (bár ott lettem volna ), de én is ugyanezt érzem, minden tábor után. Az emberek ott olyan nyíiltak...
Egyik táborban ott voltunk a többiekkel, és kiabáltam egyet, hogy nem akarok visszamenni a sznob emberek közé!!!

Fiatal nőnek lenni kis hazánkban? Igyekszem kihagyni a közhelyeket, jó? :heu:

Sőt, rögtön tovább is megyek: fiatal, egyedülálló nőnek lenni!

Valószínűleg nem én vagyok a legjobb nyilatkozó alany, mert engem annyira el-/lefoglal a saját kis világom, hogy sokszor nem zavar az, aminek zavarnia (!) kellene: az udvariasság (=műveltség? =EQ?) hiánya, az egymást külsőleg túllicitálni kívánó "trendy" hölgyek látványa lépten-nyomon, az értékrendválsággal küszködő társadalom által szült, amőbaszerűen önmagától alakulni akaró nőiség-alak... Nem tudjuk, mit tegyünk: hagyományos család? szakmai sikerek? És hogy legyen hagyományos család, amikor társ sincs hozzá, mert olyan kegyetlenül nehéz összeszedni a 'társat'? És hogyan legyen "karrier", ha nem is vágyom rá, mert taszít az egész üzleti-/multi-/stb- világ???

De én szerek ám nő lenni!!! Bár nem vagyok az a "hagyományos" nőci, s számomra a legnehezebb - ebben a társadalomban - a saját nem-konvencionális mivoltomat viselni: összhangba hozni a (nem szerénytelenül, de őszinteséget kértél!) állandóan művelődni kívánó agyamat + a külsejére (is) rendkívül érzékeny NŐT, mert az entellektüell réteg nehezen fogadja el, ha egy nőnemű lény külseje nem a szürke egérével azonos.

Kedves MTT-s/ fórumos lányok, szerintem sokan vagyunk itt így, ugye?

Na akkor most feltenném újra az egy oldallal előtti kérdésemet, mert úgy látom, hogy mindenki elhallgatott :

Remélem nem probléma, hogy egy vita közepette felvetek most egy új kérdést, de már régóta erdekel a dolog. Konkrétan azt kérdezném meg a hölgyektől, hogy milyen ma fiatalon Magyarországon nőnek lenni? Milyen negatív, pozitív megkülönböztetésben volt és van részetek nap mint nap? Mi az amit a legnehezebben viseltek el, és mi az amiért hálásak vagytok azon dolgok közül melyeket férfiaktól kaptok. Nem kell feltétlen nagy dolgokat írnotok, csak a lényeg, hogy őszinték legyetek!
A kérdésem nemcsak közvetlen a környezetetekre vonatkozik hanem arra is hogy milyennek látjátok a társadalmat. Hogy viszonyul a nőkhöz?
És milyen lehetőségeitek lesznek arra, hogy érvényesüljetek és boldogok legyetek ebben a férfiközpontú világban?

Brisa,

Ígértem neked vmit ebben a topicban de borzasztóan el vagyok havazva! Ha kicsit több időm lesz majd bepótolom.

Üdv, Oisin

"A szívem egy részét ott hagytam Velemben."

Én ehhez nem is tudok többet hozzátenni... mert az már közhely lenne...

Mindenesetre elég, ha a profilomra pillantotok, s ott a "hely"-re! Ajándékot kaptam Veletek Velemben.

Eleve hajlamos vagyok hinni a sorsban, s abban, hogy semmi nem történik véletlenül. Időnként ajándékokat kapunk - kitől? szerintem a Jóistentől, de ennek eldöntését mindenkinek a saját világnézetére bízom - én az elmúlt években több ilyen "ajándékhoz" jutottam. Ám - elnézve az embereket a környezetemben - sokszor úgy tűnik, mintha nem mindenki értékelné a sorsától kapott boldog pillanatokat.

Örülök, ilyen a szívetek!!!

Várnotok kell a hozzászólásomhoz, mert most Sziget van... Majd válaszolok, Dárkika!! Csók!

Brisa,

Kicsit kesobb meselek meg errol a parkapcsolat ugyrol, de most annyira faj a csuklom hogy inkabb nem gepelnek ha nem muszaj. Egy ket nap es remelem rendbejon. Szal ha csendben vagyok ezert van.

