Gondolatok

Tyűha!
A telepátia mint elv szerintem simán elfér itt és engem spec télleg érdekelne mások véleménye erről. Uhhogy Brisa erről igenis beszélgetni fog(unk)ok. A gondolatok topik Nem psziho topik! Bocsika! Nehogy komolyan vedd!!! De ne is komolytalanul...

Én NEM támogatnám a telepatikus kommunikációt. Semmmilyen formában!
Most gondoljatok bele, hogy védtelenné váltok egy adott szituációban. Most ehhez képzeljétek el, hogy a saját érzéseiteket is kiadjátok BÁRKInek. Ennél borzalmasabb szerintem nincs a világon. Ha az érzelmeinket közöljük egymással szóban, mozdulatban, tekintetben, azt csak olyanokkal tehetjük meg akikben már valamennyire bízunk. Ha ezek az emberek nem méltók a bizalmunkra, akkor ezeket a jelezéseket visszafoghatjuk.
Azonban erős érzelmet közvetíteni másvalaki felé telepatikusan, az olyan szinten kiszolgáltat minket, hogy elárulja teljes belső énünket. Azért, mert érzelmet közvetítíteni csak a teljes személyiségünk figyelembevételével tudunk, és ezt átadni valakinek... Háááát...
Ezt a komplett-önmagunkból adást támasztja szerintem alá az a tény is, hogy egy csomó ember csak beszél az érzelmekről a figyelemről a toleranciáról a szerelemről a bánatról a magányról de gondolatait csak közvetíti, mert jól hangzik, de nincs mögötte tartalom, a saját személyiségét külön kezeli (vagy nem kezeli mert teljesen eltér ettől) és ezért HITELTELEN lesz minden amit ezekről a nem megfogható dolgokról mond! Ha ezek az emberek lelepleződnének mások előtt, abba tönkremennének mert szembe kéne nézniük saját magukkal.

Különben is. Most hagyta el a párja az egyik barátnőnet 1 év után. A lányt teljesen megviselte a dolog. Próbálok segíteni neki. Meghallgatom, és egy kicsit én is átérzem a fájdalmát. Hazamegyek és azt veszem észre, hogy a gyomrom össze van szorulva és engem is teljesen felkavart, mintha velem történt volna meg. Aztán nevetek egy nagyot, hogy milyen furcsán tudunk érzéseket átvenni.
Most képzeljétek el, hogy én annyira jó fej akarok lenni és a lány telepatikusan közvetítí felém a fájdalmat, ürességet, kétségbeesést, stb... Azt hiszem az első másodperc után belerokkannék.

Vagy másik: Vannak emberek akik teljes lényükkel gyűlölni képesek. Lehet ez betegség is. Ez az emberke hirtelen felénk sugározza azt a belső rettegését ami ezt kiváltotta nála. Az idegeim azt hiszem megint összeropi...

Szóval a telepátia nem egy jó dolog. Olyan korlátokat alakítanánk ki tudatunkban, melyek megvédhetnek az ilyen behatásoktól, és méginkább zárkózottak, még elutasítóbbak lennék ezáltal. Már ígyis túlságosan védjük belsőnket a "zord Világtól".

Összegezve:
-csak akkor adjuk ki magunkat, ha tényleg mi vagyunk
-figyeljünk arra, hogy kivel tesszük ezt
-Az érzelmek átvétele veszélyes. Nagyon!
-Ne próbáljunk meg túllépni olyan határokat, melyeket az emberek azért állítottak fel, hogy egyéniségüket, önmagukat, és a környezetüket óvják.
-Ne akarjunk telepátiát.

Aki akar az vitatkozhat velem.

Brisa írta: Finnel kitaláltuk, hogy szerveznénk nektek egy önismereti tréning-szerűséget. Első kérdés: érdekelne-e titeket?

Brisa,

Őszintén szólva én nem szívesen keverném a műfajokat. Engem zavarna, ha olyan emberekkel járnék közös önismereti tréningre, csoportterápiára, bármire, akikkel egyébként teljesen más jellegű viszonyban vagyok. Bizonyos dolgokban az ember könnyebben megnyílik idegenek előtt, mint a saját haverjai/barátai előtt, mert nem olyan fontos számára, hogy mit gondolnak róla, így aztán nem érzi olyan erős szükségét annak, hogy az énképét védje. Szóval nem tartom szerencsésnek, az eredményesség szempontjából sem. Szerinted ez nem probléma?

Üdv, Oisin

Brisa írta: Vannak olyan relaxációs technikák, amelyek frissé varázsolnak, ha 7 után kifacsartan érnél haza.

Ez engem is érdekelne, az energiaszintem mostanában szinte mindig a negatív számok tartományában van, mire hazaérek...Tök használhatatlan vagyok mindenre

Jaj, gyerekek, már 2 és fél órája irogatok nektek, nem akartok már aludni végre?

Addigis: Finnel kitaláltuk, hogy szerveznénk nektek egy önismereti tréning-szerűséget. Első kérdés: érdekelne-e titeket?

Darky: Kérlek, kérlek, kérlek ne húzd vissza a topikot a vallás témájába, jó? Azt már csomószor kiveséztétek, és nem jutottatok sokra. Ráadásul sokan unják is. Pihentessük egy kicsit a témát. Úgy látom, a pszichológia iránt sokan érdeklődnek...

Szép is lenne amúgy, ha a pszichológusok Sátánokban meg Istenekben gondolkoznának, nem gondolod?

