Gondolatok

Én alaprajzokat meg családfákat gyűjtök...

De egy tárgy... fontos az, hogy benne van a szeretet, amivel készült, vagy amivel átadták. Vagy benne van az egész barátság... nem tudom, de én nagyon szeretem az ilyen tárgyakat, de ezek nálam papírok, könyvek, kövek, de ilyen piszmogások, mint kirándulásról falevél, már nem maradnak meg a fiókban...

Nóli a Beszélgetős topicban írta: Én is baromi nagy gyűjtögető vagyok, akár órai levelezések, régi papírok, érdekes formájú fadarab, csontok... De egy idő után képes vagfyok megválni tőlük (no nem mindentől), ám arra az időre szükségem van. Nagyon a lelkemre vettem például amikor anno nővérem kidobta az egyik száraz virágomat, ami csúnya vol tmeg ferdén száradt, de régi nagy szerelmemtől kaptam. Hiába múlt el az érzés, az a virág még fontos volt nekem. Lehet hogy 1-2 év múlva magamtól is kidobtam volna.

7. osztályban 3 osztálytársam és én elkezdtünk levelezni órán, és összegyűl egy több mint 120 oldalas könyv/füzet/lapok/fecnik és amikor rám tör az, ohgy jaj de hiányoznak, akkor elkezdem ezeket olvasni, nekem ez sokat jelent.

Egyszer jöttem haza a volt iskolámból, és találtame gy érdekes formájú követ, amit úgy ciki nem ciki rugdostam hazáig, és a ház előtt 4 darabra tört, és odaadtam nekik, és amikor találkozunk akkor mindig összerakjuk. Számomra/számunkra ennek az egy kőnek, értéke van, nem tudom, én nem tudnék megválni tőle.

Tünde a Beszélgetős topicban írta: akkor majd rájöttök, nem az a fontos, amit elővehetsz megfogni (pl mozijegy) hanem az élmény amit adott.

A mozijegyeket az utóbbi 2-3 évben gyűjtőm. Nekem mindig a film az élmény, vagy amit számomra adott, az egyetlenegy jegy ami nekem érték az a tavalyi "Az Ördög Pradát visel" c. filmnek a jegye, mivel az volt életem első Meryl Streepes filmje, és ez valahogy megmaradt bennem, azt leszámítva, hogy szerintem nagyon jó színésznő.

Áthoztam a beszélgetősből a témát, itt nem esik szét.

Tehát: te miért is őrizgeted meg a tárgyakat, miért nem válsz meg tőlük, vagy ha igen, akkor miért?
Miért fontos egy papírfecni, ha az emlékek nem abban vannak? Miért kell őrizgetni egy törött üveggyöngyöt vagy egy szalvétacsücsköt?

Miért nem tudunk megválni a tárgyainktól?

Az álarc nem azt jelenti, hogy egy tejesen más szerepet játszol a világnak, és közben odabent senyved az igazi éned.

Hoho dehogynem, jelentheti azt is. Sőt manapság szerintem leginkább azt jelenti. De abban igazad van, hogy nemcsak ezt, hanem amit utána írtál. Viszont nekem meggyőződésem, hogy egy hülye világban élünk, ahol teljesen megszokott, ha valaki mondjuk panaszkodik, de mikor találkoztál már olyannal hogy egy vadidegen vagy akár távolabbi ismerős csak úgy odamegy Hozzád és úgy őszintén elmondja hogy milyen jó élni?
No ez hiányzik...

Alyr Arkhon írta: Az álarc nem azt jelenti, hogy egy tejesen más szerepet játszol a világnak, és közben odabent senyved az igazi éned.
Az álarc annyit jelent, hogy mindig kicsit másként viselkedsz, kicsit mást mutatsz magadból a helyzetnek megfelelően.
Másként viselkedsz egy tanároddal és másként a barátnőddel. (legalábbis remélem mindkettejük érdekében )
Az ember akarva akaratlan mindig álarcot visel, sokszor még saját maga előtt is, mert valamilyennek szeretné látni saját magát és valamilyennek szeretne látszani.

