Gondolatok

Estel Adániel írta: Persze, hogy elítélendő, de nem általunk. Ez nem a mi dolgunk...
A mi dolgunk az, hogy vigyázzunk, nehogy rossz irányba vigyenek el minket, és tetteinkben elforduljunk attól, akit Sátán bácsinak neveztél az imént. Különben, őt is érdemes jobban megismerni "önmagunkban", ha érted, mire gondolok...

Ajjaj Én azt nem értem, hogyha itt mindenki tisztában van azzal, hogy a szeretet mint olyan nem ítél és mindent tolerál, és elfogadja azt, hogy a diszkrimináció nem a fejlődés útja, akkor miért nem toleráljátok magát a rosszat? Vagy bármit ill. bárkit, aki azt megtestesíti? Úgy értem, miért ítélitek el? Hát nem maga Popper mondja, illetőleg a zen mesterek, hogy pont a rossz elutasítása szüli a diszharmóniát? Vagy ahogyan Brisa mondja pszihológus szemmel: a feldolgozatlan traumák, ami egyenlő az elutasított traumákkal okozzák bennünk a szenvedést?

Lefordítva ez annyit tesz ( az én fejemben legalábbis ): Ha nem fogadom el a Sátánt, hanem elnyomom és kiírtom még az írmagját is, akkor szenvedek. Azaz valaminek a létét tagadom - s ez szüli meg a félelmet bennem. Úgy érzem tehát, nem ez a megoldás.

Üdvi

D.

Persze, hogy elítélendő, de nem általunk. Ez nem a mi dolgunk...
A mi dolgunk az, hogy vigyázzunk, nehogy rossz irányba vigyenek el minket, és tetteinkben elforduljunk attól, akit Sátán bácsinak neveztél az imént. Különben, őt is érdemes jobban megismerni "önmagunkban", ha érted, mire gondolok...

Fin:

Bármilyen furcsán hangzik: az önmegismerés és a változtatás lehetőségének belső előfeltétele önmagunk szeretetteljes elfogadása. Az elutasítás, a tagadás nem lehet kiindulópontja semmilyen konstruktív megismerésnek és fejlődésnek- csak destrukciót, rosszkedvet szül

Iiiigen Tudom hogy néhányan háklisak a témára, de akkor ezekszerint most Sátán bácsi tényleg elítélendő? Az elutasítás nem lehet kiindulópontja a fejlődésnek. Ha megdobnak kővel, dobd vissza.... meg szeresd ellenségedet, mint tenmagad. Ezek ugyanarról beszélnek, nem gondoljátok?

Brisa:

Leírnád annak a szexről szóló könyvnek a címét nekem?


Nna, meg még valamit akartam mondani...hümm-hümm...de már elfelejtettem. Sebaj. Jjaa, iigen. Ezennel üzenem elitista barátomnan Kriszanának, hogy nem ártana, ha ő is beszállna a témába! Kíváncsi vagyok a véleményére

tsók

Na, most egy új hozzászólásban szeretném kifejezni örömömet: :hello: ,hogy az alábbiakat az imént össze tudtam szedni valahogy épkézláb módon , de ha van, aki ezekkel sem ért egyet, szóljon! Még javíthatunk rajta közös erővel, és hasznát vehetjük később is, más viták esetén... :itscool:

Visszatérve a "kurrens" témára: Fontosnak érzem azt, hogy miközben a többi emberhez igyekszünk szeretettel fordulni, a szeretetet ne tagadjuk meg magunktól sem, mivel mi magunk is szeretetreméltók vagyunk; hiszen ha másképp lenne, mástól se várhatnánk el, hogy szeressen minket. Mi sem vagyunk kitüntetettek a többi emberhez képest, sem pozitív, sem negatív irányban, ha mégis úgy tűnik, hogy "Én a magam számára kitüntetett vagyok", annak látszatát csak az okozza, hogy "én" véletlenül éppen én vagyok, és nem valaki más...
Ugyanakkor magunkon csak mi tudunk közvetlenül változtatni, és minket közvetlenül nem ismerhet senki más (a Teremtőt kivéve ). Épp ezért kell magunk megismerésére és alakítására nagyobb hangsúlyt helyezni, mint másokéra, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy magunkat jobban kéne szeretni a többi embernél Sőt, ha magunkat jobban megismerjük, és jobban tudjuk jó irányban hasznosítani, azzal a magunk és a többi ember iránti szeretetet egyformán jobb esélyhez juttatjuk! :sungl:
Na, így értem azt, hogy azonos mérvű szeretetet kell tanúsítanunk felebarátaink és magunk iránt; remélem, most már ez is tisztább...