Szerinted mi az, ami konkrétan megkísérti az embereket kívülről? (A Sátánt most felejtsd el.) És miért? És hogyan?

A hozzászólásodat nem fogom elemezgetni itt neked, hogy rámutassak az elszállásodra. De a lényeg az az, hogy nem konkrétumokról beszélsz, hanem nagy általánosságokról, amibe mindenféle dolgot begyömöszölsz. (Pl. ld. a Sátánodat )

Namarie: A mi dolgunk, hogy tegyünk ellene. Talán a gyemekeinknek már jobb véleménye lesz a pszichológiáról.

Varag: Bizony nagyon sok a hasonló gondokkal küszködő embertársunk. Bízom abban, hogy észreveszik egymást, megadják azt egymásnak, amire mindkét fél vágyik. A lehetőség megvan, csak lépni kell...

Már csak egy oldal.

Dorling: A félelmeid, a magadról kialakított kép "negatívsága", valamint a nagy Ő-ről kialakított elképzelésed pontossága és merevsége, akadályoz téged a legjobban. Ha félsz, akkor nem mersz ismerkedni. Ha rossz véleményed van magadól, akkor ezt árasztod az emberek felé is, ráadásul úgy szűröd az infókat, hogy ezt a képedet megerősítsd. Ha ennyire pontos a képed az nagy Ő-ről, akkor nem veszed észre azokat a srácokat, akik nem felelnek meg ennek. Pedig lehet, hogy közöttük van Ő is.
Ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, akkor nem e-mailen várod a nagy Ődet, hanem eljössz a talikra, és esélyt adsz a fiúknak, hogy megismerjenek téged...

Darky: Szerinted az a vers miben segíthetne Dorlingnak?

Ring:

Sok osztálytársamnak az a legfőbb baja (nekem is), hogy nem tudjuk vagy nem akarjuk kifejezni a szeretetünket. Álarcot húzunk és szüleinknek (vagy úgy általában senkinek) nem mondunk el mindent és azt tettetjül minden renben van. Miért? (Én is teljesen ilyen vagyok!)

Feltetted már ezt a kérdést magadnak? Miért minket kérdezel arról, hogy te miért vagy ilyen? A válasz benned van... Gondold végig, mi az, ami megakadályoz abban téged, hogy kimutasd az érzéseidet.

Szméagol: Szerinted milyen elvárásaik vannak az embereknek? És vajon miért ítélkeznek már az első pillanatban? Te mit gondolsz?

Varag: Vannak olyan relaxációs technikák, amelyek frissé varázsolnak, ha 7 után kifacsartan érnél haza. Amúgy pedig sokszor nagyon kellemes tud lenni, amikor az egész napos hajtás után el tudsz beszélgetni igazán valakivel. Legalábbis nekem nagyon jót szokott tenni egy-egy esti beszélgetés.

Arlith: Okos lány vagy.

Darky:

De milyen elfogadás az olyan, ami feltételeken alapul? Az valószínűleg nem is elfogadás, csak valami félelemből lett torzszülött.

Minden elfogadás feltételeken alapul. Csak sokszor kimondatlanok a feltételek. Pl. ha lesz kedvesed, akiről azt állítod, hogy elfogadod olyannak, amilyen, az csak azét van - hogy egy sarkított példát mondjak - mert megvan mindkét lába. Ha csak egy lenne, lehet észre sem vetted volna. Tehát a te "feltétlen elfogadásodban" kimondatlanul egy sor feltétel van...

És azok az emberek, akik nem mutatják ki az érzéseket, nem gyávák!!! Vagy nem biztos, hogy azok. Pl. egy újabb sarkított példa: ha minden nő, aki elmenne melletted, megvallaná az érzéseit, akkor asszem bajban lennél. Ugyanis léteznek olyan társadalmi konvenciók, amelyek biztosítják többek közt azt, hogy te bolondulj meg. És ezek között bizony van olyan, amely arra szólít fel, hogy uralkodj az érzelmeiden, sőt takard el őket, viselj álarcot. Néha viszont nehéz ettől a maszktól megszabadulni, mert már annyira megszoktuk. De sok az olyan ember is, aki pl. a neveltetése során szokta meg az érzéseinek az elrejtését, mások meg egy-egy rossz tapasztalat hatására dugdossák az érzéseiket, talán mert ez védi őket valamitől. Szóval én nem mondanám ezekre az emberekre, hogy gyávák lennének...

A jövőről és a telepátiáról szőtt elméleteid megint nagyon elvontak és nem is vágnak a témába. Kérlek engedd meg, hogy folytassuk a pszichologizálást...

Iru:
Az a beszélgetés, amit hallottál szerintem nem elítélendő. Valószínűleg az a lány még sokáig tudta volna sorolni, hogy miért szereti a barátnőjét. Te csak egy picinyke kis szeletet láttál a kapcsolatukból. Ami pedig "a hosszú haj hogyan áll"-t illeti, ezt hívják megerősítésnek. A lány megerősítést várt a barátnőjétől. Ez fontos része a barátságoknak és az önbizalom építgetésének. Hányszor, de hányszor fordultam tanácsért a barátnőimhez akkor, amikor magamban már döntöttem. De megerősítésre, biztatásra volt szükségem.
Az egészséges önbizalomba és az ép énképbe bőven belefér az, hogy tudom magamról, hogy szép, okos és ügyes vagyok, sőt az is, ha ezeket ki is mondom (mondjuk azért, hogy megerősítsen valaki, ha pl. elbizonytalanodnék) Miért félsz te ennyire a beképzeltségtől? És miért vagy mogorva és kishitű?
Iru, úgy érzem, neked is egy kiadós beszélgetésre van szükséged. Végig kellene gondolnod, hogy mitől is félsz tulajdonképpen ennyire. Vajon tényleg attól, hogy megbántsd a másikat?
Akkor neked a nővéred a legjobb barátnőd. A kettő nem zárja ám ki egymást.