Beleg

Ancalimon: én is köszönöm, mert olyan élmény volt nekem ez az egy hét, amit sohasem fogok elfelejteni

Sil, Ancalimon: Köszönöm:)

Dodiee: ez khm.. hát ... nagyon szép volt! habár nem voltam ott, de teljesen át tudom érezni az alapján amit leírtál.. voltam így, de nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni... na nem érzékenykedek tovább.

Ma voltam egy játékboltban és talákoztam magammal műanyagban. Volt a talpazaton egy gomb, amit ha megnyomsz, azt mondja a műanyagén.. my precisious.. hát, elég ijesztő volt!

Miért? Miért olyan más itthon minden? Nem a megszokott arcok, nem a megszokott illatok, nem a megszokott hangulatok.. Sosem lesz már olyan csillagos az ég, olyan felhőtlen az élet.. nem lesz már sosem olyan, mint Veletek Velemben... Tudom, hogy ez törvényszerű, s hogy tán jobb is lesz még.. de nem lesz soha olyan. Hiányoztok. Olvasom a hozzászólásaitokat.. beszélünk a cseten, néha élőben is. De más. Keresek valamit, amit már sosem fogok megtalálni... A szívem egy részét ott hagytam Velemben, a fenyők alatt, vagy tán a tábortűznél.. Lehet, hogy a kívánságért cserébe a hullócsillag a pillanatot kérte cserébe? Egy egész más világ volt. Ost in Edain volt nekünk Velem egy hétig. Miért kell elmúlnia a szép dolgoknak? Talán hogy igazán tudjuk őket értékelni... Ott nem is vettük észre. Mikor valami állandó, nem érezzük a hiányát, el kell veszítenünk, hogy értékessé váljon a számunkra? Annyira fáj...sajog valaminek a helye, amit elvesztettem, és nem tudom megfogalmazni, mi az...

"Az erők, amelyek életünkre hatnak és formálnak minket, gyakran olyanok, mint a suttogás egy távolt szobában: izgatóan elmosódott hangok, amelyeket csak nehezen fejthetünk meg."
–Charles Dickens

Uram! A végén még megkedvelsz!? :bounce:

Ohhh, mamma... :tongue:

Vewy, a kérdés nem az volt h miért fontos hanem az h miért ez az elsődleges szempont általában a megítélésénél, ami minden mást a háttérbe szorít.

Üdv, Oisin

Brisa írta: Vewy, igazad van mindabban, amit leírtál, de mi, modern emberek már nem gondolunk ezekre. Bár kétségtelenül a "gyerek miatt együttmaradni" effektussal sok helyütt találkozni.
Engem inkább az érdekel, hogy mi jár a mi fejünkben, amikor boldogok akarunk lenni egy hosszőtávú párkapcsolatban.

Brisa, az általad felvetett probléma teljesen más szintű dolog Nagyon fontos a kérdésed. Én azzal, amit írtam, csak Oisin kérdésére válaszoltam, miszerint miért fontos egy kapcsolat hosszúsága, azaz, pontosabban arra, hogy mi az eredete a dolognak. A TE kérdésedre a tökéletes választ én sem tudom, bár például Beleg tudhat valamit...

Egyébként szerintem személyiség kérdése is (bár te vagy a - most már hivatalosan is - pszichológus!). Van, aki képes munkálkodni azon, hogy hosszú távon boldogan együtt éljen a párjával (mert szerintem igenis dolgozni kell rajta), és van, aki az első néhány konfliktus után feladja, és új párt keres, akivel újra végigjátssza az egészet, és így tovább.

Szerintem is inkább rózsaszín, mint lila.

Oisin, nagyon kíváncsi vagyok a te meglátásaidra is.


Vewy, igazad van mindabban, amit leírtál, de mi, modern emberek már nem gondolunk ezekre. Bár kétségtelenül a "gyerek miatt együttmaradni" effektussal sok helyütt találkozni.
Engem inkább az érdekel, hogy mi jár a mi fejünkben, amikor boldogok akarunk lenni egy hosszőtávú párkapcsolatban.

Legyen inkább rózsaszín :heu:

Oisin!