Brisa írta: Szerintem régen szabályozva voltak ezek a dolgok: pl. illemszabályok, vallási előírások, törvények, szokások stb. Tehát aki pl. egy társaságba összejött, azt bemutatták, majd udvarias csevegés formájában lekötötték, mert az etikett így kivánta. A törvény előírta, hogy a gyerekek csoportban tanuljanak (és a nap legnagyobb részébe legyenek összezárva). Az volt a szokás, hogy a "bandákban" mentek szórakozni ilyen-olyan klubba a fiatalok, ahol szintén szabályozottan folyt pl. az udvarlás (értsd: a fiú felkérte a lányt). És így tovább. Minél inkább visszamegyünk a múltba (persze nem a végtelenségig), annál inkább szabályozva voltak az emberi kapcsolatok. A XX. században azonban ezek a szabályok fellazultak, és napjainkra igen kevés maradt belőlük. Felszabadultunk! Azonban a fene nagy szabadságunk csak újabb és nehezebb problémákat zúdított a nyakunkba. (Látod Darky? Hát ennyit a szabadságról...)

Szia Brisa! Nahát, ezer év alatt nem írtál ennyit ebbe a topicba, mint most! Úgy látszik ez a szakdoga alaposan kiéheztetett

Namármost had védjem meg az álláspontomat. Abban teljesen igazad van, hogy az én alapelvem a szabadság, mint az egyetlen lehetséges út a boldogság kapuja felé, ami elvezet sikerhez, barátokhoz, szerelemhez, satöbbi. Lényeges különbség azonban, hogy egy szóval sem mondtam, hogy a mostani korban az emberek szabadok - épp ellenkezőleg. Ha nem lennék lusta, akkor kikeresném egy régebbi hozzászólásomat; abban kifejtettem, hogy a mai ember élete nem sokban különbözik egy állatkertben bezárt állatétól. Az ember ma NEM szabad, persze a szabadság ugye relatív fogalom. De szerintem ezt, ami most uralkodik, te sem neveznéd annak.
A régi idők, ahogyan írtad, ismerkedés szempontjából tényleg nagyobb lehetőséget biztosítottak az ismerkedésre, bár az akkori értékrend nagyjából hasonlított a maihoz: akkor társadalmi hovatartozás, ma jövedelem és márka szintjén köttetnek " barátságok " és " házasságok ". A lényeges különbség azonban, hogy akkor ennek valami méltóságteljes keretet adtak ( lásd öltözet, bálok, a reneszánsz és barokk stílus ), amire simán mondható, hogy értéktelített, noha igaz az is, hogy emögött emberi érték alig volt Leszámítva persze néhány kivételt.
A mával az a gond, hogy mivel az emberek szabadsága még mindig nem valósult meg, ugyanúgy güriznek, ugyanúgy szenvednek és ami a legfontosabb: ugyanúgy FÉLNEK, javarészt magától az ÉLETTŐL. A táraadalmunk még mindig tele van elvárásokkal, követelésekkel, diszkriminációval, intoleranciával és ami a legszörnyűbb: népbutítással, aminek eredménye például, hogy a magyar nemzeti jelképeinket, népművészeti elemeinket és népviseletünket ( lásd díszmagyar ) cikinek, maradinak és még sokan mások MIÉPesnek titulálják. Pedig ugye had ne mondjam...
A mának a folyamatos tiltásai és megfelelései, követelményei, törvényei, a hátrányos megkülönböztetései és satöbbi az okozója annak a félelemnek, ami mostanság uralkodik az emberekben, és ami gátat szab azon vágyuknak, ami mindenkit alanyi jogon megillet: a szabadságnak.

A kérdés tehát, hogy mi az, ami gátolja a szabadságot, és mit lehet ez ellen tenni?