Nimdraug: Milyen jellegűek voltak azok a támadások? Kritizáltak? Vagy bántani akartak? És kik voltak veled ilyenek és miért?

Cueddo írta:
Mi a véleményetek erről: :

Magyar mélyebb értelemben az, aki az emberiség közös, mindig eredeti, friss és örök

Brisa írta: Darky: Neked is szia! Igazából a szakdoga csak közvetett oka annak, ami itt elkezdődött...
Egyébként a szabadságról írt értekezésed azt mutatja számomra, hogy nem értetted meg, miről beszéltem. Megint túlságosan "elszálltál". Az idealisták rossz szokása.
A könyv címe: Szilágyi Vilmos: Az intim kapcsolatok kézikönyve. Kis hazánk egyik legnevesebb szexuálpszichológusa írta. Ez szó szerint a szexről szól, arról hogyan "kell" jól szeretkezni. És érdekes, de ez a könyv is nagyon fontosnak tarja az önmagunk szeretetét, ezesetben a maszturbációt (önkielégítést).
Darky, kérlek ne beszélj a Sátánról, jó? Fogalmazz konkrétan, a most folyó beszélgetéseknek ugyanis ez a lényege. A te túláltalánosított elveid nem tudnak segíteni... Beszélj inkább a rossz tulajdonságainkról, a rossz emlékekről stb., kérlek, és ne a Sátánról.

Hát szia

Valamiért mindig ez a vége, hogy elszálltam nade akkor fejtsd ki nekem, hogy hol és mennyire emelkedtem el a földtöl Egyébként köszönöm a könyvcímet!
A Sátánt azért említettem, mert ő az, aki a közhiedelemben az összes rosszat megtestesíti, s ő az is, aki az embereket folyton folyvást megkísérti. De nevezhetném Fazék Bácsinak, Rozsdás Vasvillának vagy akárminek, tehát úgy is hogy rossz tulajdonság Csak egy a probléma ezzel, hogy míg a rossz tulajdonság egy belső adottság, a Sátán bácsi egy kívülről jövő kísértés, és a kettő nem ugyanaz. De tudom, mennyire írtóznak a pszihológusok a vallási jelképektől

Pusszancs

D.

Miközben ezeket a hozzászólásokat olvastam, rájöttem arra, hogy mindenki hasonlóan látja adolgokat. Ez jó, mert vannak ilyen emberek, de rossz is, mert én a saját környezetemben sajnosnem ismerek sok ilyen embert, akik ilyen jól, vagy inkább ennyire hasonlóan látták volna a környezetet, mint én.
De lehet, hogy nagyon sok ilyen ember van a világon, csak szégyelli kimondani, mert én tudom magamról, hogy nem biztos, hogy ilyen összeszedetten, és érthetően(nálam ez is érthető, mert nagyon szörnyen fogalmazok) elmondjam az érzéseimet, és ha ez van igazából, akkor az szomorú, mert azon nem lehet változtatni.
Irunien: nagyon ilyensztő, hogy ugyan azok a gondolataink. én is csak a nővéremmel tudom igazából megbeszélni a gondjaimat, és néha egy egy csajnak, de az soha nem jó nekem.
Na jó, ha nem értelmes, akkor bocsi, most mindjárt éjfél van, úgyhogy inkább a fáradtságra kenem, nem pedig arra, hogy nem tudok fogalmazni

Folyt.köv.:

Supersonica: Szerintem azért van az USA és a mi kis hazánk között ekkora különbség a pszichológushozjárás terén is, mert Magyarországon másképp fejlődött a lélektan. Sokszor megtorpant, és lassabban is haladtunk előre. Idővel a magyar nép szemlélete is kedvezőbb lesz. Csak türelmesnek kell lenni.

Telu: Akkor én sem értem, hogy miért nem tud meghallgatni. Bár sok magyarázata van, lehet, nincs semmi értelme boncolgatni. Amit pedig a kommunikációs nehézségekről írsz, természetes. Az elején mindenki nehezen tud beszélgetni, gyakran téma-hiány lép fel, nem tudjuk mit akar a másik, ugyanis idegen még számunkra és nem értjük a jeleit stb. Ezen a nehéz szakaszon sokféle módon túl lehet jutni: pl. sokan folyamatosan beszélnek a nagy semmiről , mások viccelődni, homorizálni kezdenek, megint mások előbányásznak egy erőltetett közös témát, és arról beszélnek és így tovább. Szóval a kezdet mindig nehéz. De ha belelendültök, valószínűleg neked sem lennének kommunikációs gátaid.

Gandalf: Telu itt a fórumon nem fog nyitott fülekre találni. Ez nem annak a helye. Ahhoz személyesség kell...

Pennie: Rövid leszek: én Frommal értek egyet. Mivel ez hit-kérdés, nem vitatkozom, hanem elfogadom a te vélekedésedet.

Gillz: Én még azt is hozzátenném, hogy aki nem tudja jól szeretni önmagát, az másokat sem fog tudni.

Namarie: Igen, szerintem is fontos, hogy minden embernek legyen legalább egy mély barátsága. Az önmagunk szeretése amúgy teljesen azonos az önszeretettel, legalábbis Fromm értelmezését használva.