Még csak annyi, hogy "természet anyánknak" igenis nagyon fontosak az általad felsorolt egyéb szempontok is ( a kapcsolat mennyire szenvedélyes, harmonikus, mély), mégpedig ugyanabból a célból, mint amit már az imént említettem: hogy a pár között olyan szoros kötelék alakuljon ki, ami lehetővé teszi a minél további együttmaradást az utód(ok) nevelése érdekében.

Az pedig lehet, hogy az ember nem feltétlenül utódnemzés céljából keresi a párkapcsolatokat, de hát, kérem, a biológiai törvények, és az abból kialakult társadalmi hagyományok sokkal régebbiek és erősebbek annál, minthogy az ember egyáltalán elkezdett gondolkozni azon, hogy vajon mire is jó neki egy párkapcsolat...

De mindegy is, látom, itt ennél sokkal fontosabb viták folynak...
:biggrin2:

Beleg, tényleg nagyon jókat írtál!
Az ember magával szúr ki, ha becsapva érzi magát a "lila köd" elmúltával.

Brisa, igazad van, többé-kevésbé szándékosan elcsúsztattam a hangsúlyt, hogy feltehessek egy olyan elméleti kérdést, ami engem személy szerint érdekel. De belegondoltam, és belátom hogy az olyan kérdéseknek, mint amit Te tettél fel, lényegesen nagyobb a gyakorlati jelentősége. Írok is majd pár dolgot hozzá, saját tapasztalatból, bár Beleg szvsz nagyon jól leírta a lényeget. Azért ha vki akar, válaszolhat az én kérdésemre is.

Üdv, Oisin

Beleg, istenő vagy. Ilyenekre vártam én. Még, írj még. Írd le a másik felét is.

Szerintem nem is ez az igazán érdekes kérdés, sokkal inkább az, hogy Miért van az, hogy a nyugati társadalom egy kapcsolat értékét szinte kizárólag a kapcsolat hosszával méri? Elvileg rengeteg más mérce lehetséges lenne: pld. mennyire szenvedélyes, mennyire harmonikus, mennyire "mély" egy kapcsolat, vagy mennyire járul hozzá az ember személyiségfejlődéséhez. Szvsz ezek semmivel sem kevésbé fontos dolgok, mégis, ha egy kapcsolat megítéléséről van szó, szinte mindig oda lyukadunk ki, hogy mennyire tartós? Szerintetek miért van ez?

Oisin, drága, vedd észre, hogy én nem csak a kapcsolat hosszúságát, hanem a "boldogságáról" is beszéltem/kérdeztem:

Szerintetek hogyan lehet boldog két ember egymással (nagyon) hosszú távon?

És szerintem minden kapcsolat mérhető (és szerintem mérik is) a te "más mércéiddel", azonban ezek közül engem csak a hosszú és boldog párkapcsolatok érdekelnek. Lehetőleg az olyanok, amelyeknél a mércéidnél is jó eredmény jön ki. Ja, és konkrétan az érdekelne, hogyan kell egy ilyen kapcsolatot "létrehozni" és fenntartani.

Finwe, egy kicsit később tedd fel újra a kérdést, mert az is oltári jó téma. Csak már így is túl sokmindenről beszélgetünk párhuzamosan.


Beleg, várom a folytatást...

Vewy, kivételesen nem fikázni akartam a nyugati társadalmat, csak a véleményetekre voltam kíváncsi. Egyébként nem rossz, amit írsz, ez valóban egy szempont, de szvsz azt az extrém egyoldalúságot, amit ezen a területen látok, nem indokolja, különösen manapság, amikor a szerelmi kapcsolatok nagy részének nem az utódnemzés az elsődleges célja.

Beleg, nagyon jó, amit írsz, mindezt én is megtapasztaltam, a tanácsaiddal is maximálisan egyetértek, bár én minderre kicsit későn jöttem rá ahhoz h mentsem a menthetetlent, de azért a megszerzett tudás sohasem felesleges: legközelebb én is bölcsebb leszek.