Üdvike

D.

Pennie, azt írtad, nem értesz egyet Fromm-mal. Nem részletezted. Kár. Így sok olyan dologról gondolhatjuk, hogy nem fogadod el, amelyeket viszont gondolom, Te is ugyanúgy igaznak érzel...

A magam részéről a "szeretet" (és nem csak ez a) szó több olyan különböző használatát is el tudom képzelni, amelyek egy bizonyos mondatban különböző emberek számára különböző mögöttes gondolatokat sűrítenek magukba, és így azok, akik mást gondolnak ugyanazon mondat hallatán (vagy olvasatán), észre sem veszik, hogy maga a szó - ami alapján a másik mást gondol - végső soron ugyanaz, így kell lennie valami közösnek is abban, amit ketten gondolnak, és ez a közös tartalom az, aminek számítania kéne akkor, amikor azt kell magunkban mérlegelnünk, egyetértünk-e a másikkal, vagy nem.
Ez a mondat így első ránézésre talán egy kissé nehézre sikerült, elnézést...
Azt akartam vele mondani, hogy ne hagyjuk, hogy a magunk hozzáadta jelentés "hátrányosan" befolyásolja az értelmezését egy olyan szónak, amit egy másik ember a maga értelmezésében használ, mert könnyen végeláthatatlan vitába kerülhetünk, inkább tartsuk észben, hogy voltaképpen ugyanarról beszélünk, így talán könnyebb elfogadni azt is, ha másvalaki érzésünk szerint olyat közöl, ami számunkra elfogadhatatlannak tűnik elsőre. "Mi lehet az igaz abban, amit mond?" Erre kéne gondolni, hiszen a szándéka nyilván az, hogy valami olyat közöljön, amit ő igaznak tart. Ha megtaláljuk ezt, és magunk is meg tudjuk fogalmazni, a magunk szája íze szerint, már közelebb kerültünk a másikhoz.

Ennek fényében szerintem felebarátunk és önmagunk szeretetének azonos mérvű volta az, amire az idézett mondat felszólít minket, és függetlenül attól, hogy így vagy úgy gondolkozunk a Bibliáról, ebben azt hiszem, egyetérthetünk! A többi már részletkérdés.

Egy hozzászólásom felszívódott, így a lényeget újraírom.

Brisa kérdéséhez /felszínes kapcsolat/

Igaz, hogy ha egy mély barátság tönkremegy, nagyobbat lehet sérülni, de akkor is jobb szerintem, mivel tartalmasabb.
A baráti és szerelmi kapcsolaton kívül létezik még egy viszony: a tanító és tanítvány viszonya. /nem feltétlenül az iskolai dologra gondolok/

Önmagunk szeretése: nem feltétlenül azonos az önzéssel, az önszerettel.
Pennie! a bibliai idézethez: mint te is írtad, meg kell tanulnunk elfogadni magunkat. Csak így fogadhatunk el mást. Persze ez kölcsönös.

Ez nem azonos azzal, hogy bármi gyalázatot kövessek is el, azt higgyem, ezt simán megtehettem.

"Hiába fürösztöd tenmagadban, csak másban moshatod meg arcodat"
/józsef Attila/

Egyébként a témához nagyon nagy szerettettel és meleg szívvel ajánlom Weöres Sándor verseit.. l

Én is Brisával, iletve azokkal értek 1et, akik azt mondják, önmagunkat tudni kell szeretni ahhoz, h másokat szeressünk. De magunkat sem szerethetjük anélkül, h másokat szeretnénk... Ez a kettő inkább párhuzamosan mozog, együtt, talán el sem választhatók egymástól. Ha az egyiket előnyben részesitjük a másik rovására, akkor már nem lehet... "igazi"... szeretetről beszélni, ot vmi gubanc van.
Pennievel meg abban értek egyet, h ehhez mint inviduumok nem vagyunk elegek, kell még valaki más is. Legalább egy másik ember...

Olvastam. De nem értek egyet vele

Mindjárt elkések az óráról...

Pennie, olvasd el kérlek A szeretet művészetét. Akkor talán megérted, hogy mennyire nincs igazad. Fromm is pont abból a bibliai mondatból vezeti le a dolgokat...