értelek...akkor én értettem félre...elnézést

Snuffles írta: A háborút kicsi koromban nagyon nehezen értettem meg hogy ki és miért akar ilyesmit tenni. Most sem nőttem fel igazán ehhez, de most leginkább az fogalmazódik meg bennem, hogy ocsmány politika. Marionett-bábuként rángatják az okos politikusok azokat az embereket, akik egy-egy országot/területet/nemzetet képviselnek. Ahelyett, hogy egy sakkpartiban elintéznék a dolgot. Nem látom értelmét annak, hogy az győz, akinek több embere maradt életben. A sakkban legalább csak fabábuk hullanak.

Bár biztos hülyeség, amit mondok, de nem láthatom át a világpolitikát és nem is szeretném.

Ha mégis ilyesmire vetemednél, hatalmi politika ügyben élvezetes illusztrációkat nyújtanak George R. R. Martin Tűz és Jég dala kötetei, középkori környezetben. Itt beleláthatsz a háborúkba, és a nagyhatalmi szálak szövésébe is. Ld. a Vegyes témák között.

egyetértek Finwével abban, h van még távolságtartás meg effélék, és ha lehet, én is inkább élek ilyesmivel, de nem mindig lehet. néha tényleg egyszerűbb a jehovás nénit egy pillantással elüldözni, mint beszélgetni vele. az pedig, ahogyan egy bolond öregnek bólogatok a buszon, csak címkézés kérdése, h tapintat vagy álarc.

A tapintat alatt azt értettem, hogy nem kell mindenkinek rögtön teljesen megnyílni, de lehet őszintének lenni tapintatosan is (akár rámosolyogni valakire vagy jelezni hogy ennél ne tovább) és ez nem cimkézés hanem intelligencia és jóérzés kérdése;)

Tünde írta: Jó reggelt Vietnammal egyetértek. De engem pl a Hair vágott jobban pofon.

Úristen, hogy felejthettem el ezeket a filmeket...
A háborút kicsi koromban nagyon nehezen értettem meg hogy ki és miért akar ilyesmit tenni. Most sem nőttem fel igazán ehhez, de most leginkább az fogalmazódik meg bennem, hogy ocsmány politika. Marionett-bábuként rángatják az okos politikusok azokat az embereket, akik egy-egy országot/területet/nemzetet képviselnek. Ahelyett, hogy egy sakkpartiban elintéznék a dolgot. Nem látom értelmét annak, hogy az győz, akinek több embere maradt életben. A sakkban legalább csak fabábuk hullanak.

Bár biztos hülyeség, amit mondok, de nem láthatom át a világpolitikát és nem is szeretném.

Igen, az egyensúly fenntartása leginkább Angliának volt fontos, de egyik kontinentális hatalom se tudott úgy terjeszkedésbe kezdeni, hogy az ne ütközött volna a többi állam érdekeibe. Így ahogy mondani szokták volt Anglia volt a karmester, de azért, szövetségesekre is szüksége volt, hiszen szárazföldi hadsereggel nem rendelkezett akkorával,hogy kordában tartsa egész Európát. (amúgy igen tengeren legyőzhetetlen volt, a flotta-elv 1921-ig volt érvényben, de az európai háborúk többségét(kivéve a krímit) szárazföldön kellett megnyerni)).
Hát igen a 30 éves háború tényleg összeurópai lett, a végén nagyon már azt se tudták hogy ki ki mellett van, és egyáltalán mit keres ott, de ezt meg Richelieu-nek köszönhető, ő utána meg visszaállt a régi rend és egészen Bismarckig(meg Cavourig) kellett várni újabb reálpolitikusra.