Estel: A szeretet szó használatáról: nos, egyik barátom azt kérdezte nem is olyan rég, hogy miért fontos (pontosan) megfogalmaznunk és szavakba öntenünk az érzéseinket, nos azért, hogy pl. ne értsük félre egymást, és biztosak lehessünk abba, hogy pl. a szerelem szó alatt mindketten ugyanazt értjük.
A magunk megismeréséről nagyon bölcsen írtál. Minden elismerésem!

Darky: Neked is szia! Igazából a szakdoga csak közvetett oka annak, ami itt elkezdődött...
Egyébként a szabadságról írt értekezésed azt mutatja számomra, hogy nem értetted meg, miről beszéltem. Megint túlságosan "elszálltál". Az idealisták rossz szokása.
A könyv címe: Szilágyi Vilmos: Az intim kapcsolatok kézikönyve. Kis hazánk egyik legnevesebb szexuálpszichológusa írta. Ez szó szerint a szexről szól, arról hogyan "kell" jól szeretkezni. És érdekes, de ez a könyv is nagyon fontosnak tarja az önmagunk szeretetét, ezesetben a maszturbációt (önkielégítést).
Darky, kérlek ne beszélj a Sátánról, jó? Fogalmazz konkrétan, a most folyó beszélgetéseknek ugyanis ez a lényege. A te túláltalánosított elveid nem tudnak segíteni... Beszélj inkább a rossz tulajdonságainkról, a rossz emlékekről stb., kérlek, és ne a Sátánról.

Bocsánat, hogy elhanyagoltam egy kicsit ezt a topikot, de a szakdoga leadása után sok pótolnivalóm volt. Most a válaszaimat pótlom.
Sokat fogok írni, mert 3 oldallal maradtam le. Oldalanként adagolom. Ha nagyon nem bírjátok, a neveteket keressétek ki...

Kezdjük az elején:

Rabyn: Az a kérdés, hogy miért volt szüksége annak a lánynak egy álomhapsi-barátra.

Szméagol: Az hogy, nem tudsz elégedett lenni a munkáddal, lehet jó is és rossz is. Ugyanis egyrészt ez működhet hajtóerőként, ugyanakkor az, hogy sosem vagy elégedett magaddal, nem tudod elfogadni magadat olyannak, amilyen vagy, az már károsan hat az önértékelésedre. Amikor ennyire bírálod magad, vannak ésszerű indokaid? Vagy csak az írásod azért rossz a szemedben, mert tőled származik?
Szomorú a te történeted is a barátság elvesztéséről. Sajnos te is belekerültél egy ördögi körbe. De ha megörzöd azt az elszántságodat, amit én megismertem, akkor hamar megtalálhatod azt, amit keresel.

Ari: Ajánlom figyelmedbe Dodiee, Szméagol és Telu írásait. Ők ugyanis pont az írták le, hogy mekkorra törést tud okozni (sok más mellett) az 1-2 évre való eltűnés. Szerintem ez a barátságban is épp úgy romboló tud lenni, mint egy párkapcsolatban. És hidd el, a párkapcsolatban is nagyon-nagy szükség van a változásra és a változatosságra.

Jocii: Csak így tovább. Remélem ezeket az elveket nem fogod elfelejteni. Még az esetlegesen becsúszó kudarcok ellenére sem.

Gandalf: Pontosan azért érzitek a szükségét a barátoknak, mégpedig az olyan barátoknak, akik rátok is figyelnek, hogy pl. a rombadőlt önbizalmatok felépítésében segítsenek. A pszichológusok viszont bárkinek a rendelkezésére állnak. Ha valaki szeretne szakemberhez fordulni, én meg Fin szívesen segítünk keresni egyet csak szóljatok.

Mi a véleményetek erről: :

Magyar mélyebb értelemben az, aki az emberiség közös, mindig eredeti, friss és örök

Darkman: Huh.. jó nagy kanyart tettél.
A kérdés az,hogy miben hittek, és hogyan. És,hogy a hit jelent e valamit, és mit jelenthet egyáltalán? Van értelme hinni, vagy van miben(kiben) hinni?
És ha már felhoztad Irakot. Éppen az egyik legygorsabban fejlődő civilizáció rántotta a világot megint csak háborúba. Pedig az amerikaik sokkal inkább "hívő" nép mint mi. És a dzsihad? Ez is hit? Szent háború, na szép...
A telepátia megszületésében én is hiszek, de a történelem eddigi alakulása szerint nem tudom elképzelni, hogy megszűnjön az emberi természet alapja, az önzés.
Végül is azzal, hogy te a telepátiát várod, mint eljövendő nagyszerű találmányt, te is önző vagy.(Bizonyos szinten)Hiszen TE akarod így, Neked lenne jobb így. Nem arra gondolsz legelőször, hogy a Kovács Böbe néninek jó legyen...
És ez mindenkivel így van. Nagyon kevés kivétel van, de azokat nagyon gyorsan eltapossák...
Egyébként valóban a magyarok erejének köszönheti Európa azt,hogy megmenekült anno. De most tesznek rá, hogy mi volt régen..

Nem tudok ebben optimista lenni..

Erről a telepatikus kommunikációról jutott az eszembe: azért lenne jó, mert az emberek így direkt módon éreznék azt, amit te érzel. El tudjátok képzelni azt, hogy ily módon lenne olyan ember, akinek mondjuk nem lenne mit ennie és innia? Kizárt. Az emberek észrevennék, hogy te és én összefüggünk

Sziasztok!
Ahogy így olvastalak titeket belőlem is előtörtek az érzések.