Finduilas írta: Igen, teljesen igazad van, hogy magunkat elfogadni a legnehezebb. De te is azt mondod, hogy az elfogadás valahol egyenlő a szeretettel. Amíg viszont nem fogadom el magam (tehát nem szeretem), addig másnak sem hiszem el, hogy szeret, és elfogad. Én azt hiszem, mindig magunkból kell kiindulni, mert amíg nem vagyunk tisztában saját magunkkal, nem tudunk őszintén és félelem nélkül nyitni mások felé.

A Biblia azt mondja: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Sokan ezt úgy értelmezik, hogy előbb magunkat kell szeretnünk, akkor tudunk másokat szeretni, de ez valójában nem így van. Minden ember önmagának kedvez, vagyis szereti önmagát... Le kell győznöm önmagamat, amikor mást szeretek.
Az elfogadás és a szeretet olyan módon tényleg összefügg, hogy az az igazi szeretet, amikor nem valamiért szeretek valakit, hanem csak úgy, feltétel nélkül.
Szerintem az, hogy nem fogadom el magam és az, hogy tisztában vagyok magammal, az két különböző dolog. Ahhoz pedig, hogy félelem nélkül tudjak nyitni valaki felé, az a másik iránti bizalom kérdése. Az ember mindig védi magát, mert az életben kapott sebek erre kényszerítik, és ezen csak az önismeret, önszeretet, önbizalom nem segít. Ahhoz valami - Valaki - több kell

Kedves Mindenki!
Most jöttem rá, h az az ember akit nem is ismersz, rengeteg meglepetést tartogat!
És egyetértek Finnel, egyszerűen azt kell mondani, h ilyen vagyok.
Azaz.
Kedves Én!
Megígérem megpróbálom enyhíteni a hibáimat, de jó ember vagyok, jó szándékú, és a légynek sem ártok! (ugye??!! )
Legyetek nyitottak, de ne naivak!!! Sajnos beleestem ebbe a hibába... Ne higgyetek el mindent, de szeressetek!!
Na, elég ennyi mert a sok bölcsességbe belefájdul a fejem!

Telumehtar írta: Tudod, ez az ami egyálltalán nem könnyű... nagyon kevés ember van akiben tényleg megbíznék... meg egyébként se tudom hogy honnand is kezdjem... mert a közvetlen környezetemben nem nagyon van olyan emberke akiben meg is biznék meg is hallgatna és kicsit meg is értene... szóval nem valami szerencsés... meg különben sem tudok odamenni egy emberkéhez és mondani neki hogy na most beszélgessünk... ez már megint az a félelem... talánaz ohgy attól félek hogy visszautasítanak, kiröhögnek, vagy nem értenek meg... vagy vmi ilyesmi...
aztán meg amikor beszélek egy emberkével akkor nem bírok sokáig ránézni a szemébe nézni és úgy mondani a dolgokat... nem tom miért... akkor inkább bámulom a sótartót vagy akármit...lehet hogy nehezen kommunikálok?

Írtam múltkor a barátnőmről, aki teljesen összeomlott. Egész éjjel beszélgettünk vele. A végén azt mondta, hogy nem is gondolta, hogy mi megértjük, és elmondhatja nekünk a dolgait. Megkérdeztük, mégis mit gondolt, miért vagyunk itt. Erre ő: Hát, azt hittem, ti csak itt laktok...

Nos...erről is megpróbáltam beszélni vele... kérdeztem tőle hogy miért reagált igy és hogy mit gondol erről az egészről... aztmondta hogy hagyjam békén a hülyeségeimmel, meg hogy észre kéne már vennem hogy nem csak én vagyok a világon.. meg nem túl kedves dolgokat... szóval már akkor elment a kedvem ettől az egésztől...egyébként már az elején mondtam hogy komoly dolgokról szeretnék vele beszélgetni... a másik kérdésre válaszolva: Igen meghallgatom... szinte mindig... ugymond én vagyok a lelki szemetesládája... csak nem értem hogy miért nem akar meghallgatni....

Keress egy olyan embert, akiben nem csalódtál, akiről úgy érzed, tudna segíteni.