Brannorion írta: a szélsőségekről meg azért lehetne beszélni, mert lehet könnyű azt mondani, hogy inkább egy vasrúd mint egy baráti kéz verjen hátba, de nem hiszem, hogy ha nap mint nap hátbavernének akkor jól esne, már elnézést, hogy belekötök;) persze, hogy az ember harcban edződik a legjobban, és hogy a középiskola a legkönyörtelenebb hely, de egészségesebb lenne mindenkinek, ha ezek a szélsőségek nem jönnének elő!

tény, h az ember jobban szereti, ha kedvesek vele, mint ha nem. ugyanakkor lehet a cigaretta ízét is szeretni, az se tesz jót.

valóban sarkítok kicsit és azért használtam E/1-et, mert nem gondolom, h az én esetem univerzálisan igaz lenne.
amivel viszont nagyon nem tudok egyetérteni, az az, h ha valaki bánt, akkor annak csak rossz családi körülményei, elfojtott komplexusai, szellemi retardációja (és rejtett belső értékei) lehetnek. van egy véleménye, amiben akár még lehet is némi igazság, és akár azon is el lehet gondolkodni, amit mond, nem csak azon, h hány órát dolgozhatnak a szülei, meg h ki fogják majd csapni az egyetemről.
sose gondoltam, h azokkal az emberekkel szemben, akik bántottak, szellemi fölényben lennék. lehet, h egyszerűen szerencsés vagyok; de az, h éveken keresztül bántanak és nem tudom megvédeni magam, nem épp a szellemi fölény jele.

ahogyan az emberi agy képtelen befogadni a többi ember összetettségét, ugyanúgy a szituációk összetettségével sem bír el. vannak dolgok, amiken elgondolkodunk, és vannak amiken nem. az, ha az egyik ember a másikról gondolkodik (bármi okból) szvsz megtisztelő, mert egy szűkös erőforrásból áldoz. egy baráttól (akiről feltételezhető a segítő szándék) pedig elváratik, h mielőtt mond vagy tesz valamit, gondolkodjon. és néha akár olyan dolgokat is mondjon, amik nem esnek jól vagy kiálljon azért, akit a barátjának nevez. az olyan vállonveregetős barát ezt nem teszi meg. éppen ezért én nem tudom az ilyen embert barátként tisztelni.

éppen azért, mert nem lehet annyit gondolkodni, ahány szituáció megkívánná, néha elő kell venni a jól begyakorolt mintázatokat, és kb. gépiesen cselekedni. ezek (főleg kamaszkorban) akár lehetnek végletesek is. a végletekben pedig az a jó, h viszonylag tisztán működnek. tény, h nagy a torzítás, de egy következetes szélsőséges gondolatmenetből sokkal könnyebb kiindulni, mint egy zavaros "minden relatív"-ból.

egyetértek Finwével abban, h van még távolságtartás meg effélék, és ha lehet, én is inkább élek ilyesmivel, de nem mindig lehet. néha tényleg egyszerűbb a jehovás nénit egy pillantással elüldözni, mint beszélgetni vele. az pedig, ahogyan egy bolond öregnek bólogatok a buszon, csak címkézés kérdése, h tapintat vagy álarc.[/list]

Jó reggelt Vietnammal egyetértek. De engem pl a Hair vágott jobban pofon.

Igazságos háború meg max az, ahol a megtámadott visszavág. Aki támad, annak nincs bocsánat. Mert ugye az mindig a pénzről, területről, hittérítésről szól

ha csak a számokat nézzük, akkor pár száz éve nem volt ekkora pusztítás ( mondjuk akkkor nem éltek ennyien,de akkor is)... de szerintem lényegtelen, a háború mindig rossz...

Jó akkor nézzük a változásokat:
Régebben: öthatalmi egyensúly, nagyjából azonos erejű és hatalmú államokkal, random szerveződő szövetségek. A háborúk erről az egyensúly fenntartásáról szóltak.
19. század végefelé tömbösödés a diplomáciában, aminek egyenes következménye volt, hogy egyetlen kirobbanó háború sem maradhatott meg lokális szinten, hanem alapból Európa- ill. világméretűvé duzzadt.(lehet, hogy ez pusztán a háborúkat nézve csupán mennyiségi változás, de összeségében a nemzetközi kapcsolatokra vonatkoztatva minőségi változás)
+ ehhez jött a hadiipar induszrializálódása, sokkal pusztítóbb fegyverek, aztán később az általános hadkötelezettség bevezetése. (persze ezt is tekinthetjük mennyiségi változásnak, több ember harcol, pusztítóbb fegyverekkel, több ember hal meg. ennyi.)