Régen én is sokkal nyitottab voltam mindenkihez. Meg nem tudtam állni, hogy beszéljek bármiről. De jöttek a támadások: minden kis apró hibámat kivesézték úgy, hogy az nekem nagyon fájt. Ennek következtében én is begubóztam és senkinek sem mutattam már meg igazi önmagamat. Nem volt mostanáig igazi barátom, de ahogy sulit váltottam talátam egy hozzám (lelki problémákban) hasonló lányt. Vele bármikor megosztanám minden gondolatomat, de még mindig félek a támadásoktól. Csak vele vagyok szinte a legjobb viszonyban és mások felé nem merek közelíteni. Nem merek senkivel beszélgetni és véleményemet is félek megosztani (lássátok a hozzászólásaimat).

Huhh. Ezt is nehezen írtam le.

Jövő: Én sokáig úgy képzeltem el a közeljövőt, hogy ilyen szálló gépekkel közlekedünk satöbbi.. De ez az emberek szempontjából nem lenne jó, mert egyre lustábbak lennének és mindent egy számítógép előtt oldanánk meg (tanulás, társalgás..) A telepatikus kommunikáció kiváló lenne érzelmeink megfogalmazásában, mert néha én sem tudom kifejezni magamat szavakban.

Nem is gondoltam hogy ilyen hosszú hozzászólást tudok írni.

Nimdraug

Kérdem én: az emberi természet eme csökevényes formája eleve elrendeltetett? Nincs mód a változásra? Nincs mód alternatívákra? Ez azt jelenti, hogy be vagyunk zárva a korlátaink közé? Nincs segítség, szegény emberek, ők már csak ilyenek, nem tehetnek róla...

Igenis van másik lehetőség! Ne legyünk már ennyire pesszimisták. Csak idő kérdése. A telepatikus kommunikáció nyilván nem holnap lép be az ajtón de van esély rá, nagyon komoly esély van rá, hogy megvalósuljon. Az embernek csak akarni kell, hinni az igazában. Persze persze, könnyű mondani, mondhatnánk, de inkább ez, mintsem hogy örök hallgatásba vessem magam.

Tény, hogy gépiesedünk. Sőt! Az egész világ a feje tetejére állt. Manapság az erdő jön el hozzánk, s nem fordítva. Az emberek annyi tisztességet és méltóságot nem adnak a másiknak, hogy adjanak a szegénynek kenyeret és takarót...de ez még nem jelenti azt, hogy akkor ez így is marad. Ha ilyennek hagyjuk, akkor persze, igen, de ha nem...

Én például abban hiszek, hogy a történelmet a népek hite alakítja. Nézzük Irakot. Elgondolkodtató, hogy ÉPPEN most van homokvihar, azonkívül úgy néz ki az amcsik nem bírnak velük...vajon miért? Jaa, és tegyük mellé azt is, hogy a magyaroknak köszönhető, hogy se török se tatár nem tette be a lábát Európa szívébe! Miért? Mert az emberek hittek. S ezen múlik az egész

ÜDvi

Darkman: Nagyon szép az álmod, csakhát az emberi természetből kiindulva mindez megvalósíthatatlan. Inkább Alyr jövőjét tudnám elképzelni..
Vagy inkább Huxley Szép új világát.. Egy csomó minden már megvalósult belőle..

Iru: Valódi barátokat tényleg nagyon nehéz találni, én is buzgón keresek még, de azt hiszem majdnem minden baráti társaságban megvan bizonyos érzelmi kötődés. Ha önzésből is, de törődünk a másikkal. Kivéve persze, ha csak érdek kapcsolat(ok)ról van szó.
Nekem a mindennapi társaságomat egy laza,szinte osztálytársi viszony köti össze. De azt azért nem mondhatom el, hogy nincs meg legalább a cinkosság köztünk, vagy a betyár becsület. Sőt aki nem zárja el magát betonfallal tőlünk, annak próbálunk minden lehetséges módon segíteni.
Van,hogy csak noszogatásssal, de van,hogy kiadós beszélgetésekkel. És most egyáltalán nem idealizálom a társaságot. Elhiszem,hogy van rosszabb is, de biztos van sokkal jobb is. Már nem tudom mit is akartam ebből kihozni...
A lényeg,hogy sosem szabad mordul nézni a világba, mert nem csak a saját, hanem a többiek hangulatát is elrontod. Békülj ki magaddal, és akkor nagyobb lesz az esélyed igaz barátok megtalálására.

Sziasztok!

Darkman írta: Háj!

A Szeretettel és az Elfogadással az a baj, hogy a mai világban elvárások vannak. Ha megfelelsz az elvárásnak (külső alapján!!!), akkor jöhet az elfogadás, de a SZERETETig nem sokszor jut el az ember

De milyen elfogadás az olyan, ami feltételeken alapul? Az valószínűleg nem is elfogadás, csak valami félelemből lett torzszülött.

Köszönöm, Darky! Igazad van.

Iru: Teljesen, őszintén, nagyon, kiválóan megértelek. (Húúú.) Ha visszaolvasol láthatod, hogy én is ilyeneket írtam lényegében...