Tudod, ez az ami egyálltalán nem könnyű... nagyon kevés ember van akiben tényleg megbíznék... meg egyébként se tudom hogy honnand is kezdjem... mert a közvetlen környezetemben nem nagyon van olyan emberke akiben meg is biznék meg is hallgatna és kicsit meg is értene... szóval nem valami szerencsés... meg különben sem tudok odamenni egy emberkéhez és mondani neki hogy na most beszélgessünk... ez már megint az a félelem... talánaz ohgy attól félek hogy visszautasítanak, kiröhögnek, vagy nem értenek meg... vagy vmi ilyesmi...
aztán meg amikor beszélek egy emberkével akkor nem bírok sokáig ránézni a szemébe nézni és úgy mondani a dolgokat... nem tom miért... akkor inkább bámulom a sótartót vagy akármit...lehet hogy nehezen kommunikálok?

Penngaladiel írta: Szerintem nem szükséges az önszeretet ahhoz, hogy másokat szeretni tudjunk. Nem az az első lépés... Akkor tudjuk szeretni magunkat, ha elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk - és őszintén, ez a legnehezebb dolog a világon... Ha addig várnánk mások szeretetével, amíg magunkat meg nem szeretjük, nem szerethetnénk senkit.

Amikor szeretek valakit, azt fejezem ki, hogy elfogadom olyannak, amilyen. És amikor viszontszeretnek, és érzem az elfogadást, az segít önmagamat is elfogadni. Fordítva nem működik... legalábbis az én tapasztalatom szerint.

Igen, teljesen igazad van, hogy magunkat elfogadni a legnehezebb. De te is azt mondod, hogy az elfogadás valahol egyenlő a szeretettel. Amíg viszont nem fogadom el magam (tehát nem szeretem), addig másnak sem hiszem el, hogy szeret, és elfogad. Én azt hiszem, mindig magunkból kell kiindulni, mert amíg nem vagyunk tisztában saját magunkkal, nem tudunk őszintén és félelem nélkül nyitni mások felé.

Finduilas írta: Miért csalódunk gyakran a barátainkban, szerelmeinkben? Mert csak annyira ismerjük meg őket, míg rájövünk, hogy nem olyanok, amilyennek elképzeltük őket.

Miért nem tudjuk őket jól megismerni? Mert nem ismerjük saját magunkat.

Hogyan tudjuk megismerni a másikat? Ha szeretettel közeledünk feléje.

Hogyan tudunk szeretettel közeledni? Ha szeretjük saját magunkat.

Szerintem nem szükséges az önszeretet ahhoz, hogy másokat szeretni tudjunk. Nem az az első lépés... Akkor tudjuk szeretni magunkat, ha elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk - és őszintén, ez a legnehezebb dolog a világon... Ha addig várnánk mások szeretetével, amíg magunkat meg nem szeretjük, nem szerethetnénk senkit.

Amikor szeretek valakit, azt fejezem ki, hogy elfogadom olyannak, amilyen. És amikor viszontszeretnek, és érzem az elfogadást, az segít önmagamat is elfogadni. Fordítva nem működik... legalábbis az én tapasztalatom szerint.

Szerintetek miért van az, hogy pl. Amerikában már-már divat pszichoanalitikushoz járni, heti rendszerességgel, míg itthon ha valaki bevallja, hogy elmegy pszichológushoz, akkor már rögtön dilisnek tekintik?

Ott sincs másról szó, csak ki tudod beszélni magadból őszintén, hogy mit érzel, hogyan gondolkodsz... a pszichológus sem ad konkrét útmutatót, hogy mit kell csinálni, csak rávilágít az útra, hogy mik a problémák...

Miért csalódunk gyakran a barátainkban, szerelmeinkben? Mert csak annyira ismerjük meg őket, míg rájövünk, hogy nem olyanok, amilyennek elképzeltük őket.

Miért nem tudjuk őket jól megismerni? Mert nem ismerjük saját magunkat.

Hogyan tudjuk megismerni a másikat? Ha szeretettel közeledünk feléje.

Hogyan tudunk szeretettel közeledni? Ha szeretjük saját magunkat.