Aztán a világháborúk után a hidegháború. Nya itt tényleg minőségi változás, előnye, hogy nem haltak meg emberek, bár így a malthusi háborús szerepet sem tudta betölteni...
Jelenleg egy szuperhatalom, pusztán erőfölényére támaszkodva, és persze csakis az ő érdeküket nézve letámad országokat. Erre szoktam azt mondani, hogy az utóbbi 30 évben, nem volt olyan politikus az USÁban akinek halvány fogalma lett volna arról, hogy mi is az a diplomácia.

[size=9:1nyo5o8r]Tényleg meg fogok bukni holnap[/size]

keshu írta: Hát én mondjuk pl. a két világháborút igencsak cifraságnak nevezném, azért a 19. század elejéig még igencsak az egyensúlyi politika volt a dominánsabb meg a lokális háborúk.

Ha csak a kiterjedtségére gondolsz, arra azt mondom, hogy (határozottan szerintem!) az nem minőségi, hanem mennyiségi változás...

Hát én mondjuk pl. a két világháborút igencsak cifraságnak nevezném, azért a 19. század elejéig még igencsak az egyensúlyi politika volt a dominánsabb meg a lokális háborúk.

keshu írta: Nem tudom, amikor háborúkról. azok szükségességéről vitatkoznak mindig Malthus mondata jut eszembe: "A háború a társadalom higiéniája."
Persze ő régen élt és csak a "klasszikus" európai háborúkat láthatta, azóta meg történt egy-két cifraság...

Szerintem semmi olyan "cifraság" nincs most, ami ne lett volna akkor is. Sőt, szerintem a háborúk sokkal "tisztábbak" lettek azóta (pl hogy szempont, hogy a lehető legkevesebb polgári áldozat legyen. Ez pl _rohadtul_ nem volt szempont mondjuk 3-400 éve)

Nem tudom, amikor háborúkról. azok szükségességéről vitatkoznak mindig Malthus mondata jut eszembe: "A háború a társadalom higiéniája."
Persze ő régen élt és csak a "klasszikus" európai háborúkat láthatta, azóta meg történt egy-két cifraság...

[size=9:syxy7zv0]Nekem meg holnap szigorlat, úgyh talán nem itt kellene irogassak [/size]

Peredhil írta: Utálom a háborús filmeket. Nem unalmasnak tartom őket, hanem undorítónak. Már elnézést.

Nagy Vörös Egyes? Nekem tetszett, de nem tudom leírni az ezzel a filmmel kapcsoaltos érzéseimet, mert hiába mondom, hogy jó volt, erre a filmre nem lehet ilyet mondani. Mondhatom, hogy megindított, de ilyen értelemben talán mégsem. Hiába mondom, hogy kedves-szomorú hangulata volt, mert nem egészen, de közel van hozzá. Azt is hiába mondom, hogy szép volt és "tiszta", mert ezt sem lehet mondani egy ilyen filmről.
Egyébként a háborús filmeket én még tovább szoktam bontani. Vannak a csak látványelemekért készülő filmek és vannak a jófajta, tartalommal és mondanivalóval bíró régi alkotások. (Meg még ezt is tovább... )
Szóval etc,etc.

Utállom a háborús filmeket. Nem unalmasnak tartom őket, hanem undorítónak. Már elnézést.

Amikor egy háborútól elkezdenek az emberek jót remélni, abból lesz a katasztrófa. (ld első világháború... ez akkora katasztrófa volt, hogy egyenes következménye volt a második. De komolyan hitte a magyar értelmiség nagy része is, hogy ez egy jó háború lesz, és utána egyetemes boldogság lesz meg minden)
Én pont ezért tartom jónak a háborús filmeket, mert megmutatják (már a jobbak) a háború igazi arcát.