Sziasztok!
Csak egy kicsiny életkép , amit a női mosdóban hallottam aminap:
(két lány beszélgetett)
-Azért szeretek barátkozni veled, mert tudsz nevetni..."-a másik lány nem válaszolt.
Kérdem én, ez talán barátság?Hogy lehet valakinek ilyen indoka? Bajban ismerszik meg a jóbarát...-mint mondani szokás.
Ugyanettöl a két lánytól:
"-Jól áll a hosszú haj? -első lány a tükör elött.
-Neked nagyon!Csak az a baj, h nekem is jól áll, de nem akar nöni...
-Nekem jól áll a hosszú haj, csak nem birok vele..."
Mondjátok, mért kérdezi meg, ha úgyis tudja magáról, hogy jól áll neki?Egyáltalán nem is figyeltek egymásra. Szerintem ez már túl megy az egészséges önbizalmon, v. optimizmuson. Látjátok, egyetértek azzal, aki azt mondja, fél, hogy beképzelt lesz. Hiába, ez egy ördögi kör, hisz, hogy mások szeressenek, magadat kell szeretned, de meddig tart az egészséges önbizalom? Gyülölöm a gondolatot is, hogy beképzelt legyek.És közben mindig félek, hogyha mogorva vagyok, vagy kishitü, másokat taszitok el. Ez már párszor sikerült. Volt már olyan, hogy azért nem hivtak el vhova a "barátaim", mert azt mondták:" Csak elrontaná a hangulatot"

Már régen hozzá szerettem volna szólniehhez a témához, csak amig nem olvastam el az egészet, nem akartam neki futni. Na persze az is idöbe tellett, mig összeszedtem az erömet. De most végre leirom. Ez tehát egy régebbi gondolatom, már nem tudom, mihez kötödik:

Érezted már azt, hogy tudod, rossz úton jársz?Teljesen rossz irányba lépkedsz, és hiába vagy tudatában, valami hajt elöre, egyre beljebb és beljebb a mocsárba, mig végül el nem süllyedsz. Vagy tán kihúz valaki, de ha mázlista vagy, magad tudsz kimászni belöle. Ez a legnehezebb. És hiába érzed, nem tudsz megállni, v. csak nem figyelsz magadra és nem fogod fel, mennyire rossz. Abban a pillanatban jó...söt...NAGYON jó!, de közben félsz, hogy késöbb viszolyogva gondolsz vissza rá. Nem tudom...nem lehet megállni, nem tudod abbahagyni. És közben csak belülröl szenvedsz, mert inkább meghalnál, mintsem megbántsd a másikat...az a pokollal ér fel.

Nem tudom, mennyire voltérthetö , magam sem értem teljesen, ez csak egy érzés, amitöl rettenetesen nehéz szabadulni.Bocsi, hogyha nagyon megtörtem a gondolatok menetét.

A barátokról csak annyit, hogy azt hiszem, sosem volt igazi barátnöm, talán már le is mondtam róla, hogy legyen. Senkiben sem biztam meg annyira, hogy elmondjam neki, mit érzek valójában, néha viszont rámtör...elmondom valakinek, akinek talán akkor nem kellett volna, és csak késöbb jövök rá,hogy ez a pillanatnyi gyengeség késöbb nekemfog fájni. Az egyetlen lány, akiben feltétlen megbiztam, és meg is fogok, az a növérem.
Sosem találtam egyetlen baráti kört sem (nevezzük inkább emberek halmazának), akik egyáltalán érdeklödést tanúsitottak volna egymás iránt, és nem pusztán a divat, a kinézet és a pénz mozgatta volna öket. Sosem hittem volna, hogy lehet egy normális társaság, aki törödik az emberekkel, de azt hiszem, most rátaláltam . Ezúton is köszönöm Nektek!

Iru.

Háj!

A Szeretettel és az Elfogadással az a baj, hogy a mai világban elvárások vannak. Ha megfelelsz az elvárásnak (külső alapján!!!), akkor jöhet az elfogadás, de a SZERETETig nem sokszor jut el az ember

De milyen elfogadás az olyan, ami feltételeken alapul? Az valószínűleg nem is elfogadás, csak valami félelemből lett torzszülött.

Talán azért nem mutatják ki az emberek az érzelmeiket, mert akkor azt hiszik, hogy sebezhetőbbé válnak. Szerintem azonban az a legerősebb, aki vállalni tudja önmagát, s aki álarcot húz, olyan álarcot, ami a nem létező erősségét és magabiztosságát hivatott megmutatni, nem más mint egy gyáva kukac. Jómagam is voltam már gyáva kukac. Erről nem tehet az ember. Ezt választotta, kész. Nem elítélendő. De persze áldásos lenne, ha minél előbb letenné a maszkját. Ehhez kellenének például a barátok.

Egyébként érdekes, hogy a nagy többség a jövőt mindig repülő autókkal és hiper szuper robotokkal képzeli el...mit szóltok ahhoz a képhez, ahol a kommunikáció nem szavakkal, hanem telepatikusan történik, vagyis a szavak megszűnnek, létrejön az érzelmi kommunikáció. Ez érdekes. A telepatikus kommunikáció alapja az érzelmeink elfogadása és az, hogy tisztában legyünk velük! Ehhez kell egy adag bölcsesség. A bölcsesség elérése fényre küldi az eddig sötét foltokat, mint például kell-e nekünk háború? A spirituális fejlődés elhozza a várva várt békét, a politika sem arról fog szólni, amiről most szól, megszűnnek a másokon átgázoló egyéni érdekek, mert mindenki egyként fog gondolkozni, azaz észreveszik, hogy egymástól függünk!!!