"Lehetetlenség, hogy ha az alap rendetlen, fölötte rendes legyen az épület. Sohasem volt olyan fa a világon, amelynek törzse karcsú s felső ágai nehezek és erősek. A dolgoknak oka és következménye van, az emberi ügyeknek kezdete és vége. Ha az egymásrakövetkezés rendjét ismerjük: ez a bölcsesség kezdete."
Tu Lung, taoista bölcselő

Ezt az idézetet Popper Péter: A belső utak könyve című művéből írtam ki. Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki meg akarja ismerni saját magát. Most "találtam meg" (régóta az asztalomon hevert), és teljesen rárímel azokra a gondolatokra, amik egy évvel ezelőtt kezdtek kikristályosodni bennem. Addig teljesen úgy éreztem magam, mint Szméagol. Aztán rájöttem, hogy nem az emberek nem szeretnek engem, hanem én nem szeretem az embereket. Saját magamról nem is beszélve. Így aztán elkezdtem szeretni saját magamat.(nem könnyű) Ezután váltam képessé arra, hogy szeretettel forduljak minden ember felé.(ez is többször nehéz, mint könnyű) Nem mondom, értek nagy csalódások. Dehát a csalódás és kudarc az, amiből az ember tanulni tud, amitől fejlődik.

Én az önismeretben, illetve annak hiányában látom a legtöbb itt felmerülő probléma okát, és egyben a megoldási lehetőséget.
Hogy miért? Megint Poppertől fogok idézni:

"...az, amit olyan pontosan fogalmazott meg a delphoi jósda jelmondata:
Gnóthi szeuton-Ismerd meg önmagadat!
A delphoicától jóslást kértek az emberek, a jövendőjükre, a sorsukra voltak kiváncsiak.A jós azt felelte: Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned vannak, és jellemed, személyiséged alakítja, formálja jövődet. Változtass magadon, és változni fog a sorsod is. Fogadd el magadat, és el tudod majd fogadni sorsodat is."

"Bármilyen furcsán hangzik: az önmegismerés és a változtatás lehetőségének belső előfeltétele önmagunk szeretetteljes elfogadása. Az elutasítás, a tagadás nem lehet kiindulópontja semmilyen konstruktív megismerésnek és fejlődésnek- csak destrukciót, rosszkedvet szül. Önmagunkon változtatni csak az elfogadáson belül lehetséges. ...az elfogadás nem jelent sem belenyugvást abba, amibe nem lehet belenyugodni, sem kritikátlanságot. Az elfogadás higgadt és elemző tudomásulvételt jelent, a valóság tiszteletét, legyen az bármilyen, talán éppen olyan, hogy változtatni akarunk rajta. Az elfogadás tehát megismerést eredményez, és éppen ezért válhat a továbblépés kiindulópontjává."


A végére még egy idézet a segítésről. Ezt meglepő módon egy gimnázium pedagógiai programjában találtam szombaton. (Belvárosi Tanoda)

"A segítés értelmezésünkben egy légkör megteremtése, melyben a problémák, krízisek biztonsággal vállalhatók, megfogalmazhatók, átélhetők, s így feldolgozhatók. E légkör jellemzői: az elfogadás, türelem, bizalom, törődés, felelősség, tisztelet, egymás megismerésének igénye, együttműködés, kemény munka, egyszóval a szeretet."[/b]

Sziasztok !

ha nem baj én is irok pár sort.