Sajnos a legtöbb háborús film, még az izgalmasabbak és drámai értékeket tartalmazó filmek is sajnos olyan eszközökkel dolgoznak amelyek elve kizárják hogy a háború valódi és legmélyebb traumájából egy cseppnyi igazságot is megmutassanak. Az ilyen Spielberg féle Ryan közlegény megmentésére gondolok, bármilyen jó film is a "műfajában" még is csak akciófilmes elemekkel mutatja be a háborút.
És kimarad az, ami éppen a legszörnyűbb a háborúban: hogy tudniillik megszülettünk erre a napfényes világra, idill és szeretet vesz körül és ebbe az egészbe egyszer csak beletenyerel a háború. Ami elpusztít, mindent amit gyermekként elpusztíthatatlannak hittünk. Ez az igazi traumája a háborúnak erőszaknak, és ami utána jön mert sokszor akik részt vettek a háborúban egy egész életre megnyomorodnak, és ezt nagyon kevés film képes és meri visszaadni. Talán a Szarvasvadász című filmet tudnám ajánlani (amit persze betiltottak anno, a rendezőjének pedig derékba törték a karrierjét, nem csoda hát, hogy nem sok ilyen próbálkozás volt a történelem folyamán)

A szélsőségek meg tökre jók icon_smile.gif Ezek is csak álarcok. Fel lehet őket próbálni. Ha tetszik és jól áll, akkor maradhat. Ha nem jó és folyton lepotyog az ember fejéről, akkor le kell cserélni. Kinek nincs gyűjteménye praktikus kis álarcokból? Én fölveszem az álarcomat, te beraksz a skatulyádba és mennyi időt spóroltunk! Olyan fárasztó lenne folyton gondolkodni... és őszintének lenni...

Nem feltétlen. Az őszinteség sosem fárasztó, a kérdés az, hogy ki mennyire és mikor az. A tapintat is lehet őszinte, a távolságtartást, a közeledést, lehet mindent őszintént. Az nem feltétlen azt jelentim hogy lerohanok valakit a legmélyebb érzéseimmel, önellentmondásaimmal (ez utóbbit viselik szerintem a legnehezebben az emeberek, mert nagyon irritálóak, kiszámíthatatlanok, érthetetlenek)
Úgyhogy szerintem nem az a kérdés, hogy más előtt milyen álarcokat viselek, hanem, hogy magam előtt mennyit játszom, és hogy rámragad e egy álarc vagy letudom e venni, és ha igen mennyire fáj.
Az igazi szabadság az amikor valaki még a legsötétebb álarca mögül is képes néha napján őszintén kikacsintani. Ezen a téren lehet javulnunk. Ezt mindenki értékelheti.[/quote]

Komolyan úgy gondoljátok, hogy csak álcarok mögé lehet bújni? Én azon, hogy megváltoztam azt értettem, hogy felválaltam önmagamat, hogy kiszakadtam egy olyan táraságból, nem azt, hogy magamra húztam egy szerepet... tudom, hogy manapság közhellyé vált, hogy vállaljuk fel önmagunkat, de akkor is úgy leélni egy életet, hogy mások vagyunk...
a szélsőségekről meg azért lehetne beszélni, mert lehet könnyű azt mondani, hogy inkább egy vasrúd mint egy baráti kéz verjen hátba, de nem hiszem, hogy ha nap mint nap hátbavernének akkor jól esne, már elnézést, hogy belekötök;) persze, hogy az ember harcban edződik a legjobban, és hogy a középiskola a legkönyörtelenebb hely, de egészségesebb lenne mindenkinek, ha ezek a szélsőségek nem jönnének elő!

Nem értem, mi az, h jót tenni, meg rosszat tenni; javulni meg végleg belesüppedni a rosszságba...

Sokszor láttam olyat, h valaki sokat változott és emiatt néhányan elkezdték nemszeretni, néhányan meg csodálni, h hűde javára vált. Én úgy szeretek változni, h jobban tetsszek azoknak az embereknek, akiknek a véleménye számomra mérvadó. Persze mégjobb lenne, ha lehetne úgy, h egyszerre mindenki jobban szeressen, de azt úgyse lehet.
Megaztán egy rendes megváltozás sok próbálkozással jár meg túlkapással, amikre pár évvel később az ember nem feltétlenül büszke. Ezek pedig még akár JOGOS nemtetszést is kiválthatnak.

Zenés mennybemenetelnek nem igazán nevezhető általánosiskolás-gimis éveim alatt én is "kaptam". Igaz, vasdarab nem volt... Pár nappal bankett után volt egy balatoni osztálytalálkozónk, ahova kizárólag azért mentem el, mert egy nekem fontos embernek ez fontos volt.