Amíg az ember például fél a haláltól, addig soha nem fog megszűnni a rablás és fosztogatás. Amíg nem szűnik meg a fosztogatás, nem szűnik meg a gyilkosság sem. Amíg lesz gyilkosság, lesz háború is és így tovább.

A remény az új generáció. Ehhez azonban újfajta oktatás kell. Szép a múlt, szép a technika, csak éppen azt felejtjük el, hogyan szóljunk a másikhoz.

Halihó!
Szméagol hozzászólását szertném tovább fűzni egy kicsit.

Mindannyiunkban megvannak az előítéletek, és elvárások, mert a társadalom, és ez a mai akármi, amit mi a világunknak nevezünk, belénknevelik őket. Én is egyre azt veszem észre magamban, hogy valaki taszít azért, ahogy kinéz, vagy ahogy tüsszent egyet a buszon. És ez a lényeg, hogy észreveszem! Ilyenkor legszívesebben pofonvágnám magam, hogy már megint mit csinálok. Saját magadból is ki kell írtani az előítéleteket, mert ez valahogy reményt ad arra, hogy mások is ezt teszik.
Én most 18 éves vagyok, és nagyon remélem, hogy mire valóban felnőtt leszek, sikerül túllépnem ezen a problémán. És akkor talán egy emberrel kevesebben fognak ferdén nézni rátok az utcán...

Üdv!Arlith

Sziasztok!!
Szerintem az, amit az előbb leírtál nagyon jól megmutatja, hogy te is voltál ilyen állapotban, mert tényleg ilyen mindenki, vagyis nem akar megismerkedni másokkal, vagy lehet, hogy csak nincs ideje, de ezért mindenki a külsőről, vagy éppen egy kicsi hibáról ír le egy másik embert. Sajnos néha úgy érzem, hogy velem is ez van, de megpróbálom kontrollálni, és ezért mostmár sokkal nyitottabb vagyok, de szerintem nagybb baj az, hogy az embernek nincsen ideje, mert én is 7 előtt nem érek haza, és akkor már ki vagyok facsarva, és nincs erőm másokra figyelni. Remélem, hogy más is így van, nem azért, mert az jó, hanem azért, mert akkor az azt jelenti, hogy nem vagyok egy gnóm eset.
na csak ennyi.

Sziasztok!

(Pont akkor ment el a netem, mikor jött egy jó gondolatom tegnap. Grrr. A technika csodái, bah.)

A Szeretettel és az Elfogadással az a baj, hogy a mai világban elvárások vannak. Ha megfelelsz az elvárásnak (külső alapján!!!), akkor jöhet az elfogadás, de a SZERETETig nem sokszor jut el az ember. Az emberek nem szánják rá az időt, hogy egy embert mélyebben megismerjenek, csak ítélnek és nem gondolkoznak. Következmények? Azok nem léteznek. Az emberkék fogalmai közt nem szerepel a "jövő", mert fogalmuk sincs róla mi az. (Halvány elképzelés csupán valamiféle repülő járművekről.) Mikor valaki egy ferde pillantást vet egy másikra, mert mondjuk sánta vagy csúnya, tehát nem felel meg az elvárásoknak, nem tudja mit tesz. Nem tud arról az emberről semmit, nem tudja, hogy milyen élete volt és nem gondolja meg, hogy ez a pillantása sec-pec lepereg a másikról, vagy esetleg romba dönti és egy újabb kudarccal gazdagítja őt. Megítéli pedig nem is ismeri... És ez szörnyű.
Én egy ideig a "rombadőlősek" közé tartoztam. De most már túl tettem magam rajta és legszívesebben felpofoznám az ilyet. (Meg is moccan a kezem, de ugye a gátlások... )

Ring: Na erről tudnék mesélni, mert ezekbe én is beletartozok és nem tudok kitörni a maszkom mögül, csak időnként, bizonyos emberek hatására. Hogy miért vesszük fel? Azt hiszem nagyon egyszerű. Mert félünk. Félünk attól, hogy ha gyengék vagyunk végigtaposnak rajtunk. Ez a világ rendje. De ez már nem is rend csak a kegyetlenkedés vágya, a stressz hatása... Mi a megoldás? Hát a betokozódás... (Mintpéldául a papucsállatka ) ZÁRJUNK,ZÁRJUNK mondja minden társaság. Ami kívül van az veszélyes és gyanús. Aki külsőre megfelel és úgyahogy a belsője is rendben van az jöhet. Majd utána kirostáljunk. De SIESSÜNK, SIESSÜNK, mert ilyenkor nyitva van a körünk és mások is besurranhatnak közénk. HAJRÁ!!! GYORSABBAN!!! Nem veszik észre, hogy egyes "lényeknek" a zárt kapuk a nyitottak. És ezek a lények munkálkodnak már, arra ösztönzik a csoportot, hogy zárjanak, mert akkor még több társuk bejuthat.

Na, már megint hova lyukadtam ki mindkét témában. Jesszus miket írtam! 8O Micsoda rébuszok! Már én se tudom, mire céloztam (csak halványan). NA, ELÉG. Álmos vagyok. Azt hiszem látszik... :sleepy:

A szeretetről beszégettünk ofi órán.
Sok osztálytársamnak az a legfőbb baja (nekem is), hogy nem tudjuk vagy nem akarjuk kifejezni a szeretetünket. Álarcot húzunk és szüleinknek (vagy úgy általában senkinek) nem mondunk el mindent és azt tettetjül minden renben van. Miért? (Én is teljesen ilyen vagyok!)