Nekem is vannak bajok az ismerkedéssel a kapcsolatok kialakitásával.
MIért is ?
Vannak bennem elég nagy félelmek.
félelem a csalodástol ,
félelem attol hoyg én okozok csalodást
Félelem attol hoyg elvesztem azt akit megszeretek
Félelem hogy mást vár tölem
ha neten ismerkedik az ember ott ugye nem sok ember olyan , mint az életben.
és egy személyestalálkozás sokat ronthat mindkét félnél
Meg aztán ott van az is hogy sokan nem adnak esélyt az embernek hogy megismerjék tényleg , és elso láttás után itélnek
de mikor szimpi lesz nekem valaki jönnek a gondolatok a másik oldalrol is:
elhalaszthat az embere gy lehetoséget , hisz ki tudja mit hozz a jövö
meg aztán: mindenkinek kell egy igazi barát , mindenkinek kell egy igazi kapcsolat ... hisz csodákat tesz az emberrel egy jo barát , egy jo társ , egy jo társaság
és mint mindenkinek nekem is szugségem van barátra társra , olyan társoságra ahol jol érzi magát az ember ,a hol végre fel tud szabadulni.
Ahol elfelejti a problémákat.
mindenkinek szugsége van valakire aki tudja hol van a félelem oFF gombja:)
nekem már megadatott hogy megtaláltam ez a személyt , akinek sokat köszönhetek , akinek egy köszönöm nem elég a részemrol
de azért most elölegbe: KÖSZÖNÖM
és zen gondolatok után mi si gátolna meg abba hoyg találkozzak azon emberekkel akik szimpatikusak nekem
aszem csak egy kis pozitiv gondolkodás kell , és az megold sok dolgot.
Nem a negativ dolgokat kell láttni , és nem olyan dolgok miatt kell aggodni amik meg se történtek még.
MIndenkinek kivánok :
sok pozitiv gondolatot , ami eluz sok félelmet
sok sok igaz barátot
igazi jo kapcsolatokat
és sok erot bátorságot az életben is a kapcsolatokhoz.
nem kell félni , csak elöre kell nézni és megláttni a sok szépet jot ami ebbe a világban van .

Namarie:szívemből szóltál!

____________________

"Ash nazg durbatuluk
Ash nazg gimbatul
Ash nazg trakatuluk
Agh burzum ishi krimpatul"
:gandalf2:

Brisa válaszolok megkésve...
a párkapcsolat azért bonyolultabb, mert a pároddal nap mint nap együtt kell élned. Legalábbis saját magamból kiindulva, mert én most már nem barátnőt keresek, hanem társat. Csak épp időt kellene szakítanom a keresésére...
A bizonytalanság és változás színesebbé tehet egy barátságot. Viszont a túl sok változást azzal az emberrel akit igazán szeretsz, nehéz megélni. Valahol a páromnak egy biztos pontnak kell lennie, és a gátak tönkretehetik ezt, míg barátság esetében a gátak elszakítanak, de egy év múlva jó érzés összejönni. Pont most két ilyen barátommal találkoztam. Egyik másfél éve tünt el, a másikat 2év nem láttam. Ezt nem éltem meg hiányként, mert időről-időre hallattak magukról.
Most ezt képzeld el egy társas kapcsolatban. Lehetlen a több hónapos elszakadás mert az csak szenvedést okoz.
A "kis energiaráfordítás" a párkapcsolatban azért nem műxik, mert a szerelmemre kell a legtöbb időt fordítanom, a megismerésére, és csak utána szabad belemenni a dologba. Különben iszonyatosat csalódik az ember! Nemcsak a párjában hanem önmagában is, hogy ENNYIRENEMLÁTTAM át a helyzetemet...

Mindenféleképpen önmagára kell alapoznia, ha nem légvárat akar... (figyeld a kifejezés szó szerinti jelentését) De tény, hogy ehhez sokszor segítség kell. Erre valók a barátok és a pszichológusok.

Ti sokkal izgisebbek vagytok, mint a szakdogám eredmények és azok értelmezéseiről szóló részek... Már csak ezt az éjszakát kell kibírnom, és persze átdolgoznom.

Most csak Gandalfnak, mert nagyon rosszul állok a szakdogával: szóval EGY könyv valóban csak nagyon ritkán eredményes. A szemléletváltáshoz valóban több kell. (Bár, azért rám egy-egy könyv volt már olyan hatással, ami elsőre megváltoztatta a hozzáállásomat. Röhögni fogtok, de az egyik ilyen könyv a szexről szólt... Esetleg ha valakit érdekel... )

Én is úgy gondolom, hogy kellenek a külső támaszok. Én magam sem tudnék meglenni nélkülük. Azonban az nagyon nem egészséges, ha ezeken a külső támaszokon múlik az életünk, az énképünk, az egészségünk. Hiszen bármelyik pillanatban "eltörhet" az a támasz, kihúzhatják alólunk, vagy csak egyszerűen "köddé" válik, és huppanunk egy óriásit. A legbiztosabb támasz - főleg ha tisztában vagyunk saját magunkkal - mi magunk vagyunk. Fontos, hogy ez tudjuk. Legyünk tisztába az erősségeinkkel és a gyengéinkkel, és képezzük, fejlesszük magunkat. Ugyanis sok "gyengeséget" lehet fejleszteni. Pl. a félelmeket le lehet győzni...