Üdv, Oisin

Darkman írta: Wow, köszönöm! tényleg holnap lesz, el is feledtem

Nem is tudod mennyire örülök ennek a Táltos dolognak - leírnád a könyv címét, amiben olvastad?
Spiritualizmus alatt pontosan azt értettem, amit a táltosok és más sámánok: hogy minden, ami létezik, élettel van átitatva. Az anyag önmagában nem fedi a teljes valóságot. Olyan, mint egy maszk a színész arcán, hogy jobban elő tudja adni a szerepét. Mert lényegében minden energia. A kvantumfizikában ( segíts Esteeeel! ) sem igen találsz egy ponton nyugvó, szilárd fizikai részecskét. Azok is mozognak, röpködnek, rezegnek...csak ha messziről nézed, akkor tényleg szilárdnak tűnik. De csak tűnik...valójában nem az.
Huh, most sietnem kell el, majd folytatom még.

Üdvi

No, ezen az esős reggelen folytatom...

A gondolatsíkon való közlekedésről / mivel az anyaggal együtt minden energia, nem is lehet a világon más rajta kívül. Ez az energia egységet alkot, több dimenziója van, mindent és mindenkit átitat. Éppen ezért korlátlanok a lehetőségek. A gondolat, a vágy, a kívánság - ezek is energiák. Huh, várjál mindjárt megkeresem, hogy konkréta hogy van, mert én személyesen csak döcögve mondanám tovább.

tehát:

" Mikor tehát egybeolvad az energia, mint mondtam, nagyon sűrűvé válik. De minél messzebb megyünk a koncentráció középpontjától, egyre kevésbé találjuk sűrűnek az energiát. Ritkul a levegő - az aura elhalványul. Az energia soha nem tűnik el teljesen, mivel egyszerűen nem képes rá. Minden az energiából épül fel. Ez a Minden. Én. Nem enyészhet el, de nagyon-nagyon elhalványulhat, olyannyira, hogy szinte már nincs is ott.
Azután máshol -Önmaga más részén- ismét összesűrűsödik, ismét " összeáll ", hogy létrehozzon valamit, amit anyagnak nevezel és ami megint csak elkülönült egységnek látszik. A két egység - látszólag - elkülönül egymástól, de igazság szerint szó nincs elkülönülésről.
Nagyon egyszerűen ez az Univerzum egész fizikai magyarázata. "

Brisa írta: Szerintetek hogyan lehet boldog két ember egymással (nagyon) hosszú távon?

Tegyuk fel hogy itt a hagyomanyos, monnyuk eleten at tarto parkapcsolatrol beszelsz.

Hadd hozzam fel a sajat peldamat, asszem idevag.

13 eve lettunk baratok ferjurammal, 10 eve elunk egyutt es augusztus 9-en lesz 6 eve hogy hazasok vagyunk (akkor voltam 21 eves).
Annakidejen egyre novekvo lelkesedessel merultem bele a kapcsolatunkba, az ugynevezett lila-kod teljesen elboritotta az agyamat. Ez kb az osszekoltozesunktol szamitott fel evig maradt meg.
Azutan elmult.
Abban nyilvanult meg hogy allandoan egymas nyakan logtunk (foleg en az oven), mindenhova egyutt mentunk, csak egymasal foglalkoztunk, es ez akkor jo volt.

Aztan ahogy mult az ido, kezdett vesziteni az izgalmabol a dolog, az erdekessegebol. Mar nem volt uj. Mar nem volt olyan hogy "jaj istenem, randizni fogok vele". Magyarul jottek a szurke hetkoznapok, es ezzel egyutt az aprobb bosszusagok, problemak is.
Ezt neveznem a "kijozanodas" idoszakanak. Eleg fajdalmas, mikor az ember eszreveszi a valtozast. Na ilyenkor szokas szakitani es uj tarsat keresni
Nem azt mondom hogy rossz volt egyutt, hanem az hogy mar nem volt izgi a kapcsolat, nem volt tuze, vagy legalabbis nem ereztuk.

Tovabbi nehezsegkent jott a hetkoznapi kotelessegek monotonitasa (pl munka). Ha mindezt fiatalon eli meg az ember, es raadasul egy idoben, akkor meg nehezebb optimistan hozzaallni a dologhoz.
Altalaban jon a depresszio ami nem tesz jot a kapcsolatnak.

Aztan jonnek a tovabbi felismeresek hogy a masiknak is vannak hibai, es megsem isten/ vagy istenno, mint ahogy azt mi gondoltuk. Oriasi csalodasok tortenhetnek es tortennek is.
Az a lenyeg hogy az ember hogyan dolgozza fel.