Nálunk is megvolt a "szemétgyerek" karakter, akivel utáltuk egymást jó sokáig. Igaz, nem csúfolt végig, csak éppen addig, amig tényleg érdekelt, amig nem volt más társaságom. Valahogy úgy alakult ott Balatonon, h leültünk beszélgetni. Részemről azért, mert minden sértődöttség nélkül meg akartam köszönni, h annyira pokollá tette az életemet, h megtaláltam az MTT-t. Ilyen mondatnak persze nehezen lesz épkézláb kontextusa, de nem kellett sokáig várni. Valószínűleg előtte ezen sokat gondolkodott, mert egy mondatban összefoglalta, h mit gondol az elmúlt hat évéről: "Én legalább csináltam valamit."

Egyfelől persze ez a legidegbetegebb mondatok egyike, amit valaha hallottam, de minél többet gondolkodom rajta, annál igazabb. Mert ugye vannak ezek a szemét alakok, meg vannak a szerencsétlen céltáblák, de ottvan még egy csomó másik, akik végülis mit csinálnak, mit gondolnak? Annyira ellenzik az ilyesmit, h azt mondják, h "milyen rossz nézni", vagy h "nem lennék a helyedben". De annyira már nem, h felálljanak és azt mondják, h "elég", még annyira se, h felálljanak és kivonuljanak a teremből. Szvsz az ember felelős azért, h mit lehet megcsinálni a jelenlétében. Persze vannak köztük olyanok, akik még csak ilyen álságos mondatokat se mondanak, talán, mert csöndben egyet is értenek a helyzettel. De ez tkp mindegy, mert ezek a csöndes emberek vagy ártanak, vagy csak szimpán nem segitenek, de semmiképpen se ők azok, akiknek bármiért is hálásnak kéne lenni.

Vanazúgy, h valaki irritáló, és ezért órákon keresztül generálom a gonoszabbnál gonoszabb megjegyzéseket. Ilyenkor csak egyszerűen körvonalazni próbálom, h mi a bajom az illetővel. (gyakran teszem ezt társaságban) Néha rájövök, h kb semmi, csak rossz kedvem van és le akartam vezetni. Ha másra jutok, akkor azt viszont - mert így tartom korrektnek - igyekszem valami emészthető formában az illető tudomására hozni. Néha nagyon büszke vagyok magamra, amikor sikerül rájönni, h mi a bajom. Ilyesmiből nagyon sokat lehet tanulni. Annyira sokat, h hajlandó vagyok tudomásul venni, ha ilyesmi az én hátam mögött is megy. Sőt. Ha nem is könnyű ezt a gyakorlatban így gondolni, de hálás vagyok azoknak, akik helyettem gondolkodnak a hibáimon, akár még megtisztelő is, ha egy okos ember teszi. (főleg jó, ha meg is osztják velem, h mire jutottak.)

Persze van ez a nem éppen dicsekednivaló köztes időszak, amikor nem szeretném, ha az illető fülébe jutnának a "gondolatcsírák". De vajon mennyire várható el egy (esetleg kicsit éretlen) 15 évestől, h ne hangoztassa az egyébként annyira szellemesnek gondolt meglátásait? Nem azt mondom, h hálásnak kell lenni érte, de szerintem kevesebbet ártanak, mint azok, aki néha hátbaveregetnek, h "nem lennék a helyedben".

Azt is elismerem, h a mindenféle tárgyak dobálása nem éppen a legkifinomultabb jelzés. De pusztán az, h lekommunikálják, h nem te vagy a kedvenc, már értékesebb információ ahhoz, h fejlődj, mint az, h néhányan ülnek és kussolnak.

A szélsőségek meg tökre jók Ezek is csak álarcok. Fel lehet őket próbálni. Ha tetszik és jól áll, akkor maradhat. Ha nem jó és folyton lepotyog az ember fejéről, akkor le kell cserélni. Kinek nincs gyűjteménye praktikus kis álarcokból? Én fölveszem az álarcomat, te beraksz a skatulyádba és mennyi időt spóroltunk! Olyan fárasztó lenne folyton gondolkodni... és őszintének lenni...