Sziasztok!

Brisa: Metgpróbálok válaszolni a kérdéseidre, de most csak az én szemszögömből. Úgy gondolom, hogy ennek nagyon sok oka van, ahány ember annyi ok... Én most a saját okaimat írom le:
Szóval belém már a kezdetektől neveltek egy rettentő nagy fokú önbizalom hiányt. (Bár mára már egészen jól kezdem lekűzdeni, de még mindig nagyon nagy hhatással van az életemre, a kapcsolataimra.) Ez abban mutatkozik meg, hogy nem bírok elhinni semmit magamról, ami jó és például ha időnként jól sikerül egy-egy írásom (nagyon szeretek írogatni) és megdícsérem magam egy másik gondolat menten közbeszól: "Méghogy ez? Tőled jó? Soha!" Mondhatjuk azt is, hogy rettegek attól, hogy beképzelt leszek, vagy önző. (Lényegében mindentől rettegek. Még olyan dolgoktól is, ami rám nem nagyon lehet hatással, csak más emberekre és ezt az empátiámnak köszönhetem.) Valószínüleg ebből jött létre az egyre nagyobb méreteket öltő paranoiám. Ha egy embernek a pillantása esetleg átsuhan felettem máris úgy gondolom, hogy biztos látja, milyen duci vagyok meg ronda és hogy csámpás a lábam. De mi jogon? Ismer? Minden embertől félek...
Barátságokról... Nekem 14 éves létemre egyetlen legjobb barátom volt, akivel tényleg megértettük egymást. Viszont ő gyenge volt és hogy is mondjam... "elcsábították" tőlem. Hosszú történet ez, és arról szól, hogy hogyan lettem igazán magányos és visszahúzódó, de most nem lényeg. Lényeg az, hogy 1,5 évvel a történtek után visszatért és beismerte hibáját abban, hogy miért is hagyott el. Szóval beismerte, hogy tévedett.
De többé nem tudtam megbízni benne. Néhányszor még találkoztunk, de ő más lett én pedig nem bíztam meg benne igazán. Nem tudom, de valamikor megbeszéltük, hogy valamelyikünk majd hívja másikat. Én nem hívtam, mert büszke voltam és úgy gondoltam, hogy nincs rá szüksegem. (Ebben az is közrejátszott, hogy ő fiú volt és nagy volt a társadalmi ellentétünk is.) Mostanában döbbentem rá, hogy nagyon is szükségem lenne rá, de most már mindegy. Végleg elveszítettem. De én azóta is csak a "legjobb barátságot" keresem. Sőt! Mindenkivel mélyebb kapcsolatot szeretnék kialakítani és nem kedvelem ezeket a "haverságokat". De azért szükségem lenne rá olyanok között, mint amilyen én vagyok. De sehol sem látok ilyeneket. A Saját korosztályomban nem találhatommeg őket, mert, höm, azt hiszem sokkal érettebb vagyok a koromnál. (Értelmileg, érzelmileg. És ezt most nem dicsekvésként mondom, ugyanis KÜLÖMBÖZNI néha jó dolog, de most már rendkívül terhes.)
Van már valaki ilyen "elmondomnekibarát" jelölt, de nincs alkalmunk beszélgetni, mert nem egy osztályba járunk. (Jellemzően két és fél évvel idősebb, mint én.)

Brisa:
Nem tudom..
Talán mert félnek.. Vagy nem is tudom..
Az biztos, hogy amikor erről a lányrol megtudtam, hogy csak azért mert már nem egy álomhapsi nem akar a barátja lenni. (öhm régen eléggé sokat nyafogott PONT emiatt a fiu miatt)
Szóval nem tudom.. Talán mert ő neki tényleg a pénz a lételeme..
De a másik lány aki 3 évig volt a barátnöm. Vele nem tudom mit történhetett....
Ha tudnám miért vannak ilyen emberek szerintem boldog lennék-Ö)