Mi a parommal a hazassagunk 2. eveben mar akkora problemakkal kuzdottunk egymassal kapcsolatban, hogy ugy dontottunk egy idore szetvalunk es tisztazzuk a dolgokat. Ez kb egy evig tartott, es a masodik felenel mar ott tartottunk hogy minden masnap egyutt voltunk. Hala istennek sikerult erot venni magunkon es ertelmesen belatni hogy az eddigi evek soran mikben tevedtunk, hol hibaztunk.
Azt kell mondjam ez az egesz csak jot tett a kapcsolatunknak, mert ezek a problemak ramutattak arra hogy mit hibaztunk el eddig a kapcsolatunk soran.

Mostmar mashogyan latjuk a dolgokat es foleg a masikat es azota - azt mondom - sokkal boldogabbak vagyunk, pedig azt hittem hogy elotte voltunk boldogok. De nem.

Most kisebb hevvel eg a lang koztunk, de sokkal tartosabb es nem eget hanem allando melegseget sugaroz.
Latjuk vegre hogyan kell torodni a masikkal ugy, hogy kozben elni hagyjuk.
Most erennyekkel es foleg hibakkal rendelkezo embernek latjuk a masikat nem istennek/istennonek. De az hogy hibat latunk a masikban nem baj, hanem visszarangat minket a talajra ha 5 centivel felette lebegnenk mikor a masikrol van szo.
Mindenki esendo, en is, o is. Meg kell adni az idot es a lehetoseget a masiknak hogy maga orvosolja szemelyisegenek a fogyatekossagait (mar ha ugy gondolja hogy kell), es nem szabad akarni megvaltoztatni. Ugy kell szeretni es elfogadni ahogy van.
Az ember mindig mindent meg akar valtoztatni a maga kedve szerint. Targyakat, eszmeket, embereket. Es ez a baj.

Szoval nehany pontban hogy szerintem mi a boldog kapcsolat titka:

- rengeteget beszelgetni. Nem vitazni. Ez talan a legfontosabb.
- hagyd elni a masikat, ne csungj folyton rajta
- vedd eszre hogy a vilagban mas is van mint o
- legy turelmes ha egyszer-ketszer komoly hibat kovet el, akkor is ha ugyanazt mint azelott. Ha sokadjara koveti el, beszeljetek meg. Higgadtan.
- biztositsd neki hogy azzal foglalkozhasson amit szeret, akkor is ha ez idot vesz el kettotoktol
- semmifele fizikai-lelki agresszio (ide ertem a vitazas kozbeni le...-t is ) nem fer bele
- mindenkinek kell egy kis privat szfera, meg hazastarsak viszonylataban is
- ne fekudjetek le seggel egymas fele (ezt anyukam tanacsolta mikor vitt a hazassagkotobe ). Magyaran, minden problemat beszeljetek meg aznap
- az ejszaka rossz tanacsado (anyosom mondta es igaza volt) meg lehet beszelni dolgokat akar este is, de soha ne dontsetek este, hanem csak reggel.

Ezek aprobb-nagyobb tanacsok, de nagyon hasznosak.
De a lenyeg:
Elni es elni hagyni

Ugy erzem a felet sem irtam le annak ami fontos lenne meg, dehat ez hosszu tema.

Beleg

Oisin!

Ez a dolog szerintem nem csak a nyugati társadalmakra jellemző (és nem is mindig kell őket szidni...)

Szerintem azért a kapcsolat hossza a legfőbb érték, mert a hagyományok szerint a párkapcsolat célja a gyermek(ek) felnevelése. És mivel az ember egyedfejlődése az összes faj közül a legesleghosszabb ideig tart, nagyon fontos, hogy az őérte felelős emberpár minél hosszabb ideig együtt maradjon. Minden állatfajnak a szaporodási módjához illenek a párkeresési szokásai. Vannak monogám állatok, és vannak olyanok is, akik minden évben új pár(ok)at választanak maguknak, valamint a kettő között előfordul még egy csomó variáció. Az ember a legtöbb tudós jelenlegi véleménye szerint sorozatos monogám.
Ezenkívül az ember az utódnevelésben a minőségi módszert képviseli, ami azt jelenti, hogy (a többi fajhoz képest, viszonylag) nem sok utódot nevel fel élete során, de azt a lehető legigényesebb módon. Ehhez pedig hozzátartozik, hogy minimum két szülő (esetleg nagyszülők is) foglalkozzon az utód(okk)al, és minél tovább, optimális esetben addig, amíg az utód teljesen önállóvá válik...ezeken a tényeken alapszik a legtöbb hagyományos családmodell is.