Dorling, talán ez segít:

Petőfi / Szerelemvágy

" Szeretnék már szeretni újólag...
Mit ér a kert, ha rózsát nem terem?
Ha szerelemmel nem díszeskedik,
Mit ér az élet, ifjúság nekem?

Szerettem én, s csak búját érezém
A szerelemnek mind ez ideig,
S e bú mindennél édesebb vala,
Mire szívem csak emlékezhetik.

Oh istenem, ha gyötrelmében is
Ily boldogító már a szerelem:
Hát akkor még minő lehet, ha a
Szívben szelíd mosolygással pihen!

Lelkem bolyongó, hontalan madár,
Keresve száll: fészkét hol rakja meg?
Hol a leányszív, amely megnyílik
Tanyát ohajtó érzeményinek?

De bár szeretni vágyok újólag,
A holt leánykát nem feledtem el...
A hegytetőn még űl a téli hó,
Midőn tövében már virág fesel. "

Lám ő is megszenvedte a magáét, rettegett attól, hogy nem talál magának lyánykát, s mi lett a vége?

Keresek valakit akit régen valószínűleg elhagytam valahol, mert most nem vagyok egész ember nélküle. Minden nap, minden percében keresem teljesen reménytelenül. Szörnyű belegondolni, hogy peregnek életünk percei és fogy az idő amit együtt tölthetnénk. Nagyon félek, hogy soha nem találom meg. Képzeletben már ezerszer leéltem az életünket, de a valóság távol áll az álmoktól. És álmokkal nem lehet egy életet leélni. Tudom, hogyan fogom szeretni. Szerelmes leszek minden mozdulatába, minden szavába, minden tettébe. De egyet nem tudok csak elképzelni, hogy engem is tudna-e így szeretni. Olyan mintha már ismerném. Érzem az illatát, látom a mosolyát. Nagyon hiányzik! De vajon hol lehet? Minden fiúban őt keresem, de megtalálom egyszer? Szeretném már végre szeretni, hallani a hangját, megtudni hogyan gondolkozik. Meg kell találnom, hogy végre én is az lehessek aki legbelül vagyok.
De gyerekes dolog ez! Holnapra már valószínűleg bánni fogom, hogy ezt leírtam. Semmivel sem lesz jobb és nem is leszek előrébb. Állítólag a szerelem ránk talál csak az élet nem egy szép film vagy egy tündérmese. Egyébként egy optimista lánynak mondom magam, de vannak mélypontjaim, mint most.(Mentségemre, lázas vagyok.)
Ebben az életben csak akkor válnak valóra az álmok, ha kikényszerítjük őket és keményen megdolgozunk értük és még akkor sem biztos a siker. Akkor meg miért várjak ölbe tett kézzel, hogy történjen már valami csoda végre velem is.
Összefoglalva:
Egy jóképű, jóízlésű „balek” kerestetik akinek lenne kedve beleszeretni egy szépnek jóindulatból sem mondható 18 éves lányba.
Most már értitek a kétségbeesésemet? Valahogy érzem, hogy özönleni fognak a levelek.
dorling@freemail.hu

"Volt egy régi középkori könyörgés, amely valahogy így hangzott: Ne gondoljátok, szerelmetes feleim, hogy a sátán kívülről közelít felénk, és mi azt mondhatjuk neki:apage, távozz! Mert a sátán bennünk lakozik, és mi nem tehetünk ellene semmi mást, mint hogy jó szorosan megöleljük. "

Már megint Popper könyvéből idéztem.

Nem kell sátánról beszélnünk, mert az másfele vinne megint. Viszont a bennünk lévő rosszról tudunk beszélni. Azt meg kell ismernünk, elfogadni, szeretettel, mert a mi részünk, de nem szabad elfelejteni, hogy az rossz, és hogy tudunk rajta változtatni!

Estel Adániel írta: Nem, nem érted mire gondolok. Elolvastad már a mai első hozzászólásomat? Ha a felszabadulásra törekszel, szabadítsd meg önnön értelmezésedtől mások szavait, mielőtt magadban válaszolsz rájuk. Aztán jöhet az igazi válasz, arra, amit a másik mondani akart... Talán Neked is jobb lesz látnod utána, hogy alapjában véve többen értenek egyet Veled, mint ahogy a látszat sokszor mutatja.

Elolvastam persze, de ne haragudj a szavak azok szavak. Társíthatok mellé más jelentéseket, de úgy vagy eltalálom a másik szándékait, vagy nem. A szavakkal ez a gond - nem a legjobb módszer az eszmecserére De mivel telepatikusan még nem vagyunk képesek kommunikálni ( hozzátenném már csak idők kérdése addig a szavakra koncentrálunk, és széjjelszedjük minden egyes szó jelentését

Üdvi

D.

Darkman írta: Ha nem fogadom el a Sátánt, hanem elnyomom és kiírtom még az írmagját is, akkor szenvedek. Azaz valaminek a létét tagadom - s ez szüli meg a félelmet bennem.

Ha tagadom a létét, nem fogom megismerni. Az ismeretlentől pedig félek. Ez normális, ösztönös reakció.

Nem, nem érted mire gondolok. Elolvastad már a mai első hozzászólásomat? Ha a felszabadulásra törekszel, szabadítsd meg önnön értelmezésedtől mások szavait, mielőtt magadban válaszolsz rájuk. Aztán jöhet az igazi válasz, arra, amit a másik mondani akart... Talán Neked is jobb lesz látnod utána, hogy alapjában véve többen értenek egyet Veled, mint ahogy a látszat sokszor mutatja.