Brisa írta: Szerintetek hogyan lehet boldog két ember egymással (nagyon) hosszú távon?

Szerintem nem is ez az igazán érdekes kérdés, sokkal inkább az, hogy Miért van az, hogy a nyugati társadalom egy kapcsolat értékét szinte kizárólag a kapcsolat hosszával méri? Elvileg rengeteg más mérce lehetséges lenne: pld. mennyire szenvedélyes, mennyire harmonikus, mennyire "mély" egy kapcsolat, vagy mennyire járul hozzá az ember személyiségfejlődéséhez. Szvsz ezek semmivel sem kevésbé fontos dolgok, mégis, ha egy kapcsolat megítéléséről van szó, szinte mindig oda lyukadunk ki, hogy mennyire tartós? Szerintetek miért van ez?

Brisa írta: Én úgy hiszem, hogy nincs élet a halál után. Legalábbis a "lelkünk", a tudatunk számára. Az a halál pillanatában megszűnik létezni. A test pedig visszakerül a Nagy Körforgásba.

Szerintem ez nem ilyen egyértelmű, mert a tudat nem úgy viszonyul az időhöz, mint egy testi dolog. Az idő ugyanis magában a tudatunkban múlik, tehát ha nincs tudat, nincs idő sem. A testtel kapcsolatban ezért van értelme arról beszélni, hogy mi lesz a halála után, mert továbbra is lesz tudat, amiben tovább múlik az idő, tehát lesz olyan, hogy utána. A tudattal, legalábbis a saját tudatunkkal kapcsolatban viszont szvsz nem lehet értelmesen beszélni arról, hogy mi lesz a halála után, mert ha megszűnik a tudat, megszűnik az idő is, és nem lesz olyan, hogy utána. Azt többé-kevésbé tudhatjuk, hogy mi nem lesz, ha megszűnik az idő: a korábbi életünk megszakítatlan időbeli folytatása, de azt nem tudhatjuk, hogy van-e a tudatnak valami másféle, időnkívüli létmódja. Bizonyos tapasztalatok utalnak arra, hogy igen, de ezek nem olyan egységesek, hogy tudományos bizonyítéknak tekinthessük őket. Másfelől viszont tudományos cáfolat sincs erre a lehetőségre, mert a tudomány csak a hagyományos tér- és időbeli tapasztalatok világáról tud érvényes kijelentéseket tenni.

Szerintem mind a két probléma az időfelfogásunk egyoldalúságában gyökerezik.

Finwe írta: És milyen lehetőségeitek lesznek arra, hogy érvényesüljetek és boldogok legyetek ebben a férfiközpontú világban?

Lehet hogy ezzel a kijelentésemmel most népszerűtlen leszek, de szvsz A világ, amiben élünk már rég nem egy férfiközpontú világ.

Üdv, Oisin

Hali!

Remélem nem probléma, hogy egy vita közepette felvetek most egy új kérdést, de már régóta erdekel a dolog. Konkrétan azt kérdezném meg a hölgyektől, hogy milyen ma fiatalon Magyarországon nőnek lenni? Milyen negatív, pozitív megkülönböztetésben volt és van részetek nap mint nap? Mi az amit a legnehezebben viseltek el, és mi az amiért hálásak vagytok azon dolgok közül melyeket férfiaktól kaptok. Nem kell feltétlen nagy dolgokat írnotok, csak a lényeg, hogy őszinték legyetek!
A kérdésem nemcsak közvetlen a környezetetekre vonatkozik hanem arra is hogy milyennek látjátok a társadalmat. Hogy viszonyul a nőkhöz?
És milyen lehetőségeitek lesznek arra, hogy érvényesüljetek és boldogok legyetek ebben a férfiközpontú világban?